Magdaléna tágranyitott szemekkel ült az ágyában.
– Mit akar, Flóris?
– A tekintetes asszonynak most meg kell halnia…
Ez olyan túlzottan és álomszerűen rettenetes volt, hogy már szinte
kómikus is volt és Magdaléna nem is tudott igazán félni. Ez olyan volt,
mint a gyerekmese. A farkas azt mondja: ham, megeszlek! Ha a kisleány
megveregetné farkas bácsi bozontos pofáját, talán nem bántaná…
– Miért akar megölni, Flóris bácsi? Hiszen én sohasem bántottam magát.
A farkas nem akadt fönn a bácsi megszólításon, hanem fájdalmasan üvöltő
hangon mondta:
– Sohasem bántott a tekintetes asszony, mindig jó volt hozzám… Szeliden
beszélt velem, mosolygott reám, olykor meg is simogatott a tekintetével…
Ezt a kutyával is megteszi. Igen, én kutya voltam ebben a házban. Egész
életemben mindig csak kutya voltam. De már elég volt! Most vért akarok
látni, most széttépem az uraságot!
Egyszerre – hogyan lehetséges ez? – a fagyos halálfélelmen keresztül
édes és forró reménység nyilalt keresztül a Magdaléna szívén… Óh, ő élni
fog! A gyerekre gondol és ez a gondolata erőt, éleslátást és ravaszságot
ad neki. Nem, nem, ez a szegény, jó Flóris nem öl meg senkit.
Halkan mondja, miközben szepegő kiváncsisággal nézi a kést:
– Jól van, ha meg akar ölni, tegye meg. Csak egyre kérem: ne a torkomba,
hanem a szívembe…
Flóris szemére boruló véres ködön keresztül fehér asszonyi húst lát
világítani. Azután egy szeliden panaszkodó hangot hall:
– Mielőtt meghalok, mondok valamit… Ha nem leszek már, akkor ráér rajta
gondolkozni és akkor meg fogja érteni, hogy igazat beszéltem, Flóris.
– Ne szaporítsuk a szót! – sarkantyúzta önmagát Flóris.
A gyertya és a kés azonban már nem is remegett, hanem táncolt a két
kezében.
Magdaléna csendesen bólintott feléje.
– Kár, Flóris, nagy kár, hogy késsel a kezében jött hozzám. Igy, bármit
mondjak is, azt fogja hinni, hogy a félelem mondatja velem… Pedig én nem
félek magától, sem a haláltól! Nézzen a szemembe, lássa: tudok
mosolyogni…
Valóban tudott mosolyogni.
– Ha fegyvertelenül jött volna hozzám, akkor így szóltam volna: Tudom,
hogy ki vagy! Te Kain vagy, az én gőgös és boldogtalan testvérem.
Sajnállak, Kain! Térdepelj le a szőnyegre, hadd teszem kezemet a forró
homlokodra… Attól meg fog olvadni a gőgöd és meg fogod érteni, hogy a te
gyilkos haragod nem egyéb, mint tévútra jutott szerelem… Miért nem
vallod be, szegény Kain, hogy szeretsz?
Egy kis szünet támadt. Az asszony most már biztosan tudta, hogy nem lesz
baja. Kettőjük közül ő az erősebbik. Az esze villámgyorsan járt.
– Akinek olyan ura van, mint a tekintetes asszonynak, olyan szép és
híres ura, – dohogta Flóris, de aztán hirtelen elhallgatott, a fakó arca
pedig vérvörös lett.
Magdaléna egy mosolyt harapott el, mintha azt akarná mondani: Lám, lám!
– Az én uram! – sóhajtotta keserűen, és a keserűsége őszinte volt. – Az
én uram nem gondol velem, az csak önmagával gondol… Azt maga is tudja,
Flóris! Velem csak egy ember gondol. Éjjel, nappal, ébren és álmában
mindig velem gondol, érzem, – a gondolatai egyszer mint selyemtollas
galambok hízelegnek körül, egyszer meg mint vérszomjas farkascsorda
csattogtatják rám a fogukat, – de mindig körülöttem vannak a maga
gondolatai, Flóris. És ha maga nem volna, akkor olyan egyedül volnék,
mint az eltévedt gyermek az erdőben.
Flóris hirtelen kiejtette kezéből a kést, azután összecsuklott és térdre
esett az ágy előtt. Arcát a két tenyerébe fogta és zokogni kezdett.
Talán azt várta, hogy a tekintetes asszony most a homlokára fogja tenni
a kezét és azt fogja mondani: Szegény Kain!
Csak akkor emelte föl a fejét, mikor valaki vállon ütötte.