– Egyedül vagy? – kérdezte elborult arccal.
– Egyedül, édesem. Egész délután a hétfői beszédemre készültem.
– És Judit hol van?
– Igazán nem tudom. Egész délután nem láttam. Talán a szobájában…
Magdát egyszerre hideg rémület és undor fogta el, mintha varangyot
érzett volna a kezében…
Vacsoránál csak hárman voltak. Azok ketten vidámak és tüntetően
fesztelenek voltak. Magdalénának azonban úgy rémlett, mintha Judit
klasszikus vágású vonásait valami meleg, merengő kifejezés puhítaná meg,
és mintha Miklós úr állhatatosan kerülné a huga tekintetét.
– Jézus Mária, mit akarnak ezek velem? – rémüldözött magában az asszony.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy nyiltan szóba hozza a délutáni dolgot.
Megkéri őket, mondják meg neki, hogy mit akarnak vele. De persze még sem
volt hozzávaló bátorsága.
Az éjjel nem igen aludt Magdaléna. Másnap azonban már tudta, hogy mit
kell tennie. Az ura azelőtt többször is példálódzgatott vele, hogy jó
volna egyszer Bécsben farsangolni. Magdaléna eddig hallani sem akart
ilyesmiről, most azonban maga hozta szóba. Mégis meg kellene egyszer
nézni azt a híres várost. Ott legalább „lát valamit“ az ember és Miklós
is hasznos összeköttetéseket szerezhetne.
Miklós mindenbe beleegyezett. És ami furcsa volt: a dolog meg sem lepte.
– Amint akarod, kedves.
Később azt kérdezte:
– És – kit vigyünk magunkkal?
– Zsuzsit meg Palkót. Judit itthon marad és rendben tartja a házat.
– Jó lesz, nagyon jó lesz! – hagyta rá Miklós.
Judit sem mutatott semmi meglepetést, mikor beavatták a tervükbe. Maga
pakkolta Magdaléna holmiját.
– Szép ruhákat vigyél, Magdaléna. Azt akarom, hogy egész Bécs
beleszeressen az én Magdusomba.
Az asszony csak akkor sóhajtott föl megkönnyebbülten, mikor az ötlovas
útihintó már elhagyta a pozsonyi várhegyet. Úgy érezte, hogy valami nagy
veszedelemtől menekült meg.
Bécsben a Lammban vettek szállást, amely teli volt magyarokkal. Különben
az egész város teli volt magyarokkal. És mivel Bécsben csak az ment
úrszámba, akinek pénze volt és mivel minden magyar ember úrnak akarta
magát érezni, tehát ész nélkül szórták a pénzüket.
Palkó, a Miklós huszárja, egyszer egy rózsaszínü papirra nyomatott
névjegyet hozott a gazdájának.
_Br. Camillo Paulus._
Hát ez miféle szerzet?
– Csak nem az én pozsonyi tancmájszterom? – csodálkozott az asszonyka.
De bizony ő volt.
Aranygombos frakkot viselt, a fátermörderje a füle cimpájáig ért, a
szalmasárga keztyüjében pedig ezüstszürke, bolyhos köcsögkalapot
lengetett, midőn nagy gálánsan bepukedlizett az ajtón.
– Kisztihand, szép asszony, karsamadiner, tekintetes uram.
A nankingnadrágja olyan divatosan szük volt, hogy ijesztő volt reá
nézni.
Miklós elkezdett kacagni.
– Hát maga hogy jutott ehhez a maskarához, Paulusz?
Kamilló úr a széles selyempántlikán függő monokliján keresztül
végigmérte Miklós urat.
– Pardon, ez nem maskara, hanem legujabb párisi divat! Maskarában akkor
jártam, mikor elhitettem a pozsonyiakkal, hogy én egy szegény táncmester
vagyok… Azért követtem el akkoriban azt a bolondságot, hogy
megbosszantsam vele édesapámat, báró Paulusz Egont, aki a cseh
főnemesség leggazdagabb és leggőgösebb tagja volt… Svalizser-hadnagy
koromban elköltöttem egypár százezer forintot és apám, hogy kigyógyítson
a pazarlásból, koplaló-kurára fogott. De egy Pauluszt nem lehet
megtörni! Nemrégiben meghalt az öreg úr… Az urodalmait és a
várkastélyait nem vihette magával a családi kriptába és így én megint
visszacseppentem az uraságba. A hernyó pillangóvá vedlett. A pozsonyi
táncmester megint báró Paulusszá lett, a bécsi főrangú társaság
kedvencévé, az udvari bálok előtáncosává, főhercegek bizalmas barátjává…
A szózuhany valósággal megdermesztette Nagy Miklósékat. Paulusz pedig
tovább zuhogott és bugyborékolt:
– Hallottam, hogy itt méltóztatnak lakni a Lammban és mivel szomszédjuk
vagyok, ide siettem, hogy fölajánljam baráti szolgálataimat… Én ismerem
egész Bécset és Bécs ismer engem… Ha a tekintetes asszony főúri
szalónokba kívánkozik, akkor meg fogom ismertetni keresztanyámmal, az
öreg Lobkovicz hercegnővel és kuzinjaimmal, a kis Lichtenstein
hercegnőkkel… Ha azonban jobban kedvelik a népies mulatságokat, akkor
kimegyünk Kriauba, ahol nagyszerü mosónő-bálok folynak, vagy megnézzük a
favoriteni bikaheccet, vagy elmegyünk a Sperlbe…
Miklós úr ugyan egy percig sem hitt a Paulusz Kamilló uraságában, de
azért mégis megtűrte maga mellett, míg Bécsben voltak, mert
mulatságosabb udvari bolondot és ügyesebb kalauzt keresve sem
találhatott volna.
Paulusz legelső alkalommal, mikor Miklós tíz percre egyedül hagyta a
feleségével, minden szó és bevezetés nélkül térdrevetette magát
Magdaléna előtt. Az asszony igen megszeppent és csak akkor nyugodott
meg, mikor Paulusz kétszáz forintot kért tőle. A csehországi
jószágkormányzó felháborító pontatlansággal küldte a pénzt és Paulusz
trik-trakon kétszáz forintot veszített Leopoldusz főhercegnek.
Paulusznak szerencséje volt, mert Nagyék nem vágyakoztak sem az öreg
Lobkoviczné, sem a fiatal Lichtenstein hercegnő ismeretségére, akiknek
vendégszeretetét a táncmester oly szívesen fölajánlotta nekik.
Megelégedtek azzal, hogy Paulusz megmutassa nekik a császári kincstár
drága csudáit és az udvari istálló aranyhintóit és hogy elvigye őket
különféle mulatóhelyekre és boltokba.
És meg kell engedni, hogy Paulusz olyan jól ismerte a járást a bécsi
Belváros görbe közei és átjáró házai közt, mint a róka a maga odujában.
A tekintetes asszonyka egyszer Würzlhez, a híres udvari ötvösmesterhez
vitette magát. A kezében levő kis selyemszatyorból egy gyémántékszert
vett ki és megbízta a mestert, hogy tisztítsa meg a köveit és reperálja
meg a meglazult foglalatot.
A smukkot a gazdag Grálnétól örökölte Magdaléna néhai volt öregapja,
ugyanattól a legendás vénasszonytól, akitől az egész Csákó-vagyon
származott.
Würzl úr igen elismerőleg nyilatkozott a gyémántokról. Azt mondta, hogy
rögtön lefizetne értük tízezer tallért.
Paulusz pedig az ékszer láttára olyan szent hevületbe esett, mint a
keleti szent királyok, mikor megpillantották a betlehemi csillagot.
Minden áron azt akarta, hogy Magda adja neki kölcsön a smukkját vagy egy
félnapra, hogy megmutassa a vén Lobkoviczné hercegnének. Hadd lássa a
gőgös német asszony, hogy Magyarországon nemcsak paprika terem…
Magdaléna azonban egy ugyan-kérem-mel, meg egy kézlegyintéssel
lecsitította a lelkes bárót.
Egypár nap mulva Paulusz azzal az ujsággal állított be a Lammba, hogy
nagyszerü maskarabál készül a Sperlben. Ilyen még nem volt Mária Terézia
halála óta. Az egész főnemesség ott lesz, egy csomó fiatal főherceg is
ott lesz, persze szigorú inkognitóban. Nagyon nehéz oda bejutni, de
Paulusz a főúri összeköttetései révén még tudna Nagyéknak billétákat
szerezni.
Magdaléna hallani sem akart arról, hogy ő maskarába öltözzék – mit
szólna hozzá a pozsonyi vicispánné, ha megtudná? – Paulusz azonban nem
nyugodott, hanem négyszemközt ostromolta tovább a fiatal asszonyt.
– Jőjjön el, tekintetes asszony. Nem fogja megbánni. Ott fogja találni
azt az embert, aki legjobban szerette magát életében. Még ma is betege a
szerelmének.
– Az uramról beszél? – kérdezte Magdaléna szigorú arccal.
A táncmester furcsán elfintorította az arcát.
– Hogy az ura mennyire szereti, azt a tekintetes asszony jobban tudja,
mint tudom én.
– Paulusz, – mondta Magdaléna, – Paulusz, ön kezd már igen magahitt
lenni.
A sors könyvében azonban meg volt írva, hogy Magdalénának mégis el kell
mennie a Sperl-féle maskarabálba.
Hogy ezt a célját elérje a sors, egyebet sem kellett tennie, mint hogy
Miklós úrral egyszer künn felejtesse a piros szattyánbőr bugyellárisát
az asztalon. Ezt a tárcát, amelyben állítólag fontos politikai
dokumentumokat tartott, mindenkitől nagyon őrizte. Magda természetesen
rögtön megnézte, hogy mi van benne. Egy papirból csinált kis kopertát
talált, rajta két szónyi írást: _j’y pense!_ – benne egy fekete női
hajtincset… Az írás és a haj Tihanyi Judité volt…
Hát így vagyunk? Hiszen addig is tudta, vagy legalább is sejtette az
igazságot, de buzgó igyekezettel próbálta magát kapacitálni, hogy ami
fekete, az mégis inkább fehér. Most azonban nem lehetett tovább
hazudnia.
Miklós úr meglehetősen későn jött haza az este. Mikor meglátta a
bugyellárisát az asztalon, fölszisszent és egy villámgyors pillantást
vetett Magdalénára. De azután megnyugodott: az asszony mosolyog, tehát
nem tud semmit.
Magdaléna azt mondta, hogy mégis szeretne elmenni abba a híres
maskarabálba.
– Tegnap még nagyon ellene voltál, – csudálkozott Miklós.
– Tegnap? Az régen volt. Ma már el akarok menni. Egyszer ki akarom
magamat mulatni kedvem szerint.
Az ilyesmi ugyan egy csöppet sem hasonlított Magdalénához, Miklós
azonban nem kérte számon a különös jó kedvét, hanem mindenbe
beleegyezett. Egy idő óta egészen leszokott arról, hogy vitába
bocsájtkozzék a feleségével.
Magdaléna francia pásztorleánynak akart öltözni. A szoknya legyen nagyon
kurta és a derék legyen mélyen kivágva, – mondta a varrónőnek. A
rózsaszín harisnyájába arany méheket hímeztetett.
Mikor fölpróbálta a ruháját, maga is úgy találta, hogy nagyon csinos
benne. De ha a pozsonyi vicispánné látta volna, az ugyancsak összecsapta
volna a két kezét! Magdaléna egyszerre sírva fakadt a nagy tükör előtt.
Nem a vicispánné miatt, hanem azért, mert olyan csinos volt. Nincs
szomorúbb, mint mikor az asszony csinos és nem tudja, hogy kinek. Olybá
vette, hogy ő már meghalt és a bálozó jókedve nem volt egyéb, mint
kisérteties lidérctánc, amit a saját sírja fölött eljárt.
Miklós úrnak nem igen tetszett a francia pásztorleány. Ha már
pásztorleány, hát miért nem magyar? – dohogta magában a honszerelmében
soha nem lankadó férfiú. Ha Magda ráhallgatott volna, akkor inkább
murányi Vénusznak, vagy legalább is Dobó Katicának öltözött volna, amely
esetben igen összeillő pár lehettek volna, mert a tekintetes úr maga
Zrinyi Miklós képében ment a Sperlbe. A jelmeze nagyon ékes volt, a
tudatlan bécsiek azonban részben török basának, részben pedig oláh
vajdának nézték.
Hogy főhercegek voltak-e a bálban, az nem tudódott ki, de azért volt ott
elég látnivaló. Tollruhás vademberek és kócbundás medvék nevetséges
táncot jártak egymással. Mindegyiküknek égő fáklya volt a kezében és
azon mesterkedtek, hogy tánc közben ügyesen meggyújtsák egymás ruháját.
Hogy nagyobb baj ne legyen belőle, vizes vödrök állottak készen,
amelyekkel az égő embereket nyakon öntötték. A publikum ezen nagyszerüen
mulatott.
Zrinyi Miklóst mindjárt karon csipte egy papagály-nőcske és a francia
pásztorleány magára maradt. De nem sokáig. Egy fekete dominó szegődött
hozzá.
– Ismerlek szép maszk! – kezdte a dominó a társalgást.
– Tudom, hogy így szokás kezdeni, – válaszolt Magdaléna, – de azért nem
hiszem, hogy ismernél.
– Egyszer láttam életemben a szép kis lábadat és azóta százezer közül is
kiismerném.
– Hol láttad?
– Ha érdekel, megmondom: Pozsonyban.
Magdaléna most már sejtette, hogy ki legyen az ízzószemű álarcos.
Csanády, a szép gárdista, akivel Miklós úr duellumot vívott.
Az asszonykának kissé megdobbant a szíve, – mily különös találkozás!
Akkor is, mikor először látta, a lábán akadt meg a Csanády szeme. Azóta
nagyot fordult a világ és Magda már nem sértődött meg a szép katona
bókjain.
– Csodálkozom, hogy emlékszel még reám, hiszen itt Bécsben tengernyi a
csinos lábú nő…
– A holtam napjáig nem felejtem el ezt a gyönyörű lábacskát, mert a
szívemen gázolt.
Egy kis lócán ültek egymás mellett és a fekete dominó lehajtotta a fejét
és mohón nézte az arany méhekkel kihimzett harisnyát. A furcsa az volt,
hogy a hangja remegett a nagy felindulástól.
– Hogyan gázoltam volna a szíveden, mikor neked nincs is szíved? –
ugratta Magdaléna, aki maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen
veleszületett tehetsége neki a kacérság.
– Kell szívemnek lenni, mert sokszor fájt utánad, – szólt halkan a
fekete dominó.
Ez is úgy hangzott, mintha egészen komolyan mondaná.
– Megbántottál, szép pásztorleány, – folytatta, – de nem haragszom,
inkább sajnállak, mert tudom, hogy keservesen meglakoltál. Akinek
kedvéért végiggázoltál rajtam, az ma a te szíveden tipor, még pedig
sarkantyús csizmával.
(No lám, hát ez is tud már Tihanyi Juditról?)
– Bolondokat beszélsz, fekete dominó, de én nem haragszom, mert jó kis
pásztorleány vagyok. És ha akaratomon kívül megbántottalak volna,
megbékítelek most ezzel a szép piros rózsával.
A fekete dominó a mellére tűzte a virágot. Közbe összetalálkozott a
pillantása Zrinyi Miklóséval, aki egy oszlop mellett állott és a
rémülettől dermedten nézte a lócán susogó párocskát.
A pásztorleány is észrevette a szigetvári hőst.
– Leselkedik utánam! Féltékeny! – ujjongott magában.
Egyszerre mintha valami súlyos teher siklott volna le a szívéről… Egész
eddigi életében mindig meggörnyedve járt, de most hirtelen
kiegyenesedett és kéjesen nyujtózott, mint a kutyaanya neveltje, aki
megtudja, hogy az ő ereiben oroszlánvér folyik. Hohó, neki csak akarnia
kell és darabokra tépi ezt a hazafias fickót, akit eddig isteneként
imádott!
Nagy röhej és visítás támadt a szálában: egy óriás papendekli-elefánt
hátán, amelynek minden lábában egy-egy suhanc mozgott, a tatár császár
tartotta bevonulását. Mellette néger rabszolgák marsiroztak, akik
hosszúnyelvű pávalegyezőkkel legyezték a nagyúr arcát. A tatár császár a
tarsolyából rózsaszagú cukorkát dobott a tömegnek, aki azonban evett
belőle, az hamar megbánta, mert a tatár cukornak valami orvosi hatása
volt és sok embernek sietve ott kellett hagynia a mulatságot.
Mikor a menet már elvonult, Zrinyi Miklós megint keresni kezdte
éltepárját. De bizony az megugrott előle a fekete dominójával. Tűvé
tette utána mind a termeket, végigtaszigálta magát az ámbitusokon,
fölszaladt minden karzatra és beszaglászott minden sarokba. Akiket nagy
sietségében fellökött, azok nevetve mondták: ez is evett a tatár
csemegéből!
Kimondhatatlan félelem és mérhetetlen keserűség vett erőt rajta. Mit
akar vele az asszony? Miféle pokol fajzatja az a fekete dominó?
Bizonyos, hogy régen ismerik már egymást… Most utólag értette csak meg,
hogy miért kívánkozott Magdaléna a maskarabálba… Amint beléptek a
terembe, mindjárt egymásra ismertek, mindjárt összebujtak… És a piros
rózsa!
Egyszerre fölfedezte Magdalénát. Egy kis teremben hegedűk szóltak és a
fekete dominó meg a pásztorleány összeölelkezve, egymáshoz tapadva,
mélyen egymás szemébe nézve, egymás lélekzetét szíva, forgott körben…
Nem is tánc volt ez, hanem félig már házasságtörés.
Miklós úr a fogát csikorgatta.
– Holnap kilököm ezt a személyt a házamból! Ki én! – dübörögte.
Ekkor azonban a másik Nagy Miklós, aki a lelkében lakozott, a higgadt és
okosan számító Miklós, rátette kezét a büszke és tüzes Nagy Miklós
vállára.
– Honnan lököd ki az asszonyt, te? A házadból? Nincs neked házad,
barátom. Semmid sincs, csak egy meggyszínűre szívott tajtékpipád és egy
pár ezüst sarkantyús csizmád van. Azt elviheted magaddal, ha megint
elmégy tyúkprókátornak.
Nagy Miklós nagyúri önérzete összeroppant. Most tisztán látta: ő mégis
csak a Magdaléna teremtménye. Amely pillanatban a szeszélyes asszony
elfordul tőle, ő megint a szegény kis jurátus lesz, a Huberné
kvártélyosa.
Magda végül abbahagyta a táncot. Megpillantotta a szigetvári hőst és
hozzálépett.
– Most már mehetünk haza!
– Amint akarod, kedves.
A hintóban egyikük sem szólt egy szót sem. Az asszony a kocsi sarkába
dőlt és lehunyt szemmel, halkan dúdolta a táncmelódiát.
Egypár napig Miklós úr el sem mert mozdulni hazulról. Mindig az asszony
arcát leste. De ez a szépszemű, duzzadtszájú kis arc néma és titokzatos
maradt.
– Vajjon mit akar velem? – gyötrődött magában a tekintetes úr.
Bizony Magdaléna maga sem tudta, hogy mit akar vele. Egy piros
keszkenővel kezében járt-kelt a szobában és egy forró kérdéssel izgatta
önmagát: megtegyem, ne tegyem?
Mert ő a bálon, a tánc mámorában – ah, hogy tudott táncolni az a fekete
dominó! – félig-meddig megigérte, hogy egy órát az életéből neki
ajándékoz.
Egyszer majd, – hogy mikor, azt most még maga sem tudja, – egy piros
keszkenő lesz a Lamm emeleti ablakában. Aznap délután zárt hintó fog
várakozni a Schustergasse sarkán. Magdaléna majd arra sétál és beszáll a
hintóba. A többi már nem az ő gondja…
Napjában tízszer is ott állott a Lamm ablakában, a piros kendővel a
kezében. Megtegye, ne tegye? Miklós úr, akinek ösztöneit a félelme
megélesítette, kidülledt szemmel bámulta a piros kendőt.
Az asszony tulajdonképpen nagyon szerette volna megtenni. A maskarabálon
a gárdista egy pillanatra levette arcáról a selyemmaszkot. Magdaléna
azóta mindig maga előtt látta a száját. Finom metszésü, szép férfiszáj
volt. Jó volna, ha hozzátapaszthatná a maga örökké szomjas ajkát.
Biztos, hogy utána nem bántaná a lelkiismerete. Egy pillanatig sem. Sőt
egészen kellemes érzés lehet, ha az asszony egy édes és lealázó kis
titkot rejteget magában, egy titkot, amely még vénasszony korában is
melegít és világít a szívében.
Nagyon szeretné megtenni, érzi, hogy meg kellene tennie, bolond is
volna, ha nem tenné meg, – és mégis tudja, hogy sohasem fogja megtenni.
Nem az erény tartja vissza, nem a kötelesség, hanem valami egészen más.
A Csákó kisasszony kényessége és finnyássága, amely nem fél a bűntől,
Istenem, mi az a bűn? – csak irtózik a mocsoktól, akár a hermelin. Ez
szomorú, ez bosszantó, sőt dühítő! Szegény Csanády igazán nem érdemli
meg, hogy lóvá tegye… Magdalénát bántja a lelkiismerete, hogy
szószegőnek fogják tartani, szégyeli magát, hogy gyáva, de minden
hiábavaló, bárhogyan ostorozza és ösztökéli is a fantáziáját a gárdista
legénylakása felé, mindig visszatorpad megint. Nem tudja megtenni!
És Magdaléna haragjában sírva, rongyokra tépi a piros keszkenőt és a
kályhába veti. Miklós úr pedig kidülledt szemmel követi minden
mozdulatát.
Egy meggazdagodott bécsi hadseregszállító – a Múzsa nem emlékszik már
pontosan, hogy Kren vagy Kern volt-e a neve, de a rövidség okáért
egyezzünk meg mégis Krenben, – zálogbirtokot szerzett Magyarországon és
ennek ötletéből elhatározta, hogy maga is tagjává lesz a nemes és
érdekes magyar nemzetnek. A magyarokat, épp úgy, mint a lengyeleket,
akkoriban érdekes nációnak kezdték tartani Bécsben és Kren úr szeretett
volna érdekes lenni.
A honcserét azzal kezdte, hogy egy vitézbajszú huszárt keresett a
hintója bakjára, olyanféle nyalka legényt, amilyenek tucatszámra lopták
a napot a bécsi Koháry-palota barokk kapujában.
Paulusz, aki mindenkit ismert, tehát Kren úrral is barátságban volt és
aki mindenféle mesterséggel foglalkozott, tehát cselédszerzéssel is,
Paulusz úgy határozott ebben az ügyben, hogy Nagy Miklós Palkóját kell
Kren úr bakjára ültetni. A legény lusta volt, de marconább bajuszt az
övénél nem sokat pödörgettek Bécsben. Palkónak ugyan derogált, hogy
német gazdához szegődjék, de Paulusz megtörte ellentállását, megértetvén
vele, hogy Kren egyetlen kisasszonyleánya szemet vetett reá és hogy okos
magaviselettel még nagy szerencsét csinálhat.
Így persze Nagyék maradtak volna legény nélkül, de Paulusz nem az a
férfi, aki cserbenhagyja megszorult barátait és Kren úr elcsapott
kammerdienerjét protegálta be hozzájuk.
Miklós úrnak tetszett az ötlet, hogy őt borotvált képű német fogja
kiszolgálni („a magyar inkább harcosnak született, semmint cselédnek“),
mert a német inas akkoriban Magyarországon épp olyan nagyúri fényűzés
volt, mint Bécsben a magyar huszár. Az új rendet megkönnyítette az a
körülmény, hogy Paulusz németje ineg jól beszélt magyarul, lévén ő
tősgyökeres magyar ember.
Nem volt már fiatal legény, de igen ügyes, értelmes és sima modorú
cselédnek látszott.
– Csak azt nem szeretem, hogy olyan sápadt képe van, – mondta a
tekintetes úr.
– Bécsben most éppen ilyen lakájpofák vannak divatban, – magyarázta
Paulusz.
Az új kammerdienernek különben Videczky Flóris volt a neve.
– Videczky, Videczky? – elmélkedett a tekintetes asszony. – Volt egyszer
egy ilyen nevű familia, amellyel a Csákók atyafiságot tartottak.
– Ugyan kérem! – fortyant föl Miklós úr, – csak nem képzeli, hogy cseléd
rokonaink vannak?
Dehogy is képzelt ilyet Magdaléna.
Az asszony mostanában egyáltalában igen szelid és csendes viselkedésű
volt. A farsangi láz egészen elmúlott róla.
Miklós úr egyszer észrevette, hogy könny csillog a felesége pilláján.
Krisztusom, ez megint megtudott valamit! – ijedezett magában. Majd
óvatosan tapogatódzni kezdett:
– Valami baja van?
– Nincs semmi bajom, – nyugtatta meg Magdaléna. – Ellenkezőleg, nagyon
boldog vagyok. És szeretném, ha megint úgy beszélnénk egymással, mint
régen. Mert azt hiszem, nekem kisbabám lesz.
És ekkor már fuldokolva zokogott. De a könnyei nagyon édesek voltak.
Hát soha még kisbaba alkalmasabb időben nem jelentette be az érkezését.
Magdaléna az alázatos boldogság súlya alatt roskadozva fogadta az
angyali híradást. Most már csak egy érzése és gondolata volt: a gyermek!
– A szép gárdista? Volt, nincs! Szegény úgy eltünt, mint a denevér, ha
fölkél a nap.
Miklós úr letiprott és összelapult önérzete megint fölemelkedett,
kifeszült és megnövekedett, mint a duda. Megint biztos talajt érzett a
sarkantyús csizmája alatt. Mert nagy hatalom ám az ilyen kisded. Meg sem
született még és már a vállára veszi a tekintetes urat. Mint valami
fordított Kristóf-szobron a kisded viszi a nagy legényt a megdagadt
vizeken keresztül.
– És hol akar lakni? – kérdezte Miklós úr. – Bécsben maradjunk?
– Nem, dehogy… – tiltakozott Magdaléna vérvörös arccal. – Elmegyünk
innen messzire, inkább ma, mint holnap.
– Pozsonyba?
– Nem, nem, nem! – heveskedett az asszony. – Tudja, hol szeretnék lakni?
Temesváron. Hiszen arrafelé vannak a birtokaink.
– Jó lesz, kedves, tehát Temesvárra megyünk.
Ez rendben is volt: aki úr, az a maga birtokán szokott megszületni és
Miklós szerette volna, hogy az ő születendő fia – mert fiúnak kell
lennie! – igazi nagyúr legyen.
Még a pakkolással voltak elfoglalva, mikor levél érkezett Tihanyi
Judittól. Ezúttal Magdalénának írt. Igen udvarias, bár kissé hűvös
hangon megköszönte az eddigi szíves vendéglátást és bejelentette, hogy a
jövőre nézve elfogadta hevesmegyei rokonainak meghívását és velük fog
lakni.
Nagy Miklósék egypár nap múlva már útnak indultak Temesvár felé.
Tavasz volt. A kék égen fecskék kergetőztek. A nagy útihintó vidám
ostorpattogás és harangcsengés közepett döcögött végig az Alföldön,
amely úgy teli volt apró sárga virágokkal, mint csillagokkal az
égboltozat.
Magdaléna mohón szívta a tavaszi levegőt. A szíve telve volt enyhe
békével és édes reménységgel és nem is sejtette, hogy a hintója bakján a
halál ül.
Pedig ott ült. Kokárdás köcsögkalappal a fején, sokgallérú köpenyeggel a
vállán, összefont karokkal ült a bakon Videczky Flóris, az új
kammerdiener.
Mert mialatt a házaspár a kocsiban a jövendő életére vonatkozó terveket
szövögette, addig Flóris a bakon azon gondolkozott, hogyan fogja
legközelebb meggyilkolni a tekintetes urat és a tekintetes asszonykát…
Régi kedves terve volt már, hogy megölje és kirabolja valamelyik
uraságát, hogy kiszabadúljon a cselédsorból és független emberré legyen.
Mikor Pálffy János grófnál szolgált, mindent szépen előkészített a
gyilkossághoz, már a napot is megállapította. A hirtelen haragú nagyúr
azonban valami csekélység miatt egy aranyhalakkal telt kristályköcsögöt
vágott a fejéhez és az önérzetes Flóris, aki nem tűrhette az ilyen
bánásmódot, rögtön elhagyta a Pálffy-palotát és így abbamaradt a terve.
Kren urat is meg akarta ölni, a kisleányával együtt. Ha két héttel
tovább maradhat a Kren-házban, alkalmasint meg is teszi. De Krent
megmentette az a bogara, hogy neki bajuszos magyar legény kell.
Flóris nem tudta volna megmondani, hogy mikor határozta el magát a
gyilkolásra. Az emésztő vágy, hogy egy nagy, véres cselekedettel föléje
kerekedjék a sorsának, együtt nőtt föl vele. Ő sokat szenvedett és
nyomorgott életében, a gazdái részéről sok megalázásban és bántalomban
volt része, pedig ott izzott a lelke mélyén a tudat, hogy nemesi ház
sarjadéka. Ha nem lett volna meg benne a meggyőződés, hogy egyszer majd
másképp lesz, talán nem is bírta volna el az életet. Ez a meggyőződés
azonban símává, alkalmazkodóvá, alázatossá és szolgálatkésszé tette.
Ő tulajdonképpen két különböző életet élt. A cselédélete merő tettetés
és komédia volt. Őszinte akkor volt, ha magában maradt. Olyankor mindig
a kedves tervével foglalkozott. Akkor szárnyra kelt a fantáziája, tűzbe
borult a vére, édes és nagyszerű mámor fogta el és előre kiélvezte a
véres tett minden gyönyörűségét.
Ha pénzt akart volna, csak pénzt, azt talán vér nélkül is megszerezhette
volna, mert a gazdái mindig nagyon megbíztak benne. Ártalmatlan, kissé
mulya embernek hitték. De ő nem volt tolvaj, neki vér kellett. A tett
maga jobban izgatta, mint a préda. Lehet, hogy harcias ősök ösztönei
züllöttek benne.
Nagy gonddal, sok elmeéllel készült a nagy napra. Úgy akarta
végrehajtani a gyilkosságot, hogy őt magát soha a gyanú árnyéka se
érhesse. És meg volt róla győződve, hogy ezt el is tudja érni. Ő
rendszeresen gondolkozó gyilkos volt és midőn most az útihintó bakján
ült, az esze nyílsebesen dolgozott, mint a pók lába, és szövögette a
láthatatlan szálakat új gazdái körül.
Nagy Miklósék nem fogják elkerülni a sorsukat. Flóris máris túlsokat
habozott. Most már becsületbeli kötelessége, hogy a végére járjon a
dolgának…
A kocsi egy kis akácfaligeten kocogott keresztül. A fák telve voltak
bódító illatú virágokkal és a mélyen lelógó, hűvös fehér fürtök
végigvágtak Flóris arcán.
– Megálljunk, megálljunk! – ujjongott a tekintetes asszony a kocsiból. –
Flóris, édes Flóris, szedjen nekem egy csomó virágot!
A kammerdiener szolgálatkészen fölpattant és telirakta a tekintetes
asszony ölét akácfavirággal.
– Köszönöm, Flóris! – sóhajtotta Magdaléna édes hangon és édes
mosollyal.
– Milyen szép szeme van! – mondta magában Flóris. – Majd sötétben végzek
vele.
Valami kis emberi ellágyulást érzett, aminőt néha őzlesen érez a vadász.
Ez azonban nem komoly dolog, inkább még fokozza a vadászat kegyetlen
gyönyörűségét.
A tekintetes úr nem szeretett Temesváron lakni. Mindene megvolt itt,
valamit azonban fájdalmasan nélkülözött, valamit, amit semmi más nem
pótolhat: a hazát.
A városban katonák, beamterek, német és rác polgárok laktak, akik
exerciroztak, dolgoztak, kupeckedtek és sörözgettek, de nem törődtek a
hazával. És egy ágyúlövésnyire a vártól minden deszka és léc
fekete-sárgára volt mázolva, amit nehéz elviselni a honfikebelnek.
Miklós úr tehát, amikor csak tehette, kocsira kapott és egy-egy
restauráció vagy követválasztás kedvéért elment Csanádba, ahol a
feleségének szintén birtoka volt és ahol lelkesen megtapsolták a
férfiasan remegő baritonhangját.
Magdalénát nem bántották ezek a mind sűrűbben ismétlődő hazafias
expediciók. Minden idejét betöltötte és minden vágyát teljessé tette a
reménysége. Annyira asszonynak és anyának született, hogy máris teljesen
rabjává lett a gyermekének, amely még meg sem volt.
A nyár elején váratlanul megjelent Temesváron Paulusz Kamilló.
Mostanában nem folytatta a báróságot, hanem megint csak egyszerű
táncmester volt és egész podgyászát egy kékpettyes zsebkendőbe kötözve
hozta magával.
Temesváron azt híresztelte Paulusz, hogy ő politikai üldözés áldozata.
Részleteket nem árult el, az éleseszüek azonban így is sejthették, hogy
egyik igen nagy állású úr, aki féltékeny volt reá – persze minden komoly
ok nélkül, tette hozzá diszkrétül, – annyira ragadtatta magát, hogy
elkoboztatta Paulusz sok vihart látott csehországi birtokait és
számüzetésbe küldte a birtokok gazdáját.
Magdaléna nem hallott erről, ő egyáltalában maga elé sem bocsájtotta
Pauluszt, de annál többet hallott Flóris, a kammerdiener, akinek baráti
kebelén a táncmester kisírta bánatát.
Magdaléna, akit a tekintetes úr akkoriban sokat hagyott magára,
állandóan egy figyelő szempár tekintetét érezte magán. Egy kidülledt,
szürke, nagy szempárét. Mintha homályon és ködön keresztül egy távoli
planéta élete csillogott volna feléje, kíváncsian és titokzatosan. A
szempár a Flóris kammerdieneré volt.
Ha hárfázott az asszony – és alkonyatkor rendesen ott ült aranyhárfája
mögött, – akkor Flóris nyurga és össze-összecsukló alakja mindjárt
megjelent a szomszéd szoba ajtajában. A zene vonzotta, mint a pókot.
Nesz nélkül, mint a kaszás pók, osont ide s tova, mindig talált magának
valami munkát, hogy az asszonya közelében lehessen.
Magdaléna eleinte ösztönszerűen félt a kammerdiener különös
tekintetétől. Mivel azonban mostanában olyan gyöngéd hangulatban volt,
hogy nem volt szíve bántani az orra körül zümmögő szunyogot sem, tehát
elhitette magával, hogy az ő ösztönszerű irtózata nagy igazságtalanság a
derék, jó Flórissal szemben…
– Flóris, szereti maga a muzsikát? – kérdezte egy ízben édesen.
– Szeretem, ha úgy muzsikálnak, mint a tekintetes asszony, – válaszolta
furcsán meggörnyedve az inas.
– No, úgy látszik, nem sokat ért hozzá. De mindegy. Ha szereti a
játékomat, akkor megengedem, hogy mindig hallgassa, valahányszor
játszom.
Csákó Magdaléna különben nem volt az az asszony, aki komázott volna a
cselédjeivel. Flóris pedig akkor sem tetszhetett volna neki, ha nem
kammerdiener, hanem temesi gróf lett volna. És most néhanapján mégis úgy
viselkedett Magdaléna, mintha diszkrétül kacérkodnék a furcsa vén
legénnyel. Mert ez a Flóris határozottan valaki volt. Férfi volt. Nem
szép, nem előkelő, nem is rokonszenves, de mégis férfi volt. Ha ott
állott az ajtóban, a mellén összefont karokkal, akkor Magdaléna érezte,
hogy nincs egyedül. A Flóris kidülledt, szürke szemén keresztül a
férfinemzet figyeli, bírálja és csodálja őt. És ezért érdemes
megválogatni a szavait és a mozdulatait, a dalt, amit a hárfán penget és
olykor a ruhát is, amit magára vesz.
Flóris szeme az asszony nyakán, a bársonyos fehér bőr alatt pihegő
ütőeret kereste.
– Ha azt átvágnám, akkor forró, piros vér csorogna ki és vége volna, –
mondta magában.
Csak elképzelte és már valami nagyszerű és fájdalmas gyönyörűséget
érzett, – milyen lehetne még a valóság?
*
Paulusz, akinek saját bevallása szerint kutya rossz sora volt
Temesváron, minden vasárnap délután vizitába jött a cselédszobába. Az
időjárásról beszélgetett és közbe egészen másvalamire gondolt.
Egyszer mégis kitudódott, hogy mire gondol.
– Flóris úr, – kérdezte, – látta ön már a tekintetes asszony
gyémántsmukkját?
– Hogyne láttam volna, – válaszolt a komornyik.
– Tudja, hogy mennyit ér? Legalább tízezer tallért. Éppen elég volna
kettőnknek. Magának is, nekem is.
Paulusz mekegve nevetett, mint aki nyitva akarja hagyni magának azt a
hátsó ajtót, hogy hiszen csak rossz vicc volt. De azért nagyon figyelte
a Flóris arcát.
A komornyik arca azonban olyan volt, mint a frissen meszelt fal; azon
semmit sem lehetett látni.
Paulusz más oldalról próbált közelebb férkőzni. Elkezdett filozofálni.
– A szegény legény nem is ember, hanem kutya. Akinek pedig pénze van,
attól senki sem kérdezi, hogy honnan vette.
Flóris fanyarul mosolygott.
– Dehogy nem kérdezik. Olykor még a policájauditor is kérdezi.
– Akkor, ha ügyetlenül csinálják! Csak hogy ügyesen is lehet ám az ilyet
csinálni… Persze csak úgy, ha ketten vannak hozzá. Két elszánt, kemény
fickó, aki érti egymást és egymás kezére dolgozik…
Ez ugyan semmiképpen sem egyezett a Flóris elméletével. Ő éppen
ellenkezőleg azt tartotta, hogy a siker csak akkor biztos, ha az ember
nem avat be a tervébe senkit. De most mégis megkérdezte Paulusztól:
– Magának volna kedve hozzá?
A táncmester kissé elhalványodott.
– Miért ne, ha magának is volna?
Jó ideig egymásba fúródott a tekintetük, azután két inas kéz egymás felé
nyúlt és egymásba kapcsolódott az asztal fölött.
Nagy sülyedés volt a komoly és intelligens Flóris részéről, hogy
összeállott ilyen szélkakassal. Szégyelte is magát érte. De azért mégis
meg kellett tennie, mert különben biztosan abbamarad az egész vállalat
és ő az élete végéig padlót kefélhet. Szüksége volt valakire, aki a háta
mögött áll és előre ösztökéli, a maga emberségéből már nem tudná
megtenni, annyira megpuhította és levette a lábáról az asszony nagy
szívjósága.
Mikor susogó hangon rátértek a részletekre, Paulusznak egyszerre égnek
meredt a kondor haja. Ez az ember vért akar, minden áron vért!
– Nézze, édes Flóris, nincs erre semmi szükség. Szárazon is el lehet
intézni, – mondta szeliden.
A kammerdiener azonban egészen megvadult. A szürke hideg szeme most
vészes tűzben lobogott.
– Én nem játszom babra! Vagy – vagy! Egész munkát akarok!