A pozsonyi városi árvagyám beszólította özvegy Huber Gáspárnét a Három
perec-utcából.
– Mondja, Huberné, tud maga gyerekkel bánni?
Ez a kérdés tulajdonképpen sértő lett volna egy tisztes polgárasszonyra
nézve, aki megszokta, hogy embertársai igénybe vegyék az ő segítségét a
születés első pillanatától elhalálozásuk órájáig, Huberné azonban mégis
erőt vett magán, mert tudni akarta, hová akar kilyukadni az árvagyám.
Ennyit válaszolt csak:
– Hogy tudok-e gyerekkel bánni? Én, aki Isten segedelmével öt gyereket
neveltem föl? Nézze meg őket, tekintetes úr, ha nem hisz a szavamnak,
valamennyien itt vannak Pozsony városában, egészséges, szófogadó,
istenfélő gyerekek, a legkisebbik is maga keresi már a kenyerét, inas a
Zapfl uram suszterműhelyében, igaz, hogy többet tehetnének az
édesanyjukért, de hát a mai fiatalságnak más jár az eszében, hiszen a
példaszó is azt mondja…
Az árvagyám az asztalra csapott.
– Hallgasson már!
– Van talán egy örökbe fogadni való árva? – kérdezte Huberné
meghökkenve.
– Van egy árvánk, de az nem örökbe fogadni való, legalább nem magának
való, Huberné, mert a híres nemes Csákó-familiából való és bár még csak
karonülő baba, mégis nyolcezer tallér évi jövedelme van. Érti?
Huberné összecsapta a két kezét.
– Jézus Mária, hát mit csinál az a szegény féreg annyi pénzzel?
– Az az én gondom lesz, – válaszolt a gyám szigorúan. – A kisleányt az
én feleségem fogja fölnevelni. A feleségem a csallóközi
Csupor-familiából való leány, szegről-végről rokona is a Csákó-családnak
és a pozsonyi gróf úr meg a prépost úr tisztességesnek tartják, hogy a
kis árva rokonháznál nevelkedjék. Most az a kérdés, Huberné, hogy el
akar-e maga szegődni hozzánk a kis leány mellé. Pesztrája van már a
gyermeknek, magának csak az volna a dolga, hogy a pesztrára vigyázzon.
Huberné polgárasszony volt, sőt egy kis háza is volt a Három
perec-utcában, midőn azonban megértette, hogy minő szép bért kinálnak
neki, megalkudott patricius önérzetével és elfogadta az árvagyám
ajánlatát. Azt mondta, hogy nem is annyira a bérért teszi, mint inkább a
túlvilági jutalomért, melyet a vallás az árvák érdekében buzgólkodóknak
kilátásba helyez. Mellékesen pedig már fortyogott benne a buzgalom, hogy
ráncba szedje a pesztonkát, akit ugyan nem ismert, de akit előlegezett
bizalmatlansággal máris bestiának minősítette.
Hárfás úr, a városi árvagyám, bevezette Hubernét a feleségéhez.
A kis Csákó Magduska ott feküdt a diványon. Mellette állott a pesztra és
fenkölt arccal legyezte a gyermek arcát. Huberné összecsapta a két kezét
és olyan hangon, amelyen nagymisén a haleluját éneklik, kiáltotta:
– Jézus Mária, Szent József… hát ez gyermek? Hiszen ez nem földi
gyermek, hanem mennybéli angyal! Szakasztott olyan, mintha a nagytemplom
oltárképéről szökött volna ide! Éppen olyan szőke és olyan édes. És
milyen kövér a kis combja! Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy
ennek a gyönyörűséges kis jószágnak nincs már se apja, se anyja…
Nem folytathatta, mert Hárfásné asszony berohant az ajtón és újdonsült
nevelőanyai tisztjének első buzgalmában így szólt Hubernéhoz:
– Hát megbolondult maga, asszonyság, hogy így kiabál? Nem tudja, hogy
árt a gyermek egészségének, ha megzavarják az álmát?
Huberné különben önérzetes, sőt harcias asszonyság volt, de egyszersmint
igazságszerető is volt és mivel érezte, hogy ezúttal hibázott, hát nem
is vette föl az eléje dobott keztyűt, hanem töredelmesen sóhajtott és ég
felé emelte a szemét, mintha bocsánatot akarna kérni a jó Istentől, hogy
szinte majdnem megzavarta egy apátlan, anyátlan árva álmát.
*
Hárfás uram a következő hónapban lemondott a városi hivataláról. Nem
lehet egyszerre két urat szolgálni, mondta és a kis árva vagyonának
gondozása valóban sok dolgot is adott neki.
Úgy látszik, hogy Hárfásék akkoriban valami ismeretlen rokonuk után
örökséghez jutottak, mert kezdtek urasan élni. Nem szórták a pénzt, de
urasan éltek. A tekintetes asszony selyemruhában járt, a tekintetes úr
pedig fogatot tartott.
A kis árva ugyan igen jó színben volt, Hárfás azonban, aki féltő gonddal
vigyázott nevelt leányának egészségére, mégis úgy találta, hogy a vastag
városi levegő nem jót tesz neki és azért húsz esztendőre kibérelte a
Csapi-út elején levő kis kastélyt.
Ez a ház, amelynek pitvarára vastag szőlőtő kúszott föl és tetőgerincét
csillagos buzogányok ékesítették, régóta lakatlan volt már, a gazdája
valami hőbörtös mágnás volt, aki állandóan Bécsben élt.
Itt cseperedett föl a kis Magdaléna. Meg kell engedni, hogy Hárfásék
tejben-vajban fürösztötték és a széltől is megóvták volna kis arany
csibéjüket. Ha kocsikázni vitték, akkor a hintóban mellette ült a
nevelőanyja, szemben vele Huberné, a bakon pedig a pesztonka.
Ha szeszélyei lettek volna Magduskának, azokat is teljesítették volna, a
kisleánynak azonban nem voltak szeszélyei, csodálatosan szerény és
szelid gyermek volt. Egész Pozsony városa ismerte és szerette. A prépost
úr lelkipásztori kötelességének tartotta, hogy időközönkint meglátogassa
a kis árvát. Ilyenkor mindig ajándékot hozott neki, hol virágot vagy
gyümölcsöt a kertjéből, hol mézet a méheséből.
Később mestereket járattak Magduskához. Nem tanult valami könnyen, de
szorgalmas és rendes gyermek volt és egypár esztendő múlva már tűrhetően
fecsegett németül és franciául és jól is zongorázott.
Legtöbb kedve és tehetsége a tánchoz volt. Olyan könnyedén, olyan
kecsesen és annyi szenvedéllyel táncolt, mint valami holdvilág-tündér. A
tánc különben öröklött tehetsége volt, mert az édesanyja a bécsi opera
ballerinája volt, persze csak addig, míg Csákó úr, aki ifjú éveiben a
nemesi testőrségnél szolgált, meg nem szerette, feleségül nem vette és
földesasszonyt nem csinált belőle. (Ez különben családi titok volt,
amelyről mostanában csak Hárfásék tudtak, ők pedig óvakodtak attól, hogy
tovább adják, mert hiszen ilyen dolog tönkretehetné egy leányzó egész
jövőjét.)
Magduska táncmestere egy Paulusz Kamilló nevű ember volt, egy kalandos
léhűtő, aki sokféle vizeken evezett már és legújabban Pozsonyban jutott
zátonyra. Paulusz ártalmatlan ember volt, csak sokat hazudozott, azt
állította, hogy ő valaha svalizsertiszt volt és fogadkozott, hogy
egyszer még földesúr lesz belőle. Magduska sokat nevetett rajta és
olykor egy fél tallért ajándékozott neki, vagy beprotegálta Hárfás
bácsinál egy-egy viseltes kabát erejéig.
Magdaléna igazi élete a tizenhetedik születésnapjával kezdődik.
Ezen a napon egy láthatatlan tündérkéz megérintette a leány szívét, a
szíve ekkor édesen zengeni kezdett, a harmónikus zsongás, amelytől a
kisleány eleinte nagyon megszeppent, dallá erősödött és ez az élet dala
volt.
A nevezetes napon, – ah, mily gyönyörű, nyári verőfényben ragyogó nap
volt! – Hárfásék a nevelt leányuk tiszteletére majálist rendeztek az
Au-ban.
A tekintetes úr gavallérember volt és táncosoknak meghívta az
országgyűlési ifjúság szinejavát. Bécsből két magyar gárdista is jött
extrapostán. (Ezt Fieber mézeskalácsosmester jelentette Hubernének, aki
a szomszédja volt a Három perec-utcában.) A gazdag leány híre, mint a
hársfavirág szaga, messziről vonzotta a méheket.
Huberné adta reá „az ő gyönyörűségére“ a soktunikás fehér tüllruhát,
amelyet a híres pozsonyi Katzbauer-nővérek külön a majálisra varrtak…
A derék Huberné akkor persze már nem volt Magdaléna dadája, hanem megint
a Három perec-utcában lakott és jurátusokat tartott kvártélyon,
nevezetes napokon azonban, így disznóöléskor, a tekintetes úr nevenapján
vagy szappanfőzéskor, mindig megjelent a Csapi-úti házban, hogy tettel
és jó tanáccsal bizonyítsa szolgálatkészségét és hogy végül egy fazékkal
vagy egy batyúval a hóna alatt vonúljon haza az urasági konyhából a
Három perec-utcába.
Huberné kiszedte a papilottokat Magduska loknis hajából, azután
összecsapta a két kezét és az ő halelujázó hangján úgy elkezdett
visítani, hogy a legények odakünn az oltóvödrök után szaladtak, mert azt
hitték, tűz van.
– Jaj, édes gyönyörűségem, milyen szép vagy te! Isten bocsássa meg a
bűnömet, de le tudnék előtted térdepelni, mint a festett Szent Cecilia
előtt a főtemplom oltárán. Ha meglát így az én kvártélyos jurátusom,
szegény Nagy Miklós, megszakad a szíve a szomorú boldogságtól. Szegény
ördög már is úgy oda van a sok epekedéstől, meg a nagy szerelemtől, hogy
nem tudom, mi lesz még vele. Nincs annak se éjjele, se nappala, mindig
csak verseket ír, néha meg egész nagy papiríveket telifirkál a te
neveddel, Magda, Magdaléna, Magduska, lángoló szíveket és szomorú
fűzfákat rajzol melléje, ha meg megereszti a szép hangját, akkor olyan
szomorú nótákat énekel, hogy sírva fakad minden vászoncseléd a Három
perec-utcában.
Huberné azzal hirtelen fölkapott vagy négyet-ötöt a szoknyái közül, az
utolsónak zsebéből kivett néhány aranyszegélyű, rózsaszínű papirlapot és
odaadta Magduskának.
– Na, lelkem, egypárat megint elcsentem a versei közül.
_Magdalénához, Egy érzéstelen szép márványképhez, Reménytelenség
búcsúsóhaja_ volt a költemények címe.
A versek nagy művészettel voltak leírva, a sorok kezdőbetűit piros
tintával rajzolta a szerző.
Látásból Magdaléna jól ismerte a Huberné kvártélyos úrfiát. Alkonyatkor
vagy vasárnap délután csak ki kellett néznie az ablakon, hogy ott lássa
a ház előtt a szép és szomorú arcú ifjút. Úgy állott ott, mint valami
hirdetőtábla, a homlokára volt írva: én szerelmes vagyok.
Azelőtt megesett, hogy a fiatal úr holdvilágos éjszakán ott nótázgatott
a Magduska ablaka alatt, a tekintetes úr azonban nem szerette az
ilyeneket és egy ízben szigorú trombitahangján lekiáltott a
szerelmesnek, hogy hallja, öcsémuram, becsülje meg jobban az én tisztes
házamat.
A jurátus familiája ellen ugyan nem eshetett kifogás, mert a híres
nagybükkönyi Nagyok közül való volt, a baj ott volt, hogy már a hetedik
nagyapja túladott a dominiumán és az ilyen szegény fráter ne vesse a
szemét a város leggazdagabb leányára.
– Ő is ott lesz? – kérdezte Magdaléna halkan.
Mert ha egyebet nem is, valami forró és részvétteljes kíváncsiságot
mégis csak érzett a jurátus iránt.
– Persze hogy ott. A tekintetes úr meghívta mind a jurátusokat. Két
napja fényesíti már a csizmáját és ma délutánra odarendelte a Havranek
borbélyt, hogy fölsüsse a haját. Aranyrojtos új nyakravalót is vett
magának…
Mikor Magdaléna a bácsi és a néni kíséretében az Au-ba érkezett, a
vendégek megéljenezték, a cigánybanda pedig rázendítette a
gránátos-indulót. Sok embert mutattak be neki, de ő egyiket sem látta, ő
egyáltalában nem látott, nem hallott semmit, csak irult-pirult és
rettenetesen szégyelte magát, mert ez volt az ő első szereplése a
nyilvánosság előtt.
Csak akkor szedte össze magát és akkor kezdte gyors és alamuszi
leánypillantásokkal a fiatal urakat mustrálgatni, mikor már ozsonnánál
ültek a nagy lombsátor alatt, amelyet a tekintetes úr építtetett külön
ez alkalomra.
Ozsonna után, miután a prépost úr egy könnyfakasztó, szép orációval
köszöntötte Magdalénát, megindult a tánc és az ünnepelt leányzó első
táncosa ő volt, a Huberné kvártélyos jurátusa. Igazán csinos fiú volt és
az aranyrojtos nyakkendője, meg a göndörre sütött haja jól illett a
barna magyar arcához. Jól is táncolt, bánatosan, elmerengő méltósággal,
miként ez egy hona állapotján búsúló jurátushoz illik. Nagy Miklós
különben úgy meg volt hatva, hogy egy okos szó nem jött ki a száján,
csak sóhajtozott és forgatta a szomorú, nagy szemét.
Magdaléna második táncosa egy bécsi gárdista volt, egy Csanády nevezetű.
Ő is szép fiú volt, a párducbőrével (akkoriban a gárdisták bálban is
alkalmatosnak találták a párducbőr-viseletét) és az Apolló-combjaival
jobban is tetszett Magdalénának, mint a Huberné kvártélyos jurátusa.
Paulusz Kamilló is ott volt a majálison, persze csak mint néző, – maga
is eljöhet, amice! mondta neki azelőtt való nap a tekintetes úr. A
táncmester a muzsikusokkal ült egy asztalnál. A siker, amit tanítványa
aratott, oly büszkévé tette, hogy később tökéletesen leitta magát. A
bőgőhordó cigány vitte haza a hátán.
Az Au-ban tartott majális talán mint az esztendő legsikerültebb pozsonyi
mulatsága élt volna tovább ama nemzedék emlékezetében, ha éjfél táján
sajnálatos botrány nem történt volna, ami sok izgalomra, pletykára, sőt
még véres duellumra is alkalmat adott.
Vacsoránál ugyanis Csanády, a szép gárdista, akinek mindössze csak két
napi szabadsága volt és akinek ennélfogva igen sietős lehetett a dolga,
rajta-rajta! tempóban kezdett udvarolni Magdalénának. Ő a gáláns Bécs
tanítványa volt és azt a bevált módszert alkalmazta, hogy sorra vette
hölgyének egyes testrészeit és azokat költői hasonlatok segítségével
kellő világításba helyezte.
Azt mondta:
– A nagysám haja olyan, mint a selyemféreg fonatja. A szeme bogara
olyan, mint az esthajnali csillag, a bőre olyan, mint a liliom levele…
Nagy Miklós, aki Magduska balján ült, növekedő fölháborodással hallgatta
vetélytársának ledér bókjait. Szerelmi bánatát még gyötrelmesebbé tette
hazafias keserűsége, mert ebben a hetyke katonában ő a gonosz
Ausztria-Bécs megszemélyesítőjét látta.
Csanády azalatt fokozatosan lejebb haladva, végül elérkezett a Magduska
lábacskájához. És az ő merészsége még ettől sem riadt vissza.
– Olyan parányi lábának tetszik lenni, mint a piskóta, – mondta.
De ezzel már betelt a mérték. A jurátus, aki eddig némán és szomorúan
ült a helyén, most a haragtól bíboros arccal fordult Csanády felé.
– Tiszt uram, – mondta élesen, – ilyesmi divat lehet a bécsi német dámák
közt, de nem divat magyar honleányok körében. Mert a magyar hölgy
büszkesége nem a lába, vagy valamely egyéb testrésze, hanem nemes
lelkületének eszményisége.
Erre a rendreutasításra már akkor készült, mikor Csanády még a Magduska
karjánál tartott, tehát volt ideje elmélkedni és azért is sikerült olyan
szépen a mondása.
A gárdista elsápadt, majd a párduckacagánya alá nyúlt és egy zsinóron
függő négyszögletű üvegdarabot vett elő, amelyet a jobbik szeme elé tett
és nagy művészettel fogott meg a pofacsontjával és a szemöldökével. Azon
keresztül nézte le a jurátust, miközben így szólt:
– Ejhah! Ez az ifjú tintanyaló talán leckét merészel nekem adni?
– Olyan leckét is kaphat ön a tintanyalótól, hogy nemcsak tinta, de vér
is folyik a porondon, – mondta sötéten a jurátus.
– Helyes, – mondta a gárdista, – tudok egy csöndes helyet a pozsonyi
szőlők fölött, ott holnap reggel közös sétát tehetünk.
A jurátus hideg főhajtással válaszolt.
Ebből föltünés lett. Az urakat fölizgatta, a hölgyeket megijesztette az
eset.
Másnap egész Pozsony a Hárfásék majálisán történt skandalumról beszélt.
Sokan, – különösen azok, akik joggal elvárhatták volna, hogy a
tekintetes úr őket is meginvitálja, ami azonban érthetetlen módon nem
történt meg, – sokan eltúlozva és kiszínezve mondták tovább az esetet.
Hárfás uram már korán reggel elment Csajághy követ úrhoz, aki mellett
Nagy Miklós patvaristáskodott, hogy jelentést tegyen neki a dologról. A
nagyhatalmú férfiú egyébként igen gorombán bánt a patvaristájával, azt
azonban semmiképpen sem volt hajlandó eltűrni, hogy más is bántsa az ő
jurátusát, azért lángoló haraggal rohant a policájra, hogy a
Tripartitumnak a nemes ember testi épségére vonatkozó szakaszait idézze
és hogy sűrű asztalcsapkodás között követelje a duellum
megakadályozását.
A policáj megtette azt, ami tőle telt: egy városi darabontot állított a
Nagy Miklós perec-utcai kvártélya elé. Mivel azonban meg volt írva a
sors könyvében, hogy Magduska piskóta-lábáért mégis vérnek kell folynia,
tehát a jurátus reggel átmászott a Fieber szomszéd udvarába, onnan
kisurrant a hátsó utcába, onnan pedig kiment a szőlőhegyre, amelynek
egyik félreeső helyén megtartották a páros viadalt.
A lovagias mérkőzés ugyan a gárdista győzelmével végződött, de a
győzelem gyümölcseit mégis a jurátus szedte.
Nagy Miklós ugyanis a duellumban olyan érdekes sebhelyet kapott a
homlokára, amelynél érdekesebbet semmiféle regényhős nem kívánhatott
volna magának. A vágás, amelyre ő később fürtjeinek diszkrét
elrendezésével irányította a közönség figyelmét, kecses ívalakban futott
végig a homlokán és némelyek azt a megfigyelést tették, „hogy bíborvörös
lesz, valahányszor indulatba jön az ifjú.“
– Egy hölgyért kapta, – mondták az emberek az utcán, miközben könyökön
taszították egymást, – egy hölgyért, akinek becsületét megvédte egy
pökhendi katonatiszttel szemben.
A bikahangú Csajághy szinte büszke lett az ő jurátusára.
– A kölyök jól odamondogatott annak a bécsi harkálynak. Igaz magyar fi
ilyen hangon beszéljen a bécsiekkel! Nem is tanulhatott egyebet az én
házamban.
Az esetet idővel még kiszínezték és kimélyítették. A távlatból szegény
Csanády a feslett és zsarnoki Ausztria, Nagy Miklós pedig a lovagias
magyar nemzet bajvívójává lett.
Miután ő szent felsége legkegyelmesebb elhatározásával szétkergette a
pozsonyi országgyűlést, Csajághy uram hazafias szereplésének színhelyét
áttette szülő vármegyéje gyűléstermébe, a jurátusa azonban elszegődött
bojtárnak egy pozsonyi fiskális mellé és a városban maradt. Nem tudott ő
már Magdalénától távol élni.
A rákövetkező farsangon a jurátusbál volt az első pozsonyi mulatság.
Nagyon szép bál volt, csak a kvádrillnál támadt némi zavar, ami érthető
is, mert nem Paulusz rendezte a táncot. Paulusz Kamilló még az ősszel
összekerült egy csomó italos követtel, akik nem ismerték és úrnak
nézték, azoktól egypár ezer tallért nyert kártyán, azóta báró lett és
Bécsben élt.
Magdaléna a jurátusával táncolta a négyest.
– Hej, Magda nagysám, miért nem szegény leány nagysád! – sóhajtotta Nagy
Miklós.
– Mért szeretné ön, ha szegény leány volnék?
– Mert akkor mondhatnék nagysádnak valamit.
– Érdekelne megtudni, hogy mit mondana nekem ön?
– Ha szegény leány volna, egészen szegény – bocsásson meg a vakmerőnek
tetsző föltevésért – ha bár cselédleány volna, akkor azt mondhatnám
nagysádnak: légy az én királynőm, az én istennőm…
Magdaléna mélyen elpirult, de nem a haragtól. Kissé elgondolkozott.
– Nagy úr, én ugyan nem vagyok szegény leány, de azért megengedem önnek,
hogy úgy beszéljen velem, mintha az volnék.
Egész Pozsony helyesléssel fogadta a szerelmi regény megnyugtató
befejezését, az egy Hárfás bácsi kivételével, aki annyira dühbe jött,
hogy majd megütötte a guta.
Egy hétig mindig azt kiabálta, hogy ő tiltakozik a házasság ellen,
Magdalénának három-négy esztendő előtt gondolnia sem szabad a
férjhezmenetelre és hogy a jurátus egy ravasz pénzvadász, Magduska pedig
háládatlan kigyó.
Ezt senki sem értette, pedig a tekintetes úr szempontjából nézve a
házasság tényleg korai volt még, mert ő, mint Magdaléna gyámja, ugyan
elég csinos birtokot szerzett magának Sopronmegyében, de új kastélyt is
szeretett volna építeni és ahhoz legalább is még három-négy esztendőre
lett volna szüksége. Most már mehetnek az ócska kúriába lakni.
Az esküvő azonban mégis megvolt.
A prépost úr eskette az ifjú párt és a pozsonyi gróf is megjelent,
aranyos üveghintón, fullajtárokkal és papagályzöld huszárokkal. A városi
céhek pedig, Fieber mézeskalácsos vezetése alatt, sorfalat állottak a
főtemplomtól a Csapi-út elejéig. És mindenki azt mondta, hogy sohasem
látott még olyan összeillő szép párt.
Az esküvő után Nagy Miklós azt a gyöngédtelenséget követte el, hogy meg
akarta tekinteni Hárfás bácsi számadási könyveit – micsoda könyveket?
hördült fel a tekintetes úr, – mintha a gyám nem is magyar nemesember,
hanem holmi fizetett cseléd lett volna.
Ezen örökre összevesztek és Hárfásék, a háládatlanság fullánkjával a
szivükben, elvonultak a sopronmegyei birtokra.
Az ifjú házasok a Csapi-úton levő kis kastélyban rendezkedtek be.
Magdaléna a közhangulat nyomásának engedve, lett a Nagy Miklós felesége,
az esküvő után azonban nagyon beleszeretett az urába. A szerelem, mint
valami gyönyörü meglepetés jött reá és a fiatal asszony testét-lelkét
lenyügöző, forró és ujjongó boldogsággá fokozódott.
A föld, amelyen eddig járt, hirtelen megnyilt a lába alatt és ő édes
rémülettel, ész nélkül zuhant a tüzes mélységbe, ahol minden semmivé
lett, csak a szerelem lobogott és világított titokzatosan.
Olyan boldog volt, hogy szinte megrémült a túlnagy boldogságától. Hogyan
érdemelte ő ezt meg?
Miklós is szerette az asszonyt, nagyon szerette, de azért nem
feledkezett meg a hazáról sem. Ez neki mindig nagy gyöngéje volt. Sőt
mivel most már szögre akaszthatta a prókátorságot és nem kellett
tyúkpörök után futkosnia, az ideje javát a közügyeknek szentelte. Sűrűn
szónokolt a vármegye termében és a közönség szívesen hallgatta, mert a
szép baritonhangja kellemesen rezgett a honfibútól, a kondor fürtöktől
körülfogott homlokán pedig nemes ihlet világított. A leglelkesebb
hallgatója persze Magdaléna volt, aki a boldog hitves büszke
alázatosságával ült a karzaton.
A Csapi-úti házban akkoriban sűrűn láttak vendégeket. A vármegye híres
férfiai – egy izben a pozsonyi gróf is eljött – körülülték Magdaléna
asztalát, sokat ittak és politizáltak és senki sem kételkedett benne,
hogy Nagy Miklósból egyszer még nagy ember lesz.
Két évig igen boldogan éltek. Magdaléna mind szerelmesebb lett, Miklós
úr pedig meghízott egy kissé.
Két év mulva megjelent náluk Tihanyi Judit.
Judit távoli rokona volt Miklósnak. Valószínü – bár ez a kérdés sohasem
tisztázódott – hogy süldőleány korában szerelmes volt a délceg
jurátusba, sőt nem lehetetlen, hogy gyerekfővel el is jegyezték magukat
egymásnak. Később azonban, mint mondani szokás: „az élet elválasztotta
őket egymástól“.
Magdaléna akkor hallotta először a leány nevét, mikor az hirtelen
árvaságra jutott.
– Mi lesz most már a nyomorulttal? Adósságnál egyebet nem hagyott reá az
apja, – mondta Miklós úr.
– Istenem, hát mi legyen vele? – heveskedett Magdaléna. – Hozzánk fog
jönni, punktum.
Akkoriban így szokták megoldani az árvaügyeket és Magdaléna boldog volt,
hogy eltalálta urának egy gondolatát.
A „kis árva“, akit az asszony anyai szívére akart ölelni, egész fejjel
magasabb volt Magdalénánál. Túl volt már első fiatalságán, de azért szép
darab nő volt, olyanféle, mint a görög tragédia muzsája. Bár láthatólag
az volt az igyekezete, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el
vendégszerető rokonai házában, mégis olyan feltünő jelenség volt, hogy
betöltötte az egész házat, sőt mondhatnók: a fél várost. A szegény kis
Magdaléna ijedten lapult meg mellette.
Tihanyi Judit azokhoz a nőkhöz tartozott, akikről azt lehetne mondani,
hogy kizárólag csak férfiaknak való nők. Az asszonyok ugyanis mindenkor
leküzdhetetlen bizalmatlansággal fogadták, a férfiak azonban, az öregek
épp úgy, mint a fiatalok, szívesen legeltették tekintetüket a klasszikus
profilján és szívesen melegedtek a szép szeme tüzénél.
Judit Magdalénával szemben szinte alázatosan viselkedett.
Miklós úrral szemben a hideg és méltóságos tartózkodás modorával
tüntetett. Ha magán érezte Miklós úr tekintetét, akkor valami mélabús
mártir-vonás jelent meg arcán és ha Miklósnak érzékeny lett volna a
lelkiismerete, akkor lelkiismereti furdalásokat érezhetett volna.
A vicispánné, aki nagyon okos asszonyság volt és szerette Magdalénát,
egyszer így nyilatkozott:
– Lelkem, én kidobnám azt a lyányt a házamból.
– Már mért dobnád ki? – csodálkozott Magda.
– Azt nem tudom, lelkem, de azért mégis kidobnám.
Judit szintén nagyon szerette a hazát. Híres politikus-családból
származott – az apjaura el is politizálta a dominiumát – és amit szépet
és lelkeset valaha írtak a hazáról, akár versben, akár prózában, azt ő
mind betéve tudta.
A vicispán – ellentétben élete párjával – nagyon szerette a leányt és
azt mondta, hogy olyan, mint a Patrona Hungariae.
A Csapi-utcai politikus-vacsoráknak Tihanyi Judit lett a muzsájuk. Ha
megjöttek az úri vendégek, kezet csókoltak Magdalénának, azután mohón
körülnéztek: hol van a kis Patrona? Voltak az urak közt nagyállású
férfiak, híres patrioták, akik félig tréfásan, de félig komolyan,
közügyeikben véleményt és tanácsot kértek Judittól. Judit meg is felelt
nekik – félig tréfásan, félig komolyan, leányzóhoz illő kedves
elfogódással – és Miklós úr szeme ilyenkor fölragyogott. Láthatólag
nagyon büszke volt az ő szép és eszes hugára.
Magdaléna, aki az ilyenfélékhez annyit se értett, mint a tyúk az
ábécéhez, csöndesen a himzése fölé hajolt – örökösen himzett – és azt
mondta magában: Jaj, Istenkém, de ostoba is vagyok én ezek mellett!
És szinte szepegett, hogy egyszer majd mások is meg fogják tudni, hogy
milyen ostoba ő.
– Lelkem, én mégis kidobnám azt a lyányt! – súgta neki a vicispánné.
Egyszer azután különös dolog adta elő magát. Magdaléna ozsonnán volt a
vicispánnénál. Abban állapodtak meg, hogy estefelé Miklós majd érte
küldi a hintót. Mivel azonban a többi dámák korábban mentek szét, Magda
nem várta meg a kocsit, hanem gyalogszerrel tipegett haza a
Csapi-utcába. Hiszen nem is volt messzi.
Otthon keresztül sietett a lakáson. A Miklós ajtaja előtt megállott.
Beszédet hallott belülről. A Judit zengő mély althangja:
– Vagy mindent, vagy semmit!
– Tehát: mindent! – szólt Miklós.
Magdaléna elmosolyodott. Micsoda bolondos dolgokat beszélnek azok?
Valamelyik cseléd megpillantotta az asszonyt és hangosan ráköszöntött.
Mire Magdaléna benyitott a szobába, már egyedül találta odabenn az urát.
Miklós ott állott az ablakban és nyugodtan szívta a meggypiros,
karcsúnyakú tajték-pipáját.
– Ilyen korán véget ért az asszonydiéta? – kedélyeskedett a gazda.