És Magdaléna –? Ő nem értett meg semmit és nem látott be semmit. Sőt nem
is haragudott senkire, inkább megtisztelésnek vette, hogy annyi komoly
nagyúr írt, beszélt és tanácskozott az ő dolgában.
Az ő együgyü lelke szakadatlanul önmaga körül keringett, mint a dongó az
üvegharang alatt, és kereste a kivezető útat. Tudta, hogy nem fogja
megtalálni, de azért csak tovább forgott, egyhangú, síró zümmögéssel.
Végül úgy beleszédült és belefásult a sírásba, hogy azt sem tudta már,
miért is sír tulajdonképpen.
Ismerős, régi képek siklottak el mellette… A Három perec-utca, a
baritonhangú szép jurátus, a pozsonyi fehér ház a búgó galambokkal, a
gyermekét szoptató asszony… Mit is akart ő tulajdonképpen ezekkel? Mit
is keresett?
Igen, most már tudta, hogy mit: a fehér ház pitvarában akart ülni, a
szép jurátus pedig álljon mellette, füstölő tajtékpipával a kezében, és
nézze vele együtt a kis pólyásgyereket, akit Magdaléna a térdén tart.
Mikor ezt kisütötte, boldogan elmosolyodott, mert úgy érezte, hogy most
már nincs is semmi baj, minden rendbe jött… De azután körülnézett és
föleszmélt, Bunkó hóhérra gondolt, aki most valahol a cigánysoron
köszörüli a pallosát és ekkor megint szepegni és sírni, keringeni és
keresgélni kezdett:
– Mi lesz velem, jaj, Istenem, mi lesz velem!
A virrasztók közül a harmadik, Videczky Flóris, szenvedett legtöbbet.
Nyitott szemmel feküdt ágyában, az éjjeli szekrényén két gyertya égett,
akár a koporsó mellett.
Mereven nézte a faliórát, a mutatója ijesztő gyorsasággal forgott körbe.
Az óra érces, mély zengéssel ütötte a negyedeket. Most háromnegyed öt
volt. Most öt. Egynegyed hat…
Flóris valami kegyetlenül fájó feszülést érzett a szívében. A fájdalom
minden óraütéssel fokozódott. Irgalmas Isten, meddig tarthat ez még?
Meddig bírja ki? Hat óráig! Pontban hatkor – ezt biztosan tudta, –
megszakad valami a mellében. A gyötrelmének akkor vége lesz, de neki
magának is vége lesz. Abban a pillanatban, mikor Bunkó pallosa lecsap,
Videczky Flóris is utolsót sóhajt.