– Mi az ön neve, bájos gyermekem? – kérdezte később a báró.
Magdaléna megmondta.
– Többet nem is kérdezek. Ön szeretett, csalódott és bánatában világgá
szaladt, punktum. Az árnyalatok jelentéktelenek és azért nem is
érdekelnek. Sokkal fontosabb, hogy ön megtudja, ki vagyok én. Én báró
Paulusz Kamilló vagyok. Ha azt mondom, hogy báró vagyok, ez azt jelenti,
hogy legalább is ezer tallér van a zsebemben. Ha kevesebb a pénzem,
akkor csak lovag vagyok. Ha meg üres a zsebem, akkor egyszerűen csak
hallja maga Paulusz a nevem. Bevallom, hogy tegnapelőtt még szerény
táncmester voltam Pozsonyban. A sors azonban úgy akarta, hogy az este
éppen abban a pillanatban nyissak be a követek korhelytanyájára, mikor
egy kártyás nagyúr, aki már únta a játékot, azt kérdezte a társaságtól,
hogy ki tartja egy kártyalapra a bankot. „Tartom én!“ – mondtam. Ha
veszítettem volna, kidobattam volna magamat, mert, miként szerencsém
volt említeni, egy vörös garas sem volt a zsebemben. Én azonban nyertem
és most abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy négy lóval mehetek
Bécsbe és Pozsony legszebb szemű leányát tisztelhetem utitársamként.
Ennyiből is tudhatja, hogy ki vagyok. Az élet katonája, aki örökös
párviadalt vív a szerencsével. Olykor földre terít a vak istennő, olykor
azonban én kerekedem felül. Reménylem, hogy most Bécsben végre döntő
győzelmet fogok aratni. És reménylem, hogy ön, kedves Magdaléna, ebben
nagy segítségemre lesz.
– Én? – csodálkozott Magdaléna. – Hiszen én nem értek semmihez, én csak
afféle ostoba, vidéki leány vagyok.
– Ön nem ostoba, csak tapasztalatlan. A tapasztalatlansága csak úgy
sugárzik minden pórusából. De ez megfizethetetlen tulajdonság. A
tapasztalatlanság bizalmat kelt és nekem szükségem van az emberek
bizalmára, mert az én mesterségem az, hogy készpénzre váltom föl
embertársaim bizalmát.
Magdaléna nem igen értette ezt a dolgot, de a báró úr nem is magyarázta
tovább, hanem se szó, se beszéd, egyszerre csak szájon csókolta a
leányt.
– Szükséges, hogy megbarátkozzunk egymással, – magyarázta.
Magdaléna úgy vélekedett, hogy az ő mostani helyzetében illetlenség vagy
legalább is furcsaság volna, ha büszkének akarná magát mutatni. Nem is
volt hát büszke. Sőt mivel sikerült magával elhitetnie, hogy báró
Paulusz mégis csak hasonlít az ő egykori juristájához, könnyes szemmel,
de mohó ajkkal vissza is adta neki a csókjait.
Bécsben a Lammban vettek szállást. Paulusz ki akarta bérelni az egész
emeletet és csak nagynehezen elégedett meg három szobával.
– Pozsonyban ellopták feleségemnek, a bárónénak nyolc kufferját, –
panaszolta a fogadósnak. – Tetőtől talpig ujra föl kell ruháznom.
Hozzanak divatárusnőket és varrónőket. Kalapokra, főkötőkre, ruhákra,
fehérneműre, csipkére, selyemre, harisnyára és cipőre lesz szüksége… A
fodrásznő is jőjjön és az esernyőcsináló is… Női órát, karpereceket és
gyűrűket is kell vennünk. Mindent, amire szüksége van egy arisztokrata
hölgynek, hogy meg ne szólják az udvarnál.
*
Báró Paulusz Kamilló derék és kellemes úriember lett volna, ha mindig
lett volna pénze. Sajnos azonban a tallérok olyan hirtelen olvadtak el a
kezében, mint a májusi hó és ha nem volt pénze, akkor többnyire igen
alávaló fickónak mutatta magát. Ezért azonban az törjön fölötte pálcát,
aki megpróbálta már a nyomorúságot és akkor is meg tudott maradni
kellemes embernek.
Ő állandó harcban volt az élettel és mivel az élet nem igen válogatott a
bunkósbotokban, amelyekkel fejbe ütötte, tehát Paulusztól sem lehetett
megkövetelni, hogy kifogástalan lovag módjára vívjon.
A báró szeretett hamisan kártyázni, de azért a szélhámosság egyéb
mesterfogásait sem vetette meg. Mielőtt összeállott volna Magdalénával,
széles körben ismert házasságszédelgő volt, mellékesen öreg dámáknak
ifjító italt adott és pörlekedő polgároknak udvari protekciót igért,
olykor pedig mint a szerelmesek alkalomszerző pártfogója lépett föl.
Tulajdonképpen azért csalta az emberiséget, mert nagyon szeretett volna
becsületes ember lenni. Volt egy kedves álma: összeharácsolni annyi
pénzt, hogy földbirtokot szerezhessen és hogy tisztességes emberként
élhessen tisztességes emberek társaságában.
Egyszer-kétszer már olyan magasra fölkapaszkodott a parton, hogy még
csak egy lépést kellett volna tennie és örök időkre szárazon lett volna.
Az utolsó lépést azonban sohasem tudta megtenni, a döntő percben mindig
visszacsúszott megint a pocsolyába. És szomorú szívvel elülről kezdte
megint a kapaszkodást, hazudozásait és szélhámoskodásait.
Bizonyos, hogy az ilyen ember tehetségében valami hiba van. Paulusznak
az volt a baja, hogy túlságosan eszes és nagyon is ügyes volt. Ha idegen
emberekkel ismerkedett össze, akkor úgy elárasztotta őket a
szeretetreméltóságával és az elmésségével, hogy azok azt mondták
magukban: no, ez valami nagy lókötő lehet. Ha meg leült kártyázni, akkor
olyan szédítő ügyességgel osztotta a lapot, hogy hideg borzongatta végig
a partnerei hátát.
Szegény Paulusz úgy járt, mint az egyszeri álarcos ember, akinek valami
gazkópé a hátára írta a nevét. Hiába maszkirozta magát bárónak és
nagyúrnak, a vízfejű nyárspolgárok is mindjárt tudták, hogy kivel van
dolguk. Hiszen ha egy kicsit ostobább és ügyetlenebb lett volna, akkor
alkalmasint jobban boldogult volna.
A vidám császárvárosban igen változatos életet éltek ketten
Magdalénával. Paulusz leginkább a magyar földesurak társaságát kereste,
akik azért jöttek Bécsbe, hogy túladjanak a gyapjú árán. Ha Kamilló úr a
kártyaasztal mellé kaphatta őket, akkor nagyon hamar ellátta a bajukat
és akkor patakokban folyt a _sampányer-bor_ és Magdaléna gyémántsmukkot
kapott…
Kártyán rendesen nyert a báró, billiárdon azonban többnyire vesztett. A
Két törökhöz címzett kávéházban katonatisztek tanyáztak, azok tíz
tallérral fogadtak meg egy-egy lökést és gyakran egy éjszakán át
elszedték a pénzt, amit Paulusz egy héten át összenyert a magyaroktól.
Paulusz nagyon szeretett a tisztek közé járni, mert kámerádnak
szólították és úgy tettek, mintha elhinnék neki, hogy ő is szolgált a
svalizsereknél.
Ha a báró vesztett, akkor Magdaléna gyémántjai megint a zálogoshoz
vándoroltak. Ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy a báró a
pénztelenség napjaiban rettenetesen gorombán bánt a hölgyével.
Magdaléna persze sokkal tudatlanabb volt a világ dolgaiban, semhogy
figyelemmel tudta volna kísérni Paulusz hódító hadjáratának győzelmeit
és vereségeit; de Paulusz szemében éppen a tudatlansága volt a
legnagyobb erénye. A merengőszemű, duzzadtszájú, ártatlan kis birkaarca
állandó alibiként és enyhítő körülményként világított a Paulusz Kamilló
cinikus és elmés kalandorpofája mellett.
Mindenszentek napja emlékezetes lett Magdaléna életében, mert akkor
verte meg első ízben a báró.
Ennek az ifjú Hohenstein herceg volt az oka. A herceg egypár napig úgy
viselkedett, mintha szemet vetett volna Magdalénára és Paulusz ezt a
biztató körülményt úgy kívánta fölhasználni, hogy a szállóbeli lakásán
pezsgős vacsorát és utána egy kis faraó-bankot rendezett a herceg
tiszteletére.
Hohenstein megette a vacsorát, megitta a pezsgőt, megnevette Paulusz
élceit, egypár bókot is súgott a Magdaléna rózsás fülébe, mikor azonban
a házigazda a kezébe vette a kártyát, a hercegnek hirtelen eszébe
ötlött, hogy a nagynénje várja és sietve elvonúlt.
Paulusz tajtékzott dühében és mivel úgy vélekedett, hogy Magdaléna
riasztotta el ügyetlen viselkedésével az aranyfácánt, a föntebb említett
erélyes rendszabályhoz nyúlt.
Egypár nap múlva egy Csanády nevezetű magyar gárdistát mutatott be
Magdalénának.
– Reménylem, most ügyesen fogsz viselkedni, – mondta Paulusz. – Ez is
gazdag fiú, ha nem is olyan gazdag, mint a herceg.
Afféle nótás magyar volt, szakasztott olyan tremolás baritonja volt,
mint Nagy Miklósnak, a pozsonyi jurátusnak. Abban is hasonlított a
jurátushoz, hogy bátor és bánatos dolgokat beszélt a haza állapotjáról.
Magdaléna akkoriban a szép gárdista képével aludt el és ébredt föl. Egy
nagyszerű, forró és ostoba rögeszméje támadt: hogy Csanády, aki annyira
más volt, mint mind a többi ember, meg fogja menteni Paulusztól.
Akkoriban megint sokat gondolt a pozsonyi házra, amelynek csillagos
buzogány volt a tetején…
Kamilló bárónak, aki föltétlenül megbízott a barátja gavallérságában,
nem volt kifogása ellene, ha Csanády olyankor is tisztelgett a báróné
előtt, mikor a báró maga nem volt otthon. És a szép gárdista hasznára
fordította Paulusz nemes bizalmát. Gyakran nótázott Magdalénának, még
gyakrabban a magyar hazáról beszélt neki.
Egyszer megcsókolta. És ekkor megint bekövetkezett a tavi rózsa csodája.
A kis virág hirtelen fölbukott a víz színére és boldogan odakinálta
magát a vakítóan lángoló nyárnak.
A nyári dicsőség vagy két hétig tartott. A szép gárdista, aki rendes és
komoly ifjú volt, becsületszóra kétszáz tallért adott kölcsön
Paulusznak, egy garassal se többet, azután, mivel újabban a katonai
szolgálat nagyon is igénybe vette, nem mutatta magát többet a
Lamm-fogadó emeletén. Pedig hogy várta Magdaléna, de hogy várta!
A báró megint dühös és goromba volt.
A farsangon egy álarcosbálon voltak a Sperlnél. Paulusz török basának
öltözött, Magdaléna pedig francia pásztorleánynak. Magdaléna nem akart
táncolni, pedig sokan kérték, hanem keresgélve járt a tarka sokaságban.
Végül megtalálta azt, akit keresett: a szép gárdistát.
Egész csapat katonatiszttel állott együtt a terem sarkában és elmélázva
nézte a táncot. Oly szép volt, oly előkelő és ah, oly mélabús.
Magdaléna, a fekete bársonymaszkkal az arcán, dobogó szívvel odasuhant
melléje.
És ekkor különös véletlen adta elő magát. Az urak éppen őróla
beszélgettek. Hallotta, amint Csanády a nevét említette.
– Magdaléna?… Igen… Egészen kedves… Egy kis rongy; se több, se kevesebb…
Hanem azért egészen kedves…
Egy órával később – fagyos, szeles éjszaka volt, – egy francia
pásztorleány botorkált végig a Wien folyó partján. Olykor megállott,
mereven nézte a hideg vizet, aztán megint tovább ment. Mikor rákiáltott
az éjjeli őr, megszeppent és azt kérdezte, hogy hol van a Lamm-fogadó,
mert ő ott lakik, de eltévesztette az útat.
*
A magas arisztokráciával és a katonatisztekkel nem lehetett semmi
komolyabb dolgot kezdeni, Paulusz úr tehát a bécsi polgársággal kezdett
barátkozni.
A gazdag háziurak fiai között voltak becsületes és stupidus gyerekek,
akik kitüntetésnek vették, ha tegeződhettek a báróval és ha
megcsókolhatták a báróné jószagú kis kezét. Sok pénzt ugyan nem kaptak a
szigorú erkölcsű apáiktól, egypár tallér erejéig azonban mégis eret
lehetett rajtuk vágni, egy kis baráti kölcsön vagy egy szerény pikéjáték
címén.
Paulusz Kamilló keserű szívvel kopasztgatta a burgercsemetéket. Úgy
érezte magát, mint a medve, mikor málnát szed.
A tavasszal lecsapott az istennyila.
Kamilló úr parancsot kapott, hogy haladéktalanúl jelentkezzék a
rendőrfőnöknél. Egy fölháborodott apa, akinek fia zálogba vitte a
családi levesmerőkanalat, hogy az árából virágot vehessen Magdalénának,
tette meg ellene a följelentést.
A hatalmas rendőrfőnök _Jupiter tonans_ zordon fenségével fogadta a
bűnöst.
– Ön Paulusz Kamilló?
– Parancsára, kegyelmes uram.
– A bejelentő-lapon ön így írta a nevét: Br. Camillo Paulusz. Mit jelent
a Br.?
– Br. Brunót jelent, kegyelmes uram. Ez a bérmaapám neve.
– Ön ellen az a vád, hogy jogtalanul használja a bárói címet.
– Tévedés, kegyelmes uram, én sohasem neveztem magamat bárónak.
– De mások annak nevezik. Az egész város bárónak nevezi.
– Ez nekem is föltünt már, kegyelmes uram, de erről én nem tehetek.
– Dehogy nem tehet! Nagyon is tehet! Tisztességes ember tiltakozni
szokott az olyan címzés ellen, amely nem illeti meg!
– Bocsánatot kérek, kegyelmes uram, én önt már egy féltucatszor neveztem
kegyelmes úrnak, anélkül, hogy tiltakozott volna ellene. Pedig ön nem
kegyelmes úr.
A rendőrfőnök úgy elámult Paulusz szemtelenségén, hogy nyitott szájjal,
mereven kinyújtott kezekkel maradt előtte, mint az útmutató. A
jegyzőkönyvet vezető irnok pedig halálos ijedtségében a kalamáris fölé
görnyedt, mintha bele akarna bújni.
A nagyúr végül mégis levegőhöz és szóhoz jutott.
– Takarodjék! – mennydörögte.
Paulusz borús sejtelmek között vonúlt a szállására. Tudta, hogy a
kegyelmes úrral való ügye még nincs elintézve.
Az elintézést megkapta egy óra múlva, mikor is a rendőrség arról
értesítette, hogy Magdalénával együtt örök időkre kitiltja a
székvárosból. Huszonnégy órájuk maradt a pakkoláshoz.
Paulusz gondolataiban szemlét tartott a nagyobb európai városok fölött.
A szemle eredménye lesujtó volt. Alig volt hely, ahol már baja nem akadt
volna a rendőrséggel. Végül mégis eszébe jutott valami.
– A temesi bánságba megyünk! Az új ország, sok gazdag ember él ott és
senki sem ismeri közülök a nevemet.
Egy nem kicsinylendő geográfiai előnye is volt a bánságnak: közel esett
a török határhoz, ha az ember valami nagyobbszabású dolgot művelt,
egy-kettőre biztonságba hozhatta a bőrét.
Most már nekiláthattak az útikészülődésnek. A készülődés abból állott,
hogy Paulusz eladta Magdaléna ruháit, – az ékszerein már régebben
túladott, – hogy némi utipénzhez jussanak.
Keményen rázó parasztszekereken kocogtak végig nagy Magyarországon.
Magdaléna útközben azt tapasztalta, hogy Kamilló – talán a sors által
reámért megpróbáltatások léleknemesítő hatása alatt – igen jól bánik
vele és szépen beszél hozzá.
– Semmit sem ér az ilyen élet, Magdaléna. Torkig vagyok vele… Tudod, mi
kellene nekünk? Valahol vidéken egy csinos kis ház, kerttel, baromfival…
Rendesen megesküdnénk a pap előtt, azután békében élnénk… A multat
elfelejtenők, arról sohasem volna szó… Jóbarátságban élünk Istennel és
az emberekkel és tisztességes embereket nevelünk a gyerekeinkből… Ez
kellene nekünk, ugy-e, Magdaléna?
Magdaléna nem szólt semmit, a szeme száraz maradt, de a szíve
könnyezett. Hát persze, hogy ez kellene neki!
A régi álmai már széttöredeztek, bemocskolódtak, elkallódtak, – de talán
még össze lehet szedni belőlük egyetmást, a törmelékekből talán föl
lehet még építeni valamit…
*
Mikor már közel érték Temesvárt, stációt tartottak egy faluban. Kamilló
úr egyelőre otthagyta Magdalénát és egyedül ment be a városba. Körül
akart nézni.
Mire másnap visszajött, már tisztában volt a tervével. Ezúttal nem fog
babra játszani. Ezúttal nem fogja a szerencsét sokáig körüludvarolni és
körülhajlongni, hanem egyetlen gyors és goromba fogással üstökön
ragadja, aztán usgye, ki az országból!…
A támadás a város leggazdagabb polgárának fog szólani, Videczky
Flórisnak. Azok után, amiket Paulusz róla hallott, nagyon alkalmas
médium. Az ilyen magában élő különc gyanakodó természetű; Paulusznak
azért a színfalak mögött kell lappangania, az egész komédia Magdaléna
szólója lesz.
Magdaléna, mint tudjuk, vállalta a szerepet. Eleinte úgy mozgott és úgy
beszélt, ahogyan a láthatatlan rendező parancsolta. De azután kezdte
magát nagyon jól érezni Flóris úr házában. A tisztaság és a nyugalom oly
jólesően körülvette, mint az átfázott embert a meleg fürdő. Szeretett
volna alámerülni és eltünni ebben a kellemes elemben, hogy Paulusz
sohase találjon többet reá.
Sajnos, ez lehetetlen volt. A kalandor keze hosszú és kemény volt és
Magdaléna mindig ott érezte ezt a rettenetes kezet a nyakán.
Paulusz addig szorította és taszította előre, míg Magdaléna el nem
jutott a temesvári siralomház kecskelábú asztala mellé.
A város három különböző helyén három gyertya viaskodott a sötétséggel és
három ember virrasztott az éjszakában. Magdaléna, az auditor és Videczky
Flóris.
A két úr a maga puha ágyában feküdt, Magdaléna pedig a siralomház
kecskelábú asztalára hajtotta a fejét.
A három emberi test csendesen pihegett. A gondolataik azalatt lázasan
cikáztak a holdfényes égboltozat alatt, olykor össze is találkoztak,
összeütköztek, kergetőbe vették egymást és menekültek egymás elől, mint
az éjjeli madarak.
Az auditor, aki becsvágyó és lelkiismeretes hivatalnok volt, még
egyszer, újra átgondolta a bűnügy minden részletét. Visszalépett a
multba, mint a festőművész, hogy objektiv távlatból szemlélhesse a kész
festményt. Minden rendben volt; a bizonyítékok és a vallomás világosan
beszéltek; a bűnös az édesanyjától örökölte a romlottságot, aki csavargó
komédiásasszony volt.
Persze, persze, szép lett volna, ha Pauluszt is a rögtönitélő bírák elé
állíthatta volna, de mikor az auditor a kezébe kapta az ügyet, sajnos,
akkor a kalandor már túl járt a török határon.
Hajnalra a bűnös majd a hóhér kezébe, az irományok pedig a levéltárba
kerülnek és a Csákó Magdaléna bűnügye annak rendje és módja szerint el
lesz intézve. Ez a gondolat kellemes megnyugvással töltötte be a
rendszerető hivatalnok szívét.
Egy pillanatra mégis megjelent előtte Magdaléna ijedt és bájos arca… Az
auditor elnéző gyöngédséggel símogatta meg ezt az arcot. Szegény
kicsike! Ő igazán jó ember volt és tudott sajnálkozni az ilyenféléken.
Vannak jószívű mészárosok, akik gyöngéden megveregetik a kis bocit,
mielőtt elvágnák a torkát. De azért persze a mészáros nem hagyhat föl a
mesterségével, a boci pedig arra való, hogy elvágják a torkát.