_(Az auditor úr följegyzései nyomán.)_
A pozsonyi városi árvagyám beszólította özvegy Huber Gáspárnét a Három
perec-utcából.
– Maga örökbe akar fogadni egy árvagyermeket?
– Igenis, kezét csókolom, örökbe akarok fogadni egy gyermeket, mert
tudom, hogy az istenfélő cselekedet és mert rámfér a harminc tallér,
amit a város fizet… Bezzeg, mikor az én boldogult Huber Gáspárom még
első halászmester volt Pozsonyban…
Bámulatos gyorsan pergett a nyelve. Az árvagyám egy ideig hallgatta, –
ez már hozzátartozott a hivatalához – miután azonban letelt az öt perc,
amit ráreszkirozott egy-egy asszonyságra, nyugodtan és keményen a
szavába vágott.
– Ott a gyerek a lócán. Nézze meg, kell-e?
A falilócán egy vászonba göngyölt csomag feküdt. Kis gyermek volt, amely
komolyan forgatta a kék nagy szemeit, miközben megfontoltan szopogatta
parányi hüvelykujját.
– Egészséges, szép gyerek, – bólintott Huberné. – De vajjon római
katolikus-e?
– Az hát. Megvan a keresztlevele. Varsóban született. A neve Csákó
Magdaléna. Hát kell a gyerek, vagy behívjam Müllernét?
– Van valami kis öröksége? – érdeklődött Huberné.
A gyám az írásai között lapozgatott.
– Van. Egypár ezüstös cipellő, egy üveggyöngyből való királyi korona,
egy arany liliomokkal hímzett selyemkendő – ez megér öt tallért is! – és
egy pávatollas legyező.
Huberné összecsapta a két kezét.
– Jézus Mária, miféle asszony lehetett ennek a gyermeknek az édesanyja?
Az árvagyám komoly, szinte már ünnepélyes arccal mondta:
– Huberné asszony, nekem kötelességem, hogy megmondjam az igazságot.
Ennek a gyermeknek az édesanyja táncosnő volt.
Huberné elsápadt.
– Táncosnő? Akkor nem kell. Csak vigye a Müllerné. Majd hogy nekem
egyszer csak elkezdjen ugrabugrálni és szégyent hozzon az én becsületes
házamra! Vigye a Müllerné.
Müllernével azonban baj volt. Neki már fölajánlották a gyermeket és ő
fölháborodással visszautasította.
– Nézze, Huberné, – mondta az árvagyám, aki mindenáron szabadulni akart
a gyanús porontytól, – ez a gyermek komédiás-gyermek, de éppen azért
akarja a nemes tanács egy istenfélő és erőskezű asszonyságra bízni. És
mivel tudjuk, hogy az ilyen gyermekkel több baj szokott lenni, mint a
rendes szülék gyermekével, tehát a tanács kivételesen föl fogja emelni a
gyermek hozományát és harminc tallér helyett negyvenet fizet magának.
Huberné némi rábeszélés után elvállalta a gyermeket.
Mikor meglátta az asztalon a sok fényes Mária Terézia-tallért, hirtelen
föllelkesedett és azt mondta, a nemes város csak bizzék meg benne, ő ért
hozzá, hogyan kell az ilyen kis mákvirággal elbánni.
Azzal karjára kapta Magdalénát és elment.
*
A Három perec-utca legújabb lakója nagyon csöndes kis leány volt. A
szomszédok tulajdonképpen csak egypár esztendő múlva vettek róla
tudomást, mikor már akkorka volt, hogy egyedül tudott körültötyögni a
házban. Napközben rendesen az ablakban csücsült és magában zümmögve
nézte az utca nevezetességeit, a kis fiúkat és a kutyákat, még
szivesebben a galambokat és a fecskéket.
Huberné, aki hitt az átöröklésben, a komédiás-gyermek illedelmes
viselkedése mögött valami lappangó alattomosságot sejtett.
– Alamuszi macska nagyot ugrik, – mondta. És mindjárt hozzá is tette: –
No hiszen csak próbáljon nekem ugrani!
Magdaléna azonban egyelőre nem ugrott még. Sőt egypár esztendő múlva még
maga a szigorú elvü Müllerné is kénytelen volt elismerni, hogy Huberné
ugyan jól járt a leánnyal. Mert szorgalmasabb és ügyesebb kis cselédet
képzelni sem lehetett volna. Hajnalban talpon volt és mire Huberné
fölkelt, már kész volt a reggeli. És mialatt az asszonyság a piacon
szórakozott, ahová épp olyan pontosan ellátogatott, mint a római polgár
a fórumra: azalatt Magdaléna rendbe hozta a kis lakást és elkészítette
az ebédet.
Ámbár jó kis cselédnek indult, a végzet még sem akarta, hogy
Magdalénából cseléd legyen, hanem kisasszonyt csinált belőle, még pedig
varrókisasszonyt. Huberné ugyanis észrevette, hogy a kis leány ügyes a
kézimunkában és hogy van néminemű veleszületett ízlése is és azért a
Katzbauer nővérek varróiskolájába járatta. A nevelőanya úgy kalkulált,
hogy Magdaléna egyszer majd szép pénzt kereshetne a vármegyei gazdag
földesasszonyok és a puccos követnék révén.
Ezekre a semmiségekre azonban kár több szót vesztegetnünk.
Magdaléna igazi élete a tizenhatodik születésnapjával kezdődik.
Mint azok a vízi virágok, amelyek bimbózásuk korát a tó fenekén töltik
és csak akkor bukkannak föl a verőfényes víz szinére, mikor már
fesledezni kezd a virágjuk: Magdaléna ezen a nevezetes napon váratlanul
fölfedezte a világot és a világban önmagát. Észrevette ezen a napon,
hogy a juniusi verőfény édesen süti a bőrét, hogy a verebek szerelmesen
csiripelnek a tetőereszen, és hogy az ablakban nyíló rezedának jó szaga
van.
És ekkor kék szalagot kötött a hajába és ha azontúl a varróiskolában
valami verset hallott, amelyben csillagról, örökkévalóságról, halálról
vagy hasonló szép dolgokról esett szó, azt rögtön lemásolta egy darab
papirosra és otthon elásta a fehérneműje alá, mint a kutya a csontot.
Ennek a nagy változásnak Nagy Miklós volt az oka, aki ezen a juniusi
reggelen így szólt a leányhoz:
– Magduska, neked tulajdonképpen csinos szemed van.
A nagybükkönyi Nagyok közül való úrfi volt, tekintetes Csajághy követ
uramnak, a bikaszavú bús honfinak jurátusa. Fél esztendeig volt
szálláson Huberné asszonynál. Szép, vékony ifjú volt, nagyon ékesen
tudott beszélni a hazáról és a szabadságról, ha pedig vasárnap délután
megeresztette a tremolázó baritonját és nótázni kezdett, akkor a Három
perec-utca minden fehérszemélye visszafojtott lélekzettel hallgatta.
Miklós úrfi tehát észrevette, hogy Magduskának szép szeme van és az
ostoba kis tavi virág azt hitte, hogy most elérkezett az ő órája,
fölbukott a víz szinére és áhitatosan az úrfi felé kinálta magát, hogy
tessék engem a dolmányára tűzni.
A jurátus sokkal eszesebb fiú volt, semhogy észre nem vette volna, de
sokkal tisztességesebb is volt, semhogy komolyan vette volna a kis
fruska forró rajongását. Megelégedett hát annyival, hogy egyszer-kétszer
apailag megcsipkedte Magdaléna rózsás állát és hogy a cimborái előtt
egypár mulatságos megjegyzést tett a kis hóbortosra.
Egyszer kissé kapatosan jött haza valami ifjúsági mulatságról és ekkor
nyegle jurátus szokás szerint ugratni kezdte a leányt.
– Magduska, ha jól viseled magadat és szép fényesre keféled a csizmámat,
akkor még a feleségem is lehetsz. Másfél esztendeig kell csak várnod,
akkor már meglesz a diplomám. Fiskális leszek Pozsonyban, te pedig
tekintetes asszony léssz. Nincs a mi dolgunkban semmi hiba, hiszen te is
nemes ember lyánya vagy. Már ki is néztem, hogy hol fogunk mi ketten
lakni. A Csapi-út elején van egy pitvaros ház. Arról ismerheted meg,
hogy a tető ormán csillagos buzogány van, a pitvarán meg öreg szőlőtő
kapaszkodik föl. Nézd meg, tetszik-e?
Magdaléna nem volt éppen ostoba leány, legalább nem ostobább a többi
tizenhatesztendősnél, de akkoriban minden csodát el lehetett vele
hitetni, – hogyisne, hiszen az élete maga is olyan meglepő, csodálatos
és édes volt.
A szomszéd leányok sokat mulattak rajta, _tekintetes asszony_-nak
csúfolták és az egész Három perec-utca összefogott, hogy a bolondját
járassa vele.
Ő pedig fölcicomázta magát mindenféle cifra kacattal, Hamupipőke szelid
büszkeségével lépkedett az utcán és titokzatosan mosolygott: várjatok
csak, hej, a végén ki fog sűlni, hogy ki volt közülünk a nagyobbik
bolond!
És azután?
Egyszerre vége lett. A mesekút elapadt. Ennek is, mint a mesében, a
király volt az oka. A király ugyanis hazaküldte a veszekedő pozsonyi
követeket, a bikahangú, bús Csajághy úr is bepakkolta a prémes mentéjét
meg a tajtékpipáit és elhajtatott a csengős négyesével, huszárjával a
bakján, jurátusával a kis ülésén.
A jurátus már nem búcsúzhatott el Magdalénától, de három márjás huszast
és egy piros selyemkendőt hagyott vissza neki, hálából, hogy mindig
olyan rendesen kifényesítette a csizmáját. A három huszast Huberné
megtartotta magának, – gyermeknek nem való a pénz! – a piros keszkenőt
azonban odaadta Magdalénának.
Sem a bikahangú Csajághyt, sem a baritonhangú jurátust nem látták többet
Pozsonyban.
Hét esztendő mulva Fieber mézeskalácsosmester, akinek boltja volt a
Három perec-utcában, azt az ujságot hozta az egri nagyvásárról, hogy
látta Huberék jurátusát. Nagyúr lett belőle, gazdag feleséget vett a
kovacsóci Kovács-familiából és ezen a réven atyafiságba jutott az
érsekkel is.
Magdaléna a legközelebbi vasárnap délután, mikor ráérő ideje volt,
kiment a Csapi-út elejére és megállott a fehér ház előtt, amelyet arról
lehetett megismerni, hogy csillagos buzogány volt a tetején és vastag
szőlőtő kúszott föl az ormára.
A háztetőn, a csillagos buzogány mellett, galambok turbékoltak, az
elvadult kertben nagy bokrokban virított az oroszlánszáj és a
gyűszűvirág, a pitvar alatt pedig egy fiatal asszony ült és a gyerekét
szoptatta.
A ház valami uraságé volt, amely Bécsben lakott; a fiatal asszony, aki a
pitvaron ült, a házmester felesége volt.
– Hát te már megint itt vagy, tekintetes asszony? – kérdezte az asszony,
mikor megpillantotta Magdalénát.
– Itt vagyok, – mondta a leány halkan.
– Nagyon tetszik neked a mi házunk, hogy olyan sokat nézegeted?
– Tetszik.
– Talán meg akarod venni, mi?
– Most már nem fogom többet nézni, – válaszolt Magdaléna.
Azzal már sarkon is fordult és lesietett a Dunához.
A parton megállott és sokáig nézte a vizet. Kissé elszédült, és úgy
rémlett neki, mintha sunyi tekintetű emberi arcokat úsztatna az iszapos
víz.
Valaki meglökte a karját. Fieber úr volt, a mézeskalácsos.
– Ne nézd olyan sokáig a vizet, – mondta komolyan. – Az nem jó. Ha
sokáig nézed, még kedved kerekedik, hogy beleugorjál.
Hiszen kedve az lett volna, csak bátorsága nem volt.
Mikor azonban este belefeküdt az ágyába, mégis úgy gondolta, hogy jobb
volna a Dunában feküdnie, mint itt.
*
No nézd! Hitted volna ezt? – A Három perec-utca asszonynépe visítani és
hápogni kezdett az irigy csodálkozástól: a félkegyelmű kis Magdalénának
milyen szerencséje akadt!
Ha nem is fiskális kérte feleségül, mégis pozsonyi mester volt a kérője,
ami a Perec-utcában talán több is a fiskálisnál. Fieber úr, a
mézeskalácsos… Túl járt már a harmincon, özvegy ember is volt, de
nagytekintélyű férfiú volt és szőleje is volt a hegyen.
Mivel templomi viaszgyertyákkal kereskedett, erősen a papokhoz szított,
eljárt a vecsernyére, a processzión pedig ő vezette az éneket. Az
ábrázata különben olyan sárga volt, mint a viasz, amelyből virágos
gyertyáit öntötte.
Azt mondta Hubernénak, hogy Istennek tetsző dolgot vél művelni, ha
keresztény házába fogadja az apátlan árvát.
Mikor ezt mondta, a tekintete végigkalandozott Magdaléna gömbölyödő
vállán…
Huberné elsírta magát, annyira meghatotta Fieber úr önzetlensége.
Magdalénát nem is kérdezte senki. Ő pedig nem mert hozzászólni a
dologhoz. Mit is szólhatott volna? Mindenki olyan természetesnek
tartotta, hogy két kézzel kap a nagy szerencse után. Sőt ő maga is
természetesnek vélte.
A mézeskalácsos azt mondta, hogy nem kell kelengyét varratni, megvan még
a meghalt asszony minden fehérruhája, majd azt viselje Magdaléna.
Huberné, akin akkoriban valóságos lakodalmi mámor vett erőt, egypárszor
átvitte a leányt a Fieber-házba. A mester a pincétől a padlásig mindent
megmutogatott nekik. A francia király sem lehetett büszkébb a házára,
mint a mézeskalácsos volt a magáéra. Édességet hozott nekik és bevezette
őket a hálószobába. Egészen sötét szoba volt, fanyar birsalmaszag érzett
benne. A rámás két ágy egymás mellett állott. Az ágy fölött szent kép
függött a falon, Szűz Máriát ábrázolta, éles kardokkal a vérző szívében.
Magdaléna biztosra vette, hogy a lakodalomig még történni fog valami,
valami, ami elhárítja tőle a veszedelmet. Néha imádkozott is a
Boldogasszonyhoz, hogy segítsen rajta, bár maga sem tudta, hogyan volna
ez lehetséges. Az esküvő napjáig azonban nem történt semmi.
Délben kellett volna a templomba menniök és Fieber úr korán reggel már
magára vette acélgombos ünneplő kaputját és átjött a menyasszonyához.
Egyedül találta Magdalénát és ekkor erőszakkal a szájára tapasztotta
sárgafogú, vizes száját. Magdaléna a birsalmaszagú szobára gondolt és a
vérző szívű Szűz Anyára, azután ellökte magától Fieber urat és az ajtó
felé szaladt.
– Hová mégy? – csodálkozott a mézeskalácsos.
– A templomba. A csodatevő Mária-képhez… Egyedül akarok ott imádkozni.
Az istenfélő Fiebernek tetszett az ötlet.
– Eredj. Ma utoljára imádkozol egyedül, mert ezentúl mindig együtt
megyünk a templomba.
A leány azonban nem a templomba ment, hanem megint leszaladt a Dunához.
Pedig előre tudta, hogy hiába megy, ma sem meri megtenni. Nem is tette
meg, csak nézte a vizet, miközben gyors léptekkel szembe szaladt a
vízfolyással. Hamarosan a Várhegy alatt volt és kiért a városból.
A vámon túl kis csapszék állott, a csapszék előtt hatalmas, sárga
postakocsi vesztegelt. Valami baja eshetett a kocsinak, mert egypár
ember foglalatoskodott körülötte. Az utas is ott állott és úgy lármázott
és toporzékolt, mint valami nagyúr. Magas ember volt, bolyhos
köcsögkalapot és sokgallérú, dohánybarna felöltőt viselt.
Most egyszerre sarkonfordult és Magdaléna meglátta az arcát – a leány
azt hitte, hogy menten meghal boldog rémületében – az ő jurátusa volt,
Nagy Miklós…
Az utas is észrevette a leányt. Az arca egyszerre csupa mosoly lett,
megemelte a kalapját és délceg táncléptekkel közeledett feléje…
Nem, nem Nagy Miklós volt, de hasonlított hozzá. Nem is nagyon, csak
éppen felületesen, első látszatra… Az utasember nagyobb, izmosabb és
öregebb volt, mint a jurátus. A viselkedése és a hangja is egészen más
volt. Egészen más.
– Hová siet, bájos kisasszony? – kérdezte az idegen.
Magdaléna megállott előtte és ráemelte szomorú, nagy szemét.
– Nem tudom, – mondta halkan.
– Nem tudja? Akkor engedje meg, hogy egy nemesember, akinek nevét egész
Európában tisztelik és becsülik, fölajánlja önnek lovagias szolgálatait.
Ha nem tudja, hogy hová megy, akkor mindegy, hogy hol van. Lássa, én a
pillanatnyi elhatározások embere vagyok. Ne csodálkozzék tehát, ha azt
az ajánlatot teszem önnek, hogy jőjjön velem Bécsbe.
– Bécsbe? Oh, Istenem, mit csináljak én Bécsben?
A híres, nagy város gondolatától is elszédült a kis leány.
– Ugyanazt, amit itt csinál. Ha egyéb dolga nincs, akkor
társalkodónőmnek szerződtetem.
Magdaléna lehajtotta a fejét.
– Én egyszerű varróleány vagyok. Meg sem értem, amit nekem mond.
– Az nem baj. Nálam a társalgás abból áll, hogy magam beszélek. Nagyon
szeretek beszélni, különösen a postakocsiban. Önnek nem lesz egyéb
dolga, mint hogy türelemmel hallgassa a fecsegésemet.
A kocsis időközben már nyeregben ült. Egy borotváltképű lakáj lépett a
dohánybarna úrhoz és mély kracfusszal jelentette:
– Báró úr, kérem, a kocsi rendben van.
A báró a hintóhoz lépett és Magdaléna felé nyujtotta kezét.
– Nos, kisasszony, velem jön? Vagy talán olyan szálak kötik Pozsonyhoz,
amelyeket nincs ereje elszakítani?
Magdaléna a mézeskalácsos sárga fogaira és a birsalmaszagú szobára
gondolt… Azután lehunyta két szemét, mint aki fejest készül ugrani a
vízbe és kissé elhalványodva mondta:
– Megyek.
A következő percben már vidám kürtszó mellett ügettek a bécsi
országúton.