A lábaszára annyira elkezdett reszketni, hogy le kellett ülnie az ágy
szélére. A homlokán hideg verejték ütődött ki; valósággal betegnek
érezte magát.
Valahogyan mégis megemberelte magát és tovább turkált a fehérruha
között.
Egy levelet talált. Férfi írása. A levél így szólt:
Kedves Magdaléna!
Kétszer is ott jártam az odvas fánál, de sem levelet, sem egyebet nem
találtam tőled. Pedig több már egy heténél, hogy a bűvös kulcsok nálad
vannak.
Persze, te jól érzed magadat az úri dáma szerepében, ebédre vörös bort
iszol, vacsora után ott ülsz a meleg kandallónál, hallgatod signor
Tökfilkó irgalmatlan rossz zongorajátékát és nem törődöl a
kötelességeddel.
Nem törődöl szerelmetes, hű Kamillóddal, aki azt se tudja, hol fog ma
éjjel aludni és hogy lesz-e holnap ebédje. Oh jaj nekem, hogy egy
ingatag asszonyszívre tettem föl a boldogságomat!
Pedig minden oly pompásan indult. Signor Tökfilkó beléd habarodott és te
szabadon jársz-kelsz a házában. Mért nem használod ki a kedvező
alkalmat?
Figyelmeztetlek, rózsám, hogy most már nem várok tovább. Nekem három
napon belül szükségem van a gyémántokra. Ha nem szerzed meg, akkor véget
vetek az egész komédiának. Elpusztulok, te azonban, aki vesztemet
okoztad, nem viszed el szárazon. Signor Tökfilkó meg fogja tudni, hogy
miféle jómadarat eresztett a fészkébe és a rendőrség is meg fog tudni
egyetmást.
Ha azonban előveszed a jobbik eszedet, akkor még jóra fordulhat minden.
Siess, siess, drágám! A dolog már azért is sietős, mert egy csodálatos
véletlennél fogva éppen most olcsón eladó a pozsonyi kis ház, amely
neked annyira tetszik.
Emlékszel még a kis házra? Zöldablakos, vadszőlővel befuttatott ház. A
gyémántok árán meg lehetne szerezni. Ha egyszer ott lakunk, akkor
beváltom régi igéretemet és feleségül veszlek. Eddig lovagiasságból nem
tettem, mert nem akartalak nyomorúságom osztályosává tenni. De ha
meglesznek a gyémántok, akkor nem lesz többé akadály közöttünk.
Gondold meg, milyen szép, milyen boldog életed lesz. Kis virágoskert is
van a ház mellett, ott majd eljátszadozhatsz a gyermekeddel. Mert
meglásd, a jó Isten gyermekkel fog megajándékozni!
Semmit sem adnak ingyen, édesem, mindenért meg kell szolgálnunk. Azért
rajta, Magdaléna, szerezd meg a boldogságodat, signor Tökfilkót pedig ne
sajnáld, ő elég gazdag, hogy meg se érezze ezt a kis vérvesztést.
_Kamilló_.
Flóris úr kétszer-háromszor is elolvasta a förtelmes levelet. Nem tudott
mihez kezdeni. Annyi hazugság, bűn és mocsok torlódott össze körülötte,
hogy talán az élete végéig sem fog kigázolni belőle.
Végül mégis fölülkerekedtek benne és irányt mutattak neki őspolgári
ösztönei.
Mindenek előtt a kárt kellett megállapítania… Vajjon megtörtént-e már?
Átvágtatott a lakásába és remegő kézzel nyitotta ki a szekretárját.
A gyémántékszer, amit a gazdag, vén Grálné asszony után örökölt az
édesapja, hiányzott a titkos fiókból. Érhetett vagy hét-nyolcezer
pengőforintot… Magdaléna tudott az ékszerről, ő egy ízben megmutatta
neki…
Őspolgári ösztöneit követve most már a fejébe csapta a bolyhos
köcsögkalapját és vágtatott a rendőrségre. A város közrendjének védelme
akkoriban a katonaság kezében volt és egy császári auditor ült a
rendőrigazgató székében.
Az auditor, egy sárgaképű, borotvált kis ember, aki furcsán szokta
mozgatni a vastag szemöldökét, figyelmesen végigolvasta Kamilló úr
levelét.
– Tudja, hogy nálunk statárium van? – kérdezte végül.
– Statárium?
– Aki egy forint értékű holmit lop, azt fölakasztják. Ha azonban nemes
szülők gyermeke, akkor olykor megtesszük a vármegyének azt a
szívességet, hogy lenyakaztatjuk.
– Magdalénát lenyakazzák?!
Az auditor, aki alkalmasint szintén neszét vette már a Videczky
nevelőnőjéről keringő pletykáknak, visszaadta Flóris úrnak a levelet.
– Ajánlok önnek valamit. Menjen most haza és gondolkozzék ezen a dolgon.
Én déli tizenkét óráig várok. Ha ön addig ideküldi nekem valamelyik
cselédjét és azt üzeni, hogy „a szalonkavadászat elmarad“, akkor én nem
csinálok semmit és egyáltalában nem tudok semmit az egész esetről. Ha
azonban tizenkét óráig nem kapok hírt, akkor megindítom az eljárást,
üldözőbe veszem a bűnösöket, elfogom és bíróság elé állítom őket. Akkor
már senki, még ön sem, érti? még ön sem mentheti meg őket a bitótól.
Videczky Flóris hazament.
– Ostobaságokat beszél az auditor! – morogta magában. – A tolvajpárnak
volt esze, hogy azóta megugorjék.
Mikor otthon belépett a nappaliba, majd hogy hanyatt nem esett nagy
meglepetésében: Magdaléna ugyanis ott ült rendes helyén a kandalló
mellett.
Videczky, hogy zavarát palástolja, leült a zongorához és játszani
kezdett. Játék közben is láthatta az asszonyka arcát. Csak reá kellett
néznie erre a gyászos és összetört kis arcra: Magdaléna már tudta, hogy
le van leplezve. Dehát akkor mért jött vissza? Mért ült itt? Mért rágta
duzzadt szájaszélét és mért tekintett rá lopva a megijedt, hűséges
kutyaszemével?
Ha akarom, le fogják nyakazni… Oda fogják kötözni a vörösre mázolt
székhez és Bunkó, a cigányhóhér, meg fogja suhintani az egyenes pengéjű
nagy kardot. És a feje egyszerre ott fog feküdni a fűrészporral
teliszórt földön, a csonka nyakából pedig vastag, forró vérsugár fog
felfröccsenni…
A fenevad, a vérszomjas szörnyeteg, amelyet Flóris úr kriminális
tanulmányai között nagyra nevelt a nyárspolgárias lelkében, most
megmozdult benne. Olyan rettenetes volt, mint valami özönvíz előtti
monstrum, a szauruszok családjából…
– Bünhődnie kell, – kapacitálta magát Videczky, – így kívánja a jog, az
igazság, a vallás és a közrend… Az elnézés gyöngeség volna, bűn volna…
Hazudott, megcsalt, meglopott… Minden szava, minden mozdulata képmutatás
volt… Rajongó szemekkel bámult reám, közbe egy zöldablakos házról
álmodozott, ahol más emberrel fog együtt élni… Szerette azt a gazfickót,
engem pedig kinevetett, tökfilkónak nevezett…
A másik Videczky pedig, aki bandita-álarcként viselte magán az elsőnek
szigorú, polgári igazságérzetét, gyöngéden megveregette az ősi monstrum
pikkelyes szügyét. Most végre vért fogunk ontani, öregem, forró, piros
asszonyvért, amire oly régóta szomjazunk… Nem kell kilopódznunk a
külvárosba, nem kell vexirruhát öltenünk, nem is kell félnünk az
igazságszolgáltatástól. Mert az igazságszolgáltatás mi magunk vagyunk,
öregem…
A püspöki templom órája éppen tizenkettőt ütött.
Künn, a folyosón lépések hallatszottak. Az ajtó megnyilt. Egy őrmester
lépett a szobába.
– A tolvajért jöttem, – mondta.
Flóris Magdalénára nézett. Az pedig szó nélkül fölkelt és ment. Az
ajtóból még egyszer, utoljára visszanézett. Ettől az alázatos, fájdalmas
pillantástól, amelyben valami halálos mámor köde vibrált, egyszerre
fölfordult és megdöglött a vérengző monstrum Flóris úr lelkében.
A kandalló mellett, a szőnyegen, ahol utoljára ült, egy papirlap feküdt.
Videczky fölvette és megnézte. Levél volt. Ezt is Kamilló úr írta.
Kedves Magdaléna!
A gyémántokat megtaláltam az odvas fában. Köszönöm. Te derék kis nő
vagy, azért vissza is adom a szabadságodat és nem viszlek magammal
Törökországba, amelynek határát a pillanatban, mikor e sorokat olvasod,
már át is léptem. Nem kívánhatom tőled, hogy negyedmagaddal osztozzál
szerelmemben. Én ugyanis elhatároztam, hogy áttérek a próféta vallására
és a családi életemet is Mohamed törvényei értelmében fogom berendezni.
Élj boldogul!
_Kamilló_
Az ajtó becsapódott, a rendőri patrul lépései már az utcai ablak alatt
kongottak, Videczky pedig még mindig mozdulatlanul ült a zongora mellett
és mereven nézte az üres helyet a kandallónál.
Neki most talpra kellene ugrania, a rendőrségre rohannia, kiabálnia,
könyörögnie, tiltakoznia kellene.
Egy gazdag és előkelő temesvári polgár azonban csak elgondolja az ilyen
furcsaságot, de nem teszi meg.
Mert mit szólna hozzá a szigorú auditor úr, mit szólnának a rossznyelvű
szomszédok, ha védelmébe venné azt a rossz perszónát?
A félelem, amit az emberek gúnyos mosolyától érzett, nagyobb volt minden
egyéb félelménél és megzsibbasztotta akaraterejét.
Hogy ne kelljen Bunkó hóhérra és a vörös székre gondolnia, lehúnyta a
szemét és dühösen verte a zongora billentyűit.
De így is, lehúnyt szemmel, mindig látta a pillantást, az utolsót,
amellyel Magdaléna elbúcsúzott tőle. Nem is tőle, a férfitól, inkább a
háztól, a szobától, ahol a kis kalandornő egypár enyhe napot élt.
Mikor az őrmester keze már a vállán volt, úgy nézett körül a szobában,
mint a vízbe fuló, aki a zöld mélységbe magával akarja vinni a
verőfényes világ képét. A zongora, a velencei csillár, az almazöld
falikárpit, a kandalló és a sütött hajú Flóris úr képét…
Olyan szomorú, olyan kimondhatatlanul szomorú volt a kutyaszemü és
széptestü kis némber, amint engedelmesen követte az őrmestert, mintha az
ő szívében halmozódott volna össze az egész emberiség, vagy legalább is
az egész női nem minden nyomorusága.
Az auditor úr nagy energiával ragadta kezébe a bűnügy szálait.
Az auditor úrról tudnunk kell, hogy a temesvári rendőrigazgató székében
némileg úgy érezte magát, mint az ekébe fogott Pegazus. Ő elolvasta a
régi és az új Pitavalt és szövevényes büntettekről ábrándozott, a trónus
és a szentegyház ellen irányuló összeesküvésekről, amelyeknek
leleplezésével dicsőséget, előléptetést és rendjelet szerezhet a buzgó
hivatalnok.
Sajnos, a temesi bánságban csak szegényes lókötők tenyésztek, a
városokban pedig elvétve történt csak némi együgyű kisérlet a
pénzhamisítás terén.
A Magdaléna esete figyelemreméltónak látszott. Egy oroszlánnak ugyan ez
is csak nyulvadászat volt, de legalább megmutathatta a világnak, hogy
mire volna ő képes, ha egyszer komoly vad akadna útjába.
Déltől másnap reggelig vallatta Magdalénát. Az pedig olyan buzgón felelt
a kérdéseire, mint a jól tanuló iskolásgyermek.
Az auditor úr kicsinylően legyintett a kezével, – no, ezt ugyan nem
nagyon kell a vörös székkel kinálgatni, magától is szépen rácsücsül.
Másnap délben kihallgatták Videczky Flórist is. Flóris úr természetesen
úgy viselkedett, ahogyan az ő helyében egy előkelő és gazdag polgárnak
viselkednie kell. Hüvös volt és méltóságos; az anyagi kárt nem is
fájlalta annyira, mint inkább a szégyent, hogy a nevét – az ő nevét! –
belekeverték ebbe a mocskos ügybe.
Mikor eltávozott, a lépcsőn összetalálkozott Magdalénával. Két katona
vezette még egyszer, utoljára az auditor elé, aki valami
pótjegyzőkönyvet kivánt vele fölvenni.
Amint elhaladtak egymás mellett, Flóris úr a padmaly fehér bolthajtását,
Magdaléna pedig a padló vörös tégláit nézte mereven. Mind a ketten
ugyanazt érezték ebben a pillanatban: hogy mondaniok, vagy tenniök
kellene valamit, amitől talán fölébrednének ebből a lidércnyomásos
álomból, – de egyik sem mondott és nem is tett semmit.
Este az auditor üzenetet küldött Flóris úrnak. A rögtönítélő bíróság
foglalkozott a Magdaléna ügyével és meghozta ítéletét.
Halál.
A szegény bűnös már a siralomházban ül… Holnap reggel hat órakor adják
Bunkó mester kezére.
Az auditor úr különben tudott a Videczky Flóris kriminalista
műkedveléséről és azért elküldötte neki a jegyzőkönyvet, melyet a
vádlottal fölvett.
A jegyzőkönyv vastag volt, mert az auditor úr ezúttal megadta a módját
és töviről-hegyire elmondatta Magdalénával egész eddigi élete folyását.
Ezt az életrajzot emlékül el akarta magának tenni, miként a szenvedélyes
vadász elteszi magának az elejtett őz agancsát.
Szürke felhőrongyok úsztak a fehér hold előtt. Furcsa, zavaros éjtszaka
volt, amelyen a forró életvágy viaskodott a hideg rémülettel.
Két ablak egész éjtszaka ki volt világítva Temesváron. Az egyik a
siralomházé, a másik a Videczky-házé volt.
Magdaléna és Flóris úr, állukat a tenyerükbe támasztva, elgondolkozva
ültek az asztal mellett. Az asszony a siralomház kecskelábú
fenyőasztala, a férfi szalonjának rézveretű mahagóni-asztala mellett. Az
asszony fehér homloka mögött ködös gondolatok vonultak el. Valami
gyermekes csodálkozás meresztgette benne a szemét… Hogyan is került ő
ide, ahol most volt? És forró, szinte már kéjes, mindent fölolvasztó
sajnálkozást érzett önmaga iránt… Olykor pedig megdermesztette a hideg
rémület, amelyet egy gigantikus, idegen rém lehelt feléje a közeledő
szürkületből.
Flóris úr egész éjtszaka a Magdaléna életén gondolkozott. Azon az
oktalan kis életen, amely nem is érte meg azt a sok komoly és
kacskaringós betűt, amit az auditor úr a jegyzőkönyvére rápazarolt.