Négy nemzedék emlékezésén keresztül egy régi kép világít gyöngén, mint
mécses a kápolnafülkében.
A gazdag vén Grálné, akinek kriptáján még azon a télen repedt ketté a
nagy kőpiramis, mikor a kemény hideg odafönn elpusztította az
istentagadó Napoleon császár hadseregét, a gazdag vén Grálné a
bőrkarosszékében ült és fehér harisnyát kötött.
A kerek asztalnál két zöld selyemszék állott és mindegyik széken egy-egy
kis fiú csücsült és lelkes ábrázattal és odaadó csámcsogással itta a
csokoládékávét. Ezüst kosárban holipnik voltak készítve és mindegyik
gyereknek két-két holipni járt.
Egy rézkarikában kopasz vén papagály ült és olykor megvető hangon
mondta: filou! A fiúk ilyenkor összenéztek, de nevetni nem mertek, mert
ők a gazdag Grál néni szegény kis atyjafiai voltak.
Minden vasárnap délután vizitába kellett ide jönniök. Otthon előbb
kimosdatták, megkefélték és bölcs intelmekkel látták el őket. Hogy
illedelmesen üljenek és hogy ne lóbálják a lábukat és hogy ne
kotyogjanak, ha nem kérdik őket és hogy a világért pecsétet ne ejtsenek
az asztalon és morzsát ne szórjanak a szőnyegre és hogy búcsúzáskor
csináljanak szép kracfuszt és csókoljanak kezet kegyes jótevőjüknek.
Nyilvánvaló volt, hogy Grálné azért járatja magához a két nebulót, mert
ki akarja őket ismerni, hogy később egyiküket megtegye univerzális
örökösének. Arról szó sem lehetett, hogy megfelezze köztük a vagyonát,
mert a Grál-vagyonnak együtt kell maradnia. Hogy miért kell együtt
maradnia, azt nem mondta, talán maga sem tudta, de ragaszkodott hozzá,
hogy együtt kell maradnia. Ez tehát nagy dolog volt: ha egyik kölyök
földre ejti a csokoládés-csészét, egypár százezer tallér kár lehet
belőle.
Az egyik fiút Csákó Pistának hívták, a másikat Videczky Péternek. Csákó
egy eladósodott katonatiszt fia volt. Videczky édesapjának nem volt
adóssága, mert sohase akadt olyan bolond, aki kölcsön adott volna neki.
A kis Pista helyes kiállású, ügyes, merész, tüzes kölyök volt. Jó esze
volt, de nem igen törte magát a tanulással, inkább a sáncárokban
longamétázott, vagy az apja lovait ülte meg.
A kis Péter egészen más szabású fiú volt. Kicsi szúrós szeme, hegyes
orra és szigorú, öreges arca volt. Öklömnyi gyerek korában már olyan
pedáns volt, mint valami császári prófosz. Nem szeretett játszani és
kínos rendet tartott a könyvei és a ruhái között. Mindig tanult, de
azért még sem tudott semmit, mert bizony nehézfejű gyerek volt.
– Melyiké legyen a Grál-vagyon? – tanakodott magában Grálné, miközben
olyan buzgón mozgatta a kötőtűit, hogy főkötőjén ütemesen meg-megbillent
a nagy selyemcsokor.
A választás nem könnyű. A kis Csákó széptehetségű fiú. Ha idejében
megjön az esze, még nagy ember is lehet belőle. De ha nem jön meg az
esze? Akkor azt fogja cselekedni, amit a boldogult nagyapja, akit még
udvari gárdista korában ismert Grálné. Bécsi magyar gavallér lesz, öt
lóval fog kocsikázni a Práterben, sampányert fog fizetni az olasz
táncosnőknek és a szép Grál-vagyon el fog úszni, miként elúszott egykor
a szép Csákó-vagyon is. Ez a gondolat dühbe hozta az asszonyt.
Ami pedig a Videczky-fiút illeti, az egy szomorú kis tökfilkó. Az ő
kezén még meg is gyarapodik a Grál-vagyon, bár valószínű, hogy senkinek
sem lesz belőle haszna, neki magának legkevésbbé. Ezen meg elbusult
Grálné.
Tehát?!
Életében talán először esett meg a kemény asszonysággal, hogy nem tudta
magát mire határozni. Pedig ma estére már okvetlenül határoznia kell,
mert magához kérette a városi urakat a végrendelet dolgában és azokat
nem küldheti haza szégyenszemre.
A szíve mélyén mégis mintha valami gyönge kis vonzalmat érzett volna a
Csákó-fiú iránt. Csak ne lettek volna táncosnők és lovak a világon!
Amint gyorsan zörögtette a kötőtűit és hol az egyik, hol a másik fiú
arcát vizsgálta, lassanként formát öltött egy ötlete, amely már régebben
ott lappangott benne. A sorsra fogja bízni a döntést, helyesebben az
Úristenre.
Egy áttört művű ezüstgolyóbis függött a karján, abban volt a
pamutgombolyag. Most kivette a gombolyagot és lassan a szőnyegre
ejtette. Ha az Úrnak gondja van az ágról hulló falevélre, hogyne
gondolna a Grálné leeső gombolyagával? Elhatározta magában, hogy amelyik
gyerek fölemeli és visszaadja neki a pamutot, az legyen az ő általános
örököse.
A fehér gombolyag végigszaladt a szőnyegen. Az asszonyság vén szíve
olyan erősen dobogott, mint ötven évvel ezelőtt, mikor egy huszárbajuszt
érzett akkor még rózsás ajakán.
A két gyerek egyszerre ugrott talpra.
Videczky közelebb érte a gombolyagot, hát ő vette föl.
De azután váratlan dolog történt: a kis Csákó elkapta Videczky karját,
ügyes fogással kicsavarta ujjai közül a pamutot és nevető arccal
átnyujtotta a néninek.
Grálné zavarba jött. Hogy is mondta? Amelyik fölemeli és visszaadja
neki… Aki fölemelte, nem adta vissza; aki pedig visszaadta, nem vette
föl. Melyik most már az igazi? Egyik sem!
Tovább kötött, – a harisnyája már olyan hosszú volt, mintha egy nőstény
zsiráf lábáról vette volna a mértéket – a selyemcsokor pedig oly
izgatottan billegett a feje búbján, mint a gombostűre tűzött pillangó.
Egy-két perc telt el fülledt csöndben.
A végzetes gombolyag, amelynek az volt a rendeltetése, hogy száz
esztendőre eldöntse két család sorsát, másodszor is legurult a néni
öléből.
A szegény kis Csákó ezúttal nem is látta, a két szemét eltakarta az
aranyszegélyü ibrik, amelyből mohón szürcsölte a csokoládé vastagját.
Pedig a papagály izgatottan kiáltotta neki, hogy filou! filou!
Videczky gyorsan fölkapta és átnyujtotta a néninek a gombolyagot.
– Isten így akarja! – mormogta Grálné keresztény megadással.
A szíve kissé fájt, talán mégis jobb szerette volna, ha Isten a másikat
akarja. Annak a pisze gyerekorra akkor még mindig benne szuszogott az
aranyszegélyü csészében. Olyan fajtából való volt, hogy ami édes italt
eléje tettek, azt fenékig ki kellett innia.
A néni hazaküldte a fiukat. Előbb azonban kivett még egy holipnit a
kályha mellett álló nagy kosárból és odaadta Csákó Pistának. Videczkynek
nem adott. Videczky ekkor elsárgult az irigységtől, Csákó pedig nagyon
boldog volt, és nem sejtette, hej, dehogy is sejtette, hogy az árva
holipni, amit a kezébe nyomtak, egykor két temesvári és egy pesti
házába, egypár bánáti tanyájába és vagy hatvanezer Mária
Terézia-tallérjába fog kerülni.
Mert Videczkyék annyit fognak örökölni a gazdag vén Grálné után.
Ötven egész esztendővel a csokoládés-uzsonna után kezdődik Magdaléna két
életének tulajdonképpeni története.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezüst gyertyatartók fénye mellett egy fiatal férfi hajlik az íróasztala
fölé.
Az arca márványfehér, a szeme mélabús, a pofaszakálla gesztenyeszín, a
homlokába hajtincs kigyózik, – szóval olyan külsejü ember, akit a kor
ízlése előkelőnek és érdekesnek talál.
Ez Videczky Flóris, egyetlen fia az immár Istenben boldogult Péternek,
aki olyan jó órában emelte föl Grálné asszonyság leejtett
pamutgombolyagját.
Flóris úr Temesvár városának leggazdagabb polgára. A városban nagy a
becsülete, bár – vagy talán éppen azért, _mert_ igen büszke és magába
zárkózott férfi.
Flóris úron meglátszik, hogy járt már Bécsben. Állítólag Párisban és
Londonban is megfordult volna, sőt vannak emberek, akik azt állítják,
hogy folyékonyan beszél angolul, ami azonban alig hihető, mivel az angol
nyelv fölötte nehéz. Az önművelésre sohasem sajnálta a költséget, bár
egyébként örökölte apjaurának szigorú takarékosságát.
Ha itthon van, akkor egyedül szokta tölteni az estét, bécsi
selyembútorai, párisi metszetei és bőrkötésü német foliánsai között.
Különösen ilyen estéken, mint a mai, mikor künn hideg szél süvölt és
őszi eső veri az ablakokat, szeret a melegen lobogó kandalló mellett
ülni.
Ha nem flótázik, akkor olvasgat, vagy az íróasztalán dolgozik. Flóris úr
ugyanis komoly tudományos tanulmányokkal foglalkozik. Kedves szakmája a
büntetőjog. Szinte lázasan érdekli minden, ami a gonosztevők és a
társadalmi rend között folyó ősrégi harcra vonatkozik. Hogy megismerje a
bűn sötét világát, sokat kutatott a temesi vármegyei törvényszék
levéltárában és ha orgazdát vallattak vagy betyárt akasztottak, akkor ő
biztosan ott volt. Ezt a szenvedélyt ő maga is tudományos érdeklődésnek
nevezte.
A különös csak az volt, hogy egy-egy kriminális eset tanulmányozása
közben sohasem a bíróval, hanem mindig a gonosztevővel azonosította
magát. Az ő tudományos rendszere az volt, hogy aprólékos gondossággal
kidolgozta egy-egy nagyszabású gaztett tervezetét. Az örök probléma,
amelyre a választ kereste: lehet-e valami gazságot, mondjuk gyilkosságot
úgy elkövetni, hogy a legéberebb és legintelligensebb rendőrség se
juthasson soha a tettes nyomába?
Flóris úr meg volt róla győződve, hogy kellő elővigyázat mellett igenis
lehet.
Egypár hónap óta egy ideális minta-gyilkosság előkészítésével
foglalkozott. Természetesen csak elméletben. A kiszemelt áldozat egy
gazdag özvegy asszony volt, aki egyedül lakik künn a Józsefvárosban.
Flóris kitanulta az asszony szokásait esti sétái alkalmával, amelyeket –
hogy föltünő ne legyen a dolog – egy piarista atya társaságában végzett.
Elhatározta, hogy a gyilkosság elkövetésekor katonatisztnek fog öltözni.
Elméletben konstruált magának egy barna angol felöltőt, amely, ha
kifordítja, aranygombos fehér tisztiköpennyé vedlik át. És lehetne olyan
vexir-kalapot is kieszelni, amelyből katonai csákó lesz. A kritikus
estén mint civilista fog kisétálni a Józsefvárosba. Egy kapu alatt
hirtelen átváltozik katonatisztté. Ha végzett a vén asszonnyal, megint
mint katonatiszt távozik, de a legközelebbi sarkon visszavedlik Videczky
Flórissá. Fontos az ember járása is. A katonatisztnek másképp kell
lépnie, mint lép Flóris, és ezt az idegen járást otthon gondosan be is
gyakorolta.
Ezek a tervezgetések csodálatosan izgalomban tartották. Boldog volt, ha
este magára zárhatta az ajtókat és átengedhette magát álmainak. A tudat,
hogy ő nyárspolgárias életének sima vizében egy ilyen nagyszerű bestiát
tenyészt, amely az ő intésére fölüti vérengző fejét és újabb intésére
megint eltünik a mélységben, izgatóan érdekessé, szédítően méllyé és
perzselően forróvá tette az életét.
Ma este, mialatt künn zuhogott az eső és süvöltött a szél, megint
fölidézte a pompás szörnyeteget. De aztán egyszerre elkedvetlenedett.
Honnan szerezze a vexir-köpenyeget? És a csákót? Csináltatni talán
Temesváron is lehetne. De a dolog föltünő és gyanús volna. A jelmezt
tehát Bécsben kell megcsináltatni. Átutazó angol ember képében fogja a
bécsi szabót fölkeresni, a ruhára valami maskarabál alkalmából lesz
szüksége…
Mikor már itt tartott, egyszerre halk és szerény kocogtatás riasztotta
föl gondolataiból. Az ajtaján kopogtattak. Esti hét óra felé járt az idő
– vajjon ki háborgatja ilyenkor? Csak nem a piarista?
Kinyitotta az ajtót és egy karcsu kis nővel találta magát szemben. A
késői látogató sokáig járhatott künn az esőben, mert bőrig ázott és a
vékony ruhája odatapadt a testéhez. Az alakja különben – ezt első
pillantásra megállapította Flóris – igen formás volt.
– Kicsoda ön? Mit akar itt? – kérdezte a gazda.
– Hát nem is ismer? – kérdezte a nő halkan és alázatosan.
Valami csodálatos lágy, meleg hangja volt, amely igen kellemesen
érintette Flóris idegeit.
– Ha nem csalódom, ön az a fiatal nő, aki egypár napja szemben lakik
velem.
– Másfél hónapja, – mondta szelid szemrehányással a látogató.
– De hogyan ázott meg ennyire?
– Magam sem tudom… Künn állottam az utcán és néztem az ön kivilágított
ablakait… Sokáig állottam, végre fázni kezdtem, a fogam vacogott,
rosszul éreztem magamat… Nem tudtam tovább lenn maradni, ide kellett
jönnöm, – és most itt vagyok…
– Hallja, ez nagyon különös dolog!
A látogató nem válaszolt, csak Flórisra emelte a szemét. Nem volt szép
nő, az ajka nagyon is duzzadt volt, azonban a szeme! – Flóris
megvallotta magának, hogy ilyen gyönyörű emberi szemet még soha életében
nem látott. Csodálatosan mély, szelid és tüzes állatszem volt.
– Mit kíván tulajdonképpen? – kérdezte Videczky kissé elfogult hangon.
– Semmit… Nem tudom… Ön bolondnak fog tartani és alkalmasint igaza is
van… Azt szeretném, ha itt maradhatnék egy kissé… Nálam odaát hideg és
sötét van. Engedje meg, hogy leüljek a földre, a tűz mellé… Nem fogok
beszélni, hangos lélegzetet sem fogok venni. Ön ne törődjék velem,
mintha itt se volnék.
Megesett már, hogy egy-egy forróvérű nő az ő kedvéért túltette magát a
társas formaságokon. Már legénykorában is rajongtak érte a nők és két
esztendő óta, amióta fiatalon özvegységre jutott, még több sikere volt.
A rajongásnak ez a különös formája – akár őszinte volt, akár tettetett –
mégis meglepte. Némi habozás után egy széket tolt a kandalló mellé. A
vendége azonban egy lágy kigyómozdulattal leereszkedett a szőnyegre.
Flóris idegesen járt föl-alá a szobában. Közben mindig érezte magán a
forró és fényes asszonyi szempár tekintetét. Végül megállott a kandalló
előtt.
– Nézze, kérem, – én végre olyan társadalmi állásban vagyok, hogy
gondolnom kell a híremmel is. Ez a város egy kis fészek, egy kis
pletykafészek, ez nem Bécs vagy Páris…
A nő mosolyogva tekintett föl hozzá. Talán nem is értette, hogy mit mond
neki. A kis kezével önfeledten simogatta a szőnyeget, amelyen ült, majd
halkan, alázatosan és hízelegve mondta:
– Hát nincs hely ebben a házban egy kis kutya számára? Egy kis kutya
számára, amely engedelmes, csendes és hálás? Van egy kis cseléd számára,
aki boldog, ha a gazda rábízza a cipői gondozását?
Nevetséges, de való – Flóris maga sem értette, hogyan lehetséges ilyesmi
– a kis boszorkány két perc alatt teljesen megbabonázta az embert. A
hangjában, a nézésében, egész nőies valójában volt valami delejes erő,
ami kellemes zsibbadásba ejtette az idegeket. És a furcsa az volt, hogy
Videczky nem próbálta, de nem is akarta lerázni ezt a békót.
– Hát ami azt illeti, – mormogta, a méltósága foszlányaiba burkolódzva,
– a kis fiam mellé ugyan kellene valaki, mert a dadája nem megbízható…
A földön ülő nő szeme egyszerre teli lett könnyel. Igazi könnyek voltak,
forrók és csillogók, lassan végigperegtek az arcán.
– A kis fia! A kis fia! – ismételgette összekulcsolt kezekkel.
– Várjon csak… Hiszen én még az ön nevét sem tudom!
– A nevem Csákó Magdaléna, – mondta a nő.
– Csákó? Csákó?
Flóris már hallotta ezt a nevet, egy végleg lezüllött temesi család neve
volt. A Videczkyek valamikor talán atyafiságot is tartottak a Csákókkal…
Magdaléna hirtelen fölemelkedett a földről.
– Elmegyek, de holnap visszajövök, – mondta.
Flóris most vette csak észre, hogy a fehér homlokán egy nagyon különös
kis redője van. A jobb szemöldökén kezdődik és ferdén fölfut a bal szeme
fölé. A redő csorbává és félszeggé tette egész arcát. Amint azonban
elmosolyodott, megint kisimult a fehér homloka, éppen csak valami könnyü
árnyék mutatta a redő helyét.
Csákó Magdaléna elment és Videczky Flóris leült megint az íróasztala
mellé. A józsefvárosi özvegyasszonyra akart gondolni, de mindig csak
Csákó Magdaléna járt az eszében. Úgy érezte, hogy ezzel a különös kis
nővel, akiről azt sem tudta, hogy asszony-e, leány-e, valami nagy kincs
jutott a tulajdonába.
Hogy is volt csak?
Videczky egy szempillantásig nyitva felejtette az ajtaját és Magdaléna
gyorsan besurrant, boldogan, félénken, magát kelletve, mint az eltévedt
kis kutya. Mikor ki akarta megint zavarni, már ott rakosgatta a
szegényes motyóját az udvari házban és szeliden nézett reá a hű
kutyaszemével.
– De hát mit akar itt tulajdonképpen? Mit gondol? – fakadt ki Flóris úr.
– Azt tetszett mondani, hogy itt maradhatok a kis fiú mellett… Hát nem?
– Azt mondtam?
– Én úgy hallottam…
– Dehát kicsoda maga tulajdonképpen? Honnan jött? Van valami írása?
Apja, anyja csak volt?
Magdaléna előkotorta valahonnan a keresztlevelét. Apja Nemes Csákó
István, anyja Minghetti Magdaléna.
– Született Varsóban! – kiáltott föl Videczky megbotránkozottan. – Hát
maga lengyel?
– Nem, kérem. Az édesanyám akkoriban csak arra utazott.
– Nagyon furcsa eset! _Olyankor_ nem szoktak utazni az asszonyok! –
mondta Videczky szigorúan.
Ezek a geográfiai nagy távolságok a Magdaléna életében határozottan
gyanúsak voltak.
Magdaléna bánatosan sütötte le a hosszú pilláit, a duzzadt szája pedig
furcsán elgörbült, mint a síró gyereké.
– Én még azt se tudom, hogy leány-e, vagy asszony? – faggatta tovább
Flóris.
Magdaléna kicsit elgondolkozott.
– Asszony vagyok, – mondta elszántan.
És ekkor a homlokán megint megjelent a furcsa, sötét redő, amely olyan
volt, mint a repedés a márványképen.
– Asszony? És hol van az ura?
– Már nem él… Meghalt… Megölték – párbajban… Egy katonatiszt ölte meg,
bizonyos Pfannschmidt – igen, Pfannschmidt Gusztávnak hívták… Kártyázás
közben összeverekedtek és azután megvívtak…
– De hát az urát hogy hívták?
– Paulusz Kamillónak…
Most már nem kellett faggatni, elmondta egész élettörténetét.
Még karonülő kisbaba volt, mikor a szülei meghaltak… Egy pozsonyi
özvegyasszony fogadta a házához… Nagyon rosszul bánt vele. Éheztette,
cselédmunkára fogta… Tizenhét esztendős korában, mikor éppen azon
gondolkozott, hogy beleölje-e magát a Dunába, jött Paulusz úr…
Svalizsértiszt volt…
Videczky itt dühösen közbenevetett. Ez a nőszemély őt talán tökfilkónak
nézi?
– Hallja, ha éppen köti magát hozzá, akkor hajlandó vagyok elhinni, hogy
Paulusz úr tiszt volt. De hogy feleségül vette volna magát, azt már nem
vagyok hajlandó elhinni. Svalizsertisztek nem szokták hamupipőkét
feleségül venni. Azt csak királyfiak teszik.
Magdaléna mosolyogva és némileg csodálkozva nézett föl hozzá, mintha azt
akarná mondani: – Igazán nem bánom, akár feleségül vett Paulusz, akár
nem. A fontos az, hogy most itt vagyok magánál.
– És hogy volt tovább?
Úgy volt kérem, hogy Magdaléna története olyan fordulatot vett, amely
egyszerre igen valószínűvé tette Paulusz alakját: ugyanis egypár
hónappal az esküvőjük után lehúzták Pauluszról a császár kabátját. „Mit
Schimpf kassiert.“
Azontúl, abból éltek, amit kártyán nyert. Ha nem nyert, akkor nem is
volt mit enniök…
– És maga mégis szerette?
– Nem szerettem, mert rosszul bánt velem.
– Meg is verte? – kérdezte Videczky.
– Meg is vert.
Mikor ezt mondta, lehúnyta a szemét és az arcán valami fáradt és kéjes
mosoly jelent meg. Biztos, hogy akkor is így mosolygott, mikor ütötték.
– És miért jött ide Temesvárra?
– Az uram halála után nem tudtam hová menni… Nekem nincs hazám, hiszen
egy varsói kocsiszínben születtem. És ekkor eszembe jutott, hogy
édesapám idevaló volt. Idejöttem és a véletlen úgy akarta, hogy ebben az
utcában találjak szállást… Magam sem tudtam, hogy mit várok ebben a
városban! De ekkor megláttam önt –!
Elhallgatott és két kezét összekulcsolva nézte Videczkyt.
Csend volt a szobában, de a nagy csendességben valami – talán a
Magdaléna szíve? – úgy muzsikált, mint az orgona a nagymisén, vagy
föltámadáskor a harangok.
Megláttam önt –!
Szóval: Magdaléna ott maradt a Videczky házában. Flóris úr maga sem
hitte volna, hogy vele ilyesmi megtörténhetik. Igaz, hogy Magdaléna
olyan csendes, olyan alkalmazkodó volt és olyan kevés helyet foglalt el
a házban, mint az árnyék. Különben jószagú és meleg kis árnyék volt; a
közelsége állandóan kellemes bizsergésben tartotta Videczky vérét.
A szomszédok úgy tudták, hogy Magdaléna a kis Videczky Péterke
nevelőnője. A gyerekkel azonban nem volt sok baja, először azért nem,
mert a dada féltékeny volt és közel sem eresztette hozzá, másodszor meg
azért sem, mert a borzorrú, szúrósszemű kisfiú olyan hallgatag,
bizalmatlan és szigorú volt, mint egy császári profosz.
Félig-meddig cselédszámba ment Magdaléna, de azért mégis megvolt az a
privilégiuma, hogy akkor menjen be az úrhoz, amikor kedve van.
Ha Flóris úr zongorázott, akkor mindig megjelent. A zene vonzotta, mint
Orfeusz lantja az erdei dryadot.
Ha Videczky napközben látni akarta, csak meg kellett ütnie az
elefántcsont billentyűket. Az ajtó ekkor halkan megfordult a sarkában és
Magdaléna alvajáró mosollyal az ajkán beosont a szobába és leült a
szőnyegre, a kandalló mellé. És Videczky, bár úgy tett, mintha nem
törődnék vele, érezte arcán meleg és símogató tekintetét és mohón szívta
magába a hajából kiáradó asszonyszagot.
Zongorázás közben különös ötletei támadtak. Ha most azt mondaná neki:
Ide gyere, kis kutyám! – akkor Magdaléna boldogan odakúszna. És ha azt
mondaná neki: Feküdj a lábamhoz! – akkor Magdaléna odafeküdnék és
bizonyára olyan fáradtan és kéjesen mosolyogna, mint akkor, mikor
elmondta, hogyan verte meg Paulusz Kamilló.
Videczky kipirult arccal verte a zongorát, oda sem nézett Magdalénára,
pedig minden lélegzetvételével a hajából kiáradó illatot kereste.
Utólag kapott csak észbe Flóris úr, miután a dada már kiment a gyerekkel
a szobából. Mit is mondott a vén sárkány? Azt mondta:
– Megint írt, egész éjtszaka levelet írt…
Persze, Magdalénáról volt szó, akire a dadus tüzes és keserű irigységgel
gondolt. Hogy valaki, aki félig-meddig cselédsorban van, írni-olvasni
tud, az már magában véve is gyanús jelenség volt az ő szemében.
De kivel is levelezett a kiskutya? Hiszen mindig azt hangoztatta, hogy a
világon senkije sincs. Senkije, csak Videczky Flóris.
Flóris úr leült a zongora mellé. Amint a keze végigszaladt a
billentyűkön, már kullogott be Magdaléna, az alvajáró mosolyával a fehér
arcán.
– Kinek szokott maga leveleket írogatni? – kérdezte Videczky hirtelen.
Az asszonyka szemében valami különös ijedt fény csillant föl, midőn
nevetve mondta:
– A pozsonyi nénémnek, kérem szépen.
Megint hazudott. De ezúttal ügyetlenül. Egy öreg tánti kedvéért nem
rágná éjfélig a toll szárát. Magdaléna maga is érezhette, hogy elvétette
a dolgát, mert a fehér homlokán megint megjelent az a bizonyos sötét
redő, amitől egyszerre öt esztendővel öregebb lett.
Másnap reggel – vasárnap volt – rájött az istenfélelem és templomba
kívánkozott. A többiek is elmentek mind, ki a székesegyházba, ki a
piaristákhoz, csak a dadus ment a rác templomba, mivelhogy ő görög volt.
Flóris úr egyedül maradt otthon.
Miután bezárta a kaput, egyenesen Magdaléna kis szobájába szaladt, hogy
átkutassa a holmiját. Ehhez neki joga van, mert Isten és a rendőrség
előtt ő felelős ezért a titokzatos perszónáért, akit kissé hebehurgyán
fogadott a házába. De ha nem lett volna joga hozzá, akkor is megtette
volna; az ő kriminális fantáziája, amely alkonyatkor kiosont
vénasszonyokat gyilkolni a külső városokba, különb dolgokhoz is
hozzáedződött már.
A szobában csak egy elzárható bútor volt: a ruhaszekrény. Annak a
kulcsát azonban magával vitte Magdaléna. Flóris egy ideig a varróasztal
fiókjában és az ágyban keresgélt, – hátha a matrác alatt van? – végül
türelmét veszítette, nekiesett az ócska szekrény ajtajának és addig
rázta, amíg ki nem nyílott.
Kellemes szag áradt ki a szekrényből: a Magdaléna szaga. És ekkor megint
elöntötte Flóris úr szívét az a forró, édes és fájdalmas részvét,
amelyet a kutyaszemű és szépidomú kis nő benne fölébresztett.
A fehérnemű közé nyult, mivel tapasztalásból tudta, hogy sok nő ott
szokta őrizni a titkos levéltárát.
Valami hideg, kemény tárgy csördült meg az újjai alatt; kihúzta:
karikára fűzött tolvajkulcs-csomó volt.