Rafaela Etelvárott maradt. Leon több nappal előbb feljött, hogy
szállását berendezze. (Csak ideiglenesen; hiszen ha fényes házassága
létrejön, akkor az Etelváry herczegi palotába kell majd átköltöznie, a
magyar high-life követelni fogja, hogy az ifjú pár elfoglalja benne
kiváló helyét. Azon fényes termekben, hol őt nehány év előtt Octavian
fejedelem kalauzolta, most ő lesz a házi úr, s lehet nála Nornenstein
Octavián cotillon-előtánczos, ha kedve tartja.)
Az emlékezetes napra valami olyan kábító érzéssel kelt fel, mint a kire
az vár, hogy ma hirdetik ki a halálitéletét. Szerette volna magát
valahol elhagyni és aztán úgy elszökni tőle, hogy soha vissza ne
találjon hozzá többé. Mikor már fel volt öltözve, nagy vágya támadt újra
lefeküdni s végigaludni ezt a napot. – Csak át kellett esni rajta.
A nap a legfényesebb eredménynyel kezdődött; az uralkodói kegy
tanújelének átadásával. S a kitüntetés nem is egyesével, de mindjárt
hármasával jött. Asztalára három érdemjel volt kitéve pompára.
Nem tagadhatta meg szivétől, hogy az büszkén fel ne dobogjon.
Meg tudta találni a külömbséget a saját érdem szerezte rendjelek és azok
között, a miket világkiállítási biztosok csűstül hoztak haza Bécsből.
E dicsvágyban kéjelgő szivdobogás pillanatai alatt egy most érkezett
levelet hoztak be neki, melynek borítékján a mint megismeri az irást,
elhalványul a büszke ember s besiet vele dolgozószobájába, hogy ott
olvassa el azt.
A felszakított borítékból egy vékony kis platina gyűrűcske hull ki, az
ismerős kézvonásoknak e nehány sorától kisérve:
«Légy áldva, légy boldog örökre!»
Nem igaz, nem igaz! Nem azt mondja ez a gyűrű; hanem azt, hogy: «légy
örökre átkozott!»
Tehát ő is megemlékezett róla ezen a napon! ő is elküldte neki a maga
ajándékát. Csak erre volt még szüksége. Csak erre a kis platina gyűrűre,
hogy diadala tökéletes legyen.
Óh e gyűrű mellett hogy elhalaványul az érdemrendek minden ragyogása! A
hír harsonájának minden hangja hogy elfagy ennek hallgatása előtt! Az
egész világ, minden láthatárával, hogy beleszorúl ennek a kis karikának
a körületébe!
«Hát te is eljöttél üdvözölni engem!»
Leon leborult az asztalra, melyen a levél hevert s elkezdett beszélni a
gyűrűvel.
«Szólj, hogy hagytad el őt? Mint válhatott meg tőled?»
S a gyűrű felelt neki.
«Könyezve hagytam el. Szivéről szakított le.»
Talán ha halálhirét hallotta volna Liviának, az nem rendítette volna úgy
meg, mint a visszaküldött jegygyűrű látása.
Leon csókjaival halmozá el a gyűrűt s könyei hullottak a levélre.
Szeretett volna egész nap egyedül maradni vele.
A másik szobában sűrű lábdobogás hangzott, halk dübörgés, és torkok
köszörülése.
(«Kelj térdeidről nagy ember! Töröld meg szemeidet! Jön a tisztelgő
küldöttség! Eredj ki hozzá: fogadd el».)
A megyei küldöttség volt, a pompás díszalbummal. A küldöttség szónoka,
Kadártay alispán remek rhetoricai mondatokból szerkesztett szónoklatban
sorolá elő a megtiszteltnek eddigi érdemeit, a mik megannyi zálogai az
ezután következendő nagy tetteknek; szerencsét kiván neki a fejedelmi
kitüntetésekhez, s azok mellé sorozza a polgártársak osztatlan
becsülését.
Leon válaszolt a szép szónoklatra; kényszerítette lelkét, hogy itt
legyen: ne kalandozzon másfelé, nehány perczig. Beszélt nehéz időkről és
még nehezebb kötelességekről; azután nem tudott tovább beszélni, valami
keserűség elfojtotta hangját. Ez elfogódás nagyobb hatású volt minden
remek szónoklatnál, s a küldöttség mélyen meg volt illetve általa.
Könyeztek a derék hazafiak, mikor sorban ölelkeztek Leonnal s mondák
egymásnak: «ez az igaz ember! ez a valódi nagyság».
Aztán mikor bucsút vett tőlük Leon s azok eltávoztak, visszasietett
ismét dolgozószobájába.
A kis gyűrű pedig ezt mondta szemébe.
«Nem igaz! Nem igaz! Te nem vagy az igaz ember!»
«Játékot űzesz mindenből, a mi szent!»
«A király koronájából, a hazaszeretet oltárából, a pap pásztorbotjából,
az ország czímeréből, ha játékot űzhettél én velem!»
«Ne higyjen neked senki. Ne higyj te magad magadnak soha!»
«Légy önmagad üldözője örökre!»
Leon kétségbeesetten szorongatta azt a levelet szivéhez, hogy őrizze,
védje meg ez átok ellen; hisz abba az van írva: «légy áldott, légy
boldog!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ismét új küldöttség jött, melyet el kellett fogadnia. (El a
kétségbeesett arczczal! Simítsd el a dúlt vonásokat, erőszakold rájuk a
diadalmas ragyogást. Köszönteni jőnek!)
A hajdani irókollegák, a jó kenyeres társak jöttek el, hogy őt
üdvözöljék. Úgy örülnek az ő dicsőségének, mintha mindnyájan osztoznának
benne. Vezérszónokuk, Kolompy úr büszkén hivatkozik rá, hogy e
dicsőséges pályának kezdete az ő szerény papirnyiradékos irodájából
került ki, s most oda az irodaterembe van kiakasztva Leonnak
megkoszorúzott arczképe, buzdításúl minden fiatal lángésznek, hogy mi
lehet a toll hőséből időjártával? Egy díszes babérkoszorút hoztak Leon
számára.
És Leon igéri reszkető szóval, hogy mindig szeretni fogja azt a kört,
melynek emelkedését köszönheti s részvéttel tudakozódik az itt nem lévők
után, s büszkeségének nevezi az irodalmat.
Elmennek azok is.
S aztán beszél hozzá az a kis érczkarika.
«Hazudsz! hazudsz! Te soha sem szerettél senkit. És nem fogsz szeretni
senkit. Jaj annak, a ki nálad szivet keres! Jaj neked, ki minden szivet
kicsufolsz! Nevess szemükbe azoknak, a kik hozzád hizelegni jőnek, s
sugd meg nekik, hogy ez mind csak komédia».
«Komédiát játszottál az irótollal, mikor ugyanazt az ügyet, nyiltan és
álarcz alatt egyszerre védted és megtámadtad; mikor ezeket, kik itt most
üdvözölnek, harczra buzdítottad, csatába vitted és ott magad megverted».
«Te komédiát játszottál én velem! Hát a többi hogy volna akkor igaz?»
«De azért légy boldog, légy áldva örökre.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Megint egy üdvözlő testület szólítá el kinzója mellől. Mosolyogni
kellett.
Ezúttal komolyan mosolyogni. Dumka úr vezette be számos uradalmak
tisztikarának küldöttségét s Dumka urnak nagy szöksége van rá, hogy az
üdvözölt nagy férfiu biztató mosolygással fogadja; mert a betanult új
szónoklat nagyon czifra s ha a kezdő mondatot el találja felejteni: nagy
baj lesz belőle.
Az egész úton mondogatta pedig az elejét: azért is nem ült más senkivel
egy fiakkerbe, hogy ki ne verje a fejéből. («Te imádott hazám
dicskoszorus érdemrendterhelt magasztos férfia.») Mégis megesett rajta a
fatum! (Sorsát senki ki nem kerülheti.) A bátoki kasznár ráhágott a
sarkantyujára, mikor épen hozzá kezdett s ez egészen belezavarta: «te
hazám érdemkoszorús… dicsterhelt… rendérdemlett… dicsőrendterhelt…
koszorúérdemes… nagy hazám… imádott dicső férfia… magasztos… (Ennek az
epithetonnak már nem jutott gazdája.)
(«Soha se lesz ebből gáliczkő!» dörmögé a bátoki kasznár oda hátul.)
Leon aztán megszánta a jó Dumka urat; jószívű tréfával fordított a
dolgon, odasúgva neki: («Te ki kora zsenge ifjuságodtól fogva…»)
Dumka urnak sem kellett több! Csak hogy szájába adták a szót: úgy
elmondta Leonnak az országszerte ismert szónoklatot a «dagadó hullámokon
tánczoló gályáról», hogy abból egy szó ki nem maradt. Vége felé az egész
küldöttség, minden tartózkodást félretéve, úgy kaczagott, mintha a
legfainabb népszinművet adták volna elő; csak Leon csinált komolyan
ünnepélyes arczot. A mi olyan jól illett neki, mikor mindenki nevetett.
Mikor aztán vége volt, Dumka úr nagy diadallal tekintett szét a
társaságon, mint a ki dolgát legjobban végezé s egészen megérdemeltnek
találta azt a kézszorítást, a mit ő méltóságától kapott.
Leon aztán még hosszasan eltársalgott a küldöttség tagjaival, kik mind
jó ismerősei voltak, köztük többen saját atyjának régi tisztviselői, a
kik kamaszkori tréfáira még emlékeztek; ez emlékek fölidézésével
igyekezett őket magához közelebb vonni Leon – (a méltóságos úr.) Az
eltávozó becsületes falusi emberek mindnyájan megegyeztek abban a
véleményben, hogy Leon most is csak olyan tréfás, kedélyes ember, mint
hajdanta volt, s hogy még soha olyan jó humorában nem találták, mint ma.
Hisz nem is lehet azon csodálkozni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Kinevetted jól magadat?» kérdé tőle a karikagyűrű. «Nevess most már én
rajtam is.»
«Az én szónoklatom nem olyan szép ugyan, mint azé a becsületes
gazdatiszté: de szívből jön ez is, mint amaz. Elég ok, hogy kinevesd
mind a kettőt.»
«Légy boldog, légy megáldva!»
«Hát nem nevetsz rajta?»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Leon azon gondolkozott, hogy bezárja magát s hajdujának meghagyja, hogy
senkit se ereszszen be hozzá mai nap többé!
Akármilyen nagy úr keresse is!
Hiszen nagy urat könnyü elutasítani. De mikor a gezetleni szegény
emberek jönnek, meg a bátoki szűrös emberek: lehet-e azoknak azt
mondani, hogy «ott kinn tágasabb!» Jőjjenek máskor?
Azokat épen be kell bocsátani a méltóságos úr szine elé; kik az ő
orczáját olybá tekintik, mint a napot. Áldást és termékenyítő esőt
várnak mosolygásától. Hisznek a szavaiban, hisznek az arczvonásaiban s
odahaza el fognak vele dicsekedni, hogy a kegyelmes úr, a kit a mi
vállaink emeltek fel, méltóztatott ránk nyájasan mosolyogni!
Nagy János uram a gezetleniek, Csajkos uram a bátokiak nevében üdvözli
az új zászlós urat. Őszinte, jól érzett egyszerű mondások, a miket a nép
nevében átadának neki.
És ajándékot is hoztak számára. Egy bekötött könyv az; tele nagybetűs
irásokkal, minőket gyermekek szoktak vonalok közé szorongatni.
E furcsa albumot kétszáz gyermek irta; olyan gyermekek, kik árván,
elhagyatva, az útfélről szedettek föl, s kiket a menházakban, miket Leon
megválasztásakor alapítottak, mind emberré neveltek föl. Egyetlen
üdvözlet az, kétszáz árvagyermek kezétől leirva s ebben az az első, az
az utolsó sor:
«Légy áldva, légy boldog örökre!»
Ah, csak az a gyűrű ne volna közbül!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… A választó polgárok küldöttségének már a sarkában jön megint egy új
ismerős csoport. Azok előtt sem tagadhatja el magát. A hivatalszoba
egykori bajtársai hoznak számára üdvözletül egy ezüst billikomot:
emlékül.
Ezeket meg már épen összeölelgeti és a közben lehordja.
– Menjetek! Bolondok! Minek vertétek magatokat annyi költségbe? Vettetek
volna nekem emlékül egy seres krüglit, az is jó lett volna! A ki a
szegény hivatalnokokkal ajándékoztat, annyi, mintha az oltárról lopná
el!
A küldöttség szónoka aztán dicsekedve mondá el, hogy sok embertől gyűlt
az össze; még a kapus sem akart kimaradni belőle; sőt a jámbor vas
kakadú is adott hozzá egy darab igazi ezüst pénzt s megkivánta az
ötvöstől, hogy azt befalazza a billikomba.
Minő emlék!
Közben Nornenstein Alienortól érkezik egy doboz, egy levélke
kiséretében: «Légy üdvöz! élj sokáig: örök híved Alienor.»
A doboz egy japáni porczellán szobrocskát tartalmaz; egész hasonlót
azokhoz, minők a szűz Mária szobrok: fiatal szép nőalak, fején arany
diadémmal, bibor palásttal vállain, kezében aranyalmával, aranyvirágos
ultramarin köntösben: csak a pisla szemvágás árulja el a japáni
szépséget.
«Mit ábrázolhat ez?» kérdik a kiváncsi vendégek.
És Leon még egyszer hazudik:
«Nem tudom.»
Ah, hisz csak nem mondhatja el nekik, a mit jól tud: hogy ez a szerelem
istennőjének szobra Japánban, a mit akkor szoktak küldeni az
ismerősöknek, midőn azok házasodni készülnek! Hogy azután sorban döfjék
szivébe a tőrt üdvkivánataikkal!
Szerette őket igazán, a jó bajtársakat, de mégis örült és megkönnyebbült
a szíve, mikor eltávoztak.
Közel volt hozzá, hogy letépje az érdemrendeket, szétzúzza az
emlékajándékokat s kiűzze a tisztelgőket és kikiabálja az utczának:
«Én nem vagyok főispán, én nem vagyok nagy ember, nagy hazafi, zászlós
úr, boldog vőlegény: én a «Napoleon öcsém» vagyok: a világ legnagyobb
kómédiása!…»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pedig még nem volt vége a tisztelkedésnek. Egy nevet jelentettek be
neki, a mi elől nem zárhatta el magát.
«Seregély!»
A szegény Seregély! Hát ő hozzá is eljutott a nagy dicsőség hire? egész
Szent Ilonáig, a szigetig az erdők tengerében?
– Hogy vagytok szegény Seregély?
– Hát, hála a magas égnek, és kegyelmes uram jó voltának, most már
lehetőleg jól vagyunk. Az áldott Rafaela herczegnő értünk küldött Szent
Ilonára, elvitetett magához Etelvárra: ott nekem ispáni hivatalt adott.
Most már aztán a szegény asszony is, hogy nem látja többé a szomorító
emlékeket maga körül, lassankint lelkébe tér. Dologhoz lát, beszél
rendes észszel, még nevetgél is s nem keresi többé a gyermekeit. A jó
Isten majd visszaadja Jóbnak, a mit elvesztett! Köszönjük önnek
kegyelmes uram, hogy minket az áldott jó Rafaela herczegnőnek kegyelmébe
ajánlott.
Most meg Rafaela!
És Seregély sem jött üres kézzel. Elhozta Leonnak az ősi házban ott
feledett ifjukori tollrajzait. Egy hiányzik belőlük. Az megtetszett
Rafaela herczegnőnek, azt megtartotta magának.
Óh mint szeretett volna Leon «visszaélni» három elmult esztendőt
életéből, s aztán újra kezdeni és másként csinálni mindent!
Megczirógatta régi hű szolgája arczát.
– Áldjon meg az ég a megemlékezésért, édes jó Seregély. Van-e valami
kivánságod, a mit betölthetek?
– Van egy igen alázatos kérésem, a mit, ha megengedi, előadok.
– Mondd el, édes barátom! ha lehetetlen is megteszem.
– Nem lehetetlen biz az, csak egy kicsit furcsa. Nem is a magam ügye,
hanem a másé. Egy jámbor ember kivánságát, illetőleg két emberét kellene
előterjesztenem.
– Hát mit kivánnak tőlem?
– Szeretnének beszélni a méltóságos urral.
– Hát jőjjenek be, ha itt vannak!
– Itt vannak, de nem mernek bejönni: attól félnek, hogy kiveri őket a
méltóságos úr.
– Hogy vernék én ki valakit? Kivált mai nap?
– De ezek olyan emberek.
– Kicsodák?
– Hát a szegény vad Palatinus; meg tetszik tudni: a mátkája.
– A Rákhelke a vadaskerti korcsmából?
Mindjárt kiment értük maga Leon az előszobába s ott találva az említett
szerelmes párt, erővel betuszkolta őket az elfogadó termébe, a mi a
menyasszonynál nem ment minden vonakodás nélkül. Nagyon szemérmetes volt
szegényke. Hanem aztán mikor látta, hogy a méltóságos ur igen illendően
bánik velük, még le is ülteti őket, akkor egyszerre feloldódott a
nyelve, s előadta, hogy ő ki akar keresztelkedni: keresztapát keres, s
miután a kegyelmes herczegasszony már oly kegyes volt, hogy a
keresztanyai tisztséget elfogadta, kéri a méltóságos urat, hogy ő meg a
másik lelki gyámolító helyét töltené be. Tukmányi úr ugyanekkor
megragadta az alkalmat, felkérni ő méltóságát, hogy legyen jövendőbeli
násznagya a feleségének. Tukmányi ur egészen megváltozott az új hölgy
befolyása alatt; a régi asszony vademberré tette, emez szelid állatot
csinált belőle; a cynismus és piperéskedés, a piszok és pomádé, a
malitia és a meghunyászkodás szépen amalgamázva volt rajta. Félszeg
pislogása a tüzről pattant Rákhellelkemre elárulá, mennyire szerelmes az
arczába s mennyire fél a nyelvétől, meg a tenyerétől!
Rákhelke pedig igazi semita eredetű hajadon volt. Tudta jól, hogy mikor
az ember nagy uraktól kér valamit, olyankor vinni is kell nekik valamit.
Mikor már birta az igéretét, kivont a kézi táskájából valami
összehajtogatott papirt.
– Én is hoztam erre a napra a méltóságos urnak valamit, a mit úgy
hiszem, hogy szívesen fog venni.
– Mi lehet az?
– Bizonyosan eltette a méltóságos úr örök emlékül azt a zászlót, a mit
az etelvári követválasztáskor a herczegasszonytól kapott. Én is
közreműködtem abban. Mesterségem a hímzet-mintafestés. Ehhez a zászlóhoz
is én festettem a mintát papirra: s azt kértem ki magamnak a
megboldogult herczegasszonytól, hogy a mintát adja vissza. Ezt hoztam el
most méltóságodnak. Nem az én mázolásom az emlékezetes rajta, hanem a mi
a szegélyére van irva. A négy urhölgy megosztozott a munkán, s a minta
szegélyére mindenik oda irta a nevét, arra a részre, a melyet
felvállalt. Erről megtudhatja a méltóságos úr, melyik részét zászlójának
himzették a legkedvesebb kezek? Úgy hiszem, igen kedves szolgálatot
tettem vele, hogy ezt megtakarítottam és most elhoztam.
Oh dehogy kedves szolgálatot!
Leon nem volt egy szónak ura többé.
Azt mondta, sok teendője van még mai nap. Azt igen természetesnek is
találhatták látogatói. Megköszönték jóságát s áldást, jólétet kivánva
neki, odább mentek.
Hanem mikor kimentek a szobából, Tukmányi úr azt sugá Rákhelkének:
– Kincsem: én azt hiszem, hogy te mégis nagy bolondot cselekedtél, mikor
azt a czifraságot odaadtad ennek a mi urunknak. Én nem tudok semmit. Ne
is kérdezz tőlem semmit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Leon egyedül maradt.
Mi van még hátra? Mi jön még fel a multak kriptáiból kisérteni? Hát az
itélet napja van-e ma, hogy minden halott felszakgatja koporsóját s
követeli helyét az élők oldala mellett?
Most már kiadta a rendeletet hajdujának, hogy a mai nap ne bocsásson be
hozzá senkit.
Szüksége volt a magányra.
Nagy számadás napja volt ez – saját magával. Felállítani a mérleget a
«tartozik» és «követel» rovatai között.
Mi volt rá nézve ez a leány?
S mi lesz belőle, ha ő elhagyja?
Mi lesz siralmasabb: ha él? ha meghal?
De hát Rafaelától lehet-e visszalépni?
Lehet-e e nagy, nemes szivet porig alázni azzal a tettel, hogy a midőn
egész lényét feltárta előtte, a midőn titkainak szentségébe bevezette,
akkor elforduljon tőle s egy más nőnek nyujtsa kezét s felébreszsze őt
arra a rideg valóságra, hogy a hozzá legközelebb álló két szív az ővéből
játékot űzött? Akaratlanul, de mégis kegyetlenül!
Ki hoz itéletet e rettentő perczben?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Már pedig még ezt az egy embert be kell eresztened, fiam, akármit
parancsol is az urad! hangzott az előszobában egy harsány, kategorikus
hang; mert ez az egy ember az etelvári prépost, a ki számára mindig
itthon kell lennie: még ha nincs is! A ki még akkor is be fog törni az
uradhoz, ha esztergomi primás lesz belőletek, s ki tudja? az is
meglehet!
Leon maga sietett eléje nyitni az ajtót.
– Bizony be nem eresztene a cerberusod, ha megijednék tőle! mondá
tréfásan a főtisztelendő úr. Képzelem, hogy kifáradtál már ma a sok
diktióban, s holnapra még készülnöd kell háromezer toasztra. De hát nem
soká háborgatlak. Egy Isten áldjont akartam mondani, a mit tégy a
többihez. Biz azt küldhettem volna telegrafon is, mint más okos ember.
De azonban hoztam is magammal valami ajándékot s ez volt a fődolog, a
miért személyesen orczád szine elé kivánkoztam. Látom, tele van már
rakva az asztalod csecsebecsével. Egész galanteriaboltot nyithatnál már
vele! Phüh hah! Még «vörös sas» is van közötte! De biz az enyim se
kutya! Nos találd ki mit hoztam? Többet ér ez, mint valamennyi mind. Egy
levelet a te szép herczegnődtől. No ez már csak valami, ugy-e? ő maga
kért fel, hogy azt személyesen adjam át neked s azután a válaszodat is
én vigyem el hozzá. No hát fiam, tedd le öt perczre a méltóságos urat,
légy addig az én «Napoleon öcsém» és olvasd el ezt a levelet.
Leon felszakítá a borítékot, s kivette belőle az aranyszegélyü
levélpapirt, melynek monogrammja fölül már el volt hagyva a herczegi
korona.
A levél figyelemteljes gyöngéd üdvkivánással kezdődött a mai nap
ünnepeltjéhez. Azután – legdrágább születésnapi ajándékul –
felhatalmazták Leont, hogy ő tűzze ki az egybekelés határnapját. Ez
csakugyan olyan ajándék, a mi a világ minden dicsőségénél többet ér!
Az utóiratban pedig ezt kérdezé a kedves levélirónő:
«Feltalálta-e ön már Liviát?»
Leon szemei előtt összefolytak a betűk.
– Gondolom, hogy meg vagy a tartalommal elégedve? mondá a prépost.
Vajjon ismerte-e a levél tartalmát? Felolvasták-e előtte? Az utóirattal
együtt? Ha igen, akkor Torquemada tréfás ember volt e paphoz képest; a
ki azt kérdezhette a lassú tűzön pirított eretnektől, hogy meg van-e
elégedve?
– No, most erre nekem rögtön irj választ; mert még ma vissza akarok
utazni.
– Még ma? kérdé Leon tompán elbámulva.
– Bizony! nem is maradok ám itt a te holnapi banquettod kedvéért! Ki nem
állhatom az olyan vendégséget, a hol az embernek minden ételét elsózzák
valami bolond toaszttal!
– Jól van szent atyám: megirom a választ, csak az irószobámba megyek.
– Aztán nagyon szépet irj: tudsz te ahhoz! De sokat össze ne hazudj,
mert ahhoz is tudsz!
Leon leültette a prépostot díszkönyvekkel rakott asztalához.
– Addig mulassa itt magát Doré bibliájával. Látja, hatott rám a
megintés: azóta megszereztem a bibliát.
– Ah! Illustrált Szent Irás! A biblia, mint modejournál! Hát a
costumeökhöz való szabásminták nincsenek mellette? Igy még nagyobb
kelendőségnek örvendene. Lássuk hát, milyen volt a divat Éva asszonytól
elkezdve Szulamithig?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ott fekszik a két levél egymás mellett.
… «Tűzze ki a mennyegző határnapját, a mikorra akarja».
… «Légy áldott, légy boldog örökre!»
És közbül a visszakapott karikagyűrű.
Az egyedüli megbonthatatlan igazság a földön, a minek nincs kezdete,
nincs vége. Az egyedül és mindenkor szent jelvény! Zálognak
kiválthatatlan, bilincsnek feloldhatatlan.
Ime visszakapta ajándékba.
«Légy áldott, légy boldog örökre!»
«Felejtsd el azt, a ki e gyűrűt viselte. Mondd róla magadnak, hogy
meghalt… és hidd azt…»
«Ne háborítson többet a rágondolás.»
«Légy áldott, légy boldog örökre.»
«Imádd Istent, mikor lefekszel, hogy álmodban eléd ne hozza őt, könyes
szemeit, hervadó arczát, elvesző alakját: s hogy álmodban el ne kiáltsd
nevét, s a hitves meg ne hallja azt!»
«Ne vegyüljön az ő éjszakai sirásának hangja az édes szerelmi suttogás
közé: s két csókra közeledő ajk között ne álljon az ő hideg árnyéka
soha.»
«Légy áldva, légy boldog örökké…»
«Szeressen a nő, tiszteljen a férfi: te ne szeress és ne tisztelj
senkit. Fogadj el: de ne adj.»
«Temesd el azt a kis világot, a mit egy szerető szívben birtál, s legyen
tied az egész nagy világ helyette! És soha meg ne bánd a cserét!»
«Légy áldva, légy boldog őrökké.»
«S ha virrasztani fogsz valaha beteg gyermeked ágya mellett, sóhajtsd el
nevemet! én már akkor az égben leszek: Lejövök hozzá s meggyógyítom
azt!»
«Légy áldva, légy boldog örökké!»
… Vége nem volt ez üdvözletnek! Ez a kis néma érczkör többet tud
mondani, mint a világ minden ékesen szólói!
Ez a néma vádoló nem enged mentséget találni maga ellen: nem annyit, a
mennyiért a legrészrehajlóbb biró: a hiuság, egy napot elengedjen a
földi kárhozatból az elitéltnek!
Leon fejére kulcsolt két kézzel járt fel s alá kis szobájában a
kétségbeeséshez közel.
Majd eszébe jutott, hogy valaki a másik szobában figyelmessé lesz
nyugtalan léptei hangjára s aztán leült iróasztalához s úgy olvasta el
újra meg újra egymás után azt a két levelet.
Ah; de hisz még egy harmadik is van!
Egy felbontatlan levél.
Az ott van a tárczájában.
A mit az öreg kopott diplomata adott át neki. Egy lakásczím, borítékba
lepecsételve.
Még mindig le van pecsételve.
Kivette azt és letette maga elé.
Mit tegyen vele?
Csak három lépés a kandallóig. Ott vidám tüz lobog. Egy perczig tart a
levélke lángja s azután eldőlt a sors.
«Meghalt az ara; éljen az ara!»
A tűzbe dobja-e?
S utána azt a repkénylevelet… S a védszent képét a medaillonból… és a
platinagyűrűt is…?
S aztán fogja a tollat s írja menyasszonyának ezt:
«Nem találtam fel Liviát!»
S ezzel temesse el őt örökre. Ugy, hogy még az emléke is el legyen
temetve.
Ugy, hogy még a nevének a kimondása is tiltva legyen előtte mindenkinek.
Csak három lépés a kandallóig.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Dominus vobiscum! hangzott a mellékszobából. Méltóságos uram, Napoleon
öcsém! Soká tart-e még az a levélirás? Négy oldalt tele irhattál azóta
verssel! Sok szónak sok lesz az alja. Én már az egész bibliát
végignéztem az alatt. Segítsek-e bevégezni?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Segített!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Leon felriadt a megszólításra. Nagyot sóhajtott, felállt. Aztán állva
irta meg a levelet Rafaelához.
Nem volt ez sok szó. Két sorból állt az egész.
«Feltaláltam Liviát…
Isten legyen irgalmas nyomorult lelkemnek…»
Azzal felszakítá a lepecsételt levelet, elolvasá, a mi benne volt.
És «végül» lepecsételte a herczegasszonyhoz irottat, s egy percz mulva
derült arczczal lépett a főpap elé, átadva neki a választ.