tudja, hogy sok bolondság van bennem: hisz én magam tetszésemet találtam
azokban s nem csináltam belőlük titkot. Te pedig arról voltál nevezetes,
hogy nagyon is sok eszed van. Ezért valahányszor összekerültünk, mindig
kész áldozat voltam a számodra. Elrontottad a párbajomat, a mit az én
bolondságom kifőzött, a magad előnyére, az én mély leköteleztetésemre.
Játszottál velem és feltréfáltál és mindig úgy, hogy a mellett nekem
kellett megköszönnöm a barátságot, mint a delinquensnek a kapott
«Stróf»-ot. Rászedtél a diplomatiai téren, a hol azt hittem, hogy én
vagyok otthon, te csak jövevény. Jól tetted. Jogod volt hozzá. Nem
panaszlok érte. Mindezt annyiba veszem, mintha lóversenyen vertél volna
meg, mintha börzejátékon kerítettél volna alul. Ez mind bohóság.
Nevessünk rajta. Hanem van egy pont a szívemben, ebben az érzéketlen
kaucsuk szívben, a mi fáj. Nekem nőm van s én féltem tőled a nőmet!
Bolondság, őrültség ez tőlem: nem tehetek róla. Fáj. Mint fáj némely
embernek a mája, míg a másiké nem. Beteg vagyok bele!
– S honnan kaptad ezt a betegséget?
– Onnan, hogy ismerem a nőmet: ő hiú, kaczér, tetszelgő és talán
könnyelmű is. Belém ojtották azt a mendemondák, besúgások, a miket jó
barátok, rokonok, apám maga igyekeztek fülembe juttatni, s a gyanú
olyan, mint a himlőragály: elég az embernek a ruhájával hozzá érni, hogy
bele essék a kórba. Vannak jóakaróim, a kik gúnyos czélzatokat
ejtegetnek el valami félbeszakított légyottról: midőn neked hirtelen el
kellett jönnöd Párisból.
– De ez épen a rágalom ellen bizonyítana, ha alapja volna. De az sincs.
A te feleséged nagy cselszövő, az igaz. De csak az eszével, nem a
szívével játszik benne. Ő diplomatiai titkokat akart kicsalni tőlem. S
én megcsaltam nődet, de nem tégedet.
– Lehet, hogy még eddig nem. De annak, a mi félbeszakadt, következhetik
folytatása. Te visszamégy Párisba, mint rendkívüli küldött.
– Azt ne hidd el!
– Te magad mondtad.
– Akkor kétszer ne hidd el!
– Apámtól hallottam.
– Akkor háromszor ne hidd el!
– Leon!
– Hát mondhatok én valaha egy igaz szót valakinek, a kiről tudom, hogy a
te apád kéme? s ha csak azt kérdené is tőlem, hogy kinek hínak? nem egy
idegen nevet mondanék-e neki, a mi eszembe jut? Ismered rosszalkodó
természetemet. Szeretem az embereket föllovalni. Mondok nekik meséket,
azért, hogy mulassam magamat a csodálkozásukon.
– Leon! Kérlek igen szépen: ne tégy engemet bolonddá. Én igen beteg
vagyok attól a bajtól, a mit neked elmondtam. Apámtól azt a tanácsot
vettem, hogy jöjjek ide hozzád s hívjalak fel amerikai párbajra. Azzal a
szándékkal jöttem is ide. De most, mikor veled szemben állok, nincs
lélekerőm hozzá. Nem tudlak annyira gyülölni, hogy a te fejedet akarjam
szétzúzva látni; se annyi bátorságot nem érzek, hogy a magam feje ellen
fordítsam a pisztolyt. Hanem azt meg tudom tenni, hogy oda álljak eléd,
behunyjam a szememet, s azt mondjam: «lőjj ide!» Azért felszólítalak,
mondj igazat! Készülsz-e Párisba elmenni? ha igen, beszéljünk
segédeinkkel. Csak arra kérlek, hogy jól meglőjj. Mert a nélkül el nem
mégy, hogy engem megölj.
Leon megszánta Alienort.
– Hát hogy meggyőzzelek róla, hogy még ha akarnék, sem mehetnék el
Párisba: nézd ez okmányt. Főispánná lettem kinevezve. Mint ilyennek,
megyémben kell maradnom, s egyúttal Párisban diplomatiai küldött nem
lehetek.
Alienor az okmányt apróra elolvasta s kezdett felmelegedni; de arczáról
olvashatá Leon, hogy még kételyei vannak.
– Még többet is tudatok veled. Én tegnap óta jegyben járok.
– Kivel?
– Talán ráismersz, ha arczképét megmutatom. Most küldte nekem kedves
meglepetésül.
Azzal egy maroquin tokot nyitott fel Leon, megmutatva a benne rejlő
miniatur képet Alienornak, egy gyönyörű aquarellet, egy csodaszép hölgy
képét fehér ruhában.
Alienor egy gyermek örömével kiáltott fel:
– Etelváry Rafaela!
(Igen is: Etelváry Rafaela herczegnő arczképeztette le magát, mély
gyászát levetve azon időre, abban a fehér öltönyben, melyet Leon új
képviselő korában látott rajta, hogy azzal Leont meglepje.)
Azzal Alienor, mint egy eszeveszett, ugrott Leonnak a nyakába s
össze-vissza ölelte, csókolta, s végre a két kezét ragadta meg hévvel:
– Barátom, egyetlen igaz barátom a világon! Fogadd legőszintébb,
legforróbb üdvkivánatomat. Légy boldog. Nagyon boldog vele!
Leon látta, hogy milyen nagy örömet csinált neki, Tökéletessé akarta
tenni a boldogságát.
– Most már elhiheted, hogy én nem szándékozom nődhöz menni. De ez még
nem minden. Még az iránt is meggyőződést kell szerezned, hogy nőd sem
vár engem és senkit sem vár rajtad kívül, és hogy tégedet mire vár?
Eredj a külügyminiszteriumba, ott vár rád három levele nődnek, mikre
kívül az van írva, hogy csakis saját kezedbe adassanak. Futáraink hozták
azokat magukkal, kiknek nőd előbb el hagyta olvasni leveleit, hogy
láthassák, hogy nincs azokban államtitok. E levelek egészen boldoggá
fognak tenni téged.
Alienor e szónál felkapta Leon kalapját a magáé helyett s mindenféle
üdvözleteket hajigálva a háta mögé, rohant ki az ajtón
feltartóztathatlanul, s odalenn betörte a hintajának az ablakát, befelé
akarta nyitni.
Leon mély gondolatokba merülten maradt hátra, szemeivel amaz arczképre
merengve. Az a kis hajszálrugóra járó nyugtalankodó ezt ketyegte
óraművében:
«Ez a nyomorult léha, kinevetett alak, jobb ember, mint te vagy, mert
szíve van: a mi neked nincs! Ha ő ezt a nőt elvette volna, boldoggá lett
volna ő is, az is. Miért rontottad ezt el?»
Alienor attól a három levéltől, a mi három külömböző hónapban érkezett
számára, tökéletesen az üdvözültek sorába emelkedett. Csodálatos titkok
voltak azokban, miket csak nő közölhet férjével; a mik egyszerre
eloltanak féltékenységet, gyanút: s boldogságot, reményt, büszkeséget
ébresztenek helyébe.
Dehogy lehetett vele többet gyalog beszélni!
Rohant egyenesen vissza a leveleivel Octavián papához. Oly tűzzel rohant
be hozzá, hogy a rendúr azt hitte, most mindjárt őtet hívja ki párbajra.
Még az ajtóban elkezdett kiabálni:
– Nem igaz! Hazugság volt, a mit mondtál! Egy szó sem igaz belőle. Itt
vannak a levelek! Olvasd ezt! Azután ezt! Azután meg ezt! (Hanem aztán
azon módon kikapta megint az apja kezéből olvasatlanul s bedugta a
zsebébe.) Pompeia egy angyal: te pedig egy rágalmazó sátán vagy!
Octavián csak ámult és bámult. Fogta a nagy tajték pipáját s megtöltötte
dohánynyal. Aztán, mikor szóhoz juthatott Alienortól, a ki egy füst
alatt sátánnak, ördögnek szidta az apját, meg könyörgésre fogta a
dolgot, hogy ajánljon neki valami «specialis» kitűnő orvost Párisban;
utoljára meg azt kérdezte tőle, hogy az ágyuzás miatt nem történhetik-e
valami bajuk némely asszonyoknak?
– Fiam, Alienor. Tudod: most már visszahúzom azt a mondásomat, a mit a
drezdai Schustertől kölcsönöztem. Te ugyan az vagy, a mi vagy; de én
annak, a mi te vagy, apja nem vagyok.
BŰBÁJOS ÉJEK.
Leon az októberi napokat az etelvári palotában töltötte.
Rafaela anyai nagynénje vitte addig a háziasszonyi szerepet, míg a
menyegző napja elérkezik.
Rafaela kedélye nagyszerű változáson ment keresztül. Eltünt belőle
minden büszkeség; nyájas volt, szelid és ragaszkodó. S mindez nem jött
nála erőltetve; csupán azt lehetett észrevenni, hogy megadta magát az
ellenállhatlan hatásnak, a mit egy akaraterős férfi gyakorol a nőre.
Lelkülete e napok alatt feltárta költőiességének egész szivárványos
színpompáját. A hideg, hódolatot parancsoló alakból (jéghölgynek nevezte
őt Pompeia) egy bizalmat suttogó teremtés lett; zárkozottsága felolvadt,
s helyet adott nőies közlékenységnek, egyesülve naiv kandisággal.
Gyönyörűségét találta a természetben, a magánélet apróságaiban, miket
eddig észre sem vett. Felhevült olyan abstract politikai fogalmakért, a
miket a nők addig meg sem figyelnek, a míg azok, mint egy szeretett
férfialak staffagea, concret alakban nem lépnek eléje.
Leonnak meg kellett őt ismertetnie egész eddigi életével s az
ismertetésben nem türettek el a hézagok; viszont ő is elmondott előtte
mindent, a mi eddig kevés szív titka volt. Különösen azt, a mi Leonra
vonatkozott.
Az őszi holdvilágos esték olyan hosszúk! A tele hold olyan kegyes, hogy
télen-nyáron mindig akkor jön fel, mikor a nap lemegy.
A jó nagynéne, ki nem szerette az ujabbkori regényeket, a maga kis
asztalkájánál vetette a grand patientet, valószínüleg arra, hogy
boldogok lesznek-e «ők». Ők pedig azalatt karöltve sétáltak a nagy
virágrotunda körül, melynek körületét egykor megmérte Rafaela, hány
lépés? Az is eszébe jutott most! Egy-egy lehullott platanlevél beleakadt
öltönye fodraiba s zörögve kisérte tovább, mintha bucsúját suttogná
hozzá a többi hű falevelek nevében, a kik oly kárhoztatólag zúdultak fel
ama vakmerő leány ellen! Egy-egy falevelet felkapott a szellő s az
körüllibegte Leont, mint egy éjlepke; mintha súgná: «dobd közénk azt a
száraz falevelet, a mit most is kebledben viselsz, többi halottak közé:
nincs annak ott helye többé!»
Az éj csöndes volt, a herczegnő beszélt.
– Megmondhatná azt valaki, ha itt volna: mennyit beszéltünk mi önről,
sokszor, minden nap! Mennyit rágalmaztuk vakmerőségeért! s mennyire
óhajtottuk diadalát. Jóslatokat mondtunk s lestük, hogy beteljesülnek-e?
Mikor a nagy oltárszőnyeget hímeztük s beszéltünk egy sehol nem
található eszményi férfiról, a milyentől én félni tudnék! Mikor madame
Corysande albumában önnek a négy arczképéről találgattuk, melyik az
igazi? Mikor hirhedett vitáját olvastuk a hirlapban a Mene Tekel
szerzőjével! Hogy ismertünk rá egyszerre az ellenröpirat szerzőjére! Ez
az igazi Leon! Az a másik az álarcza. Már én akkor megjósoltam, hogy ki
fog lenni? Aztán mikor a választási diadalzászlót hímeztük s
próbaszavazást rendeztünk titkosan, ki lesz megválasztva? S a négy
hímzőnő közül három önre szavazott. Pedig én nem voltam az ellenszavazó.
S mikor megérkezett ön, ama leírhatatlanúl tüneményes estén, maga után
vonva, mint egy varázsló, egy egész néptábort, a ki bálványozása
fényével vette önt körül. Hogy megrettentem öntől már akkor! És aztán
mikor szegény jó anyám ravatalánál nem tudtam sírni s vártam minden
érkező kocsi zörgésére, hogy jön-e az, a ki meghozza könyeimet? aztán
jött, de nem az, a kit vártam…
Itt félbeszakítá édes vallomásait Rafaela, a többi fájó, boszantó emlék
volt, a mi következett. Aztán nézték a csillagokat, a mik lehullanak.
Egy pontján a rotunda útjának megállt Rafaela. Ez volt az a hely, a hol
atyjáról azt a megrendítő hírt hallá, hogy haldoklik.
– És a miatt elvesztém jó atyámat! sóhajtá föl mélyen. És elveszték még
valakit mást is! Az én kedves kis kék szemű leányomat! Miért hagyott ő
el bennünket? Mi rémíté meg oly nagyon? Miért nincsen ő most itten? Hogy
osztozhatna örömömben; hogy ne kellene mindent én nekem magamnak
elmondanom; hogy hivatkozhatnám ő reá: «úgy-e kicsikém, így volt ez?»
Szegény kicsikém! Hol él most? Hová lett? Mi sorsra jutott? Van-e neki
mindennapi kenyere? s hogyan keresi meg azt? Ő, a ki ahhoz volt szokva,
hogy velem egy tányérról egyék, s étszereinket mindig összetévesztettük!
Jó, hogy a holdvilág épen a felhő mögé ment, hogy Rafaela nem láthatta e
beszéd alatt Leon arczvonásait.
Mit kellett annak szenvednie!
És Rafaela nem akart letérni erről a tárgyról. Rég nyomta szivét az, s
nem volt kinek beszéljen róla eddig.
– Nem tudok tökéletesen boldog lenni attól a gondolattól, hogy ő
boldogtalan. Megkisértém őt gyűlölni; de az ismét úgy feküdt a lelkemen,
mint egy vétek súlya. Miért nem tudta szeretni atyámat, a hogy én
akartam? Miért nem tudta megtalálni boldogságát ő mellette? S ha volt
más, a kit szeretett, miért titkolta előttem? Lám én nem tudtam ő előle
eltitkolni, hogy önre haragszom. Legalább rágalmazta volna, ócsárolta
volna azt, a ki őt szive szerint érdekli, akkor tudtam volna: «aha! te
is úgy vagy, a hogy én!» De hallgatott! Egy titok volt előttem ajka,
szeme, mosolygása. – Nem tud ön felőle semmit?
– Nem tudom hol van! felelt Leon. A szó rideg értelmében igazat mondott.
A levél, mely Livia lakczímét rejté, még feltöretlen volt nála. De nála
volt!
– Óh, járjon utána, Leon; találja meg; hisz ön oly ügyes ember. Önhöz
talán több bizalma lesz, mint én hozzám. Kérdezze ki: mije fáj? mi vitte
el innen? Ha szeret valakit, s ha megtudja ön, hogy méltó ő reá: de tán
pályatörő ifjú még, a kinek nincs vagyoni tehetsége őt boldoggá tenni:
találjon utat-módot őt elősegíthetni; önnek nagy befolyása van már: ön
tud gyöngéden segíteni valakin, úgy, hogy annak önérzetét ne sértse. S
ha talán szerencsétlen volna azon ember, ha talán valami ifjúkori
botlásaért, a hogy hallottam már hasonló eseteket, tán egy könnyelmű
hamisítás miatt el volna ítélve sok évi fogságra; (én már erre is
gondoltam)… Óh én emlékszem egy esetre, hogy egy fiatal leánynak a
kedvesét bankjegy utánzás miatt elitélték tíz évi fogságra, és ő várt
reá menyasszonyi fővel tíz évig; és az most egy derék kitünő
államhivatalnok, és családja boldog. Hátha Líviának is ilyen titka van?
Szabadítsa meg őt. Ön most mindent kivánhat legmagasabb helyeken. Önt
szeretik. Kérjen számára kegyelmet!
(Óh bár kérhetne számára kegyelmet! De erre a hamisításra, a mit ő
elkövetett, nincs király, a ki amnestiát adjon!)
– Megmondhatom önnek, miért jöttem arra a gondolatra, hogy ő talán oly
embert szeret, a ki őt ily ok miatt nem veheti el. Megtudtam, hogy
eltávozása előtt kora hajnalban elment gyónni a préposthoz. Ezt a
prépost is megmondta. De hogy mit gyónt meg neki, arról nem beszélhet. E
leánynak saját bűne nem volt. Ő csak azt gyónhatta meg, hogy egy bűnöst
szeret. Nem hiszi ön?
– Hiszem…
– Ha pedig az volna az oka rejtélyes hallgatásának, a mit jó anyám hitt
felőle: égies rajongás, szűzi iszonyat a földi boldogság iránt: mondja
meg neki, hogy térjen vissza bizton: az a kinek szerelme innen elüldözé
meghalt már…
(… Halt volna bár meg inkább!)
– Mondja meg neki, hogy a mit jó anyám végrendeletében számára hagyott,
a zárdafejedelemnői polcz, még mindig fenn van tartva, s ha boldogságát
csak az égiekben keresi, az ajtó tárva előtte. Mondja el neki!
(Hogy ezt «ő» mondja el neki!)
Egy kisértő dæmon dongta körül a sétáló párt, egy éjbogár alakjában, a
mik úgy szeretnek éjjel az emberek feje körül röpködni. Leon
hozzácsapott a szárnyas kisértethez sétabotjával s leüté azt a
levegőből.
– Ah, ne ölje meg! szólt Rafaela, visszatartva Leont, ki rá akart
taposni a rovarra: hátha párja van?
Leon minden idegein borzadály futott végig.
Rafaela visszatért az elhagyott eszmére.
– Ön most sokat fog Budapesten és Bécsben járni: tudakozódjék felőle.
Hisz egy olyan nőnek, mint Livia, nyom nélkül elveszni nem lehet. S
aztán tudassa velem az első jelt, mely nyomára vezet. És mindent
tudasson velem, a mit felőle megtud: akármilyen szomorú, leverő volna ez
adat. Csak egyet ne, ha talán olyasmit tudna ön meg felőle, a mi – Isten
őrizz! – nem akarom kimondani: a mi rosszabb hír volna rám nézve, mint
az, hogy meghalt. Én nem tudom mi az? De azt mondják: hogy vannak nők a
világon, a kik – nem büszkék. Én nem értem a lehetőségét, nem látom az
okát annak. Ha méltatlannak találná ön őt arra, hogy visszaemlékezzem
rá, akkor… ne szóljon róla semmit; felelje tudakozódásomra azt: nem
találtam fel őt!
Irtóztató feladat! Ha azt feleli Rafaelának, hogy nem találta fel az
elveszettet: ez azt fogja jelenteni, hogy Livia elveszíté azt a
tisztaságát, a miért a büszke nők visszaemlékezzenek rá. Hallgatása
elitéli azt a leányt!
– De úgy-e, ez lehetetlen? Lehetetlen! ugyan mondja már, hogy
lehetetlen!
Leon helyett a várkastély órája felelt.
Mély döngésű harangütése tizenkettőt hangzott. A harangütések után az
óramű carillonja még egyszer elveré a négy negyedet öt harmonicus
érczhangocskáján. Éjfél volt már.
A boldogság órái gyorsan röpülnek.
– Szegény jó néném, azóta agyonunhatta magát. Bár legalább madame
Corysande volna itt. Holnap többet beszéljünk arról. Most kivánjunk
egymásnak jó éjszakát.
Leon sokáig állva maradt még s utána nézett az elsuhanó alaknak.
«Neked te tiszta lélek: jó éjszakát!»
Rafaela, a mint a kastély lépcsőjéhez ért, visszapillantott s meglátta,
hogy Leon még mindig ott áll. Akkor aztán visszafutott hozzá.
Kezét nyujtá neki.
Leon aztán ledobta kalapját fejéről, s térdét meghajtva, megcsókolá ezt
a kezet: mint egy szentét.
Rafaela pedig megcsókolá az ifjú homlokát.
«Ezt elfeledtük, úgy-e bár?»
TÖPRENGÉS.
De most hová?
Itt áll a megfelelhetlen kérdés Leon előtt.
Elérte azt a magasságot, a hová vágyott.
Mintha ő lett volna az, a ki a bölcsek kövét feltalálta; ölébe hullott a
szerencse minden ajándéka; s az még sem volt ajándék, még sem volt
szerencse; az egy férfiküzdelemnek fáradsággal megérdemelt bére,
kiküzdött díja volt. Rangját szerezte eszével, tanulmányával,
munkaképességével; vagyonát tűzpróbás hűségével, a hölgy hajlamát férfi
jellemével.
Lehet-e azt, a mit megnyert, s megérdemelt, elutasítania?
De lehet-e azt megtartania, a mit megnyert?
Hiszen ha hideg józan eszétől kérne tanácsot, mit tegyen? elfogadja-e
roppant szerencséjét egész nagyságában; a zászlós úri méltóságot, a
fényes kitüntetéseket, az úri vagyont, s a legszebb hölgy szivét? vagy
megtartsa hűségét egy szegény kis varróleányhoz, a kinek valamikor egy
vékony kis gyűrűt adott s a ki ezt a vékony karikát nem cserélte be egy
herczeg koronájáért, s mindazon gazdagságért, a mi most az ő számára
kinálkozik? nem azt feleli-e neki a józan ész: el akarsz engemet
veszteni? Hogy csak föl is teheted ezt a kérdést! A mióta a világot
követelések és kötelességek kormányozzák, a követelések legutolsóbbika
egy női szív emléke, s a kötelességek legutolsóbbika egy férfi igérete.
Mindennap, a föld minden délköre alatt megszegik azt. S a ki ily
helyzetben becsületügynek tartaná adott szavát beváltani, az egész
ismerős világ különcznek, csodabolondnak kiáltaná azt ki. Rafaela szeret
téged, szeret igazán tenmagadért. Nincs szerelmében semmi árnyalata a
hiuságnak, büszkeségnek. Fölötted áll még most is s mikor mélyen alatta
álltál, akkor is szeretett. Szeretett, mint kigúnyolt, félreismert,
szidalmazott alakot. Kezét nyujtá számtalanszor, hogy fölemeljen. S ha
nem volna herczegnő, nem gazdag, nem volna egyéb, mint nő, ha most lépne
ki a tengerből, a hullám tajtékából születve: akkor is tökéletessége
volna a női eszménynek, a ki előtt minden más alaknak el kell
halványulni, a kiért el kell felejteni mindenkit annak, a kit az ő
mosolygása az idvezültek sorába emel! De kezével együtt egy fejedelmi
vagyont is ád kezedre. Ennek birtokában jóltevője lehetsz a népnek,
ápolhatod nemzeted zsengéit, kezeid nyoma élő emlékekben marad fenn
hazád történetében. Mennyi jót, mennyi nagyszerűt hozhatsz létre! S
gondolj az ellenkezőre. Ha meghiúsítanád azt a tervet, a mit jóltevőd
alkotott: nem utána kellene-e omlani mindannak, a mi arra építve lett?
Maradhatnál-e meg főispánnak, lemondva Etelváry Rafaela kezéről s
bevezetve helyette egy ismeretlen névtelen hölgyet? bitorolhatnád-e azt
a vagyont, a mit a herczeg hitbizományul hagyott rád? Nem nevetnének-e
ki mindenütt, nem csuknának-e mindenütt előtted ajtót, nem tennéd-e
legszerencsétlenebb teremtéssé magát azt az asszonyt, a kit hitveseddé
választottál? Így bizonyosan szenvedést fogsz neki okozni; de az majd
elmúlik egyszer! Ritka eset, hogy egy leány belehaljon abba. Nincs-e rá
példa saját családodban? A hol szenvedés van, ott megjelenik majd a
vígasztalás is. S a mi volt Etelváry Miksa herczeg a te családodnak, az
lehetsz majd te Liviáénak: titkos jóltevője, őrködő nemtője, földi
gondviselése! Menj fel te a földi paradicsomodba és dicsőülj meg!
Ámde mikor egy lelket canonisálni akarnak, olyankor az advocatus diaboli
– az ördög ügyvéde – is megjelen s az meg elsorolja a bűneit, a mik nem
eresztik be a mennyország kapuján.
«De lehet-e Rafaelának adni szívedet azzal a titokkal, hogy ez a szív
egykor Liviáé volt? Nem «volt;» még most is az! Rettegni, mikor őt
megöleled! Megcsalni azt a nőt, a kit úgy szeretsz, mint egy édes jó
testvért! A kit úgy imádsz, mint egy szentet. Elhallgatni előtte azt a
végzetes titkot, hogy a kiért szivének kedvencze elhagyta menhelyét,
jóltevőit, a kinált dicsőséget és vagyont, el a világot: az épen te
magad voltál! s aztán felelni márványhideg arczczal Rafaelának,
valahányszor azt kérdezi: «hová lett Livia?» azt, hogy «nem tudok róla!»
És ezzel a titokkal szivedben élni együtt vele mind halálig, míg olyan
két alak nem válik belőletek, a milyen Miksa herczeg és Madeleine
herczegnő voltak: egyik az egyik palotában, másik a másikban
bezárkózva!»
Van-e a világnak annyi kincse, van-e a dicsőségnek annyi sugara, a mi
egy ilyen életet kárpótol?
És utoljára is!… Van egy mindenek fölött álló elementum, a ki ura a
józan észnek, győzedelmes ellenfele a logikának, zsarnoka a királyoknak
és a népeknek, a ki életet ad és elvesz, és nem osztogat kegyelmeket, a
ki előtt a mathesis nem tudomány: sokszorozza a semmit a semmivel s lesz
belőle minden; a ki előtt az erő nem hatalom, s az igazság nem törvény;
a ki teremti a bűnt és az erényt s nem ismer külömbséget a kettő között.
E világbontó, világfentartó elementum neve «a szerelem».
Leon szerette Liviát.
Az ő szerelmével volt tele szivének minden gondolatja. Ő rá gondolt,
mikor királyokkal és államférfiakkal béke és háború fölött alkudozott; ő
rá gondolt, mikor a nép előtt állt, dicsőítve, magasztalva; ő rá
gondolt, ha lelkét megfeszítve dolgozott, ha megtakarított fillérét
félretette; ő rá gondolt, ha szerelmes hölgy csábító suttogásának forró
lehe égett arczán: még akkor is ő rá gondolt!
Hogy tudja elfelejteni őt most?
Elfelejteni örökre! soha vissza nem térő álomként.
Vagy elfelejteni csak egy időre, s aztán megint álmodni róla, mindennap
álmodni? Meglopni az álomban azt a nőt, a kinek ébren hűséget esküdött?
Titokban leskelődni az elhagyott után? Siratni őt, ha egyedül van, s ha
kisírt szeme után tudakozódnak, azt mondani: «nem én! nevettem!» Égni a
féltéstől, és gyülölni azt, a ki az elhagyott leányt megvigasztalni
előjön! Üldözni azt az embert; elcsábítani tőle azt a nőt, ki a szerelem
jogánál fogva most is az övé, s aztán vagy megölni azt, vagy megöletni
magát általa?
Minő rémséges horoscop!
Endor varázslónője nem mutatott ennél kínzóbb tükörlátományt Saulnak: –
Saulnak, a ki megtalálta ugyan a koronát; de vele együtt azt a kardot
is, a mit saját szivén kellett keresztülvernie!
LÉGY ÜDVÖZ!…
Leonnak születésnapja közelgett; harminczadik évforduló.
Csodálatos érzéseket költő nap: elbúcsúzás az ifjuságtól.
Az a három kereszt (XXX) egy tündérvilágot bezáró hármas retesz.
És ő ezen a napon egy életpálya végczéljához hatolt fel.
Be hagyhatta csukódni háta mögött azt a töndérvilágot, melynek gyönyörei
vegyítve vannak vágyakkal, reményekkel, küzdelemmel és csalódással. Új
világ tárult eléje, nem tündéri; de emberien szép. A reményből valóság
lett, a munkát hatalom és uralkodás váltotta fel; s a szerelmi ábrándok
helyét a házasélet képe. – Még munkavágyó tehetségeinek is más pályatér
nyílt meg; izgalmas, veszélyes, ellenszenves küldiplomatia helyett az
ismeretes, barátságos, igazságkereső hazai belkormányzat intézése.
Tapasztalhatá, hogy mindenütt szerették s csupa jót vártak tőle.
Azok, kik őt megjutalmazni, kitüntetni óhajtották, gyöngéd figyelemmel
kiszemelték ezt a napot. S a felülről jövő figyelem kiszivárgott a nép
közé is. Leont előre figyelmeztették finom jeladásokkal, hogy ezen a
napon otthon tartózkodjék, mert kedves meglepetések várnak reá.
Azok között legelső helyen fog állani az érdemrendek átadása. A magyar
Szent-István-rend, a porosz veres sasrend, s az olasz Szent-Móricz-rend
fogja díszíteni e napon mellét.
Megyéjéből feljön egy huszonnégy tagú küldöttség s átnyujt neki egy
albumot, mely az összes megyebizottság és tisztikar tagjainak fényképeit
tartalmazza.
Hajdani írótársai fognak hozzá jönni, hogy őt, mint az irodalom
bajnokát, magukénak követeljék.
Eljönnek az etelvári és hitbizományi gazdatisztek, kiknek érzelmeit a
derék Dumka úr fogja tolmácsolni.
Itt lesznek a bátoki és gezetleni hívek, ugyanazok, kik egykor
képviselőjüknek megválasztották s fognak hozni olyan ajándékot, a miben
lelke örömét találandja.
Egykori és mostani törvényhozó társai (mert most már felsőházi tag lesz)
másnap nagy bankettet fognak rendezni az üdvözlésére; mert az első nap
mindaz ki nem telik az időből; annyi minden üdvözlés, meglepetés
halmozódik össze, a mit nem szükség előre elhiresztelni, hogy annál
nagyobb legyen rajta az öröm.