közvélemény minden rétege mennyire megváltozott. Az pedig ez országos
nagy gyászszertartáson teljes mértékben képviselve volt. Észlelheté,
hogy e nagy ünnepélynek kettős központja van: a koporsó, a mit
leeresztenek, és ő, a kit fölemelnek.
Először is a magas rokonság igen familiariter excipiálta. A férfiak mind
tegezni kezdték s abban a modorban, a melylyel a hölgyek az üdvözletet
viszonozzák, mindenki megtalálhatja a saját becsértéke fokozatát.
A megyei tisztikar minden tagja ünnepélyes arczczal közelített felé.
Most még csak egyenkint.
Pedig hiszen a komor gyászos arcz csak addig tart, a míg a kriptaajtót
bezárják, s ebéd utánra nem terjed ki a gyász.
Tehát a komoly hangulat egyenesen az ő személyét illeté.
Kadártai alispán úr híven referált neki a megye helyzetéről; előadta,
milyen szükséges volna a közigazgatást az igazságszolgáltatástól
elkülöníteni. (Most csak egy unokaöcscse van a hivatalban: akkor lehetne
kettő.) A telekkönyvnél rengeteg a retardatum: oda még két hivatalnok
elkelne. (Retardatum ugyan azért csak annyi lenne, de legalább ki volna
egészítve a preferánczpartie). A törvényszéket pedig okvetlenül kétfelé
kellene osztani; mert így a prókátorok mind egy csoportban vannak (s ez
veszélyezteti a közbiztonságot).
A megyei mérnök előadá neki a költségvetést a megyét keresztül szelő
folyam szabályozásáról; s a főorvos panaszt tett előtte, hogy nem lehet
a miniszteriumtól elég friss himlő-oltóanyagot kapni az újszülöttek
számára, s hogy hét hivatalos krajczár egy beojtási műtétért, tizennégy
krajczár egy éjszakai vizitáért bizony nagyon kevés A csendbiztos
panaszt tett a sok veremfeltörésért, s nemlátta más módját a
megorvoslásnak, mint egy kis gyönge statáriumot.
A magasabb politika vezérszónoka, a képviselőviselt Nagybaróthy úr is
szives üdvözletére jött; ez még tegezte, tegezni is fogja mindig, ha
miniszter lesz is! de igen alapos és kimerítő értekezletbe bocsátkozott
vele – a felsőház reformja iránt, mint a melynek megoldása égető kérdés
az országra nézve.
Mikor az előszobába kiment Leon, ott találta maga előtt az ő kedves
Karakán barátját, a ki három órája, hogy antichambriroz neki ottan.
Jelenleg szörnyű nyájas, alázatos arcza van; a szakálla az állán
kiborotválva. Kivánta tiszteletét tenni. S nem engedi magától elvétetni
azt a szabadságot, hogy Leont méltóságos úrnak czímezze. Nem kivánja
magát azzal a nagy szerencsével kecsegtetni, hogy a méltóságos úr
emlékezzék rá; sőt abban a reményben él, hogy a méltóságos úr
elfelejtette, hogy ő ki volt? Egészen más ember lett, mint a régi
Karakán. Reális életet folytat. A gezetleni járásban megürült az
útibiztosi állomás, s neki különös szenvedélye, életének legfőbb
feladata az útcsinálási szaktudomány. Vannak jó bizonyítványai. S Leon
nem szabadúlt meg addig tőle, míg azt a zsíros csomagot, a miben az
obsittól kezdve a visumrepertumig minden benn van, a zsebébe nem dugja.
Leon kimenekült a palotából a parkba. Minden idegét visszásan
csiklandozta az, hogy őt itt mindenki «gazdának» nézi.
A park egyik útján Dumka úrral találkozott össze.
A minden jó tulajdonokkal felruházott derék jószágigazgató nagy
léptekkel járt alá s fel a parkban s egy darab papirosból, mely
reszketett a kezében, mint a nyárfalevél, valamit tanult fenhangon, s a
mint észrevette Leont, hirtelen, mint a tetten kapott tolvaj, ijedten
dugta zsebébe a papirosát.
«Szentséges atyám! Ez már csakugyan komolyan megy; Dumka úr ujdonat új
szónoklatot tanul be!»
Leon aztán útat vesztett, s bevette magát a sűrűbe, valamelyik
mellékúton, a hol nem hitte, hogy üldözőbe vegye valaki, vagy valami
ismerős jöjjön elébe.
Pedig mégis jött.
Azok a vándor hangyák ott az úton keresztül, a mik akkor is így jártak
egy hosszú szakadatlan lánczolatban, mikor egyszer egy híven szerető pár
azt mondta ezen jártában: «ne tapossunk rájuk a szegény férgekre, mikor
mi magunk oly boldogok vagyunk!»
Vajjon megvan-e még az a nagy mohos fa, a mire az a repkény felfutott, a
minek a levelét még most is hordozza valaki?
Vajjon vissza lehet-e adni a fának a leszakított levelet?
Leon kereste a fát. Megtalálta: de tövéből kidülten. A legutóbbi vihar
kicsavarta azt százados gyökereiből.
Leon elmélázva állt meg a kidölt fa előtt: az is az ő halottja volt.
Messze kalandozó merengéseiből egyszer csak ismerős hang riasztja fel.
A hang ismerős volt, de nem kellemetes; s még ellenszenvesebbé idomítva
a szokatlan nyájasság által.
Visszafordult: a vadpalatinust látta maga előtt.
Tukmányi úrra ugyan alig lehetett ráismerni. Először is az örök süveg, a
mi nélkül őt még a szobában sem lehetett látni, ezúttal le volt véve a
fejéről, s kezében aláeresztve, s arról egy hosszú gyászfátyol lógott a
földig; maga a lemeztelenített fő pedig símára meg volt fésülve, s a
haja odatapasztva tarkójához jó avas pergamenolajos pomádéval, a minek a
szaga hat lépésről hirdette közeledését, sőt még a bajusza is ki volt
kényszerítve bajuszpedrővel; a mitől ugyan egyes részei emanczipálták
magukat, s különváltak, úgy hogy négy bajusza támadt kettő helyett, de a
mi legismerhetlenebbé álczázta az alakot, az, hogy teljes ujdonatúj ruha
volt rajta, még pedig fekete, s a nyakravalója csokorra volt kötve, és
az ingelőjén gomb volt.
Ki alkotta őt újra?
– Alázatos szegény szolgája a méltóságos úrnak. Ismétlé még sokkal
édeskésebb hangon a megszelidített szörnyeteg.
Leonnak pedig ezúttal egy csepp tréfálkozó kedve sem volt. Oda lépett
hozzá. Kezét nyújtá neki.
«Csuppsz!» Abban a perczben rajta volt a kezén egy nagy teleszájas csók.
– Ugyan édes Tukmányi barátom, ne tréfáljon velem. Hiszen régi jó
ismerősök vagyunk.
– Tudom én a mi illik, kérem alázatosan. Változnak az idők; változnak ez
emberek. Velem is nagy változás történt. Tetszik ezt látni?
Ezzel felmutatta a hosszú lobogó fátyolt a süvegén; akkorát fohászkodva,
mint egy beteg tehén.
– Nagyon szép öntől, hogy ön is gyászt öltött a főispánunkért.
– Oh nem, kérem alássan. Én nem ő excellentiáját gyászolom. Hogy
vetemednék arra a vakmerőségre egy ilyen magamforma szegény ördög, hogy
egy ilyen illustris személy gyászkiséretéhez számitsa magát? Én a saját
halottamat gyászolom. Az én jámbor oldalbordám halt meg.
S megpróbálta e szónál két kezét összetéve, szomorúan összegubbaszkodni.
– Ah! Az Isten nyugtassa meg szegényt. Áldott jó teremtés volt.
– Derék, jó asszony volt. A mi hibája volt, most már felejtsük el neki.
Szegény! Sok pálinkát ivott s az meggyulladt benne. Nyugodjék békével.
– Vigasztalja önt meg az ég.
– Remélem, hogy meg is vigasztal. Bizony megérdemelném annyi évi
szenvedés után. De különösen elősegíthetné e megvigasztaltatásomat
méltóságod, nagyméltóságod, excellentiád. Azért bátorkodtam
alkalmatlankodni.
– Én? Tukmányi úr!
– Nem vagyok már olyan bolond, mint eddig voltam. Egészen más ember lett
belőlem. Tetszik ismerni azt az én kis birtokomat itten?
– Hogyne? a melyikben az a kitünő szép búza terem.
– A megboldogult herczeg igen szép összeget kinált nekem egykor azért, s
én olyan bolond voltam, hogy mindig nagyobb árt követeltem érte. Magam
jövök most azt nagyméltóságodnak, kegyelmességednek felajánlani. S ha
sokallja az eddig igért árt, magam fogom azt leliczitálni; a míg csak
elfogadhatónak nem találja.
Ez mégis olyan beszéd volt, a mit nem lehetett hallatlanná tenni.
– Jól van Tukmányi úr. Ajánlani fogom a megvételt a jószágigazgató
úrnak.
– Oh de mentül elébb! Könyörgöm alássan, csak minél hamarább! Bizony
mondom, nagy keresztyéni cselekedetet fog véghezvinni a kegyelmes úr.
– Keresztyéni cselekedetet? Hogyan Tukmányi úr?
A megszelidült barlanglakó megvakargatta az állát, a fülét, meg a
karját, s húzódozva ereszkedett bele a magyarázatba.
– Hát a mint mondám az elébb, folytatá reszketeg, siránk hangon, az én
jámbor oldalbordám elkivánkozott ama boldogabb világba, s engemet árván
és özvegyen hagyott itten. Már pedig oldalborda nélkül csak nem élhet az
ember.
– Értem. Tehát ismét fel akarja venni a szent házasság arany jármát
Tukmányi úr?
– Miért ne? Még csak ötvenöt éves vagyok! (s olyan öntetszően mosolygott
hozzá!)
– A legjobb kor. S ki lesz az a boldog, a kinek sorsát megédesíteni
szándékozik?
– Héj, héj méltóságos úr, hiszen nem hiába prófétai szellem uralkodik
minden nagy férfiú szívében; hát hiszen tetszik emlékezni, mikor ott a
gezetleni piaczon kegyesen példálódni tetszett velem.
– Hogyan? A vadaskerti csapláros Rákhelkéje? Hát még sem hiába jött a
Nemesis!
– Ad animam: akkor hiába jött! Hanem aztán addig boszantott vele a vén
hárpia (nyugodjanak békével hamvai!) míg daczból is oda kezdtem
járogatni. Ott meg szivesen fogadtak mindig. Hát én sem lehetek
háládatlan. Az ember nincs kőből!
– De még nincs behozva a polgári házasság az országba; úgy tudom.
– Hisz épen ez az oka, a miért hajlandóva lettem eladni a jószágomat;
mert az én derék leendő ipam uram ilyen alternativát állít fel: aut-aut?
«vagy eladom a birtokomat, akkor szép pénzecskéhez jutok, akkor a Rákhel
a kedvemért keresztyénné lesz; – vagy pedig nem adom el a birtokomat,
akkor maradok rongyos embernek, akkor nekem kell kitérnem s akkor
leszünk a Rákhel apjával ketten együtt zsidók.»
Semmi sem bizonyítja Leon kedélyének mély elborulását oly nagyon, mint
az, hogy ennél a revelátiónál hangos hahotába nem tört ki. – El sem
mosolyodott rá.
– Látja már most a méltóságos úr, hogy valóban keresztyéni cselekedetet
fog mívelni, ha a herczegi parkhoz megvásárolja az én birtokomat, mert
akkor egy megtérővel szaporodik a hivők száma; míg ha nem teszi meg,
akkor az a példa fog széthangzani az országban, hogy egy igaz hitű
keresztyén férfiú ismét a zsidó hitre tért át. Két lélek megmenthető ez
által az anyaszentegyháznak!
Leon még erre sem mosolyodott el.
Azt mondta Tukmányinak, hogy csak menjen haza, írja meg ajánlatát Dumka
úrhoz, majd pártolni fogja azt tehetsége szerint.
A gyászos férfiú aztán még egyszer neki ágoskodott Leon kezének, hogy
azt megcsókolja, s csak azon mult, hogy nem érhette el, mert Leon olyan
magasra tartotta fel, akkor végre nagy hálálkodások között visszament, a
merre jött, nagy önelégültséggel igyekezvén a négy bajuszából legalább
hármat sodorintani össze.
Leon pedig ott maradt azon a helyen, a hol állt s azon gondolkozott,
hogy ha ő nagyon nagy úr volna s aztán ez a park az övé volna,
csináltatna egy olyan gépet, a mivel ezt a fát megint vissza lehetne
ültetni a helyébe.
Torkig volt lakva a szerencséjével. Minden ember hízelkedett annak a
részecskéjének, a melyben valami elrejtett hiuságát lakozni hite.
Vágyott valami gorombaság után.
Eszébe jutott, hogy a prépost nem volt jelen a gyászlakomán, azt
jelentve, hogy nem jól érzi magát. Ezt illenék meglátogatni. Talán ez
tud még valamit mondani, a mi keserű?
Neki indult, hogy meglátogassa.
A főtisztelendő úr most is a kertjében volt található, hová Leon
észrevétlenül juthatott el a park mellékutain át. A főpap épen a
harminczkilenczféle pelargoniumaiban gyönyörködött: ez volt a baja,
semmi más.
– Szent atyám, ön nem mondott igazat! támadá őt meg Leon; azt izente,
hogy nem jól érzi magát.
– Qui bene distinguit, bene docet. «Itthon» nagyon jól érzem magamat. De
«másutt» nem érzem magamat jól. A hol sok ember van, és sokat beszélnek.
Titeket szeretlek, tégedet, meg a herczegasszonyt is. Még ha méltóságos
úr fogsz lenni, akkor is szeretni foglak. S kikérem magamnak azt a
szerencsét, hogy esküvőtökön én végezhessem az egyházi szertartást: ezt
a dicsőséget az etelvári prépost nem engedi oda másnak. Úgy-e méltóságos
és kegyelmes uram?
(Ez is hizelkedik már, a mióta szelét érzi «nagy szerencsémnek», gondolá
magában Leon elszomorodva. «Ennek se csókolok már többet kezet.».)
– Ime készülök is már az ünnepélyt felavató predikáczióra; folytatá
páter Timót. Igen szép textusra akadtam. «Sámuel X-ik könyvének 1-ső és
azt követő verseiben.»
– Jaj, szent atyám, ne tegye föl rólam, hogy könyv nélkül tudom a
bibliát, mint rabbi Hirsch Dænemark: nincs is meg könytáramban ezen
nagybecsű olvasmány. Inkább mondja elő szóval, miről szól e textus?
– Hát édes fiam, méltóságos úr: Sámuel X-ik könyvé nek 1-ső és további
versei beszélnek arról, miképen elindula Saul az ő apjának a szamarait
keresni, – és talála helyettük egy királyságot!
Leon egyszerre elérté a czélzást. Goromba volt az; de talált!
– De szent atyám! szólt méltatlankodva. A szamarak hasonlata erős!
Erre aztán a pap szemközt állt neki s azt mondá:
– Hát van-e élhetetlenebb, jámborabb szamár a világon, mint egy leány, a
ki elvész a hűsége miatt?!
Ha csak ez kellett Leonnak: ezt ugyan megkapta.
Kezet csókolhatott már a prépostnak!
Ez az egy ember megmaradt a sok közül, hogy irmagnak megtartogassa az
igazkimondást.
A REJTÉLY KULCSA.
A gyászszertartás után harmadnapra már híva volt Leon Budapestre.
Ismerte hivatása tárgyát: a főispáni méltóság várt rá.
Elfogadta azt.
Az eskületétel utáni napon Etelváry Miksa herczegnek a pannonhalmi
apátságnál letett végrendelete felbontatott és nyilvánossá tétetett.
Általános örökösül Rafaala herczegnő lett megnevezve.
Fejedelmi nagy birtokaiból csupán egy darab volt elkülönítve, a
herczegnek saját szerzeménye: a hajdani Zárkány uradalom, mely a mostani
karban megért másfél milliót.
E birtokból a végrendelkező hitbizományt alakított; azon czélból, hogy
megyéjének vezénylete az eddig megszokott fényt és tekintélyt ne
nélkülözze. Ezt a hitbizományt, ily nézettől vezérelve, az utána
közvetlenül következő főispánnak hagyományozta.
A véletlen hozta-e így? Vannak-e vakesetek a világ és a közélet
történeteiben? Vagy összefügg minden egymással, s a mik egymás után
jőnek, azokat úgy rendezte valami titokban működő kéz? Ki tudja azt?
Zárkány Leon egyszerre gazdag emberré lett; független, senkinek sem
tartozó úrrá; visszanyerte apja hajdani nagy birtokát; s a nélkül, hogy
a neve előfordult volna valakinek a végrendeletében.
Most már egy lépcső sem választá el többé a herczegnőtől.
Ott állt mellette a pyramid tetején!
A KINNREKEDT FÉRJ.
Nornenstein Octavián fejedelem sajátszerű játékkal mulatta magát
egyes-egyedül. Az asztalán hevert egy csoport guttapercha fő: a kor
hirhedett emberei, Napoleon, Pius pápa, Bismarck. Ha a ruganyos főt
felül és az állánál nyomta össze, akkor az elkezdett örülni, mosolyogni,
ha pedig oldalt szorította, ujjai közé, ijedt, siránkozó arczot öltött.
– Octavián a nagy emberek fejeit kényszeríté egymásra grimaceolni, midőn
nagy robajjal ront be az ajtaján valaki.
– Ah! Kihez legyen szeréncsém? Csak nem az én trónörökösöm, Nornenstein
Alienor ez a torzonborz alak, ezzel a serte szakállal, ezzel az elsült
arczczal, vörösre égett orral, fodrozatlan tüskehajjal, a ki most
nyakamba esik? – Tehát az én Achillesem csakugyan nem kapott a kard
után!
– Könnyen beszélsz te! De én háromszáz mérföldnyi útvesztőt tettem, hogy
visszakerüljek; hegyeken, sziklákon, mocsárokon keresztül, hogy a
németek kezébe ne essem valahol. Szólt Alienor, megnézve magát a
tükörben s visszaijedve saját arczától.
– Hát nem tudtál tengeren Triesztnek jönni?
– Majd, hogy a német czirkáló hajók elcsipjenek.
– Ej, de rád ijesztettek a németek, mondá Octavián az egyik rugmézga főt
Alienorra vigyorogtatva; ugyan jó, hogy ide menekülhettél Ausztriába:
itt nincsenek németek.
– Hát ti mik vagytok?
– Neutralis nemzet.
– Történt valami azóta, hogy én bujdosóban vagyok?
– Csekélység! Rómát elfoglalták az olaszok, Napoleont elfogták a németek
s Párist ostromzárolják.
– És a francziák?
– Azok két hadsereget már elvesztettek s most három újat állítottak ki,
hogy Párist felmentsék. Nem vártak rád!
– És a mi szövetségeseink Németországban?
– Azok mind vaskereszt-rendet kaptak már harczi vitézségeikért.
– Hát a Welfek?
– Azok egészen a te instructióid szerint cselekszenek.
– De hisz én nem vittem nekik semmiféle instructiókat.
– Hát hisz ők is épen a szerint cselekszenek.
– És ti magyarok mit csináltok?
– «Mi magyarok?» Nornenstein Alienor fejedelem, honfitárs! Mi örülünk
rajta, hogy fázunk.
– Hogy fáztok?
– No igen. A kinek nincs köpönyegje, az fázik.
– Az világos.
– Nekünk nincs köpönyegünk. Köpönyeg nélkül pedig nem lehet háborúba
menni. És így örülünk rajta, hogy fázunk.
Alienor még most sem értett belőle semmit.
– És a szent liga?
– Alszik és imádkozik.
– Hát Falbenheim altábornagy?
– Mikor nem alszik, káromkodik.
– És Pompeia?
– Micsoda Pompeia?
– A feleségem!
– Úgy! a feleséged? Most azt gondoltam, valami Vezuvtól elborított
városról beszélsz.
– Itt van nálad, vagy az atyjánál?
– Nálam, vagy az atyjánál? Octavián meg is tapogatta a zsebeit, hogy
nincs-e hát nála? Nálam ugyan nincs.
– Hát hol van?
– Bizonyosan Párisban.
– S mit csinál ott?
– Valószinűleg azt, a mit egész Páris: ostromoltatja magát.
– A kék öreg Istenre Bajorországban!
– Hagyd el fiam! Nincs az már Bajorországban.
– De hát miért nem hoztad el Pompeiát magaddal, mikor hazajöttél?
– Hát tudod fiam, az úgy volt, mondá Octavián s elkezdett mind a három
kaucsukfejjel egyszerre lapdázni: hogy a mint én megérkeztem Párisba s
láttam, hogy ott semmi baj, siettem Brüsselbe a kölcsönt megkötni, de ez
alatt te, meg egy második, meg egy harmadik szeleburdi meggyujtottátok a
tűzaknát, mikor még mind rajta voltunk, s mindnyájunkat a levegőbe
kalimpáztattatok. Már nyolczadnapra nem tudtam visszamenni Párisba, hogy
te nálad «pro aris et focis» hősileg helyt álljak. Örültem, mikor hajóra
ülhettem.
– De hát miért nem írtál Pompeiának, hogy jöjjön haza?
– Megtettem én azt fiam atyai kötelességem szerint.
– S mi lett a válasz leveledre?
– A válasz valószínüleg egy borsóhurka volt, a mit a németek
beletakartak. Nehéz most innen Párisba correspondeálni.
– De hisz az lehetetlen, hogy az ostromlók ki ne ereszszék az ostromlott
városból a nőket!
– Sőt nagyon is kieresztik. Most olvasom éppen, hogy a párisi katonai
kormány negyvenezer fiatal hölgyet (máskor a világváros igen kellemes
néposztályát) egybegyűjtött s mint ezúttal igen fölösleges elemet, egy
tömegben kitolonczozott a városból. Nem hinném azonban, hogy a te
Pompeiád is azok között lett volna. Nem akarod ezeket a carricaturákat
nézni, a mik most érkeztek Münchenből? Te is köztük vagy, meg én is!
– De mit fog ő csinálni, ha Párist csakugyan ostromolni fogják?
sopánkodott Alienor.
– Meg fogja enni a lovaidat.
– Kétségbe akarsz-e ejteni a tréfáiddal?
– Ha ezek tréfák, úgy akasztófahumor a nevük. Hát mit akarsz, hogy
csináljak? Vigasztaljalak, mint egy lábbadozó beteget; vagy tanácsokat
adjak, mint szegények prókátora tönkre jutott cliensnek?
– Mit tegyek most?
– Alakits egy szabad csapatot és törd keresztül a zárvonalat.
– Tudod, hogy még a pezsgődugó lövését sem szeretem hallani.
– Hát akkor fogadj magadnak egy léghajót, ez most az egyedüli
közlekedési módszer Párisba és vissza s hozd ki azon a feleségedet.
– Így két diák szokott egymással beszélni, nem egy Nornenstein fejedelem
a másikkal; nem egy apa a fiával!
– Ah! Kezdünk haragba jönni? Soha se hittem volna. A mi a
fejedelemségünket illeti, arról bizony hegedült szent Dávid! S te
tartottad neki a kótát! Hanem ha azt kivánod, hogy mint apa és fiú
beszéljünk egymással, arra ráállok. Talán emlékezel a drezdai Schuster
levelére a fiához (benne van minden kalendáriumban), mely így kezdődik:
«Kedves fiam, te nagy szamár vagy: én pedig vagyok a te atyád», ez igen
szép mondás, és ránk illik. Én rám, a miért azt a tanácsot adtam neked,
hogy bontsd fel az eljegyzésedet Etelváry Rafaela herczegnővel; te rád
pedig, a miért azt megfogadtad. Most íme a herczeg meghalt. A roppant
nagy örökség egyetlen leányára szállt. Oroszországon innen nem volna
gazdagabb ember náladnál a continensen, ha elvetted volna.
– De hát minek mondod ezt most nekem?
– Eső után köpönyegnek. Te azonban nem azt tetted, a mi e lépés
következése lett volna, hanem e helyett elrontottad az egész tervet, a
mit én és mások oly remekül fogalmaztunk. Legveszedelmesebbek az ilyen
akaratnélküli lények, mint te vagy, mert ezekről soha sem tudhatja senki
«ma», hogy «holnap» kinek az akaratát fogják végrehajtani? Ezen már most
a pap sem segít! Azaz, hogy mégis csak a pap segít. Hát akarod, hogy
komoly tanácsot adjak, mit tégy a mostani helyzetedben?
– Kérlek nagyon.
– Hát ne tégy semmit. Hagyd Pompeiádat ott, a hol van. Bizonyos lehetsz
felőle, hogy megcsal, nem egyszer, de százszor. Mire Páris felszabadúl,
akár így, akár amúgy, egész archivumával fogsz rendelkezni az ő
hűtlensége bizonyítványainak. Egy olyan asszony, mint Pompeia, egy olyan
városban, mint Páris, egy olyan időben, mint a mostani, egy olyan
férjnek, mint te vagy: híve nem maradhat. Indíts ellene válópert, a
curia elválaszt benneteket a «si clandestinus» alapján. Aztán, nem
mondom, hogy vedd el a rút fejedelemnőt, semmi szükséged neked arra
többé; de térj vissza Rafaela herczegnőhöz. Ő most egyedül áll, büszke
atyja nem él többé: nyerd meg újra és vedd nőül!
– De hisz én szeretem nőmet! Ne akarj dühbe hozni! kiálta Alienor,
mérgesen toppantva.
– Ah, tehát szereted nődet? s ilyenformán szerelemféltő vagy a
dühöngésig? Ez megint más diagnosis. Ebben a bajban is szolgálhatok jó
tanácscsal, ha be akarod venni. Ez is nagyon komoly lesz. Emlékezel arra
az alakra, a ki Zárkány Napoleon név alatt került néhányszor az utadba?
Igen! Tehát ezen ember a legveszedelmesebb alakok egyike, a kire valaha
fiatal feleséggel megáldott férjek görbén néztek. Ez most itt van
Bécsben.
– No hát akkor mi bajom nekem vele?
– Tudom, hogy szeretnéd, ha semmi bajod se volna vele. De hát lesz. Ezt
az embert küldi a kormány Párisba rendkívüli politikai megbízással, s
ott marad Páris egész ostroma alatt.
– Hogy tudod ezt?
– Ő maga beszélte el azt valakinek, s az a valaki egyenesen hozta a hírt
nekem.
– Akkor én megbolondulok!
– Ne azon kezdd. Ha már most csakugyan olyan nagyon szereted Pompeiát, s
csakugyan olyan őrült szerelemféltő vagy, akkor ezt fogod tenni.
Felkeresed Zárkány Napoleont s azt mondod neki: «Uram! Ön abba a városba
fog menni most, a hol az én nőm lakik s a hova én nem mehetek. Intézzünk
el előbb egy csekélységet egymás közt. Ide a kalapomba beleteszszük a
névjegyeinket, s aztán leborítjuk a kalapot; a melyikünk névjegye alul
esik, az egy bizonyos határnapon főbe lövi magát. Ezt úgy hivják, hogy
amerikai párbaj.» No akkor aztán kétféle esély van számodra. Vagy a te
neved esik alul, s akkor átesel rövid úton minden bajodon. S igen szép
temetésed lesz. Vagy pedig Zárkány neve esik alul. Akkor az aztán hadd
menjen szépen Párisba. Arról bizonyos lehetsz, hogy az minden
vetélytársát el fogja riasztani Pompeia mellől, míg saját maga, a
harangozópénzzel a szájában, nem lesz veszedelmes udvarló s a kitűzött
napon kivánatodra főbe lövi magát. Ennél több komoly tanácsot nem tudok.
Ha nem tetszik, azt még jobb szeretem. Akkor az a baj nem olyan
veszedelmes, mint te állítod. Akkor nem vagy se szerelmes, se
szerelemféltő, s én megnyugszom benne.
Alienor oda nyujtá atyjának a kezét (olyan hideg volt a keze, mint a
márvány s olyan lágy, mint a tapló) s azt mondá neki:
– Én megfogadom tanácsodat.
Azzal vette a kalapját s sietett Zárkány Leont felkeresni.
VIGASZTALÁS.
Leont szállásán találta Alienor egyedül.
Az első találkozásra Leon azzal a nem tettetett örömmel sietett Alienor
elé, a melyben az van kifejezve, hogy nem terheli a lelkét semmi önvád
ez ember, mint férj irányában. Nyújthatott neki kezet.
Alienor tétovázás nélkül el is fogadta azt és megszorítá mindkét
kezével.
Azután elkezdé komoly, értelmes hangon.