azok te neked szólnak. Te tudod, mi voltál rám nézve? Csak lelked volt
az enyim, semmi más; s ha meghalok, csak lelkemet hagyhatom rád; semmi
mást. Mert a mit azonkívül hagyok rád: azt a szegény hazát, a mit a
magas diplomaták «anonym országnak» neveztek; az nem örökség, az csak
tartozás. Te ismered az örvényt, mely alája van ásva, te ismered a
vihart, mely föléje szakadni készül; én mutattam azokat meg neked: – te
ismered a névtelen munkát, a mely az ő fentartásáért küzd; melyben
segítettél te, mely alatt összeroskadtam én. S holnaptól kezdve már nem
lesz kinek segítened, nem lesz ki segítsen neked. Csak egy reménysugár
kisér át a túlvilágba. Két kincset hagyok itt; az egyik hazámé, a másik
szivemé. Az egyik világi nagy birtokom, a másik leányom».
Elhallgatott.
Szivét elszorítá valami.
«Sötétség!»
Rafaela e szót is leírta. Azután odament atyjához, ölébe vette a fejét s
ajkait homlokára nyomta.
A haldokló leküzdte kínjait.
– Hol hagytam el?
– «Sötétség…» olvasá Rafaela.
– Mit akartam mondani azzal, hogy sötétség?
– Talán ezt: «Sötétség fogadna a túlvilágon, ha azt kellene hinnem, hogy
mindkét kincsem rossz kezekre száll majd».
– Óh mi híven eltaláltad gondolatomat! úgy van, úgy van. Már a lelkemmel
tudsz beszélni. Írd oda ezt. Igen! – Most már tudom folytatni: «ha egy
reménysugár nem követne oda át: az, hogy marad, ki üres helyemet betölti
s ha akaratomat öröklé, örökölni fogja erőmet is. – Te vagy az. Te
értetted meg küldetésemet. A ki harczolni akar, ott legyen a harcz
helyén. A folyó tulsó partjáról kiabálni nem használ. Te értetted meg,
hogy a hazaszeretet befolyás nélkül csak életvágy; de nem életerő. Te
vállalkoztál a feladatra, mely az ifjúság édes ábrándjáról lemondással
kezdődik. Ész, akarat, szeretet és tehetség kell, hogy egyesüljenek
abban. Három sajátod már, a negyedik is az lehet». – Oh Rafaela; nem
tudom folytatni tovább. Eszméim kínoznak. Milyen semmiség mind az, a mit
ember alkot! – Küldj gyóntatómért. Halálom közelg. – Nem! Ne állj fel.
Már megtaláltam. «Halálom közelg.» Ezt írd oda. «Azt akarom, hogy hazai
földben nyugodjam. Feledhetetlen jó nőm oldala mellett. A harczos
időkben gyönge leányom nem kelhet útra egyedül a tengeren: itt is háború
folyik. Kisérőim is mind gyámoltalanok. Jőjj el értem: szállítsd haza te
az én koporsómat. Légy védője, útitársa leányomnak – a tenger vészei
között – mutasd meg neki lelked egész nemességét: férfiértéked egész
kincsét a válság, a keserüség napjaiban…» – Írod-e még, a mit mondok,
leányom?
– Írom, jó atyám.
«S legyen megosztva áldásom közted és ő közötte!» Leírtad ezt is? – Úgy,
hozd ide a levelet, add kezembe a tollat, hadd irjam alá nevemet.
Rafaela odavitte hozzá az író támlányt s letérdelve eléje, úgy tartá azt
kezében, míg atyja reszkető kezével utoljára leírta nevét.
– Jól van! suttogá a haldokló megnyugodva. S ölébe vonta leánya fejét,
hogy megcsókolja még egyszer. Pecsételd le a levelet. – Köszönöm. –
Csókold meg arczomat. – Tedd ide még egyszer imádkozó kezeidet szivemre.
– Ne vegyünk búcsút. Nem válunk el. Küld a gyóntatót.
Mire a fogyó hold feljött a tengerből, már akkor ő eltávozott abba a
nagy sötétségbe, a hova erről a homályos földről olyan fényes
reménysugarak kisérik el az örökélet hivőit.
A HERCZEGNŐ GYÁSZFÁTYOLA.
Két nappal előbb ott volt Leon Bécsben, mint madame Corysande légyottja
elkövetkezett volna.
Ott minden ember, a ki csak távolról is ismerte valaha, azzal rohanta
meg, hogy hallotta-e már, hogy Sedannál elfogták Napoleont? Ez volt a
«jó reggel!» s a «jó este!» ez volt a mártás, a mit a pinczér a hús
mellé feladott; ez volt a disagio, a mit a pénzváltó az ezer frankosából
visszaadott. Egyébiránt elég nagy eset is volt az! Délután
összetalálkozott öreg barátjával, a vaskakadúval. (A kinek igazi nevét
soha sem fogja senki megmondani.) Leon már messziről elkezdte őt
fenyegetni.
– Azon ne kezdd, hogy «elfogták Sedánnál Napoleont!»
Az öreg tréfás alak nagyon szomorú arczczal mondá: van eszemben. Látod
ezt itt?
Azzal levette fejéről a kalapot s azt kívánta, hogy azt nézze meg Leon.
Derék fehér czilinder kalap volt, mely már sok nyarat kiállt, széles
gyászfátyollal körítve.
– Tudod, mit jelent ez rajta?
Leon gunyoros természete soha sem engedett el egy alkalmat a
csúfondároskodásra.
– Azt, hogy a kalapod ócska.
Az öreg úr megfenyegeté őt az ujjával.
– Leon; egyszer magad fogod a te saját szádat megütni a
csúfondároskodásért.
– Hát komolyan? Gyászolsz? Kit?
– Bizony nem azt a Napoleont, a kit Sedánnál elfogtak: hanem azt, a kit
én fogok el most. A te gyászod ez fiú! Nagy férfiú. – Meghalt Etelváry
Miksa herczeg…
Ennél a szónál aztán Leonon volt a sor, saját kalapjára olyat ütni
ököllel, hogy az a szemöldökéig horpad. Megérdemelte; – nem a kalap:
hanem a feje.
– Talán nem igaz? Ezzel vigasztalá magát.
– Igaz biz az, édes barátom. Itt hordom már reggel óta a fekete pecsétes
levelet hozzád s kereslek vele égen-földön. Ugyan hol bujkálsz? Nesze.
Helgolandból érkezett számodra. Térjünk be az én kis vendéglőmbe. Itt az
utczán csak nem fogsz elolvasni ilyen levelet.
A vendéglőbe érve, azon ürügy alatt, hogy a konyhába megy, megrendelést
tenni, magára hagyta a kikopott diplomata védenczét. Nem akarta a levél
első hatását ellesni annak arczáról. Leon egyedül lehetett, mikor azt
végigolvasá.
Az iráson magán mindjárt megismerte Rafaela vonásait.
Lehetett-e annak tartalmát meg nem értenie? Lehetett-e még valami
kérdése valami oraculumhoz, miután az irásra ráismert? Nem szentesíté-e
a szavakat a kéz, mely azokat leírta?
Mily nehéz gondolatok voltak e sorokban! Milyen prognosticon egy új
élethez, melynek pályaczélja a fellegek láthatlanában vész el! S mind e
biztatást Rafaela keze által iratta le örök jóltevője. És nevének
reszkető betűi utolsó szívdobbanásait örökíték meg.
A vén jó barát már régen ott ült vele szemben az asztalnál s ő még
mindig szótlanul, elmélázva nézett a kezében tartott levélbe. A betűk
mind emberalakot öltöttek előtte.
Egyszer aztán, a mint a pinczér valami sültet hozott, mintha arra várt
volna legjobban, hirtelen neki esett késsel, villával, hogy azt mentül
hamarább felkaszabolja. Így szoktak az emberek falatozni a vasúti
állomáson.
– Te sietsz, a mint látom, mondá az öreg; hogy el ne késsél a déli
vonatról.
Leon csak fejével inte.
– Tanácslom, hogy Hamburgnak menj s amerikai gőzöst fogadj az útra.
– Tehát te tudod, hogy én nekem Helgolandra kell mennem?
– Igen, a herczeg holtestét és családját hazaszállítanod. Még egyebet is
tudok, a mi téged érdekel; de annak még nincs itt a napja, hogy
elmondjam. Te még ma elutazol?
– El.
– Lehetek valami segítségedre az elutazásodban?
– Köszönöm. Mindig útra kész vagyok. Hanem valami más szivességre
kérlek.
– Parancsolj velem.
– Emlékezel hát arra az asszonyságra, a ki azt a levelet én hozzám
küldte Párisba?
– Madame Corysandera? Hogyne? Kívánod, hogy elvegyem, s atyja legyek a
leányának? A te kedvedért?
– Köszönöm. Neki nincs leánya, s nincs szüksége férjre. Ilyen sokat nem
kívánok. Ez az a hölgy, a kinek szállását te kitudakoltad, de a kinek én
becsületszavamat adtam, hogy hozzá be nem lépek addig, a míg meg nem
engedi. Ez a derék hölgy (mert valóban tiszteletreméltó asszonyság)
nekem viszont megigérte, hogy holnapután délben a Stadtpark egyik padján
ülve fog rám várni és velem bizonyos körülményekről beszélgetni. Én
holnapután a találkozón nem lehetek ott. És én nem akarom, hogy ő hiába
várjon rám.
– Értem a többit. Tehát tudatni kellene vele, hogy te igen fontos és
elmulaszthatlan okoknál fogva elutaztál.
– Sőt meg lehetne mondani neki magát az utazás czélját is. Etelváry
herczeg koporsóját.
– Mindent értek. «Csak» a koporsóját.
– Mit akarsz ezzel?
– No mert a koporsón kívül még mást is hozasz a hajóval: a
herczegkisasszonyt.
– Azt úgy is tudni fogja. Jól ismerte a herczeg családját.
– Ah, tehát valóban distingvált úrhölgy! Bízd rám. Elvégzek mindent.
– De hogy kezdesz hozzá? Az egy fölöttébb büszke és elutasító jellem. Ha
azon kezded, hogy «engem Zárkány Leon bízott meg ezzel meg amazzal:»
hátat fog fordítani s félvállról mondja azt, hogy «mi közöm nekem ilyen
nevű úrhoz?»
– Óh csak ne bajlódjál te azzal. Hát azért vénültem volna meg, hogy ne
tudjak bánni az asszonyokkal! Tudom én annak a módját minden genreben.
Volt már dolgom álbüszke és valódi büszke asszonyokkal. Rendbehozom vele
a dolgot. Egészen rendbehozom. Többek között – légy szives nálam egy kis
rendelkezési alapot hagyni. Valami négy darab ezer frankos jegyet.
– Szivesen teszem. S nem kérdem, hogy mire kell? Hanem arra az egyre
figyelmeztetlek, hogy ha netalán az a gondolatod volna, hogy te azon
hölgy kezébe valamiképen pénzt juttass a nevemben, úgy bizonyos lehetsz
róla, hogy azt a szemed közé dobják.
– Csak te ne adj nekem tanácsokat, hanem adj pénzt, aztán szaladj! mert
itt hagy a vonat. Rögtön küldök bérkocsiért, az alatt készítsd össze a
pénzt, a mint mondtam. Aztán bízzál az én tapasztalt furfangosságomban.
Leonnak rögtön útra kellett szállni. A halott parancsa a legelső. Az
elébb való még a szerető hívásánál is. S ez sok embernek a halottja lesz
itt ebben az országban!
Másnap korán reggel ott csengetett a vas kakadu madame Corysande
lakásának ajtaján. Hóna alatt volt egy kelmecsomag papirba takarva.
Ez alkalomra egész szokott kinézését elváltoztatta, kakadú üstökét
divatosan középen elválasztva kétfelé simította, bajuszát feketére
kente, zöld szemüveget tett fel, s a szép kettős fogsort, mely remeke
volt a fogépítészetnek, otthon hagyta, úgy, hogy összeesett arczával a
legjobb ismerőse se foghatta volna rá, hogy találkozott vele valaha.
A csöngetésre egy nem épen invitáló hang szólalt meg az ajtón belől:
– Ki az?
– A fekete rózsa; válaszolt az öreg úr mézédes hangon.
E varázshatású névre elfordult a kulcs az ajtóban s egy női fő dugta ki
magát rajta, szemöldökig lehúzott s áll alatt összekötött főkötőben.
– Mit akar itt? riadt a látogatóra a főkötő tulajdonosnéja.
– Alászolgája madame! mondá csoszogó bókkal az öreg úr, kalapját
leemelve alázatos udvariassággal. Ön kegyes volt e napokban a «fekete
rózsánál» valami himzés munkát keresni. Akkor épen nem volt semmi
alkalom: most azonban egy nagyobbszerű megrendelés érkezett hozzánk, s
főnökünk feljegyezte asszonyságod czímét, és elküldte a kelmét; ha
megalkudhatunk.
– Mindjárt! válaszolt az őrtálló fej és visszahúzódott. Az ajtó ismét
bezáratott kulcscsal.
Az öreg úrnak aztán szép ideje maradt a folyosóról lenézegetni az
udvarra, míg odakinn felejtődött s számlálgatni kezdé, hogy hány
czukorsüveget hajítanak kézről-kézre az alatt az odalenn raktározó
boltossegédek? Azonban nem veszté el türelmét. Világban járt ember volt:
ki tudta számítani, hogy a míg a suta főkötő húsz centiméternyi magas
chigonná átváltozik, ahhoz szép idő kell.
Ez idő lejártával megnyilt az ajtó ismét, s most már igen impozáns
fenségében jelent meg az imént eltünt fő, gyönyörű nagy áttört
elefántcsont fésűvel a hajában, mely visszájáról volt feltűzve a
kontyába.
– Méltóztassék uram! Szólt most már ünnepélyes leereszkedéssel madame
Corysande: előre bocsátva hajlongó, tisztelettudó vendégét belső
szobájába, a kis előszobán keresztül.
Madame Corysande szobája sok külső csínnal volt berendezve. Ez volt az ő
büszkesége. A látogatónak nem volt szabad észrevenni, hogy ő nem tart
cselédet. Azért szobapadlója ragyogott: azt ő minden reggel maga keféli
fel.
«Pamina»! kiálta előre a szobába madame Corysande; mely intés a kis
ölebnek szólt, hogy hagyja abba a vendégijesztő ugatást: a miből az a
quiproquo támadt, hogy az öreg úr az ablak előtt ülő fiatal hölgyet
üdvözlé e névvel: «Alázatos szolgája, Pamina kisasszony»! A mire mind a
két hölgy elkezdett nevetni, madame Corysande a nagy derültség miatt
alig bírta megértetni látogatójával, hogy ez a név nem a hímzőráma
mellett ülő hölgyé, hanem a bolognai kedvenczé; mire aztán a furcsa öreg
úr nem a kisasszonytól, hanem a kis kutyától kért bocsánatot, hogy
megfosztá őt egyetlen jogos tulajdonától: a nevétől, a mi a hölgyeket
még derültebb hangulatba hozta.
Épen csak azt akarta az öreg úr. Tudta ő jól a hölgyek nevét, csak egy
kis bohókás alapszinezettel akarta megvilágítani a tervezett szini
előadást; a minek a szövege nagyon is tragikus.
– Csókolom a kezeiket, úrhölgyeim. Én a «fekete rózsa» vagyok. A magam
részéről már elég «szürke rózsa». Hehehe. Van szerencsém negyven év óta
ott szolgálhatni. A mi firmánk a legrégibb egész Bécsben. Ismeretes
gyászpompa kereskedés. Nálunk nélkül úri halott, a ki ád magára valamit,
el nem temettetheti magát. Mi képesek vagyunk egy huszonnégy óra alatt
teljes gyászpompát előállítani, s nevezetes halottaknál, a kik egy hétig
vannak közszemlére kitéve, a hihetetlent tudjuk megvalósítani. Emlékezni
fog ön madame herczeg Metternich temetésére: ön akkor még kicsi kis
leány volt. (Ez nagyon hizelgett madame Corysandenak, a ki már akkor
bizony nagy leány volt) Azt egészen mi állítottuk ki. Komolyan mondom!
Nem hiszi ön! Két napig harminczkilencz himző nőt foglalkoztattunk. Én
jártam el valamennyihez mindennap egy kézcsókot, meg egy virágcsokrot
átadni. Arra a nagyszerű aranynyal hímzett katafalk terítőre bizonyosan
emlékezik ön! Az volt a munka! Azt mondták, hogy azt csak Párisban
lehetett kiállítani, mi megmutattuk, hogy itt is lehet! Persze csak
mindent Párisban! Mintha mi semmihez sem értenénk. Hát van-e egész
Párisban himzőnő, a ki ilyen munkát tudna kiállítani, mint a kisasszony?
Valódi remekmű! Hanem ez a fajtája a himzésnek nagyon háládatlan
foglalkozás: ezzel alig kereshetni meg a kenyeret és lámpaolajat. Azután
a kisasszony nagyon rosszul ül. A himzésnél nem szabad ilyen széket
használni: ez rontja a mellet, ehhez vannak saját alkotású tabourettek.
Én majd hozok egyet a kisasszonynak, ha elfogadja. Nagyon olcsó áron. Ez
igen szükséges. De én itt mind elfecsegem az időt, pedig a kisasszonynak
is drága minden percze. S nekem is százfelé kell még ma szaladnom.
Nagyszerű megrendelésünk érkezett ma: egy herczeg halt meg; csaknem
olyan nevezetes ember, mint Metternich, s még annál is gazdagabb úr.
Csodálom, hogy nem Párisban rendelték meg a gyászkiállítást.
– Hohó uram! oda most nem lehet menni. Ott most háború van. Napoleont
elfogták s Párist ágyuzzák, szólt bele madame Corysande; büszke volt rá,
hogy az esze túljár az együgyű férfin.
– Úgy? A bizony meglehet. Az ilyen megvénült rőflovag, mint én, nem
sokat törődik a politikával. Én kávéházba sem járok, s csak azokat az
ujságokat olvasom, a mikbe selymet, fátyolt takarunk: azok pedig
alighanem tavalyiak. Ezért drágult hát úgy meg a selyem! No lám, én erre
soha rá nem jöttem volna. Hát hogy a dologra térjek. A herczegi
gyászpompát a «fekete rózsa» fogja kiállítani. A kisasszonynak szántuk a
gyászfátyol kiállítását, melyet a herczeg lánya fog viselni. Roppant
gazdag örökösnő! Képzelheti nagysád. Magáért azért a gyászfátyolért, no
azt nem mondhatom el, hogy mennyit adnak a fekete rózsának? mert az
üzleti titok: a fekete rózsa fizetni fog a kisasszonynak négy ezer
frankot.
A két hölgy nem bírta eltitkolni örvendetes meglepetését. Hisz ez egy
quinterno a lutrin!
– Még a firma is nyer rajta eleget; szólt hamis szemhunyorítással az
öreg úr, s Párisban bizonyosan kétszer annyiért vállalták volna el, s
fizettek volna a himző mamzelleknek tíz frankot naponként. De a fekete
rózsa «általában» adja ki megrendeléseit. S a kisasszonynak négy ezer
frankot fog fizetni kész munkáért. Ha elvállalja. No azt gondolom, hogy
elvállalja. Ilyen megbízás nem hamar fordúl elő újra. Nem minden nap hal
meg egy herczeg – hogy is hívják? elszaladt a neve a fejemből. De itt
lesz a czíme a zsebemben valahol: majd előkeresem. De előbb a
megrendelés. Tehát tisztelt kisasszony, itt a kelme, és itt a himzéshez
való selyem és ezüst. Mert a himzés fekete selyemmel és argent friseével
fog készülni. A hozzá valónak az árát önnek kell a díjból megfizetnie s
ez majd számlájára tétetik. Ez azonban nem lesz olyan igen sok. Kitelik
bőven a négy ezer frankból. A hímzethez való mintarajzokat elhoztam.
Ezekből láthatja kisasszony, hogy az egész à la Savonnerie modorban
készítendő: ön gyakorlott ebben, úgy-e bár?
– Óh jól értek hozzá! szólalt meg Livia.
(Milyen szép csengő hangja van! motyogta magában az öreg úr.)
S hogy szakértését bebizonyítsa, Livia rögtön tűbe húzott egy szálat az
argent friséeből, s megmutatta egy fátyoldarabon, hogyan kell azzal à la
Savonnerie himezni?
– Óh pompás! nagyon szép! (Milyen finom fehér kezei vannak! milyen szép
rózsás ujjacskái!)
– Ez nem könnyen fog menni.
– Sietni nem szükség vele kisasszony. A herczeg külföldön halt meg; azt
elébb tengeri úton, vasúton hazahozzák: abba beletelik két hét, s csak
akkor lesz az ünnepélyes szertartás, a mikorra e fátyolnak el kell
készülnie. Azért csak nappal dolgozzék ön, éjjel lámpánál ne rontsa a
szemeit. (Milyen gyönyörű kék szemek!) Az éjjeli munkának, kivált a
gyászhimzésnek még az a hátránya is van, a szemrontó sajátságán kívűl,
hogy meglátszik a hímzeten magán; s a herczegnő, a kinek a számára ez
készül, nagyon finnyás; mondhatom, hogy igen kényes! S a «fekete rózsa»
büszke arra, hogy senki se mondhassa: «bezzeg, ha ez Párisban készült
volna». Azért csak nappal dolgozzék ön rajta. Tudom, tudom: az van
benne, hogyha hamarább kész lesz a munka: ön hamarább megkapja az árát.
Segítünk ezen is. A fekete rózsa azt akarja, hogy olyan készüljön, hogy
az irigység se találhasson rajta nagyító üveggel sem egy makula hibát.
Én fel vagyok hatalmazva, a hímzőnőknek előleget adni. Önöknél azonban
még többre is kész vagyok. Itt hagyom az egész összeget, a miben
megalkudtunk. Az ön tiszteletreméltó arcza, madame, ez ártatlanságot
sugárzó szemek, kisasszony, biztosítanak engem arról, hogy a «fekete
rózsa» semmit sem koczkáztat az előrefizetéssel. Engem az én
emberismeretem még soha sem csalt meg.
Ez a nagy bizodalom némi gyanút gerjesztett madame Corysandeban.
– Uram, mi nem tartozunk azok közé, a kik előlegeket szoktak kérni.
– Madame! szólt az öreg úr, termetét büszkén kiegyenesítve. Ne bántsa ön
meg helytelen pruderieval a fekete rózsa firmáját. A fekete rózsa
valóságos menhelye a munkás női erénynek. Administratióját egy titokban
működő női testület viszi, melynek feladata: jó erkölcsű fiatal
hölgyeket, kik erényes életmódot folytatva, kézi munka után élnek,
pályájuk folytatására buzdítani, nyilt titok, madame. A gazdagok azért
halnak meg, hogy a szegények élhessenek. Ön ért engemet. Erős alap egy
fiatal nőre nézve, ha van egy kis félretett pénze. Kivált midőn azt
tisztességes úton szerezheté. Egyébiránt, ha tartózkodik ön elfogadni,
hát visszaviszem.
Madame Corysande mégis csak inkább az elfogadásra határozta el magát.
Az öreg pseudo-boltoslegény leszámlálta neki az asztalára a négy
ezerfrankost.
– Önök elfogadják a franczia pénzt, úgy-e? Azért, hogy Napoleon
tönkrejutott.
– Micsoda Napoleon? riadt fel madame Corysande.
– Hát hiszen remélem, hogy csak egy Napoleonról lehet szó.
De bizony egy másikon járt annak az esze akkor s Livia is megszúrta a
tűvel az újját erre a szóra. A mi felett az öreg magában nagyon jót
nevetett.
– Aztán ne tessék az asztalon hevertetni a pénzt. Egy perczig se! Ebben
a Bécsben nagyon vigyázni kell az embernek. Zárja el madame rögtön a
fiókjába. Aztán kérnék egy kis nyugtát róla, ha nem lenne terhére.
Madame Corysande leült s elővéve apró írószerét, elkezdett nyugtát írni.
Egyszer aztán elakadt.
– Ugy-e bár, uram, azt is ide kell írnom, hogy kinek a számára van
megrendelve az előre kifizetett munka?
– Természetesen, természetesen. A herczegnőnek a nevét.
– Hanem akkor mulhatatlanul szükséges volna elébb, hogy tudjam a
herczegnőnek a nevét.
– Ah, hát még nem mondtam volna meg? Nézd csak; most meg már nem jut
eszembe! Ilyen a vén fej: a míg idáig jövök elfelejtem. Azt hittem, hogy
a zsebembe teszem a czímét. Oda ám, csakhogy más kabátot vettem fel. No
nem tesz semmit. Egyszeribe szaladok haza, s hozom a czímet magammal.
Óh, hogy még egy herczeg nevét sem tudom megtartani. Szaladok: egy percz
alatt itt leszek.
S úgy elszaladt ki a szobából, mintha lopott volna.
Madame Corysande pedig utána szaladt és lekiabált utána a lépcsőn.
– Uram, uram! Ha nem viszi a nyugtát, vigye el a pénzét; jőjjön vissza a
pénzéért uram.
A vas kakadú félt, hogy még elfogják erre a pénzkiabálásra.
– Köszönöm madame, köszönöm; kiabált vissza. Nem fogadok el ajándékot.
Bocsásson meg. Nem szabad borravalót elfogadnom. Nem vehetek el pénzt.
Ne bántson meg vele!
Ezzel a ravaszsággal lemenekült a lépcsőn. Mindenki azt hitte, hogy a
szegény lovagias érzelmű vén boltsegéd menekül a kinált borravaló elől.
A pénzt tehát már odaezermesterkedte volna.
De hol hagyta az izenetet?
Majd azt is megkapja madame Corysande; ki van az csinálva szépen, mint a
strassburgi dom óraművének egymás után következő csodagépei.
Madame Corysande csak várt türelmesen a visszatérőre; várt délig, akkor
fogta a félig megirt nyugtát s azt mondta Liviának, hogy elmegy vele
egyenesen a «fekete rózsá»-ba.
A nagyszerű etablissementben már ismerték arról madame Corysandeot, hogy
sokat járt oda munkát keresni egy himzőnő számára, s veszekedett velük,
ha nem adtak.
– No hát uram: mondá madame Corysande az üzletfőnöknek, letéve a nyugtát
az írópolczra, mondja ön csak, hogy hívják azt a megboldogult herczeget,
a kinek a gyászpompáját önök állítják ki?
A főnök megmondta neki jó szivvel.
– Azt Etelváry Miksa herczegnek hivják.
– Etelváry Miksa herczeg meghalt? rebegé madame Corysande, s e szóra úgy
elveszté a lelkét, hogy kiszaladt a comptoirból, s nagyon sok embert le
kellett taszigálnia a járdáról, míg anynyira magához tért, hogy e
vészhír egész nagyságát átérezze.
A legelső józan gondolata aztán az volt, hogy visszasiessen a fekete
rózsába. A főnök ott várta már az ajtóban.
– Ön valami nyugtát felejtett itt madame.
– Igen, szólt madame Corysande, elhatározott hangon, s a nyugtát
berepeszté két helyen és zsebre dugta. Uram! Livia kisasszony nem fogja
azt tenni, nem teheti azt, hogy Etelváry Rafaela herczegnő számára
gyászfátyolt hímezzen semmi áron. Én visszaadom a pénzt.
A főnök felhúzta mind a két vállát s zsebébe dugta a kezét.
– De hiszen tőlünk nem volt önöknél senki se megrendeléssel, se pénzzel.
– Hogyan? Egy öreg úr, a kinek egy foga sincs, a haja fehér és kétfelé
van választva, s a bajusza fekete!
– Madame! Az én segédeim mind fiatal emberek, s az a bajuk, hogy több
foguk van, mint a mennyit el tudnak tartani.
– Akkor ki volt hát az az ember?
– Valami csaló. Adja fel a rendőrségnek. Meglopta önt?
– Dehogy lopott, inkább pénzt hagyott ott nálam.
– Akkor ne adja ön fel a rendőrségnek.
Madame Corysandenak egy világos gondolata támadt.
– Ki rendelte meg önöknél a gyászpompa kiállítását?
– Azt mindjárt előkereshetem a journal könyvből. Tessék besétálni
madame. Itt a neve. Dumka Péter, uradalmi jószágigazgató. Lakik a
herczeg hotelében.
– Köszönöm, uram.
Azzal elsietett.
A tramwayra felülve, szabad folyást engedett könyeinek. Ez volt az első
végezni valója. Azután elkezdett magában beszélni:
«A herczeg halálával is épen úgy vagyok, mint a herczegasszonyéval
voltam. A szomorúsággal vetekedik a boszuság. Még csak nem is sírhatok
kedvem szerint. Micsoda komédia ez itt most? Ki küldi hát Liviának azt a
pénzt? Insultálni akarják azt a szegény gyermeket? Hogy ő most üljön le
gyászpompát hímezni annak a halottnak a szertartására, a kinek, ha
akarta volna, most ő lehetne az özvegye? Hogy a hány gyöngyöt, annyi
könyet ejtsen a munkára? Ki gondolhatott ki ilyen kegyetlenséget ellene?
Majd megtudok mindent Dumka úrtól. Áldott jó herczeg, ha tudná, mennyi
keserűséget okozott még a halálával is»!
Madame Corysande még épen otthon találta Dumka urat, ki egész gyászba
volt öltözve még a herczegnő halála óta. Madame Corysande is azt
gyászolta még.
– Ah, kedves madame Corysande, látja, milyen szomorú napunk van ismét. A
mi jó herczegünk meghalt.