nyelve megtagadta a szolgálatot, mikor azt akarta mondani: «nekem semmi
közöm sincs a te felfedezésedhez!»
Eltette a levélborítékba lezárt czímzetet, a melyről megtudhatta, hogy
Livia hol lakik.
És aztán megállhatta azt egy nap és egy éjjel, hogy fel ne bontsa azt a
levélborítékot és legalább annak a háznak a kapujáig el ne menjen, s
addig ne fondorkodjék, a míg őt valami alakban meg nem láthatja.
De másnap már nagyon nyakára nőtt a kisértet s félő volt, hogy maga alá
gyűri az adott szót, ha valami új eszmével segítségére nem jön. Azt is
megtalálta.
NIOBE PARASZTRUHÁBAN.
(Csodálatos ez az emberi végzet! gondolkozott magában Leon. Van, a ki
küzd, fárad, valódi érdemeket szerez; senki észre sem veszi, nem
méltányolja azt; s egyszer véletlen, vaktában feltaszít valamit s abból
egyszerre olyan nagy dolgot csinálnak, hogy egész életére nevezetessé
lesz tőle!)
Valjon mi tartóztatta őt attól vissza, hogy most, midőn minden ember
tombolt, ujjongott a háború csodahíreire, előálljon a maga
tapasztalatait fitogtatni, saját részével dicsekedni: legalább azon
körök előtt, a kiket «illetékesek»-nek szoktak nevezni?
Az a láthatatlan valami abban az óraműben, a minek szív a neve. Ez a
hajszálrugóra járó nyugtalankodója a léleknek azt súgta neki, hogy ez
egy átkozott év marad a világtörténetben, a midőn a földnek két ilyen
nemzete ilyen harczot kezd meg. Harczot, melynek dühét azon nemzeteknek
minden férfiai, asszonya, gyermeke érzi, s melyet be nem fejez
tengervér, csonthalom; sem egyik, sem másik nemzet diadala és
leveretése, mely ujra férfivá nő a gyermekekkel, mely újra születik
minden csecsemő világrajöttével, mely élni fog a kimondott szóban, a
leírt betűben s megfosztja ezt a világrészt a béke nyugalmától örök
időkre. S e balsorsban része van az ő komédiajátszásának. Minek ment ő
el Nornenstein Octavián meghívására, hogy álsürgönyét ellopassa magától?
Minek adta át e titkos írás kulcsát annak a csábító nőnek, hogy
fellovalja ez vele a harczi liga tagjait, hogy aztán azok fellovaltak
azzal ismét másokat, hatalmasabb tényezőket, s a bohózatból iszonyú
tragoedia lett. Minek feledkezett ő meg egy pillanatra is Liviáról
Pompeiáért? Egy hajszálnyi eltérés a hűségtől olyan hibát vet az ember
életében, mint egyetlen eltévesztett szám a calculusban.
Most már patakban omlik a vér! A legnemesebb két nemzetnek a vére.
Minden seb, a mit egymáson ütnek, az egész emberiségnek a sebe. Minden
halomba lőtt rom a közművelődés romja. S a gyülölet, mi a harczok után
fennmarad, ragályos sorvasztó láz lesz az egész polgárosult világra
nézve.
És ebben az ő komédiajátszásának része van.
A gyermek játszik a tűzzel; tapsol a légbeszálló csepűlobogványnak, s
csak akkor ijed meg, mikor kigyúl a ház, s a kigyúlt háztól leég a
félváros.
Leon irtózott a hirlapokba nézni.
Ime a nemezis már nyomban utolérte. Gúnyos bohóczkodásának egyik
méregcseppje odahullott, a hova nem nézett. Egyetlen sebhedő részére
saját szívének. Liviát ez űzte el boldog menhelyéről. S még ez is
visszahatott a gyujtogató munkára. Livia eltünésének híre riasztá őt el
Párisból s ott mély politikai indokot kerestek ebben.
Hasztalan kisérté meg önmaga előtt védekezni, a hogy gyakorlott
diplomaták tisztára tudják mosni kezeiket. Hasztalan mondá magának:
«nálad nélkül is megtörtént volna mindez!» Két nemzet akarata készítette
elő azt a catastrophát: még uralkodó főknek sem állt hatalmukban azt
elfordítani. De hátha még sem? Hiszen «egy szó», egy «kérdés» volt az a
tojáshéj, a melyből az a szörnyeteg kikelt! Zápult volna meg tojásában!
Hasztalan mondá magának: «helyesen tettél; két óriás készült már rég,
hogy összeveszszen; két óriás, két «halhatatlan». Te nem gátolhattad meg
azt: erőtlen, törpe ember. Tehát siettetéd! Nehogy egy harmadik óriást
is magukkal vigyenek, a ki «halandó», s ha meghal, a te halottad. A
diplomatiában az önzés kötelesség. Csinálunk háborút másnak, azért, hogy
nekünk békénk legyen. Indítunk vérontást, magas elvekért. Nem drágáljuk
a világháborút a világkereskedelemért. Gyógyítjuk magunkat azzal, hogy
versenytársainkat beteggé teszszük. Tüzet gyujtunk a szomszédban azért,
hogy melegedhessünk nála. Szabadságot importálunk más országokba, azért,
hogy itthon ne kivánják. És elvégre is, a megbukott politika talál a
maga számára «száz» mentséget; de a győztes politikának csak «egy»
mentség kell: az a «siker».
S ez a siker volt a semlegesség politikusainak diadala idehaza.
Elég nyugalmas párna fényes álmok számára azoknak, a kik abban részt
vettek.
De Leon szemeit nem a fényes álmok látogatták, hanem a vonagló
holttetemekkel behintett mezők; a jajkiáltások pokoli kardala, az égő
városok tűzfénye a felhőkön, a strassburgi domra hulló bombák és azok a
pokolbeli gnómok, a miket ördögöktől megszállott torzképkarczolók
papirra mázoltak, e torzképek megelevenülve, szitkozódva, gyujtogatva,
gúnyt röhögve, koronákat, koporsókat és asszonyi szemérmetességeket
tajtékkal köpdösve hemzsegtek körülötte. S mind e pokoli látvány
zürzavara közepett egy halavány szűz alakja, ki késő éjjel himzése előtt
ül, gyászpompát varr tán egy herczegnőnek? Fekete gyöngyökkel. Néha egy
könny is hull a gyöngy közé. Az éji lámpa fényes karimája képezi feje
fölött az aureolet.
Nem való az diplomatának, nem híres embernek, a kinek kedélye van, a ki
mélyen érez!
Leon talált ki valamit reggelre, hogy mit csináljon addig az egy hétig,
a míg Corysande úrhölgy hírt hoz neki Liviáról.
Távol, a keleti hegylánczok között lakik egy boldog család: ezt ő teljes
kétségbeesésében hagyta azzal a szavával, hogy eladja lábuk alul a
földet s a fejük fölül a házat. Ezeknek a könyeit fel kell szárítani.
Most már jogosan rendelkezett minden nála levő összeggel, remélhette,
hogy a vevőtől, jó nyereséget engedve, visszaválthatja eladott kis ősi
birtokát s aztán a szőke angyalkák hadd danolják továbbra is karéjba
fogózva az «ipsilandi rózsát!»
A milyen hanyatt-homlok sebességgel diplomatiai futárok tudnak vágtatni,
éjet, napot egybefogva, világtörténetváltoztató sürgönyeikkel, oly
gyorsan sietett vissza Leon Szent-Ilonára azzal a jó hirrel, a mi egy
család boldogságát ismét visszaadja.
Nem tért be útközben Lőw Hirschez: mindenek előtt a komáját akarta
megörvendeztetni, ahhoz sietett.
Az ismerős erdőn keresztül szemközt jött eléje a patak, de annak a víze
olyan szennyes vereses színű volt most; nem viczkándoztak benne a kis
zöldezüst halacskák, a miknek árnyéka máskor meglátszott a kavicson, a
mint a nap rájuk sütött. Az új birtokos bizonyosan sietett az
értékesítéssel, valahol vasbányát túrzott fel, annak a rozsdás salakja
fertőzteté meg a patak kristályát.
A mint a falu közelében az út lejtőn visz alá, Leon leszállt maga a
kereket megkötni s aztán gyalog ballagott a gyepes ösvényen a kocsi
után.
Mikor ama kis halom alá ért, a hol a temetőkert volt, a honnan a minap a
játszó gyermekraj rohant eléje, a gyalogúton egy férfit látott aláfelé
bandukolni, vállára vetett kapával.
Alig ismerte meg benne Seregély komáját.
Hiszen Seregély jó gazda volt; de hogy maga járjon a kapával ki a mezőre
dolgozni, az mégis szokatlannak látszott. Az arcza pedig úgy el volt
változva, mintha nem is ő volna.
– Hát komám! kiáltott rá Leon, hol járunk azzal a kapával?
Az ember egyet köhintett, mintha a szó nem akarna kijönni a száján.
– Itt voltam a temetőben, a kis leányom sírját felhantolni.
– Ah! kiálta fel megdöbbenve Leon. Csak nem a kis Mariska?
– Igen. A legkisebb. Ő volt az utolsó.
– Utolsó! Ember! Mit beszélsz? Csak nem akarod mondani, hogy mind
meghaltak?
– Mind a kilencz el van temetve már.
– Megőrültél? Hisz nyolcz nap előtt itt tánczoltak körülöttem mind.
– Úgy van. Egy nap kettő is feküdt egymás mellett a koporsóban. Szépen
párosával jöttek ki ide. Csak az utolsó egyedül.
– Eredj! Te engem csak megakarsz ijeszteni! Mit tréfálsz ily ostobául
velem? Seregély, legyen eszed. Ne bolondozz, mert rád verek!
– Bolondozok? Hát jöjjön oda velem; nem messze van: megnézheti.
Azzal egy szót sem szólt többet, megindult a temető felé, Leon a
nyomában. A bemohosodott sírok utczáin túl volt egy új sor frissen
felhantolt dombokkal: négy nagyobb halom, meg egy kicsiny. Előttük a
fejfák. Négy halomnál kettős fejfa.
– Olvassa ön a neveiket. Ön maga választotta azokat a számukra. Most ide
vannak írva.
Leon dermedten állt meg a sírok között.
– Hogy történhetett ez?
– Én magam vagyok az oka, szólt az apa, izzadt homlokát végig simítva
tenyerével. Mikor ön elment innen, bűnös elkeseredésemben odamentem a
szobába, a hol ők aludtak, s arra fakadtam, hogy: «óh uram Isten, hát ha
elvetted szájukból a kenyeret, vedd őket magukat is tehozzád!»
Meghallgatta a szavamat. Másnap kiütött a faluban a vörheny, s hét nap
alatt kilencz koldússal kevesebb volt a világon.
Leon egy szót sem tudott szólni, megfordult s indult ki a temetőből.
A mint az ösvényre kiért, mely a faluba vezet, Seregély megfogta a
kezét.
– Édes jó nagyságos uram: ne jöjjön oda mihozzánk. Ne lépjen abba a
házba mostan. Nem jó lesz önnek azt a nyomorult asszonyt látni. Én magam
is egész nap az erdőt járom, hogy ne lássam, mit tesz, vesz, ne halljam,
mit beszél, hogy sír, hogy danol. Az önnek nem fog jól esni.
Leon megszorította a férfi kezét.
– Nem, édes Seregély komám; én szomorítottalak meg benneteket, az én
kötelességem a vigasztalás. Az én sorsom ver titeket. Tudja, hogy az, a
mit én rám üt, az nekem nem fáj; a mit szeretteimre üt: csak az fáj.
Aztán el nem bocsátá a kezéből a komájáét, míg a házba nem értek.
– Hol van az asszony? kérdezé tőle.
– Hol volna másutt? mondá a gazda, benyitva az ajtót, mely a négy-ágyas
szobácskába vezetett.
Az asszony ott ült a kemencze padkáján, mellette kétfelől a kilencz pár
czipőcske. Azokat tisztította szép fényesre kefével. A kilenczedik csak
gyapotból volt kötve, piros szalaggal; azt kifűzte, megint befűzte, s
rakta egyik oldalról a másikra maga mellé s mikor megvolt, megint újra
kezdte. A közben lábával csendesen ringatott egy bölcsőt, s dúdolt
valami dajkadalt hozzá.
– Kedves komámasszony! szólítá őt meg Leon, odalépve hozzá.
Nem hallotta, nem felelt rá.
– Beszélhet annak akárki, nagyságos uram, szólt a gazda: nem neszel rá.
A nyolcz elsőnél agyonsírta magát; mikor a kilenczedik is megkapta azt a
kegyetlen betegséget, olyan lett, mint az őrült. Ölébe szorította,
karjaival takargatta el: pörölt az Istennel, azt mondta, hogy nem adja
oda neki ezt az egyet, ezt az utolsót. Kést, tüzet el kellett venni a
kezéből, mert ölni, gyújtogatni akart. Biz oda kellett adni azt is.
– Miért nem hivattatok orvost?
– Van is az ezen a vidéken! Aztán mit segíthet az orvos olyankor, mikor
apa, anya maguk panaszolták fel Istennek, hogy mért küldött rájuk annyi
gyermeket? Meg kellett azoknak halni!
Az anya fölkelt, a nélkül, hogy a férfiakhoz szólt volna, kiment a
kertbe, felszedte a fa alól a lehullott almákat, tele szedte vele a
kötényét, aztán megint bejött, kiosztotta az almákat, oda rakta az üres
vánkosokra: egy pirosat, egy sárgát mindenüvé, igazságosan, hogy össze
ne veszszenek rajta.
Leon nem nézhette tovább, átment az írószobába, magával híva Seregélyt
is.
Ebben a szobában még nem volt egyéb változás, minthogy a képek, melyeket
Leon maga rajzolt, le voltak szedve a falról.
– A képeket leszedtem, mondá Seregély, azokat nem szükség talán megkapni
a Lőw Hirschnek.
– Nem lesz az eladásból semmi, mondá Leon. Nem adom el ezt a kis
birtokot soha. Visszaveszem az új vevőtől. Itt hagylak benne örökös
bérlőnek, olybá tekintsd azt, mintha saját magadé volna. Fiatalok
vagytok még, meggyógyít az idő.
– Szegény kis Erzsike! Nem hagyta magától elvétetni azt a szép arczképet
az utolsó pillanatig: azt kivánta, hogy együtt temessük el vele.
(Nem lehetett ezzel másról beszélni.)
– Átok legyen azon a szép arczképen! az eleven képmásával együtt! kiálta
fel indulatosan Leon s aztán megrázta két vállánál fogva a révedező
férfit. Ember! Légy férfi. És térj magadhoz. Istenes ember voltál
mindig. Olvastad a szentírást. Ismered Jób történetét. Elvette tőle
Isten vagyonát, gyermekeit, minden örömét. S adott neki ismét vagyont,
gyermeket, örömöt. Ne veszítsd el a lelkedet. Nézz a szemembe és
hallgass rám. Én örökössé teszem ittmaradásodat ebben a házban. Láss
dologhoz s imádj Istent, hogy adjon boldog otthont ismét.
A lesújtott apa most aztán összeszedte magát; látszott összeszorított
öklein, hogy minő kínokat tanít elnémulni!
– Nem, nagyságos uram, mondá töredezett, de elszánt indulatú hangon. Én
e helyen meg nem maradok. Hogy én mindennap, a mikor felkelek, ott
lássam magam előtt azt a dombot, azokkal az idevirító fejfákkal! Hogy én
e fél őrült asszony sírását hallgassam estétől reggelig, a ki reggeltől
estig erdőn, mezőn bolyong, gyermekeit keresve, s aztán mikor haza tért,
azt kérdi tőlem: hol vannak? A hol minden zeg-zug a házban rájuk
emlékeztet; a hol játszótársaikat látom futkározni. A hol kiesik a
számból minden falat, ha rájuk gondolok. Én itt nem maradok a világ
minden gazdaságáért! Köszönöm rólunk való gondoskodását. Nemes nagy
szíve nem viselhette el, hogy minket megszomorított. De a mi örömünk
napját ember nem virraszthatja fel többé. Mi elmegyünk innen. Ketten
vagyunk: valamerre csak megélünk. És ne is szerezze ön vissza ezt a
birtokot többé. A mely napon ön ezt idegennek adta, eltünt erről Isten
áldó keze! Nem hiú jajveszékléseket mondok én most. Látta ön nyolcz
nappal ezelőtt azokat a szép vetéseket? Úgy-e, a leggazdagabb termést
igérte valamennyi? Nézze meg most. Nyolcz napi afrikai hőség mit csinált
belőlük? A vidám városi nép azt mondja: de jó fürdőidő! mi pedig azt
mondjuk: nem lesz kenyér! A vetőmag nem kerül meg! Az erdőkön lehullott
a makk fonnyadtan, s a gyümölcsfákat nem kell már megtámogatni; terítve
az alja s férges, a mi a fáján maradt. Még az állatok is elpusztulnak.
Nézze meg ön a méhest. Üres minden kaptár. Elveszett raj és anya. Csak a
tolvajméhek járnak az elhagyott sejtre. Inség jött ide be. S ez csak
kezdete az inségnek. Csak hagyja ön ezt a birtokot az új gazdának. Talán
azért ver bennünket az úr Isten ennyi nagy csapással, hogy földesuraink
mind idegen kézre eresztik birtokaikat.
Ez utolsó szókat már kifelé mentében mondá el a sáfár, s többet nem
kivánt Zárkány Napoleon úrtól megtudni.
A fényes álmokról ábrándozónak ez egy hideg ébresztés volt. Elhitetted
magaddal, hogy nagy ember vagy, mert az ország sorsát segítettél
elintézni mély bölcseséggel; de nem viselted gondját annak a kis darab
földnek, a mi sajátod, örököd volt: milyen kicsiny ember vagy!
Senki sem vagy.
Késő este volt már. Estebédre nem hívta most senki. Álmos cseléd jött be
hozzá asztalt teríteni, s felhordta a magányos lakomához duzmadt képpel,
a mit ügyetlen keze főzött. Lehet, hogy jó volt. Leon hozzá sem nyúlt.
Úgy vitt ki a cseléd mindent, a hogy behozta.
Ugyanaz megvetette számára az ágyat. Leon lefeküdt rögtön. Annyi hosszú
erőltetett útnak törődése most vette még elő. Fáradt volt és csüggedt.
De a mint a külső zaj elcsendesült, felzengett a háznak kisértetdanája.
Egy szakadatlan sírás, jajgatás tölté be a szerencsétlenség hajlékát,
hivogatott gyermekek nevével vegyítve. Néha egy engesztelő, nyugasztaló
hang félbeszakítá azt, s egy hosszúnak tetsző hallgató időköz
következett; de ismét kitört az elfojtott zokogás hangja újultan s
megtépte az éjet.
Künn a konyhában horkolt a cseléd. Az ő álmát nem zavarta senki
zokogása.
Leon pedig hallott minden szót, a mit a másik szobában beszélnek.
– Ugyan ne sírj, csillapítá a férj a nőt. A nagyságos úr nem alhatik
tőled a szomszéd szobában.
Erre egy éles sikoltás hangzott, lassú, kínos nyöszörgésben elhaló, s
aztán csendes lett minden. Niobe könyjei kifogytak. Vagy talán elhagyta
a síró asszony a házat s elment oda, a honnan nem hallik idáig?
Leon szemeire ólomként nehezült az álom.
De ez nem a jóltevő tündér volt, a ki még a rútat is megszépíti, a ki
édent hazudik az álmodónak, s elveszi a szív öntudatát, a fej
gondolatait. Ez az önkínzó lelkiismeret álma volt, megelevenülése az
üldöző gondolatnak. Eddigi rémlátásai most még szaporodtak egygyel. A
felkonczolt hullák vérmezejében, az égő láthatár tűzvilágításában, tört
ágyúk, halomrahányt fegyverek közepett, romok mögött, miket befutott a
tövisinda, ült a halavány szűz alakja és hímzett egy szörnyű szemfödél
szélén, a mi az egész világot látszott betakarni, oly végtelen volt,
átlátszó fátyola alatt még fel-felemelte fejét egy haldokló, vonagló
tetem. És előtte, karéjba fogódzva tánczolt egy mosolygó
gyermekkísértetcsoport, egy-egy fénylő lobogványnyal a fején s a
haldoklók nyöszörgése s a távoli ágyúdördület mellett énekelte:
«Ipsilánd, Ipsilánd, Ipsilándi rózsa! Rózsa volnék, piros volnék, mégis
kifordulnék!»
Leon lerúgta magáról takaróit s felugrott fektéből.
Nem lehet megmaradni ennél a háznál.
Felkelt, felöltözött; kiment a szobából. A fogyó hold épen akkor kelt
föl a magas hegyek mögül.
Leon fölkelté kocsisát s meghagyta neki, hogy fogjon be rögtön. Ő maga
előre megy gyalog. Siessen utána.
A hold a völgy egyik oldalát bevilágította, a másikat sötéten hagyta.
A magánosan ballagónak folyvást az a gyermekdal zengett minden
gondolatján keresztül, ő maga is azt dudolta magában s úgy tetszett
neki, hogy a szöszke csoport folyvást körültánczolja, karéjba fogózva s
együtt halad vele dalolva. S úgy jön neki, mintha meg kellene őket
szólítani: «hát tovább, hogy van a nóta?»
Egyszer aztán az éjszaka csendje megfelelt a kérdésre: hangzott a
gyermekdal, halkan, hizelgőleg.
«Kék selyem szoknya:
Zöld arany rojtja;
Fordulj hármat szép Erzsike,
Fordulj angyalútra».
Széttekintett. – Épen a temetőkert dombja alatt haladt el. Az új
sirhalmok csoportja előtt ült egy nőalak, fehér ruhában, az dalolta alvó
gyermekeinek ezt a kedvencz nótát ébresztőül.
Zörgött a szekér, utólérte, ő felült rá és elhajtatott.
AZ UTOLSÓ SZÍVDOBBANÁSOK.
Etelváry Miksa herczeg a háború kitörése után nyolczadnapra elutazott
Helgolandba.
A mint a felől bizonyos lett, hogy saját hazája nem fog belekeveredhetni
e harczba, engedett orvosai sürgetésének. Abszolut nyugalomra volt
szüksége.
S erre olyan jó az a sziget a tenger közepén: egy meredek vörös
sziklatömeg, körülvéve fehér zátonyok homokjától, s megkoronázva zöld
mezőkkel. A zászlója is zöld, vörös, fehér. Egy kis eszményi állam a
tenger közepén. Még országgyülése is van; igaz, hogy csak hat tagból
áll; de ebben az a jó, hogy hét párt nem lehet benne, mint egy másik
veres-fehér-zöld állam országgyülésében. Egyébiránt a hazájukat ők is
épen úgy szeretik, pedig az olyan föld, melyen nem terem kenyér. Csak
burgonyát ád. S mellé a tenger: halat, s a lég vándormadarakat. Mégis
szeretik azt. A tenger évtizedről évtizedre láthatólag aláaknázza
szikláikat: barlangokat, földalatti templomokat váj alájuk, a haza
századonkint kisebb lesz, le-leomlik belőle egy darab, egyszer egészen
el fog tünni, a néppel együtt, melynek nyelvét mindig kevesebben
beszélik. Mégis szeretik azt.
Nyaranta ezrével jő ide az úri nép, kit a boldog szárazföldről testi
gyarlóság vagy életunalom a zátonyokra űz.
Itt, a ki nem akar tudni a világról semmit: nem tud meg róla semmit.
Etelváry Miksa herczeg ideérkezte óta nem látott egy hirlapot, egy
levelet, mely a continensről jött. Magának olvasni egyátalán nem engedte
meg a házi orvosa. Rafaela olvasott fel neki rendesen Jules Verne
regényeiből.
Az egész szakasz a világtörténetből, mely azon válságos hat hét alatt
lefolyt, el volt titkolva előle.
Ordináriusa a politikával is épen úgy bánt, mint a többi halálos
mérgekkel; szükség esetén ő határozta el, hány cseppet lehet beadni egy
szemerből, mint a morphiumból vagy laurocerasusból, Az abszolut
hallgatás csak boszantotta volna a beteget. Annyit tudatni kellett vele,
hogy a háború folyik; de csak két fél között, változó szerencsével.
Egyébiránt a három semleges nagyhatalom mindent elkövet, hogy a harczoló
feleket tisztességes békekötésre bírja. Ez nem is volt ámítás.
Még akkor arról is lehetett beszélni a főúr előtt, hogy «hol» történtek
nagyobb ütközetek? Metz környéke még határszélen fekszik. Rezonville,
Gravelotte, Saint Marie aux Chénes, Saint Privat la Montagne,
Strassbourg; mind olyan nevek, a mik azt bizonyítják, hogy mindkét fél
egyenlő erővel harczol.
A részletekről már nem volt szabad beszélni a herczeg előtt. Az már
felizgatta volna. Azzal biztatták, hogy már nem soká helyreáll a béke. A
nemzeti büszkeségnek, a becsületnek már elég van téve mindkét részről.
A herczeg aztán elővétette az «Utazást a holdba» s átengedte kedélyét a
holdba lőtt golyó csodálatos történetének.
Ő volt talán az egyedüli ember Európában, a kit «ennek» a golyónak a
sorsa érdekelt. Vajjon eléri-e a holdat?
(Mikor minden ember azt kérdezte, hogy vajjon eléri-e Mac-Mahon Párist?)
Az aluminium golyó elrepült a hold mellett s nem jutott el a titokteljes
csillagba, a minek az okait sokkal világosabban kifejté a költő, mint a
hogy kifejték a strategák annak az okait, hogy miért nem jutott el
Mac-Mahon Párisba?
De mi történik a csodálatos golyó lakóival tovább? Ez érdekelte a
beteget most nagyon.
A szemközt jövő tűzgolyóval találkozást már szerencsésen kikerülték, s
annak a fényénél egy futó pillantást vethettek a hold tulsó, lakott
oldalára.
Egy szeptemberi napon aztán azt mondá az orvos betegének.
– A háború most már véget ért. Az események olyan fordulatot vettek,
hogy most már meg «kell» kötni a békét.
A beteg egészen megnyugodott benne, hogy az utazó golyó a parabola
szabályánál fogva visszatér a holdtól s ismét haza fog esni a földre.
Csak a benne lakókat ne érje valami baj!
Egy délután aztán, mikor legcsendesebb álmát aludta, egy ágyúdördülésre
ébredt fel, melyet egy pillanat mulva egész sortüzelés követett nehéz
ütegekből.
Felszökött fektéből s ablakához rohant, letépve a függönyöket róla s
kitekintett a tengerre.
A zöld hullámsíkon négy pánczélos tengeri szörny, fehér-fekete lobogó
alatt állt szemközt négy hasonló leviathánnal, miknek pirosfehérkék
lobogóik voltak. Azok lövöldöztek egymásra.
Hasztalan bujnak el a betegek, a világkerülők, az európafáradtak a
sziklasziget magányába: a tengeri szörnyek helyükbe hozták a háborút, s
jól tartják őket ágyúdörgéssel.
A tengeri ütközöt egész délután folyt. A pánczélos hajók közül egy sem
sülyedt el: még az éj leszállta után is látszottak az elkésett
villanások a láthatáron, a hogy harczolva mentek odább.
Ez volt a halálos beteg szivének a kegyelemdöfés.
Minden tagja reszketett, mikor az ágyúzásnak vége volt. Szívét kínzó
görcsök szorították össze. Az orvos aggódva sietett ápolására. Erre az
ágyúdörgésre nem vethetett orvosi tilalmat. A beteg elutasítá őt s
eltolta maga elől a codeint: nem kell több csillapító szer többé.
– Adják ide nekem a ma érkezett hírlapot! Mindent akarok tudni.
Parancsolt! És nem engedelmeskedett többé. A mire joguk van a betegeknek
az utolsó szívdobbanásoknál.
Az orvos azt súgá Rafaelának, hogy a herczeg a jövő reggelt nem fogja
megérni.
És aztán átadták neki a legutólsó napon érkezett hírlapot.
Ah, minő borzasztó olvasmány volt az! Egy szeptemberi hírlap 1870-ben!
És ezt ő mind előre látta, érezte, tudta, hogy ekként fog történni.
Utolsó erejét arra pazarolta, hogy elfordítsa a fátumot. Nem hittek
neki. Most aztán mindazok, a kik nem hittek, tegnapelőtt még fényes nagy
históriai nevek, a világtörténet vezetői, megszüntek lenni; semmivé
lettek, elmultak. Elmulhat ő is már. Nincs egymásnak mit mondaniok
többé.
A herczeg mindenkit kiküldött a szobájából, csak a leányát marasztá ott
egyedül.
– Rafaelám lelkem! még egy levelet kellene írnom; de kezem reszket, nem
bírja az írást, s titkárommal azt nem közölhetem. Leirod-e helyettem, a
mit mondani fogok?
– Rafaela szótlanul odakészíté az írószereket az asztalra, leült
atyjával szemközt, s baljával megfogta annak kezét, hogy ajkáról
elleshesse, mit suttog, kézszorításáról kitalálhassa, a mit kimondani
nem bír.
– Ird a levél fölé: «Zárkány Leonnak».
Rafaela fogta a tollat és írt.
«Kedves Leon!»