Corysande, mely véleményt Dumka úr csak részben tett magáévá.
– Az égben bizonyára együtt vannak már; hanem a földön még időbe és
fáradságba fog kerülni, a míg egymás mellé juthatnak. Helgolandtól
Etelvárig bizony hosszú az út.
– Tehát Etelvárra fogják őt szállítani?
– Természetesen, a családi sírboltba. Ott lesz a gyászszertartás.
– Képzelem, milyen nagy pompával.
– Nem igen biz az. A herczeg végakaratával meghagyta, hogy egyszerűen
temessék el; egy halottat ne ékesítsen nagy külső fény: a jó emlék
többet ér annál. Igen egyszerű lesz a gyászszertartás.
– De annál pompásabbak a toilettek. Úgy tudom, a herczegnő gyászfátyolán
négy ezer frankba kerül a hímzés.
– Ah, az városi mese! Én nem tudok róla semmit.
– No de én magam beszéltem azzal az úrral, a ki azt egy ismerősömnél
megrendelte. Ki is fizette az árát.
– Tőlem nem kapta rá a pénzt.
Akkor aztán madame Corysande tetőtől-talpig leírta a kis öreg urat Dumka
úr előtt.
– Soha sem láttam ilyen embert. Fogatlan! kétfelé választott őszhajjal,
à la bon enfant; de furcsa lehetett.
Tehát Dumka úr sem tud róla.
Most madame Corysande az igazi nyomra kezdett akadni.
Leon iránt fogott gyanút.
– Talán a herczegnő maga adott rendeletet.
– Nem madame, az jobban el van most foglalva a maga fájdalmával és
félelmével, a blokadeon kell keresztüljönnie a hajóval, még el is
foghatják. Van annak eszében a gyásztoilette! Különben is szereti az
egyszerűt.
– De hát nem ment eléje senki, hogy kisérője legyen?
– De igen. Zárkány Napoleon urat hívta fel e szomorú szolgálatra saját
levelében a meghalt herczeg.
– Tehát Zárkány Napoleon elutazott?
– Ma kaptam a táviratát Hamburgból, hogy a Waternymph angol gőzössel
tengerre szállt, a herczeg koporsóját és családját haza hozandó.
Most aztán annyit megtudott madame Corysande egyszerre, hogy az elég
volt neki egész hazáig, még pedig gyalog.
Hanem a fődologra nézve, hogy ki küldhette hát azt a pénzt, és ezt a
megrendelést? most már teljes tökéletes sötétségben maradt.
Kisírt szemei elöre elárulták a titkát.
Melyik gyászhíren kezdje Livia előtt? A herczeg halálán-e, vagy Leon
elutazásán?
Az egyik hirrel sebet fog ütni a leány szivén, másikkal mérget fog
csepegtetni a sebbe.
«Szegény, szegény leány»!
E szókkal rohant be szobájába s elébb egy verset sirt, Livia nyakába
borulva; csak azután mondta el neki az eseményeket, a megtörtént
sorrendben.
A leány bámulatos lelki nyugalommal hallgatta azt végig. Madame
Corysande elcsodálkozott rajta.
Livia csak hallgatott, a megkezdett gyászfátyolt ölébe leejtve, s kezeit
rajta nyugtatva. Szemei a sötét szövetre bámultak.
Aztán felsóhajtott, összehajtá a fekete kelmét és félretette. És két
kezét szivére nyomva mondá:
– Áldja meg őket az Isten.
– Mit tesz ön most?
– Most? Most már hímezni fogom a herczegnő menyasszonyfátyolát…
AZ ÉN ATYÁM.
Ha Leon csak egy árnyékát vétette volna észre a bizalmaskodásnak, mire a
herczeg jogot adott neki, midőn Rafaela elé lépett, bizonyos lehetett
volna felőle, hogy egy olyan jéghideg tekintettel találkozik, mely
egyszerre a tulsó égsarkig taszítja; ha pedig könyekkel szemében jelenik
meg előtte, elérzékenyülten, egy gúnymosolyt fog előidézni e classicus
arczon: visszaemlékezést Alienorra.
Nincs utálatosabb torzkép a csinált szomorúságnál.
Az igazi bánat nem csinál arczfintorgatásokat, az előtte jár az arcznak,
s nem mutatja magát, mégis mindenki által észrevehető.
Leon még csak gyászba sem volt öltözve. A szokott úti ruhájában jött el,
kalapja mellett sem volt fátyol, jó tengerútra való turi süveg volt az;
mindössze is a darutollat tépte ki mellőle.
A herczegnő az orvos jelenlétében fogadta őt. Leon megvárta, míg a
herczegnő nyújtá eléje kezét, hogy azt komoly tisztelettel elfogadja.
– Vártuk önt; mondá Rafaela.
– Bocsánat, herczegnő, ha késtem. Távol voltam Bécstől, a hova a levél
intézve volt, s e miatt nem kaptam azt rögtön.
– Önért sajnálom azt: mert most már nem látja jó atyámat. Már le van
zárva a koporsója. Pedig én nagyon szerettem volna, ha látja őt, olyan
volt halva is, mint mikor élt: olyan szép, nyugodt, kiszenvedett arcz.
Egy fürtöt szép ezüst hajából eltettem: azon majd megosztozunk. Én nem
akartam engedni, hogy őt bebalzsamozzák. Úgy-e jól tettem? Már szegény
jó anyámnál úgy elborzasztottak e műtéttel. Így nem lehetett mást tenni,
mint őt lezárni ólomkoporsóba s úgy szállítani útra. Helyesli ön ezt?
A kérdésben oly gyöngédség volt, mely jogot adott a válaszra.
Leon pedig nem helyeselte azt.
– Megvallom, hogy jobb szerettem volna, ha vaskoporsót választottak
volna ólom helyett. Vagy messinget, vagy bármi más érczet.
Rafaela ajkán könnyű félrepittyesztés vonaglott át.
(Ejh? Ő már éreztetni akarja, hogy van joga kifogásokat tenni! Másnak
azonban van joga az ő kifogásainak az okát megtudni.)
– S miért?
– Vannak aggályaim; a mik meglehet, hogy alaptalanok. Úgy áll az esély,
mint száz az egyhez. Most már ez meg is van s nem lehet változtatni
rajta.
Ezzel átvezette Rafaela Leont a nyilt corridorra, feltakarva előtte a
lefüggönyözött nehéz ólomkoporsót, melyen nem volt semmi diszítés,
czifraság, név. Csak egy sima ötszögletű sarcophag volt az.
Nem következett semmi érzékeny jelenet.
Leon az orvoshoz fordult.
– A koporsó meg van töltve szeszszel?
– Szabály szerint. Ez az enyészet ellenóvszere.
– Eképen ez nyom valami tíz mázsát. Ezt csak a hajó fedélzetén lehet
elhelyezni, s hogy a hajó himbálása közben a tengerbe ne essék, le kell
srófolni vaspántokkal. Van erről gondoskodva?
– Biz erről nincs. Ez nem is jutott eszünkbe.
– Akkor kérem a titkár urat utasítani, hogy rendelkezzék a
szükségesekről. A tenger nagy hullámokat hány most.
Azután nehány suttogó szót váltott az orvossal, Rafaelától elfordultan.
Rafaela észrevette, hogy róla beszélnek: azt is sejtette, hogy mit?
– Óh miattam ne aggódjanak önök: én nem félek a zajló tengertől.
Leon helyeslőleg bólintott.
– Akkor holnap útra kelhetünk.
Az orvos ezután eltávozott a titkárt megbízni az elszállítás technikai
nehézségeinek elhárításával; kézművesek, hordárok megrendelésével.
Rafaela és Leon egyedül maradtak. Rafaela kérte Leont, hogy foglaljon
helyet vele szemközt, úgy, hogy a világosság Leon arczába sütött,
egészen a szemei mélyébe lehetett látni. A herczegnő folyvást e
mélységet vizsgálta.
– Ön félt engem a tengeri betegségtől? kérdezé Rafaela. Én nem kapom azt
meg. Bizonyos vagyok felőle.
– Utazott már a herczegnő zivataros tengeren?
– Igaz, hogy még nem. De én nem akarom ezt a betegséget megkapni! S azt
hiszem, hogy az akarat sokat tesz.
– Ez esetben igen sokat. A kedély, a példa is határoz. Néha az egész
utazó társaság neveti a bajt; de a mint egy megkapta közülök, a többi
utána esik bele. A félelem felkölti azt: a bátorság visszatartja.
– Én bátor leszek. Azt gondoltam ki magamban, hogy nem maradok a
kajütben, a hol az emberek jajgatása ragályos; hanem felmegyek a tetőre,
belefogózom az árbóczkötélbe, felnézek az égre s azt mondom magamban:
ejh, milyen jól hintázunk. A halálnak pedig azt mondom, no hát jer: én
nem félek tőled, jó barát vagy; s kikerülöm vele, hogy a lábai előtt
görnyedezzek. Vagy pedig megfogom a legelső bátor embernek a karját a
födélzeten: egy matrózét, s arra fogom kérni, hogy beszéljen nekem
adomákat, úti kalandokat.
Leon nem mondta rá, hogy hiszen lesz ott más ember is, a kinek bátorsága
van, a ki nem veri a fejét a falhoz, s tud mondani vidám adomákat.
E helyett azt mondta neki, hogy «jól lesz, herczegnő».
Erre Rafaela azt a fontos mondást ejté ki ajkán:
– Kérem: ne nevezzen engem herczegnőnek.
Akárki is odamagyarázta volna e felszolítást, hogy itt az ideje most,
elérzékenyült gyöngédséggel térdre ereszkedni, ama hófehér kéz után
nyulni, azt megcsókolni és elértő sóhajjal rebegni: «Rafaela!»
Leon nem tette azt. Meggondoltan mondá:
– Azért tán, mert a herczeg meghalt?
Rafaela meg volt elégedve vele, hogy Leon nem ingadozott meg.
– Azért. Családunkban a herczegi czím az utolsó férfival el lesz
temetve, s a leány, a ki utána marad, már csak grófnő. Így volt az
adományozva.
– De én úgy tudom, hogy Etelváry Miksa herczegnek meg volt igérve, hogy
ha leányát fiúsítja, a herczegi czím arra is rászáll.
– Meg volt igérve. Ő el is készítette ez iránti folyamodását. De az
utolsó napokban megsemmisítette azt: nem adta be s én ezentul «csak»
grófnő vagyok.
Ez már nehezet nyomott a mérlegben. Ez revelatio volt. Rafaela egy
fokkal lejebb lépett a ranghágcsón, hogy ne legyen a távolság kettőjük
köztöt olyan nagy; ne kerüljön olyan nagy fáradságba annak a másiknak
hozzája felemelkedni.
Rafaela grófnővé lett, hogy közelebb legyen.
Leon agyát nem kábítá el ez a nagy diadal. A hangban, a modorban,
melylyel e felfedezés történt, annyi biztató, annyi világosságterjesztő
volt; megannyi illustratiója a herczegtől kapott utolsó levélnek, a mit
Rafaela keze irt.
– Akármit rendeljen is a heraldika, az aranykönyv és az udvari
etiquette: a közélet azt, a ki herczegnőnek született, herczegnőnek
fogja nevezni holtáig: a nép a rangátváltozások subtilitásait nem érti
meg. S ez szokatlan is a mi monarchiánkban; én nem tudom, hogy hasonló
eset történt volna, hogy egy herczegnő rangja alábbszálljon. Egyébiránt
Magyarországon, a mint semmi különös elöjoga nincs egyik mágnási
osztálynak a másik felett, úgy nincs is ok reá, hogy a czímerkoronák
közötti különbséget fokozatnak tartsa valaki; nálunk vannak
nagytekintélyű bárók s «jó pajtás» herczegek.
– Van azonban egy hely, mely minden embert egyenlővé tesz: ez a hullámzó
tenger. A hajófödélen a herczegek csak olyan nyomorult tántorgó alakok,
mint a matrózok, s minden méltóságnak vége a földön heverő alaknál.
Ilyenkor az egyenlő emberek, az utitársak, csakugyan hihatnák egymást
«ön»-nek.
– Parancsnak veszem e kivánatot. S ha véteni fogok a szabály ellen: az
nem az én hibám lesz.
– Hanem az enyém. Rajta leszek, hogy soha se feledtessem el az
utitársnőt. Nézzünk ki a tengerre.
Leon addig is az ablakkal szemközt ült, a honnan a tengerre volt
kilátás; szép nemes vonásait megvilágítá a tengerfény; most Rafaela is
odafordult.
– Ön azt mondá, hogy távol volt Bécstől. Hol járt, a mióta Párisból
megjött?
Leon aztán elbeszélte neki, hogy hol járt. Leirta kis ősi lakhelyét, s
az abban megtelepült boldog családot. S aztán az irtó vészt, mely e
boldog családból hét nap alatt csak egy gyászoló apát és anyát hagyott
meg. Csak az egyszerű eseményt beszélte el. Kilencz parasztgyermek
történetét, a kik mult héten keresztapjukat körülfogva dalolták az
ipsilándi rózsát s ma már az anyjuk dalolja azt egyedül az öt kis
sirhalom előtt. Semmi nagy dolog sincs ebben az egész történetben; hanem
azért mégis, mikor a kilencz czipőcskéről beszélt Leon s az üres
vánkoskákra kiosztott páros almákról, Rafaelának egyszerre a szemébe
szökött a köny: «Istenem!» rebegé, és a míg egyik kezével eltakarta
arczát, a másikat öntudatlanul nyujtá Leonnak.
Pedig Leon nem sírt, mint Alienor.
– És ön még gyászfátyolt sem tesz fel keresztgyermekeiért? (Rafaelának
korábban feltünt már, hogy Leon kalapja mellett nincsen gyász. Másért is
talán?)
– Nem akarom, hogy minden profanus ember megállítson és elmondassa
velem, hogy kit és miért gyászolok? (Ez válasz volt azért a másért is.)
– És most hallgassa meg ön a mi tragœdiánkat; mondá Rafaela.
És aztán elmondta Leonnak, minő idylli életet éltek itt a tenger
közepett, míg az ágyúdörgés fel nem zavarta azt. Elbeszélte atyja
szenvedését, midőn a rémjelenet beteg szivének minden sebeit egyszerre
feltépte; midőn mindent megtudott, a mit titkoltak előtte; hogy halt
bele a fájdalomba!
S a míg ezt elbeszélte, Leon arczán oly változás ment végbe, mely
Rafaelát megdöbbenté. Elsápadt, szemei elveszték fényüket, homlokán
nehéz veríték gyöngyei verődtek ki. Nem a gyász, nem a részvét: az önvád
képe volt ez. Azt az egész ólomkoporsót emelte e beszéd alatt. Utoljára
Rafaela megszólítá:
– Valami változása van? Ön beteg?
– Bár volnék az! szólt Leon, felkelve helyéről. Ennek nem így kellett
volna történni!
Rafaela elérté az eszmét.
– Tehet ön róla, hogy így történt?
– Talán nem. De hátha igen? Ki tudja azt?
– Én tudom. Atyámtól hallottam. Valaki vádolta önt előtte, azzal, hogy
ön elrontott valamit. Atyám azt felelte rá: «nem igaz! Zárkány Napoleon
mindent úgy tett, a hogy kellett. Istenség titka a jövendő!» Jól esik
önnek, hogy ezt megmondtam?
– Lelkemből köszönöm.
Leon csak most vette észre, hogy homloka mennyire meg van izzadva, s
letörülte azt zsebkendőjével.
– Most sietek az előkészületek után nézni. Még ma éjjel át kell
szállíttatnom a koporsót a födélzetre s ott megerősítenem.
– És reggel értem fog ön jönni? Igen korán jőjjön. Mihelyt hajnalodik.
Költessen fel. Itt nincs se óraütés, se fülemüle, se kakasszó éjszaka.
Leon bucsút véve, azt mondá, hogy meg akarja elébb tekinti a koporsót,
ha jól van-e összeforrasztva?
Rafaela nem ment utána.
A teremben, a hol hátramaradt, a fali tükrök mind a szegletekbe voltak
elhelyezve, úgy, hogy diagonálban adták vissza a terem képét. Az egyik
tükörből épen a corridorra lehetett kilátni, épen oda, a hol a koporsó
feküdt.
Rafaela látta Leont odasietni. A koporsó előtt letérdepelt és sokáig
nézett egy helyre, azután hirtelen fölkelt, s hármat nagyot ütött
ököllel a homlokára.
Azután gondja volt rá, hogy a térdét leporolja, mielőtt visszajön a
terembe.
Ott ismét találkozott Rafaelával.
– Minden rendben van; mondá neki és eltávozott.
Csak a házon kívül vette észre, hogy kalapja gyászfátyollal van
körülfonva: ezt Rafaela tűzte oda, az alatt, míg ő künn a corridoron a
koporsóval tartott néma találkozót.
Az nap nem is látta őt Rafaela többet.
Szavatartó emberre talált.
Mikor éjfél után két órakor felébredt, s a holdvilágot hajnalnak vélve,
felöltözött, már nem találta a corridoron a koporsót. Azt olyan
mesterséggel vitette el onnan Leon, hogy őt fel nem zavarta álmából.
Rafaela azután künnmaradt az üres corridoron, s a párkányzatra kidülve
várt Leonra.
Már annyira volt vele, hogy várt reá.
Nem tudott magának számot adni róla, hogy mi az? több-e, mint puszta
érdeklődés, több-e, mind engedelmesség az atyai végakarat iránt, több-e,
mint ragaszkodás az erősebbhez? várt reá.
Szép, csendes, holdvilágos éj volt. Éjfél utánra lecsillapult a szél.
És Rafaelának eszébe jutott, hogy van valahol a világon egy másik nő, a
ki a napi vélemény előtt az ő vetélytársnője; mert neje lett annak a
férfinak, a ki tőle eljegyzett vőlegény korában elvált. A világ örömest
beszél a szép nőkről s ez a nő szeret beszéltetni magáról a világgal. Az
a félbeszakadt légyott nem maradhatott titoknak; a diplomaták
feljegyezték belőle a világtörténetre kiható mozzanatot, s a nők a
szenvedély és önuralom rendkivüliségeit. Rafaela is megtudta azt, a mi
ezzel a nővel történt. Ez a nő épen így várt egy holdvilágos éjszakán
Leonra: szivében tilos szenvedélylyel, s a hogy a kéjmámor és a
gyilkolási düh együtt szokott járni, a vétkes szerelem összeforrva
szivében háboruszomjas vad indulatokkal. A nő szép volt, csábító és
önfeledt. S ez a nő hiába várt erre a férfira, a kire ő most. S a kinek
a lépteit már hallja a távolból a fövényen ropogni, a ki az ő hivására
megjelen. Vajjon a két nő közül melyik a nyertes, melyik a vesztes fél?
Rafaela a corridorról kivánt jó reggelt Leonnak, mikor az a ház elé
érkezett.
Leon felsietett hozzá.
– Egy órával korábban jöttem, mondá Rafaelának; a szél egyszerre
lecsendesült: jó lesz felhasználnunk az időt a hajóraszálláshoz, mert
hajnalra ismét fel fog támadni a szél.
Rafaela megvolt régen útikészületeivel. A férfi-cselédeket előre küldé,
aztán útiköpenyegét felvéve, még egyszer megöntözé az ablakába tett
virágokat, a villatulajdonos figyelmének tanujeleit s aztán Leon karját
kérve, levezetteté magát a partig, az orvos, a titkár és a komorna
kiséretében. Rafaela egy perczben visszafordult komornájához s azt kérdé
tőle:
– Emilia! Itt van Camilla?
– Igenis, herczegnő; felelt a megszólított. Leon szétnézett. Nem látott
sehol egy harmadik hölgyet.
A part előtt a keletkező dagályban tánczoló csónakba lépésnél segíteni
kellett a hölgyeknek. Mikor a komornára került a sor, Rafaela azt mondá
Leonnak:
– Ugyan kérem, vegye át Emiliától, míg csónakba lép, Camillát.
Leon összerezzent, mikor a komorna egyszerre a kezébe adta azt az addig
kendője szélével letakart valamit. Az egy fehér czicza volt.
Rafaela észrevette e megrettenést s rábámult nagy szemeivel.
– Ön is fél talán a cziczáktól?
– Ah dehogy félek! (Hanem Livia kedvenczére ismert benne, az rezzenté
meg oly nagyon! s aztán gyöngéden odaszorítá a szelid állat
selyempofácskáját arczához s biztatólag suttogá neki: «cziucz-miucz!»)
A míg a hajóra értek, a tenger csendes volt; de alig szedték fel a
horgonyokat, midőn a tenger ismét dagadni kezdett, s a mint az induló
gőzös megkezdé oldalhintázását, a komorna rögtön eltünt a födélzetről s
lement a cabinjába lefeküdni.
A mint aztán a nap fölkelt, veres fényével még pirosabbra festve a
távozó sziklaszigetet, mintha magával hordaná a szelet, egyszerre ujult
erővel kezdte az rá, s most már a hajó nemcsak azokat a hintázó
oldalmozgásokat követte, a mik még olyan jól esnek, mint a ringatás,
hanem a mint a hullámhegyeken átbukdácsolt, egész hosszában
hányta-vetette magát, majd az orrával, majd a hátuljával ágaskodva
fölfelé.
Minden ember eltünt már a fedélzetről, maga az orvos sem tudott magának
semmi prophylacticus gyógymódot rendelni a tengeri betegség ellen: senki
sem kérdezősködött a más baja felől.
Csak Rafaela állta meg helyét és Leon a fedélzeten.
A kajüt-gádor ajtajának támaszkodva s kezével a kilincsbe fogózva, nézte
a büszke hölgy a feje fölött elrepülő felhőket. Esőköpenyének csuklyáját
fejére húzta, oltalmul a födélre felcsapó, frecscsenő hullámok ellen s
beszélgetett Leonnal, ki a gőzhajókéményt megerősítő lánczba kapaszkodva
tartá fenn magát.
– Én szeretem a tengert. Ha tengerész neje volnék, mindig együtt járnék
vele. A kinek a tenger a hazája, az hontalanná nem lehet soha. A tenger
nem enged magára határokat festeni, mint a föld. Az nem engedi magát
meghódítani. A tenger megvalósulása a «közös haza» eszméjének. A tenger
soha sem olyan mostoha ahhoz, a ki rajta keresi kenyerét, mint a föld, s
annyi embert táplál, mint a föld s annyinak ád sírt, mint a föld. Most,
mikor ez a hajó recseg-ropog alattunk, mikor azt kell hinnem, hogy a
jövő perczben a tenger fenekéig sülyedünk le, s a hullám mint egy
hegyláncz közeledik felénk: arra gondolok, hogy mennyivel nyugodtabb
helyen vagyok én itt most, mint volnék abban az országban, melynek a
földe hány most ilyen hullámokat, mint ez a tenger, s egész
tartományainak elsülyedését siratja. S ettől a gondolattól az orkán maga
szelid tündérnek tünik fel előttem. Ezzel szoktam minden rossz érzést
leküzdeni magamban, arra gondolok, hogy mások még jobban szenvednek,
mint én. Én szeretem ezt a vihart. «Ezt» a vihart!
– Nekem is jó barátom a tenger, szólt Leon; s még úgy jöhet, hogy
tengerész leszek. Mindig kárhoztattam őseinket azért, hogy úgy szerették
a lovat, szerették volna inkább a hajót. Akkor nem keresték volna a
pusztát, a hol zöldebb a fű; hanem a partot, a hol szabad a tér. A
mennyi erővel Magyarországot elfoglalhatták, annyival letelepülhettek
volna Japánba. Ez az ország az én eszményképem. Nem hiszem, hogy valaha
oda ne kerüljek. Köröskörül tenger. Semmi szomszéd, semmi atyafi, semmi
diplomatia. Maga teremt magának mindent.
Rafaela panaszkodott, hogy lábai reszketnek, bárhogy erőlteti magát: nem
tud állva maradni.
– Ez pedig a legelső, hogy a tengeri betegséggel megküzdjünk, az állva
maradás, mondá Leon. Támoszkodjék ön vállamra s engedje, hogy karommal
fentartsam.
Rafaela úgy tett s aztán, mikor Leon átkarolta, nem szédült többé a
feje.
Addig-addig dicsérték egymásnak a tengert, míg az kiengesztelődött a sok
magasztalásra: dél felé megszünt a vihar, eltisztultak a felhők s a
hullámhegyek szép sima völgyekké lapultak alá, miken most már a kis
gyors yacht hintázva lapátolt előre.
A lélekerő csakugyan csodát tett Rafaelánál; aczéllá tette idegeit. Nem
szenvedett a tengeri betegségtől, a mi valamennyi kisérőjét előfogta.
Leont természetesen nem. Ő megszokta már a tengert régen.
Eddigelé kevés hajó tünt fel láttávolukban, az is messze elmaradt; de a
mint a vihar megszünt, egyszerre kezdtek feltünedezni a vitorlák s a
gőzhajót jelző fekete füstvonalak a láthatáron.
Egy nyugot felől jövő gőzhajó egyenesen az ő útjokat látszott
keresztezni. A hajó hadi fregatte volt, két árboczos, vitorlával és
gőzzel haladt. A mint egyre közelebb érkezett, felismerték benne a
franczia czirkáló hadihajót.
– Ez alkalmasint velünk akar szóba állni; jegyzé meg Rafaela, távcsövét
felé irányozva.
– Akkor az ő dolga, hogy utolérjen bennünket, mondá nyugalommal Leon.
A czirkáló megjelentére a kelet felől mutatkozó vitorlák legtöbbje
irányt változtatott. Azok alkalmasint német hajók voltak s nem igen
kinálták oda magukat hadi zsákmányul: a fregatte nem talált mást
útjában, mint a yachtot. Azt utól is érte Neuwerk magaslatán. A yacht
nem tartozott róla tudomást venni addig, míg meg nem szólal. A fregatte
megtette. Félmérföldnyi közelbe érve, jellövést adott: mire az utazó
gőzös megállt s közelbe engedte amazt magához jönni. A czirkáló hajó
mintegy tizenkét fonalnyi közelig jött a yachthoz, s akkor
hosszoldalával fordult felé, rátátva tizenkét ágyuja torkát.
Akkor aztán egy csónak hagyta el a hadihajót, mely a gőzöshöz evezett.
Egy tengerész hadnagy jött rajta, hat tengerész katonával.
Nehány percz mulva a födélzeten volt a tiszt és a katonák.
A yacht kapitánya és a tengerész hadnagy a szokott értekezést
megkezdték. Ez előkérte a hajóiratokat, amaz megmutatta neki azokat.
Minden rendben találtatott.
– Semmi hadi dugárú a hajón? kérdezé a hajóshadnagy.
– Semmi; felelé a kapitány jóhiszemüleg.
A hadnagy kötelességéhez hiven széttekintett, az adott szón kivül, még
saját szemeivel is meg akarva győződni s a legelső tárgy, a mibe
belebotlott, a koporsó volt.
Ez a hajó födélzetén feküdt, leszorítva erős vaspántokkal és csavarokkal
a padozathoz. Nem volt betakarva semmivel.
– És ez itt, uram? kérdezé a hadnagy.
– Ez egy koporsó. Felelt a hajóskapitány.
– Igen. De ólomkoporsó. Nem tudja ön, hogy az ólom mai napság hadi
dugárú?
– Nekem úgy lett feladva, mint koporsó. Egy előkelő magyar főur fekszik
benne, kit Helgolandból haza szállítanak.
– Ezt én hihetem is, nem is.
– Itt van a családja, orvosa, kisérete, a kik mind bizonyítják.
Azok valóban mind ott voltak már a fedélzeten s várták, hogy mi lesz
ennek a kimenetele?
– Ezt látta ön előre: sugá Rafaela Leonnak; odatapadva hozzá s karjába
fogózva.
– S ha úgy van is! mondá a hadnagy, azt csak nem képzelik önök, hogy én
nyolcz-tíz mázsa ólmot az orrom előtt behagyok csempészni Németországba
egy halott által?
A yacht kapitánya erre kijött türelméből.
– Tán csak nem kivánja ön, hogy a tengerbe dobjuk a holttestet a
koporsóból? viszonzá s tevé hozzá nyomatékkal: «ez egy igen előkelő
férfiú volt!»
Ez a szó tűzbe hozta a fiatal hadnagyot.
– Ejh uram! Mit akar ön? Most, mikor a legderekabb férfiak ezrei rakásra
hullanak a csatamezőn, s urat, közvitézt egymásra dobálnak egy közös
verembe; mikor a legnemesebb férfiak hulláin a hollók osztoznak; a mikor
hősök, hadvezérek, lángelmék és özvegy asszonyoknak egyetlen fiai beérik
százan egy fakereszttel; most, mikor hidegvérrel rugják félre a
koponyát, a mi tegnap még egy félistené volt: most azt kivánja ön, hogy
sirassunk meg egy magyar főurat, a miért egy nyugodalmas halál után nem
adatott neki más sir, mint a dicsőséges tengerfenék? Hát egy vég
vitorlavászon, egy ágyúgolyó, három bucsúlövés, félárboczra felvont
lobogó s tizenkét fonálnyi mélységű tengervíz nem elég temetési
tisztesség-e a világ bármely herczegének?
Leon érzé, hogy a leány keze reszket az övében.
Hirtelen odalépett a két értekező tengerész közé.
– Uram!