valami nagy bűnt követett volna el, s most azért el volna itélve ennyi
és ennyi esztendei fogságra. S ilyen bűnt követett is ön el, s ezt a
büntetést meg is érdemelte érte. A komédiajátszás volt a bűne. Az, hogy
igazi szerelmét úgy eltitkolta, hogy azt hazudott csapodársággal úgy
elálczázta, hogy mindenkit megcsalt vele. Ha ön csak egy elejtett szóval
gyaníttatta volna ezt a herczeg előtt, ha őszintén megvallotta volna
neki, atyja helyett atyjának, hogy Liviát szereti, hogy őt magának
eljegyezte: ha ön csak egyetlen egy irott sort adott volna Livia kezébe,
a mivel az Rafaelának szemérmesen eldicsekedhessék, ez a balhelyzet most
nem állt volna elő.
Leon homlokát verte tenyerével.
Az az estély! az az estély! (A Badenben eltöltött éjszaka jutott
eszébe.)
Akkor készült épen Liviának irni és érzelmeinek őszinte bizonyítványát
adni. Mennyi rosszat tett a helyett! Itt hibázta el az egész életét.
– A bal helyzetet az önmaga választotta szerep idézte elő. Én elismerem,
hogy a szándék igen okos, túlságosan is finom észszel kiszámított volt.
Egy fiatal férfinak, ki a világban gyorsan akar utazni, magas czélt
elérni, nincs előnyére az, ha elárulja, hogy szive már le van kötve. És
épen azt, hogy egy szegény, jelentéktelen leány sziveért van cserébe
adva. Még a kész feleség nem olyan nyűg a pályatörőnek, mint a bevallott
jegyes. Hogy önök ezért titkolóztak, azt értem és helyeslem. Hanem már
most játszsza ön végig a szerepet. Titkolja el tovább is azt, hogy
szeret, s emelkedjék mindig magasabbra: míg egyszer oly magasra jut,
hogy nem kénytelen semmit titkolni többé.
– Kedves madame Corysande, én nem emelkedem már sehova. Lezuhantam:
elértem pályám végét. Semmi közöm többé herczegekhez és államférfiakhoz;
kifacsart czitromhéj vagyok. Experimentum in anima vili. Nincs semmi
vágyam, semmi ambitióm. És semmi kilátásom. Talán ha utána járnék,
megnyerhetném, hogy egy kis titkos évdíjacskát kapjak, mint nyaktörési
fájdalompénzt a szemérmetes rendelkezési alapból; de hogy mennyire
szándékozom ezt tenni, azt megitélheti ön abból, hogy utolsó birtokomat,
Szent-Ilonámat eladtam, hogy annak az árából visszafizethessem a
kegyelmes uraknak azt az összeget, a mit rám bíztak, mint diplomatára,
hogy költsem el, s én nem végeztem be, a mit rám bíztak, mert előbbvaló
kötelességem volt. Azt megtehették, hogy ledobjanak; de hogy akár
térdre, akár hasra essem, az nem tőlük függ: én estemben is fejjel
fölfelé akarok maradni.
– Szentséges Isten! Ön Szent-Ilonát is eladta? Hisz akkor önnek semmije
sincs többé?
– Van! Meg vagyok magam magamnak.
– S hogy akarja ön Liviát akkor elvenni?
– Hát csak a gazdagoknak van joguk házasodni? Elviszem őt magammal a
világnak valamelyik zugába, a hol még van értéke egy embernek, a ki
nyelveket tud, dolgozni szeret, s hideget, meleget kiáll. Ne féltsen ön
engem attól, hogy én nem tudok becsületes úton kenyeret keresni. Nem
kell senki pártfogása többé. – Kérem önt madame Corysande: ha már nem
engedi ön, hogy őt láthassam, mondja meg neki, hogy szegény vagyok: de
nem koldus. Nincs mit várnom senkitől; de nem is tartozom senkinek
semmivel. Meg vagyok halva tökéletesen: a hogy csak egy elhibázott élet
az egy halállal befejezve lehet. De el vagyok határozva újra kezdeni az
életet s ujjá teremteni magamat. Most már nem kinálok neki megosztott
dicsőséget, jólétet; hanem megosztott fáradtságot és nélkülözést.
– Ön rettenetes csábító! Tudja jól, hogy ha a világ kincseit igérné
neki, azokkal ki nem csalná rejtekéből, de ha azt mondja neki: «nézd,
nincs egyebem, mint száraz kenyerem»: azzal el fogja őt csábítani. Jó.
Én mégis át fogom neki adni az ön izenetét. S nem fogom lebeszélni róla,
hogy választ adjon rá önnek. Hanem már most egyre kérem. Nem szükség
becsületszavát vennem: csak belátására hivatkozom. Önnek sikerült Livia
nyomaira akadni; bármennyire igyekezett is ő azokat mindenki előtt
eltakarni. Mindenki előtt rejtve maradhatott: ön előtt nem. Ez nem is
csodaeset. Már most még ahhoz sem kellene bűvészet, hogy ön azt is
kitudja, hol lakom én? s egész a rejtekig eljöjjön; de gondolja meg,
hogy ezzel nem érne el egyebet, mint hogy azt a szegény gyermeket utolsó
szerény menhelyéből is elriasztaná s tovább kergetné a világba. – Ily
kegyetlen még a szerelem sem lehet.
– Igérem, hogy nem fogom őt keresni.
– Akkor viszont én is megigérem önnek, hogy minden héten ezen a napon,
ebben az órában itt fogok ülni ezen a padon: és ha ön is idejön, hírt
mondok önnek Liviáról.
– Köszönöm, nagyon köszönöm.
Leon megcsókolta mind a két kezét madame Corysandenak, a mi ellen Pamina
hangosan tiltakozott: azt hitte, valami merényletet követnek el úrnője
ellen.
– Tehát csak mához egy hétre hallom meg a választ! Addig nem jövök ki a
házból.
– Dehogy nem. Addig lát ön valami kezdet után, hogy tudjak én is ön
felől valami újat mondani.
– Jól van, madame Corysande. Hanem már most még egyet. Beszéltünk száraz
kenyérről. Mily édes az, ha kétfelé van törve, ha meg van osztva.
Mondám, hogy én koldus nem vagyok. Annyi vagyonom még maradt, hogy azt,
a kit szeretek, szükséget szenvedni ne engedjem.
Madame Corysande e szónál büszkén állt föl helyéből s végignézte Leont.
– Uram! Ön még nem ismeri saját kincsének egész értékét! Az a leány, a
kit ön magáénak tart, még tőlem: egy nőtől sem fogad el ajándékot, hanem
dolgozik annyit, a mennyit lehet, s beéri kevéssel.
– De én nekem elviselhetlen az a gondolat, hogy ő kényszerű munkával
megrontsa egészségét, azokat az ő szép kék szemeit!
– Hja uram, ez a végzet! Ön szerezte azt neki és magának, már most tűrje
nyugalommal, mint ő. Elhiszem, hogy ez önnek fáj. De hisz ez büntetés:
várja végét! Ön még csak tegnapelőtt halt meg s ma már fel akar támadni?
Soha sem láttam ilyen türelmetlen halottat. Várjon! Mához egy hétre
találkozunk. Adieu! Gyerünk Pamina!
Azzal odahagyta Leont.
BOLOND SZERENCSE.
Leonnak legelső dolga volt váltóit pénzzé tenni s azután pénzterhétől
megszabadulni.
E végett legelőbb is fel kellett találni a maga vas kakaduját, a kinek
az alkalmatlan hitbizományt visszaadja.
Másutt bajos volt azt megtalálnia, mint az udvari kanczelláriánál.
Gondolta, hogy a kapus talán útba tudja igazítani.
A bankutczához a hadügyministerium palotája előtt visz el az út. Ezt az
utat sokszor járta Leon, s valahányszor elment az ott kiszegezett két
ágyu előtt, (a mik czímernek vannak kitéve, hogy a publikum tudja, mi
van a boltban?) a sétabotjával mindig egyet húzott rájuk. Az ilyen
civilistának könnyebb a lelke, ha egy olyan excellentiás réztekintélyt
insultálhat. Ezúttal olyat ütött az egyikre, hogy a pálczája
végighasadt. Járhatott aztán vele, mint harlekin a csattogtatóval.
A bankutcza szegletén egyszer csak a nyakába esik valaki, s jobbra-balra
megcsókolja. Épen az ő vas kakaduja volt.
Gavallérnak volt öltözve az öreg, fehér figaró a fején, kék frakk és
porczellánfehér inexpressible.
– Szervusz! lelkem, Leonkám. Hozott az Isten! Hová indultál? Az udvari
kancelláriaba? Ne menj most oda.
– Hiszen csak azért akartam oda menni, hogy téged megtaláljalak. Ezen
szerencsét elérve, ne félj, nem taposom én le azt a szép zöld
petrezselymet, a mi a magyar udvari kancellaria küszöbén terem.
– Haha! Nincs igazad. Mert minden két esztendőben egyszer lekaszálják
előtte a füvet, mikor a delegatio ott ül. Hát velem akartál találkozni?
Nagyon derék, hogy nem feledkeztél meg a szegény öreg vas kakaduról.
(– Dejszen: már nem te vagy a vas kakadu; hanem én, gondolta magában
Leon.)
– No hát ha háborítatlanul akarsz velem fecsegni, tudok én itt a
verestorony-utczában egy kedves kis csapszéket, a hol pompásan csinálják
a beafsteaket s kitünő borok vannak, oda beülünk egy kis külön szobába,
aztán kibeszélgetjük magunkat. Ott nem háborgat senki. (Az öreg úr nagy
inyencz volt.)
Leon ráállt az indítványra s aztán mentek egymás után. (A bécsi
belvárosi utczák tudniillik arról nevezetesek, hogy két ismerős, ha
együtt akar menni, akkor egymás mögött és előtt kell hogy menjen;
karöltve pedig csak azok járnak, a kiknek kiválasztott gyönyörüségük
telik az oldalba lökdöstetésben. Jártas emberek leginkább úgy szoktak,
hogy társaságban egyik az utcza jobb, másik a bal járdáján halad egymás
mellett.)
Csak a kis vendéglő ajtajában találkozhattak ismét össze.
A kis öreg úr itt már nagyon otthonosnak látszott; a felszolgáló
személyzet sajátszerű bizalmas mosolylyal fogadta. Úgy látszik, hogy ő
szokta idehordani az idegen vendégeket.
– Jean! nyissa fel a numero 4-et; aztán két beafsteaket, angolosan.
Úgy-e, te is angolosan szereted, Leon? Olyan legyen, mint az epigramm!
Aztán semmi burgonyát hozzá! A burgonyától az ember ostobává lesz. A
burgonya nem egyéb, mint egy óriási nagy hazugság, a mivel az embereknek
a gyomrát megcsalják. Hús az étel, semmi más. A többi csak formalitás.
E közben bevontatta magával Leont a számukra felnyitott kabinetbe, a hol
rögtön meg lett részükre terítve az asztal, s előállt az az ökölnyi kis
ember, a ki bort szokott hozni a vendégeknek.
– Nos, Relli! hát van-e már szeretőd? Micsoda bort adsz nekünk inni?
Hozz legelébb is útcsinálónak két palaczk Chablit. Vagy jobb szereti tán
az én barátom a Liebfrauenmilchet? Vagy a Steinheimer Cabinetet? Vagy a
Chateau Margot-val tartsunk?
– Hallod-e öregem, mondá Leon; ne rendelj most drága borokat, mert
szűken kell bánnom a pénzzel.
– Ah! Az öreg úr nagyot bámult. No hát fiam, hozz két «pfiff» Vöslauert.
Mikor aztán egyedül maradtak, oda könyökölt Leon elé s suttogva mondá
neki:
– A mennykőbe is! Olyan laute gazdálkodtál Párisban, hogy elfogyott a
pénzed?
– Nem fogyott el. Sőt inkább visszahoztam az egészet; épen azért
kerestelek, hogy visszaadjam, itt van; nesze.
Azzal kivette tárczájából a csomagot s odatette eléje.
A vén diplomata nagyon rázta a fejét s vonogatta a vállait.
– Mi ez kérem? Nem értem.
– A pénz, a mit te nekem adtál s a mit én neked most visszaadok.
Az öreg úr mind a két tenyerével lecsapott az asztalra. S oly oly
féktelenül nevetett, hogy elárulta, hogy mind a két fogsora hamis.
– No ez jó! No még így nem tréfált meg senki, a mióta kétágú vagyok.
Ugyan kérlek, keress magadnak valakit, a kivel elhitesd, hogy én ennyi
pénzt adtam te neked! Ha csak ellennyugtát nem produkálsz róla.
Nem lehetett a beszédet folytatni, mert a kis Relli már jött a két pfiff
borral. Itczényi pohárnak a fenekén egy ujjnyi ital. Ezt nevezi a bécsi
ember egy «fütty» bornak, aztán azt párkányig tölti vízzel s nem
részegszik meg tőle.
– Micsoda ez? förmedt fel az öreg diplomata: hát te pagát ultimója a
pinczéreknek, két fütty borral akarsz bennünket megtraktálni? Hát nem
értetted, mit mondtam? Hozz két palaczk Chablit «és» egy
Liebfrauenmilchet! Ezt meg idd meg magad!
A kis Ganymédes bámulva nézett rá.
Az öreg úr aztán felkapkodta az asztalon heverő pénzcsomagot s
végigpörgette azt a kis Relli orra előtt.
– Láttál már ennyi pénzt egy rakáson? – Ez mind az enyim.
Erre a kis Relli, minden tiszteletről megfeledkezve, hangos nevetésben
tört ki és úgy elszaladt, hogy majd a fejével vitte ki az ajtót.
– No, kedves Leon: hát adj ide belőle egy ötöst, aztán a többit tedd el.
– Kedves öregem, mondá Leon. Én most semmi tréfáló kedvemben nem vagyok.
Ellenkezőleg úgy érzem, mintha neki kellene indulnom, úton-útfélen
minden embernek igazat mondani, míg valahol agyon nem ütnek. Hát csak
hagyj fel mindenféle komédiajátszással. Énnekem ezt az összeget te
hoztad, arra a czélra, hogy egy diplomatiai küldetéshez eszközül
szolgáljon. Én ezt a küldetést nem hajtottam végre, a pénzt tehát vissza
kell adnom. Én nem élek Dispositionsfondból.
– Arra esküszöm neked, hogy ez nem került a Dispositionsfondból.
– Hát akár honnan került: én azt, a mire ezt fordítani kellett volna,
nem végeztem el.
Az öreg úr nyelvét ajkai közé fogva mosolygott s aztán ráütött Leon
kezére:
– Te azt a küldetést nagyon jól hajtottad végre. Ne vágj a szavamba
kérlek. Te most jösz a faluról, a veremből, a föld alól? Nem tudsz
semmit. Hiszen remekeltél, te! Te lángész! Te burokban született! Te
szerencse fia! Hiszen úgy végeztél el mindent, mint egy táltos! Hiszen
te boszorkánymester vagy!
– Gúnyolódol?
– Azt hajtottad végre, a mi feladatod volt. Őszintén, teljes buzgalommal
jártál el azon küldetésben, hogy a világ sorsát intéző diplomatákat a
helyzet «valódi» megismertetésével békeszeretetre, engedékenységre
hangold. Minden utat és módot megkisértél. S úgy viselted magadat azon a
sikamló parquetten, mint ellenfeleidnek egyenrangú ellenviadora. Mert
nézeteidet mindenütt sietett egy másik tábor megczáfolni, a véleményt, a
mit te építettél, megdönteni, a «hamis» helyzetet érvényesíteni. A mi
embertől kitelt, azt te becsületesen megtetted és sok leleményességgel.
Irtál memorandumokat, hírlapokba leveleztél, szövetkeztél a távol
elvrokonokkal, ismereteket szereztél, még a munkások békemeetingjén is
szónokoltál; emissariusaid bejárták az egész országot s tudósításaid
pontosak és igazak voltak minden tárgyról. De valamennyi ötleted kőzött
legremekebb, leggeniálisabb volt – hirtelen eltávozásod Párisból.
– Ah!
– Bizonyosan neszét vetted annak, a mi készülőben volt köröskörül. Arról
már bizonyosságot szerezhettél magadnak, hogy a két hatalom között, mely
az élethalálharcz eszméjét már «nemzeti becsületkérdéssé» emelte,
kibékítésről szó sem lehet. Azt is jól láttad, hogy egyetlen egy
államnak a beavatkozása e rettentő harczba egész Európát lángba borítja,
s e tűzpróbán keresztülmenni legkevesebb szüksége van a te szegény kis
újra épülő hazádnak. Láttad pedig jól, hogy mások hova törekszenek.
Ilyen válságos időkben nem az emberi vélemény dönt, nem az igazság, nem
a logika: hanem az események, a világtörténet nagy véletlenei.
Leon bámulva hallgatá, hogy mondja el más az ő saját gondolatait.
– A dolog így történt. Julius 7-dikén kaptad te azt a táviratot, melyben
megczáfolják Bécsből a tűzérütegek hadilábra állását. (No azt már minden
ember tudja, hogy hivatalos dementiket hogyan kell olvasni.) Másnap
Nornenstein Alienor elutazott Délnémetországba; ugyanaz nap megérkezett
Nornenstein Octavián Párisba. Neked azt mondták, hogy kedves menyét
meglátogatni ment oda; de te jól tudtad, hogy egy nagy kölcsönt megkötni
siet, a mi nélkül a liga meg sem mozdulhat. Párison kellett keresztül
mennie Brüsselbe; mert Németországban nagyon keresett czikk volt már
személyleirása. – Ekkor legjobban hizelkedett neked minden ember.
Estélyeket rendeztek számodra, szép asszonyok igértek édes
pásztor-órákat. Szükség volt még néhány napig a te békecsináló munkádra:
szükség volt a te bizalomtól ragyogó arczodra, melytől a finánczvilág
matadorai a napfényt prognostisálhatták. De te keresztet húztál a
számításaikon végig. Egy héttel korábban észrevetted, hogy politikád meg
van bukva, mint megtörtént volna. Kaptál valami indifferens levelet, a
mit odavittek utánad szándékosan az estélyre s te azt elolvasva, azt
mondtad, hogy rögtön haza kell menned. S minő művészettel adtad ezt a
jelenetet! Az egész társaság a te arczodat nézte. A sürgöny szavait
arczodról, homlokodról olvasták. Elsápadtál. Ajkaid reszkettek. Nagyot
sohajtottál. Minden ember kitalálta, hogy meg vagy bukva. Nem te magad,
de az az egész missió, mely rád volt bízva. Ellenfeleid győztek; azoknak
a tervei valósulnak. S te még annyira vitted a művészetet (nem is
említve azt, hogy a hangodat egyszerre rekedtté tudtad tenni), hogy
félbehagytál egy légyottot egy igen szép istenasszonynyal, a mit más
aligha tett volna a helyedben s ezzel tökéletessé tetted az illusiót.
Mikor elhagytad a társaságot, kifüstölték utánad a szobát salycilsavval:
annyira érzett rajtad a bukott diplomata halottszaga. Pedig hát abban a
levélben mindössze is alig lehetett egyéb, mint az, hogy «köszöntet
Fifine, elfogyott az apró pénze». Emlékezem a duennára, a ki a levelet
odahozta a hivatalba, hogy (miután holtartózkodásod nem tudatik) küldjük
azt utánad ibi, ubi». A nevét sem akarta megmondani, sem azt, hogy hol
lakik? De én azért már kitudtam a lakását.
– Ha tudod, meg ne mondd, sietett közbevágni Leon.
– Értem, értem; szólt ravaszul hunyorgatva a vas kakadú; pedig az egy
igen jóravaló kis leány lehet. Nem láttam ugyan, hanem minden
tudakozódásomra azt a választ nyertem, hogy igen tisztességesen él;
sehova nem jár, egész nap, sőt még éjjel is dolgozik és senkit el nem
fogad: és még senkitől levelet nem kapott. És így tőled sem. A mi egy
kis kegyetlenség. Hanem hát igazad van. Semmi sem tarthat örökké. Tudok
én mindent! Látom én a te utaidat. Nagyszerű terv ez a tied, s én már
tudom, hogy sikerülni fog. Mindent tudok. Az ilyen terv keretébe persze,
hogy nem illik bele a kis varróleány: annak a photographiáját bizony ki
kell tenni a levegőre, hogy hadd szíjja ki a nap. Az ilyen viszonyt jobb
előre felmondani, hogy az ember minden későbbi pletykának elejét vegye.
Minden becsületes ifju azt tenné a te helyzetedben. Hanem legalább
anyagilag gondoskodjál majd szegényről. De hát mit adok én neked
tanácsokat? túljársz te minden ember eszén. Szived is van hozzá. No de
most tedd el innen az asztalról azt a pénzt s ne compromittálj vele
engem. Hiszen ha hírbe hozasz ennyi pénzzel, soha sem kapok senkitől
semmit. Ha nincs szükséged rá, add oda valami inséges czélra; van az
nálatok otthon elég. Tudom, hogy nem szorultál rá.
– Te! Én azért, hogy ezt az összeget kiegészítsem, utolsó kis
szentilonai birtokomat adtam el.
– Hát hisz azt is jól tetted. Mit is bajlódnál a hét szilvafáddal ott az
oláhságban? Dynasta vagy te már barátom! Dynasta: kis király. – De mit
beszélek én neked itten komoly ostoba képpel olyan dolgokat, a miket te
jobban tudsz, mint én.
– Nem tudok semmit.
– No hát majd megtudod rövid időn, a mikor minden ember megtudja. Az
igaz, hogy bolond szerencséd van, s ezúttal épen «az okosé a szerencse».
De már most – kiment a pinczér – beszélhetünk tovább azokról a
történtekről, a miket te nem tudhatsz. Te a legkisebb részletekig
kidolgozva játszottad a szerepet. Még azzal, hogy hirtelen elhagytad
Párist és nem búcsúztál el senkitől, nem volt minden befejezve. Az egész
úton mindig volt valaki, a ki figyelemmel kisérjen. De rossz kedélyed
egy perczre sem hagyott el. Remek gondolat volt tőled különösen az, hogy
Gänserndorfnál Bécset elkerülted. Ezzel hitelesítetted meg a bukásodat.
Többé nem lehetett kétség. De még mindig kisértek tovább. A dancsvári
postaháznál, a míg levelet írtál főnöködhöz: (lemondás volt az, keserű
és száraz), valaki a szomszéd szobából szinházi látcső segélyével
olvasta el a távolból, hogy mit irsz! Még azután a szentilonai útra is
adtak melléd útitársat; de még később azt is megtudták, hogy egész nap
vadászni jársz s vad nélkül térsz haza; levelet se nem kapsz, se nem
írsz. Tökéletesen bolonddá tetted üldözőidet.
Leon bámult és hallgatott. Nem bírta megérteni, hogy az, a mit ő
kétségbeesésében tett, vagy nem tett, hogyan vált, akár tény, akár
mulasztás alakjában világtörténeti mozderővé?
– Most már előjöhetsz s megmutathatod magadat. A mik azóta a világban
történtek, azokat megtudhatod a hirlapokból. A háboru kitört. Ezt nem
akadályozhatta meg senki. De bizonyos körökre nézve nagyon korán tört
ki. Hüh! hallanád csak, hogy szidja Nornenstein Octavián Falbenheim
vezérőrnagyot, s Falbenheim meg Octavián fejedelmet; mind a ketten
Alienort, s mind a hárman tégedet! Egész légváruk szétomlott. Sisyphus
köve, a mit nagy igyekezettel felhengergettek a tetőre, a túlsó oldalon
megint legurult. Csak tíz napot nyerhettek volna még! Ezóta a háborút
nem profilban átnók, hanem en face. Minden tervüket elrontottad nekik. S
ezzel a rontással győzelemre segítetted itthon mindazokat, a kiknek
hűségeddel tartoztál. Milliókat takarítottál meg az országnak, és nagy
catastrophák elhárításában voltál szerencsés eszköz. Ezt mindenki tudja
rólad, s patronusaid azon töprengenek, hogy micsoda nagy dolgokat
találjanak ki elég nagy jutalmul számodra? Barátom! Te csodanagyot fogsz
egyszerre repülni. Léghajóban szállsz fel, s a mit a léghajóból meglátsz
földet és az égen csillagot, azt mind neked adják. S ha még csak eget és
földet és csillagot adnának; de még annál is többet! Hogy mi az, a mi
több az ég és föld minden dicsőségénél? Hát én mondjam azt meg neked?
Én, vén bagoly; neked, huszonkilencz éves daliának? Mi a legnagyobb
kincs? Aztán még a kincsek között is kincs! – Eredj már! Nevesd el
egyszer magadat. S ne csinálj nekem folyvást ilyen morfondirozó képet.
Tedd bolonddá az egész világot: de engemet ne! Hiszen jobban tudod te
azt, mint én. – No de hát csak én magam egyem és igyam? Koczczints
legalább… annak a szép hölgynek az egészségére, a kiről most
gondolkozol!
«Annak» az egészségére, a kiről most gondolkozott, csakugyan kiürítette
Leon a poharát.
A vén diplomata azért, hogy beszélt, becsülettel megfelelt a reggelinek
is s nem szégyenítette meg a jó borokat, s a míg kedélyesen szürcsölé az
arany nedvet, kedvteléssel mondá:
– Bizony a jó rajnai bor többet ér a rajnai szövetségnél. Phá! Hanem te
kedvesem, ugyan jól megtanultál hallgatni. A mit eddig felfedeztél
előttem külföldi tapasztalataidból, azért nem adna nekem egy ujságíró
három hatost. És még csak nem is kérdezősködöl. Nem akarod velem
tudatni, hogy van valaki a világon, a ki érdekel. Teszem föl: egy beteg
ember.
– Etelváry Miksa herczeg!
– Én is azt gondoltam. Azt hiszem, hogy csak azért nem kérdezősködtél
felőle nálam, mert meg akartad őt látogatni. Elkéstél vele. Ő tegnap
utazott el a szép herczegnővel együtt.
– Hová?
– Bizony messze: Helgolandra. A honnan aligha fog visszatérni többé. Az
utolsó napokat szakadatlan izgalomban tölté, testi-lelki erejét
megfeszíté, hogy a harczi politikát megdöntse. Egy maga egy tábor volt,
a mi egy hadjáratnak állta útját. Erős összeötközései voltak
Nornensteinékkal s csak magas személyek közbejövetele akadályozta meg,
hogy párbajra nem került a sor a két főúr között. Azt tudod, hogy mivel
indokolta Nornenstein fia eljegyzésének fölbontását Rafaela
herczegnővel? (a minő megbántást nem szoktak olyan könnyen elengedni.)
Hát Alienor princz igen szivesen udvarolt Rafaela herczegnőnek; de (úgy
hiszem) még szivesebben a társalkodónéjának. Ez a kedves gyermek vette
azt észre s sajátszerű védelmet talált ki a maga számára. Egy szép fehér
cziczája volt, azt vette az ölébe, mikor Alienor közeledett hozzá. Ezt
pedig a nyavalya töri ki, ha egy macskát meglát. Kénytelen volt
felbontani a viszonyát a macskák miatt. Miksa herczeg e mentséget teljes
értékűnek fogadta el. Felőled pedig sokat tudakozódott. Naponkinti
sürgönyeidet mindennap megtekintette s meg volt velük elégedve. Rögtöni
eltünésed hírét mikor megvitte neki valaki, hahotára hallotta őt
fakadni. Azt mondta, hogy az geniális ötlet volt. Ez volt utolsó
nevetése életében. A gyors következmények igazolták felfogását.
Nornenstein Octavián visszajött, re infecta; Alienor valamerre
Schweitzba menekült s úgy meg van ijedve, hogy Törökországnak akar
kerülni hazatértében. A felesége meg ottrekedt Párisban. Falbenheimtól
tíz napig nem hallott az ember egyebet, mint fogcsikorgatást, meg azt a
mondatot, hogy «se bakkancs, se köpönyeg». Elmaradt az egész utazás!
Etelváry Miksa herczeg azt mondá: «munkánk be van végezve» s azzal
összeroskadt. A küzdelem tartotta fenn életerejét, a győzelem végét
vetette mind a kettőnek. Orvosa sietteté, hogy menjen Helgolandba minél
előbb. Ő napról-napra várt te reád. Nagyon helyeselte, hogy úgy
elvonultál a világ elől, de az utóbbi napokban már türelmetlen volt,
hogy még sem jösz elő. Írni hozzád nem lehetett: azt mindenki megtudta
volna. Tegnap már rákényszeríté az orvosi tanács, hogy szánja el magát
az útra, s ő elment, üdvözletét hagyva számodra hátra.
– Lehet még Helgolandba utazni?
– A franczia hajóhad ugyan tengerre szállt már, de Hamburgban, vagy
Bremerhafenben találsz elég semleges hajót, ha azt keressz. Egyébiránt
jobban teszed most, ha nem mégy sehová. Add át nekem lakásod czímét,
hogy szükség esetén rád találhassak. Én meg aztán cserébe adok neked
valami mást. Annak a kis varróleánynak a lakásczímét, a kiről nem akarsz
tudni semmit. No no no no! Csak ne förmedj fel: bepecsételem egy
levélborítékba, úgy adom át. Ha nem akarod, nem bontod fel. De jöhet
úgy, hogy kedved lesz megtudni, hol lakik? s akkor készen találod.
Tudod, sajnálom szegényt. S azt hiszem, hogy még sem fogod úgy elhagyni,
hogy ne gondoskodjál róla. Tudni fogod te annak a módját. Hiszen
gavallér ember vagy. Nos kell? vagy rágyujtsak vele?