– Hány óra tájon volt itt Livia?
– Reggeli egy és két óra között; felelt neki a meglepett pap, ki nem
vette észre a kelepczét.
Leon megcsókolta ezért a prépost kezét.
– Köszönöm páter! Már most a második nyomot is megtaláltam.
A prépost csodálkozva nézett rá.
– No de csak nem készülsz már tovább menni? Itt maradsz nálam szépen.
Megvárod az ebédet, ha máshová nem vagy hivatalos.
– Ebéd? Arról el kell szoknom.
– Csak nem bolondultál meg. Miért?
– Azért, mert nem lesz, a ki adjon.
– Micsoda? Becsuktak Bécsben minden vendéglőt?
– Be biz az én tárczámat. Most adtam el Szent-Ilonát Lőw Hirschnek.
A prépost földhöz csapta e szóra a gereblyét.
– Szent-Ilonádat eladtad! Hisz akkor földönfutóvá lettél!
Szerencsejátékon vesztetted el?
– A leggonoszabb szerencsejátékon.
– Hát akkor koldus vagy!
– Annál még sokkal rosszabb. «Úr» vagyok, a kinek nincs pénze.
– Hát akkor micsoda lélekkel mégy te most felkeresni azt a leányt, a
kinek azt igérted, hogy felviszed őt magaddal együtt majd a magasba!
– Hát hiszen oda akarom őt vinni a «magasba».
– Ugyan hova?
– Hát van egy igen magas csúcs a schweiczi havasok közt, a Monte Vierge;
fölviszem őt magammal annak a tetejére, ott aztán szétnézünk a gyönyörű
világon, megesküszünk egymással, kiürítünk két kis üvegcsét, valami
mennyországba segítő folyadékkal s aztán ott maradunk örökre.
– Már megint elővett a bolondod! Hisz ott megesznek a sasok.
– Nem. Mert ott örök fagy van. A hullák kővé dermednek rögtön, s akkor
nem bántják a keselyűk. Ott megmaradnak itéletnapig változatlanul. Az a
jég el nem olvad az új cataclysmáig.
– De most csak tréfáltál ugy-e?
– Nem én. Gyóntam. S várom az absolutiót.
– Várd a botot a hátadra! (Leon félreugrott, mert a gereblyenyél megint
kézbe került.) Megállsz! Itt maradsz! Addig el nem eresztem a gallérodat
a kezemből, a mig meg nem vallod, hogy bolondoztál.
– Nem hazudhatom.
– Te! szólt a prépost, fenyegetésre fogva az öklét. Én tudom, hogy hol
van Liviád? S ha te nekem ilyen szándékot gyónsz meg, én hamarább oda
megyek hozzá, mint te: elmondom neki, hogy te őt megcsaltad, elszöktél,
váltót hamisítottál, zsiványnak álltál be. S rábeszélem, hogy férjhez
menjen, s csukjon ajtót az orrod előtt.
Erre Leon egyszerre megszelídült.
– Igazán tudja páterkám, hogy hol van?
– No hát nem akarod magaddal együtt megölni? Add ide a kezedet.
Becsületszavadra fogadod, hogy nem követed el azt az istentelenséget?
– Becsületemre.
– Szemem közé nézz! hadd tapintom meg az orrodat, nem hazudsz-e?
– Igazat mondok.
– Hát mit akarsz? valld meg igazán!
– Megvallom. Nem vagyok egészen tönkrejutott. Maradt még egy kis
összegem. Százféle dologhoz értek. Kivándorlok innen, oda, a hol a munka
nem szégyen, keresek kenyeret, a mit megoszszak vele.
– Amen!
– Hát hol van ő?
A prépost alá is, fel is fordította a tenyerét.
– Hát fiam, biz én nem tudom.
– Hát szabad csalni a papnak?
– A czél szentesíti az eszközöket. Ha két lelket megmenthetünk a
pokoltól, hazudni is szabad. Pia fraus. Kegyes csalás a neve.
– No hát köszönöm szépen.
– Megtalálod te őt magadtól is, ha Istennel vagy.
– Sietek is.
– Hova?
– Őt keresni.
– A kastélyba mégy tán?
– Kastélyba; de az nagyon furcsa kastély. – Deus benedicat
reverendissime pater.
– A herczegi család nincs idehaza.
– Számomra sehol sincs az többé otthon.
A prépost beszélt még neki, marasztalta, kérlelte, egész a kapuig. Leon
hátra sem nézett többet, felült a szekerére, visszaköszönt és
elhajtatott. Kereste azt a második lábnyomot.
A herczegi kastélyt elkerülve, a vadaskerti korcsmaházhoz hajtatott s
ott szekerét hátrahagyva, útnak indult a gyalogösvényen keresztül. Ő is
elhaladt a kőszobor mellett, mely előtt egykor Livia kétségbeesetten
térdepelt s úgy tetszett neki, mintha meg kellene azt szólítani, ha nem
tud-e felőle valamit? Az pedig nagyon sokat tudott volna mondani, ha
volna az embernek olyan érzéke, mely a kövek beszédét megértse.
Az út, a melyet választott, a vadpalatinus tanyájához vezetett.
Ugyanaz a rossz gazdaság most is, a mi azelőtt. Aszottassal,
bogáncscsal, pipacscsal, búzavirággal, szíkfűvel fölvert vetések;
kapálatlan kukoriczák, burgonyák, mikben alig lehet megtalálni a
burjántól a vetett növényt. A lóherésben egész szérük az
aranka-pusztítástól, az ugar tele szerb tövissel, az útmelléken fonnak
az ürgék háborgatatlan oduik szája előtt. A ház előfalán a mult tél óta,
mely nagyon nedves volt, s a háztetőket nyomta a magas hó, egy nagy
repedés támadt, mintha meg akarna rajta osztozni férj és feleség. Hanem
az ajtókról le volt törülve minden írás annak a bizonyságául, hogy
megint nincs itthon az asszony, a correspondentia félbeszakadt, s a
konyhaajtó küszöbét benőtte valami sárga gomba csoportostul.
A háziúrhoz vezető ajtó, (megjegyzendő, hogy sajátszerű építési móddal
volt a ház szerkesztve: külön ajtaja volt a háziúrnak, külön a
konyhának, hátul megint egy a kertbe kimenetelhez, a padlásra is
kívülről jártak fel lábtóval, sőt még a kályhákat is mind kívülről
fűtötték, azoknak az ajtajai is a szabadba nyiltak,) tehát az ajtó nem
volt bezárva: azaz hogy be volt csukva kilincscsel, de úgy, hogy azt nem
lehetett kinyitni, ha csak valaki nem tudta a fortélyát. Leon már tudta.
A tenyerével lenyomni a kilincset, ugyanakkor a hüvelykújjával a kilincs
nyelénél fogva felemelni az ajtót, a vállával egy kicsit fölfelé tolni,
aztán a térdével egyet taszítani rajta; akkor aztán kinyílik. Életrevaló
anglus pátenst kérne az ilyen találmányra.
E betörés által Leon egész véletlenűl lephette meg a háziurat, mivelhogy
a szobába nyíló ajtó helyét még egy szennyes lepedő képezte nyáron, a
minek egyik oldalán úgy kellett bebújni. Jó az a legyek ellen.
Tukmányi úr ezúttal nem patienceozott. Még annál is hasznosabb munkát
mívelt. Az asztala tele volt hintve búzával, s ő abból szemelgette ki a
markába az egyes szemeket.
Mindenki tudni fogja, hogy a nagyon kizsarolt földben az a szokása a
búzának, hogy rövid kalászt hajt, annak a szemei elnyomorodnak, hanem
aztán egy-két szem akkorára megnő belőle, mint egy kicsi kávébab. Ilyen
csodaszülötteit a búzaszemeknek szedegette össze saját terméséből
Tukmányi úr. Volt már egy vékára való. Ott állt mellette egy zsákban.
Leon elkezdett hahotával kaczagni, mikor őt ebben a munkában meglepte.
– Oh te gályára való mintagonosztevő! Micsoda feloniában töröd a fejedet
megint! Azt hittem, hogy a gazdászat az az egyedüli mesterség, a miben
nem lehet komédiázni, s most látom, hogy lehet. Te most szemenkint
kiszedegeted a feles termésednek gyönyörűséges remekeit a többi ocsú
közül; – a búzák hydrocephalusait; felküldesz ilyen egy mérőnyit a bécsi
világtárlatra, s szentül elnyered vele az elsőrendű arany medaillont
valamennyi magyarországi mintagazdaság elől, s elviszik a hiredet
Ausztráliáig! A hörcsök, mint búzatermelő!
Tukmányi válogatott benne, hogy nevetésre, vagy káromkodásra fordítsa-e
a dolgot? Utoljára mégis csak nevetésre tért át.
– Bizony nagy ördög vagy te Napoleon, hogy kitalálsz mindent! Egyszerre
kisütötted a mint beléptél, hogy mit csinálok én idehaza? Hát hiszen a
németet bolonddá tenni: virtus. Hanem már most én is kitalálom, hogy mit
csinálsz «te» énnálam?
– Vajjon mit?
– A szeretőd nyomát keresed. Azét a szép leányét, a kiről azt mondtad,
hogy feleséged. Hahaha! úgy-e most én rajtam van a nevetés sora? No
úgy-e most már te nem nevetsz?
– Igaz, szólt Leon elkomolyodva.
– De ugyan, hogy juthattál arra a gondolatra, hogy itt az én düledező
vályogbarlangomban keresd a tündérednek a lábnyomát? Kérdé az
emberkerülő, felhúzva a lábait a székre s a térdeit átölelte karjaival.
– Elmondom őszintén. A mint az első nyomot megtaláltam, így okoskodtam:
Egy és két óra között volt az idő, hogy ő a kastélyt elhagyta. Hogy
észrevétlenül eltünhessen, azt az időt kellett választania, a mikor még
mindenki alszik. Kocsit nem fogadhatott magának a továbbmenetelre, mert
a fuvaros elmondta volna, hogy hová vitte. Gyalog kellett tova mennie.
És úgy sem az országúton, mert ott az éjjel minden órájában
járnak-kelnek; megláthatják. Álútakon kellett menekülnie. Éjszaka
egyedül nem mehetett, nem is ismerte a mellékútakat; nem is lehetett
annyi vakmerősége. De a jól ismert úton idáig, a hol te lakol,
eljöhetett. Te vagy az egyedüli ember, a kire rábízhatta magát. Vad
állat vagy; de nem rossz ember. Haragban vagy az egész világgal, a mi
körülötted lakik; de ő vele nem. Egyszer egy sárga rózsát is adtál neki.
Mást is adtam neki! Te azt nem is tudod. Mikor elvesztette a
jegygyűrűjét, tudod, azt a kis vékony ezüst karikát: én találtam meg, én
adtam neki vissza. Furcsa történet volt. Úgy még nem láttam embert
sírni, mint a hogy az sírt; s még úgy nem könyörögtek király előtt, mint
a hogy az könyörgött én előttem a gyűrűjeért. Meg is köszönte: olyan
szépen, hogy a feleségemmel reggelig verekedtünk miatta.
– Köszönöm. Te voltál az egyetlen ember az egész vidéken, a kit ha
felkért, kisérd el őt mellékútakon, erdőkön keresztül valamerre,
bizonyos lehetett felőle, hogy magad kedvéből senkinek ki nem beszéled;
míg azok, a kik őt keresni fogják, kérdezősködni fognak élőknél és
halottaknál: egyedül te nálad nem.
– Ez már aztán az okos ember!
– Nem okos, csak szerelmes.
– Így kitalálni, a mit nem látott, nem hallott! Mintha csak itt lettél
volna. Szórul-szóra azt mondta, a mit te. Kivéve, hogy vadállatnak nem
nevezett. No hát már most mi kell?
– Mondd meg, hogy meddig kisérted el őt?
– De megtiltotta ám, hogy valakinek elmondjam.
– De én nekem?
– Téged sem vett ki. Mit tudom én, miért szökött el? Hát ha épen te
előled szökött? Hogy nem lopott, azt tudom, mert semmi batyúja nem volt.
– Pfuj, ember!
– No hát én nem tudhatom, mi vitte el innen? Én nem kérdeztem semmi
titkát. Aztán tartozom én neked valami barátsággal? Kaptam én tetőled
valaha valami egyebet, mint ütleget? Szeretem látni, hogy végre valahára
neked is fáj valami. Csak sopánkodj, csak panaszkodj: az fog nekem
tetszeni nagyon. Ennyit sem tudsz meg tőlem. S ha úgy bánsz velem, mint
egy haramia: parazsat raksz a hátamra, még akkor sem csikarsz ki belőlem
semmit. Úgy-e most én nevetek? hehehe! – Hízelkedjél hát egy kicsit no!
Mondd, hogy «kedves palatinuskám. Édes jó Palkó czimborám. Szeretlek én
téged nagyon»; tudod, mint akkor – Gezetlenben.
– Úgy? No hát áldjon meg az ég, mondá Leon, s azzal felmarkolt egy
csomót a kínnal termő buzakalászokból s azt a zsebébe tette s azzal
indult kifelé.
– No, no, Napoleon! kiálta leugorva a hintázott székről a vadember. Mit
akarsz a kalászaimmal, no ne bolondozz! Bizony kitelik tőled, hogy
elviszed magaddal Bécsbe, s odatűzöd az én buzám közepébe czímernek. No
gyere vissza: add ide, kérlek. Megmondok mindent, a mit kérdeztél, még
többet is, látod, ha megigéred, hogy nem árulod el a búzámnak a titkát
senkinek. No: szavadat adod rá, hogy nem szólsz felőle a komiténak?
– Ott sem leszek már akkor.
– No, jól van hát: gyere vissza. Ülj le. Ide az ágyra, ne arra a székre!
Kijár a lába: összetörik alattad. No hát elmondok neked mindent. Csak
rakd ki a zsebedből azokat a kalászokat. Mind kiraktad? egy sem maradt
benn? Fordítsd ki a zsebedet: nem hiszek neked. De ki ne ird az újságba,
hogy mit láttál. Hát hiszen most már úr vagy, csak nem foglalkozol
komisz újságirással többet? No hát még többet is megmondok, mint a
mennyit kérdeztél. Egészen útba igazítalak. De aztán el ne árulj. Mondd,
hogy «bizony Isten!» – «Fujd ki» Isten nevét! – Hát én elkisértem Livia
kisasszonyt az új erdőn keresztül. Haj de sebesen tud járni! Igazán
mondom, majd a nyelvemet vetettem ki, hogy lépést tudjak vele tartani.
Az egész úton nem szólt semmit. Nagyon ügyelt rá, hogy az út melletti
füvön járjon, bizonyosan azért, hogy a homokban elárulta volna azoknak a
picziny czipőknek a nyoma. Az etelvári indóházig kisértette velem magát.
No de most már többet is megmondok neked. Pedig csak ennyit kérdeztél
tőlem. De hogy lássad, milyen jó barátod vagyok! Pedig te mindig
mortifikálsz engem. No hát halld meg. Az indóháznál ő maga leült kivűl a
padra: nekem ide adta a tárczáját s azt mondta, hogy menjek be és
váltsak neki jegyet a harmadik helyre. Ha ő maga megy, először is
megnézik azért, mert olyan szép fiatal leány, a ki egyedül utazik,
másodszor meg azért, mert aranynyal fizet. Nem volt a tárczájában egyéb,
mint arany. Ő azt bizonyosan születésnapi emlékül kapta s úgy rakta
félre, vagy az apjáról maradt rá. Tizennégy arany volt a tárczájában.
Épen kiüt. Négy esztendős volt, mikor a kastélyba hozták, s annak
tizennégy esztendeje. Én váltottam neki jegyet. Megmondta, hogy hová: de
elébb megesküdtetett rá, hogy ezt senkinek el nem árulom. Nem is árulom
el. De arra nem esküdtem meg, hogy a vasúti jegynek az árát is titokban
tartsam. Azt hát megmondom neked. Harmadik helyre váltott jegyért
visszakaptam két aranyból épen ötvenhét krajczárt. Az aranyat
számították akkor 5 frt 39 krajczárba. Már most ezzel kitudhatod az
etelvári állomáson, hogy micsoda utolsó állomás az, a hová ezelőtt
huszonöt nappal 10 frt 21 krajczárért adtak egy III. osztályú jegyet?
– Köszönöm! mondá Leon; megölelte a vad embert és elsietett…
– Aztán te, gyere csak vissza. Még valamit mondok. Hát látod, nem
bolondságból szedegetem ám én szemenkint azt a búzát, hanem értsd meg a
dolgot. Nem akarom én a juryt bolonddá tenni, meg egész Europát. Annál
becsületesebb ember vagyok. Hanem hát azt hallom, hogy a herczegnőt az a
te Alienorod akarja elvenni. No ha a herczeg meghal s rászáll a birtok,
akkor az én jószágomat okvetlenül megveszi. No már most: egy olyan
gazdaságért, mely a világtárlaton kitüntetést kapott, az embernek méltán
lehet többet követelni. Érted? Ő nem ért hozzá. Aztán sok pénze lesz.
Idegen is. Nekem meg jól fog esni. Hát ez már csak igazság?
Megczáfolhatatlan igazság volt. Leon sietett odább.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az etelvári állomáson azt felelték a kérdezősködésre, hogy ezelőtt 25
nappal az akkori ezüstágió mellett 10 frt 21 krajczár vitelbér mellett
nem lehetett más állomásra kapni III. osztályú jegyet, mint épen csak –
Bécsbe.
A HARMADIK NYOM.
Most aztán nem volt elébbvaló dolga Leonnak, mint egyenesen Bécsbe
sietni.
A helyi benyomások csodálatosan hatottak kedélyére. Előbb az élvezetek
és izgalmak paradicsomából, a szajnaparti világvárosból rögtön a
rézaljai vadonba, most megint a csendes, nesztelen vadonból egyszerre
beleesett egy olyan nagy városba, a hol minden ember elvesztette a saját
édes eszét s aztán szaladgált az utczán, hogy a másét megkaphassa.
Senki sem akart másról beszélni, mint háborúról. A kávéházban,
vendéglőben az emberek háborút ettek és ittak; az utczákon háborúhíreket
árultak, rettenetes hirlapokat, fejedelemnők torzképeivel; kiállhatatlan
volt az utczánjárás. Mindenütt azt hallani, hogy ennyi ezer német, annyi
ezer franczia esett el! A közönség ittas az embervértől.
Leon utálta már az egész világot. A magyar udvari kenczelláriába levén
útja, felkerült a Stadtparkba, hogy kikerülje az utczát, a hol
embertömegeken kell átfurakodni mindenütt, s senki sem beszél egyébről,
mint ágyúról és mitrailleuseről.
Leon föltette magában, hogy senkinek sem fog a szemébe nézni, nőkre meg
félre sem tekintett.
Egyszer azonban mégis csak kénytelen volt ascetai világtól megválását
megszegni. Egy hölgy suhant el mellette gyorsan egy kis kutyával.
Bécsben az a dicséretes rend van, hogy a ki kutyát akar magával hordani,
az tartozik azt zsinegen vezetni. A fenn tisztelt ölebecskének nem volt
oly sietős az útja, mint az úrnőjének, ő időt vett magának egy kis
mellékkirándulásra s ezáltal a járszalagot Leon felé húzta. «Pamina!»
hangzott erre a hölgy parancsszava. Arra meg aztán a vezető zsineg a
visszatérő kutyácskánál fogva egészen Leon lábai körül tekerőzött s ő
egyszerre meg volt fogva.
– Ah, madame, ez Bauernfängerei! szólt Leon hátrafordulva, de aztán
mikor a sürű fátyol daczára felismerte a delnő arczát, örömtelten kiálta
fel: «ah, madame Corysande! Ah la chère madame Corysande!»
A delnő nagy zavarba látszott jönni; a mit igyekezett álczázni az
ölebecske miatti vesződséggel. A miniatur oroszlán most megint ettől a
hosszú embertől megijedve, asszonya mögé futott s azt csavarta körül a
zsinórral, s egyéb mindenféle indiscretiót követve el a toilettejével,
utoljára a juponja alá menekült, onnan dugta ki a fejét, a mikor aztán
nagyon vitéz lett s elkezdett Leonra ugatni.
– De Pamina! Pfuj Pamina! Légy illedelmes!
Leon aztán úgy egyenlíté ki a bonyodalmat, hogy leguggolt s addig
hízelgett a kis fenevadnak, míg magához édesgeté. «Ah be kedves kis
kutyácska! Ah milyen módos kis szörnyetegecske.»
Mikor aztán megkaphatta, felvette az ölébe s ezáltal tökéletesen foglyul
ejté madame Corysandeot: kezében volt a kézi zálog.
– Majd én viszem a kicsikét, kegyed pedig kapaszkodjék a karomba.
– Dehogy kapaszkodom! Mit gondolnának az ismerőseim, ha meglátnának?
– Azt gondolnák, hogy én önnek az atyja vagyok. Mennyire örülök, hogy
önt láthatom, édes jó Corysande!
– Hiszem, hiszem. Én is fölöttébb örülök. Hanem most sietős utam van. Ön
is siet: látom. Isten önnel.
S azzal húzta volna a kutyáját Leon öléből.
– Oh énnekem semmi sietős dolgom sincs. Faczér vagyok. Elcsaptam
magamtól a miniszteriumot. Ön járatlan a városban. Majd én elvezetem
mindenüvé. Leszek Führer durch die Stadt. Parancsoljon velem.
– Köszönöm. Sehová sincs járásom. Szállásomra megyek.
– Oh, oda meg épen a legnagyobb örömmel fogom elkisérni.
– Nagyon megtisztel ön vele, uram; de kénytelen vagyok azt megköszönni.
Egy magánosan lakó hölgy nem fogadhat el férfilátogatást.
Ez a nyilatkozat határozott tiltakozás alakjában volt fogalmazva.
Leon megállt, s erre madame Corysandenak is meg kellett állania, mert a
kis kutya nála volt.
– Kedves Corysande! szólt, ránézve azokkal az igéző szép szemeivel, a
miknek a bűvereje elé hasztalan huzogatá sürűbbre a delnő a fátyolát. –
Ön nem lakik egyedül.
Madame Corysande a lábával toppantott, a mi nagy elhatározást jelentett.
Már most félreveté arczáról a fátyolt, hogy egyenlővé tegye a küzdelmet.
– Ön meg akar engem sérteni?
– Madame Corysande sokkal jobban ismeri félénk természetemet, mintsem
föltehetné rólam, hogy én ilyesmit el merjek követni.
– Hát mit akart mondani? Kivel lakom én együtt?
– Egy másik kisaszonynyal.
Madame Corysande csodálkozva rázta a fejét s elkezdett a napernyő
hegyével ismeretlen ábrákat rajzolni a kerti út homokjába.
– Ez már mégis valami varázslat! – Tört ki végre, s a helyett, hogy
odább ment volna, leereszkedett egy kerti lóczára. Lenormand vetette ki
kártyán? Vagy table moving kopogtatta ki? Ki utasította önt a nyomába?
– Tehát ott van önnél! kiáltá hevesen Leon, s mielőtt meggátolhatta
volna madame Corysande, megcsókolta a kezét.
– Igen. – De hogy tudott ön a nyomára találni?
– Oh mondja: hogy van ő? hogy él? mit csinál? mit szenved?
– Legyen nyugodt: ő egészséges; egész nap dolgozik, munkája után él és –
nem panaszkodik.
– Munkája után él? És minő munka az?
– Azt nem mondhatom meg önnek. Kézi munka. Tiszteségesen fizetik. Nem
szenved szükséget. Nálam olcsó szállása van, azt sem fogadja el ingyen.
Minden szivesség, a mit tehetek neki, abból áll, hogy munkát keresek a
számára, boltról-boltra járva.
– Oh az ég áldja meg önt ezért, kedves Corysande! De hát nem engedi meg
nekem, hogy őt lássam?
– Természetesen, hogy nem. Ön ismeri az előzményeket; hisz megírta
önnek. Azt is fogja ön tudni, hogy én kegydíjat húzok a herczegi
családtól. Ha megtudnák, hogy a szökevénynek én adok menedéket, könnyen
megvonhatnák azt tőlem. Ön nem ismeri Rafaela herczegnő bosszuálló
természetét. A sértett büszkeség kegyetlenebb a vért szagolt
oroszlánnál.
– Édes jó Corysande, kérem szépen! ne traktáljon engem Lemouton
grammairéjéből való frázisokkal, a mikben maga sem hisz. Ön nagyon jól
ismeri Rafaela herczegnőt. Az bizony mindent elkövet, hogy eltünt
kedvencze balsorsát enyhítse. Az angyalok boszúállók, a hogy a biblia
ismerteti őket; de Rafaela jobb az angyaloknál. Ő miatta nincs ok
elrejtőzni.
– Jó! tehát semmi hímezés-hámozás. Nem az angyalok miatt, hanem az
ördögök miatt van ok elrejtőzni.
– A kik közé tartozom én magam is?
– Sőt különösen és kiválólag ön miatt.
– Madame Corysande. Én legkomolyabb szándékkal jövök.
– Jól van, jól van. Ugyanezt mondta ön annak a másik három leánynak is,
a kiket megajándékozott a zea mais havannensis bajuszával. Ne féljen ön,
egy férfi sem kezdi azon, hogy «kisasszony, én igen tréfás szándékkal
jövök önhöz». Azért kérem, tegye le a kutyámat; – nézze, milyen szép
szőke hölgy megy amott! majd elnyeli önt a szemeivel: szaladjon utána.
– Madame Corysande! Én most olyan kedvemben vagyok, hogy ha
megharagítanak, nem kimélem a bölcsőben fekvő csecsemőt sem! Ha ön nekem
meg nem mondja, hol lakik s oda nem enged menni, én fogom önnek a
Pamináját s belehajítom a Dunába.
– Menjen! ön bolond marad teljes életében! A legünnepélyesebb
pillanatokban sem tudja a bohóczkodást megtagadni. Ereszsze el azt a
kutyát, mert sírni fogok.
Leon csakugyan látta, hogy madame Corysande orra már hajnalodni kezd,
hát inkább letette az ölebecskét melléje a padra, ki nem szünt meg,
assszonya csitító keze alatt is, folyvást morogni rá.
– Ha ön bolondozik, majd én is tréfálni fogok: nézze, ott jön felénk egy
Schutzmann s emlékezzék Blasel couplettjére.
– «Ki Stadparkban udvarol: Börtönbe vándorol!
– Nem, hanem a másik: «Ki vén szűz után kóborol: Börtönbe vándorol».
Beszéljen okosan.
– No hát mi czélból akarja őt tudósítani ittlétéről?
– Ismétlem, hogy a legkomolyabb czélból. Nőmmé akarom őt tenni.
Becsületemre mondom.
– Kedves Leon! Hogy mondhat ön ilyet? Ön oly okos ember. És nem gondolja
meg azt, a mit kimond. Hisz épen ez az, a mi a lehetetlenségek közé
tartozik. A herczeg Liviának gyermekkorától fogva jóltevője volt: önnek
pedig egyedüli igaz pártfogója volt a földön. A herczeg nem tudott arról
semmit, még csak sejtelme sem volt róla, hogy önök egymást szeretik. Azt
hitte: Livia egy gyermek, kinek lelkét nem tölti be semmi ideál. Nemes
nagylelkűség volt tőle, kezét az elhagyott árva gyermeknek felajánlani.
S ha Livia egy olyan közönséges lélek lett volna, a milyennek szeretnek
a férfiak minden nőt képzelni, azt mondta volna: legyen meg; a beteg
férj úgy sem soká él, az ifjú özvegy akkor majd gazdagon kerülhet régi
eszményképéhez; vagy ha még inkább az önök ízlése szerinti nő lett
volna, még ezt a vesztegzárt se lett volna kénytelen maga elé szabni,
hisz az élő férjet is meg lehet csalni. Ezt ön legjobban fogja tudni. –
Nem így lett. Elhagyta a herczegi házat, hol az úrnői magas polczot nem
foglalhatta el. És most azt hiszi ön, hogy rá fogja beszélhetni ezt a
leányt arra, hogy: «gyere kedvesem, esküdjünk meg, aztán menjünk
karöltve a mi jóltevőnk elé, mondjuk el neki, hogy mi komédiát
játszottunk az ő tiszteletreméltó alakjával: cselt szőttünk a háta
mögött; engedtük őt nevetségessé lenni rokonai előtt, kiknek nézeteit
kikérte, mielőtt tudakozódott Livia szive után s csak akkor tudattuk
vele, hogy ez a szív már nem szabad!» Képes volna ön a herczeg szeme elé
kerülni, Liviával, mint feleségével a karján? – Nem, uram; önnek nem
lehet Liviát nőül venni, a míg a herczeg él!
Mindez megczáfolhatlan igazság volt, s hogy Leon mindeddig nem gondolt
erre, azt csak az mentheti, hogy a szerelmesek, mikor egymástól
elszakadtak, az egész kettőjük között eső világot nem látják.
– De hisz ez szörnygondolat! Oly helyzetet alkotni, a melyben én
kisértetbe legyek hozva, hogy jóltevőm haláláért imádkozzam!