darabból van összetéve, a két külön darabot ez a csavar szorítja össze,
melynek fogantyúja van, a minél fogva a bombát tova lehet hajítani. Ne
féljenek, uraim és hölgyeim, most nincs megtöltve durranyaggal. A két
félgömbből tizennyolcz szög nyúlik elő, a mik igen könnyen járnak, de
belül a szög feje gátolja a kihullásukat. Roppant elmés szerkezet!
– Mi lesz azokkal a szegekkel?
– Türelmet kérek. Most uraim és hölgyeim, a középcsavart kiveszem, a
bomba kétfelé nyílik s meglátjuk mi van belül?
– A pokol? Egy arsenál? Nem ugranak elő ördögök belőle? – Tessék, négy
darab üveghenger. A legvékonyabb és legtörékenyebb üveg. Ezek megvoltak
töltve nitromannittal és pyroxylinnal, a mi a leghatályosabb két
durranyag. Egy ilyen üvegcse tartalma elég volna rá, hogy mindnyájunkat
a levegőbe vettessen. Már most ennek a tizennyolcz szögnek az a
hivatása, hogy a mint e bomba a földre leesik…
– Dieu! Le ne ejtse ön!
– Hiszen nincs megtöltve, madame! – Azonnal benyomul az egyik szög az
üregbe, az üveget eltöri, s a vetanyag e törés által elrobban s a bombát
ezer darabra szakítja. Egyetlen ily bomba, az ablakon kihajítva, képes
egy utczát ötven méternyire tisztára söpörni.
– Ah, ezt én szeretném ötvenegy méternyi távolból látni!
– Élő ember nem maradna a közelben.
– Valószínű! Mind elfutnának.
– S nézzék önök rajta ezt a finom munkát! Ezt úgy nevezik, hogy
«harmadik öntés». Kétségtelenül ócska vasat használnak hozzá. A mintáját
művészi kéznek kellett készíteni. Alig találni a művön egy karczolást. A
bombakéreg lyukai kitünően vannak fúrva, s a két fél a legnagyobb
pontossággal hermetice záródik össze. Ily munkát csak tökéletes
műszerekkel lehetett előállítani. – Nézzék uraim, vegyék kezükbe,
győződjenek meg felőle.
Vicomte Brancardiernek különösen nagy gondja volt a küldiplomatia
tagjait meggyőzni a Beary-bombák valóságos létezéséről. Leonhoz
viseltetett annyi barátsággal, hogy azt is megmagyarázta neki, hogy
miből készül a nitromannit?
Leon a kiváncsi falusi ember ájtatosságával vizsgálta össze-vissza a
szemnemlátta csodát, s miután minden ember mondott rá valami elmés
észrevételt, ő végül ezzel az együgyű kérdéssel fordult Vicomte
Brancardierhez:
– S mennyibe kerül egy ilyen bomba, monsieur?
– Ah! Ez nagyszerű! Ez azt hiszi, hogy ezt a bombát én csináltattam!
Hanem ezzel a szóval agyon volt ütve a bomba.
Mint a futó tűz terjedt el a fényes társaságban a barbar hongrois
aperçuje s a vicomtenak nem lehetett többet beszélni a bombájáról. Össze
kellett neki azt pakkolni és hazaküldeni.
S még a városban is elterjedt a furcsa bon mot; s másnap monsieur
Grandperret államügyészt minden ember azzal boszantotta, hogy «mennyibe
is kerül egy olyan bomba?» Nem is látta senki az ő exposéját e tárgyról
soha. Az egész bombacomplott a lomtárba lett hajítva.
Elég, hogy Nornenstein princesse (la belle hongroise) salonjában egy
esteli mulatságot okozott, s Zárkány Leont egy napra e társaság lyonjává
tette.
(Szegény apja jót tett vele, hogy Napoleonnak kereszteltette, most a
keresztneve is ajánló levél volt számára).
A «SCHWARZE PÉTER».
Az idő egyre borongósabb kezdett lenni; a börzék: a politika
barometrumai, közelgő zivatart jósoltak; a hírlapok repülő mondatokat
eregettek a szélbe.
Grammont herczeg is megérkezett Bécsből s a rákövetkező napokon a
Nornenstein hotel nagy izgalmak szinhelye volt. Ugyan mindjárt nyomába
jött az a repülő mondat, a mit a berlini «vas ember» bocsátott világba:
«Grammont herczeg köztudomásra oly erős ember, hogy a két újja között
egy Napoleont ketté tud törni; vigyázzon, hogy az erős kezével azt a
másik Napoleont is össze ne törje!»
A parlamentben kezdték a prágai békekötés teljesítését sürgetni.
Hirlapok, interpellatiók, távoli villámokat engedtek felpislanni:
tartalékosok behívása, kölcsönök, fegyverek, csapatszállítások híreiben.
Egyszer aztán megérkezett, a mi egyedül hiányzott még a történelem új
fejezetéhez: a czím!
Még pedig olyan helyről, a honnan senki sem várta: a spanyol
félszigetről.
Pedig olyan megnyugtató a szomszédokra nézve egy ország, a melyben
forradalom van. Az históriát játszik odahaza s ha senki meg nem támadja,
úgy elbánik magamagával, hogy nem marad kedve mást bántani.
A spanyolok megunták a köztársaságot s elindultak királyt keresni.
A historicusok így adják elő a dolgot:
Rábízta a cortes Primre, hogy szerezzen Spanyolországnak királyt. A
kormányférfi aztán felírta ugyanannyi czédulára a Coburg, Leuchtenberg,
Montpensier, Savoya, Napoleon, Orleans és Hohenzollern neveket, azokat a
kalapjába tette, azután rábizta a kis hat éves leánykájára, hogy húzzon
ki belőlük egyet, s az ártatlan gyermeki kéz épen a Hohenzollern nevet
húzta ki.
Ez így történt! Az egykori krónikairók megesküsznek rá, hogy semmi
czélzat és szándék nem működött ez elhatározásban.
Megkerült a Jánus templomának a kulcsa.
A franczia diplomaták azt mondták: «elég nekünk egy Caesar keleten, nem
engedünk még egy másikat délen is támadni!»
A lázadók csodamódra megtértek egyszerre; a nép, mely még tegnap
torlaszokat akart emelni, ma már harczi riadót énekelt s éltette a
császárt.
A diplomatia zenekarában elkezdődött a rémséges «tintamarre». A ki
kiakart okosodni az ellenmondásokból, az belebolondult.
A spanyol küldöttség megjelent Párisban, melynek onnan hivatása volt
Berlinbe: a spanyol koronát felajánlani Hohenzollern herczegnek.
Az nap a spanyol bikaviadorokat kikergették a circusból. Pedig épen
Donna Dolores die Santamula produkálta magát, a ki a spadával jobbjában,
a veres köpönyeggel baljában, kisasszony létére a százötvenkettedik
bikát volt halálra üldözendő, s még egy héttel előbb a «Journal amusant»
98 ezer példányt adott el abból a számából, melyben a hősnő arczképe
megjelent. Ma elkergették. Ilyen mulandó a nagyság! – S a hotel
d’Espagne et d’Hongriet épen csak a dualisticus czím mentette meg valami
catastrophától.
Az egész Páris lázas izgalomba volt helyezve.
Az osztrák követség palotája ellenben tüntető ovatióknak volt kitéve egy
hivatalos távirat folytán, mely igen szerencsés paraphrasisa volt ennek
a dodonai oraculumszónak: «ajo te Aeacidam romanos vincere posse».
Másnap a lapok Bonaparte Napoleon Lajost Emsbe utaztatták, egy európai
békecongressus ajánlatával. Az utazás azonban elmaradt.
Julius hatodikán az igazságügyminiszter estélyén azt mondá a
külügyminiszter, hogy «nagy nyereség volt az összes pártoknak egyesülése
a Hohenzollern herczeg trónjelöltsége ellen».
Ugyanott, mint bizonyos hírt adták tovább, hogy Madridban forradalom
ütött ki.
Ez azonban nem volt egészen igaz. Pekingben ütött ki a forradalom. Az
összes franczia papok, az irgalmasnénék, a franczia ügyvivő és consul
leölettek, a franczia templomot fölégették. De hát ki törődött volna
most ily bagatellekkel?
Azzal sem törődött már senki, hogy a római forradalmárok a szent
feszület I. N. R. I. betűit ily értelemmel egészíték ki, mit éjjel a
keresztre felirtak: «Io Non Ricognosco Infallibilita».
Csak az volt még a kérdés, hogy ki tud magának szövetségeseket szerezni
és mekkorákat?
Azzal a kérdéssel senki sem foglalkozott, hogy lehet-e nekik hinni?
Zárkány Napoleon e napokban egész lelkével átadta magát a rábízott
feladatnak. Azt vette észre, hogy a mit ő nappal épít, azt éjjel egy
másik kéz lerontja. Kétféle utasítás, kétféle felvilágosítás működik
egymással szemközt. Az egyik a boszú, a megtorlás politikája, a másik az
engesztelés, a kibékítés törekvése.
Leon egész szivéből ez utóbbi hive volt.
Rettenetes gondolat, hogy két ilyen nemzet, mely hivatva van a
legmíveltebb világrész kulturáját vezetni, melyeknek egyike a vallási,
másika a társadalmi reformácziót adta a világnak, most minden elv és
czél nélkül, egymást, mint két tatárcsorda támadja meg; hogy
elhallgasson a tudomány és művészet a maga tökélyének magaslatán s
szolgálatába álljon minden múzsa a vérszomjú harczi «diráknak»! hogy ez
a szorgalmában, takarékosságában mintául álló két nép menjen egymás
házát felgyújtogatni! hogy ezeket a monumentális remekeit századok jó
ízlésének a tüzér-tudomány pokolgépei rombolják halomra! Hogy egész
Európa szabadság, jólét és míveltség után vágyó nemzeteinek ne
sikerüljön a két óriás közé vetni magukat: óh ne tiporjátok el, a mi
mindnyájunké: e század keserves vívmányát; óh ne verjetek egymáson
sebeket, miknek mindegyike nekünk mindnyájunknak sebe lesz!
Az emberek tánczoltak a kitörni készülő vulkán felett!
Leon ott volt a külügyminiszternek azon az estélyén, melyen e nevezetes
államférfi, (kinek neve olajfát jelent) egy ellenzéki képviselőnek amaz
emlékezetes szavakat mondá:
«A császár térden áll (l’empereur est a genoux) s nekünk igyekeznünk
kell, hogy őt Európa szemei előtt felegyenesítsük!»
Akkor még sokan voltak, a kik e szavait nem helyeselték.
«Ejh, mit urak! Ne komolykodjunk most, játszunk egy kis schwarze
Pétert».
Mint tudva van, ezzel az importczikkel mi szolgáltunk a szép Lutetiának.
S ha volna valaki, a ki nem tudná, hogy mi az a schwarze Peter? annak
néhány szóval elmondjuk, hogy az egy Bécsben és nálunk a kis városokban
divatozó társasjáték; a mivel magunk is töltöttünk el több kellemes órát
fiatal korunkban. A társaság tagjai körbe állanak, háttal kifelé
fordulva, s kezeiket hátra teszik. Egy választott a körön kívül jár,
kezében egy korbácscsá fonott (selyem) kendőt tartva s a körben e
jelszót hangoztatja: «Rum, rum, rum; der schwarze Peter geht herum» s a
kendővel megérinti a kezeket, míg egyszer a többiektől észrevétlenül
valamelyik kitüntetettnek a kezében feledi a kendőtekercset, mire aztán
annak joga támad, azzal mindenkit tetszés szerint megütlegelni. Ez elmés
játék legelőször a Tuilleriákban honosult meg, s onnan azután, mint
divatczikk leszármazott az előkelő salonokba.
S ez igen elmés találmány! Nagy jelentőségű, hogy egy hölgy, kinek a
selyem korbács kezébe akad, kit üt meg vele legelébb? Ez ütés a néma
beszédek legérthetőbbike. Ez egy nyilatkozat, melyet a felsőbb divat
sanctionált. S mentül erősebb az ütleg, annál határozottabb annak
értelme. A hölgy, a ki ütleget ád, adósságot vállal magára vele.
«Rum, rum, rum! Der schwarze Peter geht herum!»
A belle hongroiseon volt a sor, kinek a megelőző schwarze Péter, vicomte
Brancardier játszotta kezébe a selyemkendőt.
A csalfa tündér sorban minden vendég tenyerét megcsiklandotta a selyem
kendőfonattal, a nélkül, hogy valamelyiknek a kezében ott felejtené.
Mikor Leon háta mögött elment, annak a hátratartott kezeit is érinté
valami. De az nem selyemkendő volt: hanem egy darab papir. Az ott is
maradt a markában.
A másik perczben aztán már puffogott is a hátán a selyem korbács.
Vicomtesse de Brancardier kapta azt meg, s Leon büszke lehetett rá, hogy
az első ütleget ő kapta meg tőle.
Ez is nagy diadal ugyan, de még érdekesebb, hogy mi van abban a
levélben?
Leon szerét tette, hogy az ablakmélyedésbe félrevonulhasson, s ott
kibontsa a kis czédulát; ezt olvasá ki belőle:
«Holnap délben A… Ehrenbreitsteinba megy».
Érthető.
Ha holnap délben Alienor Ehrenbreitsteinba megy, akkor holnap este
Pompeia princesse egyedül lesz odahaza.
Sapienti pauca!
Valóban legfőbb ideje volt, hogy Alienor (ha küldetésének meg akar
felelni) Németországba utazzék.
A szent liga szolgálatában levő bajor lapok erősen futták a tárogatót,
fenyegetve Poroszországot, hogy nem mennek vele, ha Francziaországgal
háborúba keveredik. Azoknak biztatás kell. A ki lármázik, az fél.
De hogy merte mégis Alienor rászánni magát, hogy ifjú szép feleségét
egyedül hagyja Párisban?
A talánynak megoldása van.
Azt, hogy Alienor mért nem siet Ehrenbreitsteinba, legkönnyebben
kitalálta Octavián papa.
Hisz épen ő boronálta össze az előzményeket akként, hogy Pompeia és Leon
egymást érdekesnek találják. – Nagyon is sokat számított Pompeia igéző
kaczérságára s most ez a fegyver ellene fordult.
E napok egyikén Alienor levelet kapott atyjától, melyet nem talált
szükségesnek nejével közölni.
Hogy miért nem? azt a levél tartalma igazolja.
«Kedves Alienor!
Neked e levél elolvasása után legrövidebb idő alatt menned kell oda, a
hova küldtelek. Hogy eddig miért nem mentél, annak az okát én kitalálom;
sőt méltánylom is. Feleségedet oda vinned magaddal lehetetlen; ez
affront volna; de Párisban egyedül hagynod még lehetetlenebb. Én magam
nem végezhetem azt el, a mit rád bíztam; sem kiváló barátaink közül
senki. Mi mindannyian kipéczézett emberek vagyunk, kik, a mint a «vas
ember» területére teszszük a lábunkat, már ránk csappan a vidravas. Ránk
lesnek. Én tehát «ott» nem válthatlak fel. De felválthatlak másutt.
Cseréljük meg a feladatainkat. Én ma Génuán keresztül Marseillebe
utazom, ott várom táviratodat, hogy utazol a mondott helyre. A mely nap
reggelén te elindulsz Párisból, én azon nap estéjén megérkezem oda.
Arról azután bizonyos lehetsz, hogy a Kizlár-Aga nem őrzi jobban a
szultán háremét, mint én a tiedet. S ha kell valakinek nyakát törni, azt
is rám bízhatod. Még úgy sem üdvözöltem kedves menyemet: a mi pedig
szokás. Ha tetszik, megmondhatod neki előre, hogy érkezem; ha kellemetes
meglepetést akarsz neki szerezni, az is a te dolgod. Nekem mindegy.
Válaszodat bizonyosan várom.»
Alienor bizony nem mutatta meg a levelet Pompeiának.
Attól fogva, hogy nejévé tette őt, megszünt ránézve az a varázs,
melylyel leány korában annyira elbűvölte. Pompeia nem tartotta többé
szükségesnek, hogy férjére nézve bűbájos legyen. A helyett eszessége
fölényét éreztette Alienorral. A kaczérságról pedig épen nem tudott
leszokni.
Abba pedig egészen belekábult Alienor feje, ha azt akarta kitanulni,
hogy hol van a határvonal az asszonyoknál a diplomatiai és szerelmi
cselszövés között? Ez igen bonyolódott határigazítási per.
Tetszett neki az atyja által ajánlott terv; a levél felől nem szólt
semmit Pompeiának. A kitűzött napon útra kelt egyedül. Csak annyit
mondott még nejének, hogy oda nem viheti magával, a hova mennie kell.
Octavián pedig már akkor útban volt Páris felé, a hova éjszakára kellett
megérkeznie.
Octavián legjobban szerette volna, ha úgy találna mindent, a hogy
magában kigondolta.
A könnyelmű, kaczér nő, ki Alienort csak hiúságból tette férjévé, egy
régi barátjával összetalálkozik Párisban, kivel már itthon is szeretett
suttogni; a kinek perfid módon kezére játszott a képviselőválasztások
alatt; a kinek nagy titkait vásárolta meg – talán még nagyobb titkok
árán; az most itt a divatsalonok lyonja; lehet, hogy a nő fantáziáját
felhevíti a férj távolléte s tilos élvezetekre gondol. Meglepni őket
mily nagy nyereség volna! Zárkány szerepe ezáltal Párisban be volna
fejezve. Vagy a botrány által, mely megszöktetné, vagy egy golyó által,
mely lefektetné. Octavián lőni is tud, még pedig igen finomul. Aztán
Pompeia számára is volna igen szép alap egy válóperre.
Octavián ilyenforma conjecturákkal foglalkozott az egész úton.
Pompeia princesse azonban szintén távollátó tervező volt. A
világvárosban ő az első tekintetre kiismerte a mások cselszövényeit s
tudta szükség esetén felhasználni.
Leon egész társaságot talált Pompeiánál, mikor másnap este megjelent
nála; nem nagyot, de válogatottat. Négy előkelő állású úr, ugyanannyi
úrhölgy, kiket ő futólag, látásból ismert.
Hajlandó volt igen kedvező magyarázatot adni e körülménynek.
Itt nem lehet szó bizalmas tête a têteről. Nagyon sok fej van hozzá.
Pompeia mindamellett fesztelen szivességgel fogadta, s
félreismerhetlenül kitünteté őt kegye által.
A hány hölgygyel és úrral megismerteté a jelenlevők közül, titokban
mindegyikről megsugá neki, hogy ennek azzal, amannak ezzel van egyetértő
csillagképlete: míg Leon lassankint rájött, hogy itt mindenkinek van, a
kihez tartozik; egyedül ő az a bolygó, a ki még a napját keresi.
S a szerelmi cselszövők nagyon jó szövetséges társak.
Ez a valódi belle allience, mely egymást el nem árulja.
Mindenik ismeri jól a másiknak a titkát s el van szánva azt
megvédelmezni. A carbonarik, a szabadkőművesek szövetsége nem olyan
erős, mint ezeké.
Egyik titok a másikat fedezi.
X. marquisnő el nem árulja Z. grófnőt és ketten együtt kimentik Y.
princesset, és hárman együtt lefegyverzik a rágalom minden támadását.
Ha együtt vannak, a magas politikáról beszélnek, s ha páronkint külön
húzódnak, ott valószínűleg folytatják az égető kérdéseket.
– Épen önről volt szó, mikor belépett, mondá Pompeia, mikor mindenki
hallhatá. De Colas marquis úr azt állítá, hogy önt a kormánya ma vagy
holnap haza fogja híni. S ez nekünk nagy nyereség lenne!
A forró kézszoritás azt mondá, hogy épen az ellenkezőjét kell érteni.
– Rám nézve pedig kettős veszteség. Egyébiránt köszönöm De Cola marquis
úrnak szives figyelmét irántam.
Senkise vette azt komolyan, a miről ők beszéltek.
Egyik fiatal úrhölgy a zongoránál ült s hagyott sugdosni a fülébe egy úr
által, ki széktámlájára könyökölt; egy másik asszonyság egy aczélmetszet
album képeit magyaráztatta magának, s úgy tett, mintha csakugyan a képek
szövege volna az, a mit hall; egy harmadik delnő a térképen keresett
másod magával valamit, a mit nehéz volt megtalálni. S egy alá s fel
sétáló pár élénk zsémbelés hangján és czivódási lejtésekkel mondott
egymásnak gyöngédségeket.
Pompeia leülhetett egy nagy ficus lombja alá Leonnal és folytathatta a
diplomatizálást.
– Én azt hiszem, hogy ön maga is szeretné, ha vissza mehetne már Bécsbe.
– A hol ilyenkor nyáron még csak ismerősöm sincs.
– Egy mégis van. Azt önnek lehetetlen nem tudnia, hogy Etelváry herczeg
most Bécsben van, s hogy családostul van ott, és hosszabb ideig
szándékozik ott maradni, azt érthetővé teszi ottlétének indoka. Atyám
írt nekem e felől; ő tőle tudok mindent. A herczeg eddigi nyugodt
kedélyétől egészen elütő erélylyel lépett föl ellenünk s minden
befolyását felhasználja, hogy azon áramlatnak útjában álljon, mely a mi
czéljainkhoz vezet. A diplomatia köreiben minden nap láthatni őt s mert
terveinket legjobban ismeri, azoknak meghiúsítására legsikeresebben ő
dolgozik. Vagyona, befolyása, összeköttetései, széles ismeretei száz
akadályt képeznek előttünk. Ön is egyike az ő eszközeinek, bár maga nem
is sejti azt talán. S mi csatolja önt a herczeg politikájához? Van-e
abban valami természetesség, hogy ön azokkal tart, és nem mivelünk? Nem
volt-e a magyar előtt gyűlölet és gúny tárgya a német faj? Nem
bámulták-e a franczia nemzetet? Nem tartoznak-e neki hálával? Nem
rajongott-e érte minden magyar, a ki fiatal? Hát egyszerre megvénült-e
Magyarország fiatalsága?
– Princesse! még most is szeretjük a francziákat. Csak a szeretet
fogalma külömbözik nálunk. Egyikünk szereti őket békességben boldognak,
szabadnak látni, a másikunk szereti őket a csatamezőn dicsőnek, itthon
elnyomottnak látni. Gyülölni pedig nem akarunk többé senkit. A nemzeti
gyűlölet betegség: elmulása kigyógyulás.
– Ah ha ha! Milyen komolyan tudja ön ezeket a phrazisokat elmondani!
Kérem: itt nincs karzat! Minek ez a magas stylus? A nagy óraműveket
olyan kicsiny rugók mozgatják. Az a magas politikai eszménykép, mely az
ön meggyőződését képezi, szőke hajat hord és fekete szemeket hozzá.
– Lelkemre mondom, princesse, oly távol van tőlem e merész ábránd, mint
a jövő század.
– Az nem igaz! Ön oda vágyódik hozzá. Ön unatkozik itt, a hol mindenki
mulat, s ön az izgalom örvényében is mozdulatlan marad. Pedig ez a hölgy
önt boldogtalanná fogja tenni! Széttépni, halálra kinozni egy nemes
szivet, ez az ő istennői büszkeségének tetsző játék; de hogy boldoggá
tegye azt, ahhoz nincs benne elég «ember», elég «asszony»…
– Az én boldogságom oly észrevehetlen atom, a mit az ő keze se föl nem
vehet, se el nem ejthet.
– De a mit ön mégis kezébe adhat. Milyen jól meg tudott ön őrizni egy
nagy államtitkot, mindaddig, a míg én azt nem mondtam, hogy annak vélem
közlése által Rafaela férjhez menetele könnyen meghiusulhat. A mint az ő
szép szemeire gondolt, elárulta ön azt nekem.
– Én nem úgy emlékszem rá, princesse: nekem van egy kis jegyzőkönyvem,
abban van írva néhány szó.
– Ah! s ön még tartogatná azokat? Nem törölte még le a pergamentről?
Emlékszik rá? – Csakhogy ön engem abban a perczben is megcsalt. Én önnek
az igazi szót mondtam, ön nekem nem azt. Vagy ön azt tartja, hogy
diplomatát és asszonyt megcsalni nem vétek? Hát még a kettőt együtt?
Lássa ön, én a helyett ön iránt egész a vakmerőségig őszinte vagyok. Én
nem titkolom azt, hogy az én ellenfelem nem az a «vasember»: az
államkanczellár, hanem egy jégember: egy asszony. Ha én politikával
vesződöm, csak azért teszem, hogy ő ellene küzdjek. Lássuk, hol vannak
önnek a jobb barátai: itt-e vagy ott? Tudatta már önnel Bécsből valaki,
hogy rövid időn vissza fog hivatni?
– Nem, princesse.
– No hát én tudatom; mert én megtudtam azt. E visszahivatásnak kétféle
értelme lehet. Vagy az, hogy az egész politikai irány, melyet ön itt
képviselt, annak pártolóival együtt megbukott. Akkor ön pályafutása
végét elérte s mehet falura gazdálkodni: több szerepe nincs. Vagy pedig
azt jelenti, hogy megelégelték itteni működését, s most otthon akarják
önt látni. Ön nagyon is hű volt: nagyon is buzgó abban a feladatban,
melyet magára vállalt; ezért megszokták büntetni az embert: –
megtagadják. Adnak neki egy érdemrendet, s a jó ember azt hiszi, hogy ki
van tüntetve; adnak neki egy mosolykísérte szót, s ő azt hiszi, hogy
szerelmesek bele. Aztán repked a gyertya körül, míg szárnyát elégeti.
Volnék én férfi: tudnám, hogy mit tegyek?
– Mit tenne princesse?
– Csak asszony vagyok: csak azt tudom, a mit egy nő mondana annak a
férfinak ebben az esetben: «ne menj vissza!»
S e szónál keze odatapadt Leon kezéhez.
A zongorázó úrhölgy már utolsó verseit énekelte a románcznak, melynek
szövegét a találkozó szempillantások magyarázták, az albumvizsgáló pár
már megegyezett abban, hogy melyik a legszebb táj? a térképtanulmányozók
már rátaláltak a helyre, melyet kerestek, s a czivódó úrhölgy már
könyezett:… Pompeia a virágligetben tovább suttogott e thémáról: «ne
menj vissza!»
A férfit leggyöngébb oldalán: sértett becsérzetén támadta meg. Ott
nekünk nincsen pánczélunk.
S ha van valaki, a ki oly édes hő szavakkal maraszt, – a ki egy perczben
a mily végtelenül megkeserít, oly végtelenül megédesíti azt.
Pompeia csábító szép volt ez estén, egyik szemében a menny csillagai,
másikban a pokol tüze. Ezüst szőke haja befonatlan hullámzott alá
vállain, pedig felerésze még hajékül volt fejére feltűzve. Leonnak
éreznie kellett, hogy őt ezek a vékony selyemszálak egyenkint
körülfogják, megkötözik.
Az idő éjfélutánra járt.
A marseillei gyorsvonatnak ilyenkor kell már megérkeznie.
Pompeia azt suttogta, hogy a szerelemnek leggazdagabb kútforrása a
boszuállás.
A kapus csengetyűje új vendéget jelentett be.
Egy mindent igérő kézszorítás szakítá félbe a suttogó szót.
A komornyik bejelenté az érkezett nevét.
«Vicomte de Brancardier!»
Pompeia a belépő uracs elé sietett.
– Ah, ön a feleségét keresi nálam úgy-e bár. Azt igérte, hogy szinház
után idejön.
– Nem, princesse. Nem szoktam a magam feleségét keresni. S ha azt
igérte, hogy idejön, akkor bizonyosan máshová ment. – Én monsieur
Napoleon de Zárkányt keresem.
– Véletlenül itt van. De ki adta önnek azt az eszmét, hogy hozzám jöjjön
monsieur Zárkányt keresni?