egy levelet összetépnek, a helyett, hogy neki is fölolvasnák.
– Csak tessék hazamenni: otthon várja excellentiádat e levélnek a párja.
Egyébiránt megmondhatom: a princz nőül vette már a baronesset. Az okos
teremtés készen tartotta a fiókjában a dispensatiót. Azért vannak az
embernek püspök jó barátjai. Oly bizonyos volt a dolga felől. Pedig
Alienor még tegnap Etelváry Rafaela herczegnővel járt jegyben. Ehhez hát
gratulálhatunk egymásnak. Hanem most kezdődik a jó mulatság. Ez a futó
bolond, az én kedves fiam, most nem megy Ehrenbreitsteinba, ott nem
tudja meg, hogy mi elintézni való van Dél-Németországban, nem viszi el a
hadjárati tervet Hannoverbe, nem hágy nekem időt a bankárokkal
negotiálni; a helyett szalad egyenesen Párisba, ott fellármázza a
világot, meggyújtja a tűzaknákat: akkor aztán mehet ön neki egy
világháborúnak a mi jó pénzügyminiszterünk Salinenscheinjaival s a
háromszázharmincz nyugalmazott tábornokkal. Most már elmondhatja
altábornagy úr, hogy «most jövök én!» Hanem én meg elmegyek. Hej
Vendelin! Készítsd el a fegyvereimet; megyünk medvevadászni Mármarosba.
Falbenheim látta, hogy itt semmi dolga sincsen többé: vette a kardját és
eltávozott.
Octavián pedig dehogy készült vadászatra menni; levágta magát a
karszékébe nagy búsan s az öklére támasztotta fejét.
Vendelin a vett parancshoz híven előhordott puskát, vadásztarisznyát,
kürtöt, háromlábú lesőszéket, kulacsot, étszeres kosarat, bundát és
lábzsákot; mintha semmi sejtelemmel sem bírna az itt végbementek felől;
s rakott mindent sorba; míg egyszer aztán Octavián olyat ütött az
asztalra, hogy minden edény tánczrakerekedett rajta.
– Ne boszants a készületeiddel.
– Hát nem megyünk medvét lőni Mármarosba?
– Nincs a mármarosi hegyekben olyan nagy medve, mint én vagyok; én pedig
már meg vagyok lőve!
– Vendelin aztán megint mindent elrakott szépen. Mikor aztán
eltakarította az asztalt, azt mondá Octavián fejedelemnek:
– Magasság! Nem jobb lett volna ahhoz a parasztgyerekhez, a kit princz
Alienor tartott keresztvizre, Pompeia baronesset hivatni keresztanyának?
TÁNCZ A VULKÁN FELETT.
Leon Párisba megérkezve, legelőször is hivatalos küldetésében járt el.
Ott talált már egy csomó táviratot, a miknek titkos írása az általa
elhozott kulcsra várt, hogy megoldható legyen: azok mind megerősíték
azon nézeteket, a miket ő már élőszóval is elmondott, s a miknek
összesége oda megy ki, hogy az osztrák s magyar monarchia komolyan békét
akar, háború esetén semleges marad, s háborúra nem is készül.
Azt azonban mindenütt vehette észre, hogy olyan képpel hallgatják, mint
a kiről azt hiszik, hogy ő az a valaki, a kit valaki jónak látott
rászedni.
Csak azután került rá a sor, hogy számot adjon magának arról a nagy
benyomásról, a mit a szajnaparti világváros gyakorolt rá. Egy város, a
melynek minden részecskéje él, melynek soha sincs éjszakája, mely mint a
virágzásnak induló áloe, szemmelláthatólag nő, melyben még a mi kőből
van, az is ujjá alakul. Egy város, mely uralkodik ellenség és jó barát
felett; szellemével meghódítja, ízlésével adófizetőjévé teszi az egész
világot. Egy város, mely diktálja a divatot és a nemzeti rokonszenveket,
melynek szeretetét bírni elég, hogy egy holt nemzet feltámadjon, s elég
általa nem ismertetni, hogy egy élő nemzet el legyen temetve. Iskolája a
dicsőségnek, classicus földe a szabad eszméknek, ábrándja mindenkinek, a
kiben fiatal vér lüktet. S az egész város egy nagy szív, mely ha hevesen
kezd dobogni, minden benne lakónak a vére sebesebben dobog egyszerre
tőle.
Most épen ilyen szivdobogás ideje volt.
A tavaszi meleg éjszakák reggelig forrongásban tartották a
boulevardokat. Ma Bonaparte Péter peréről vitatkoztak, mely akkor folyt
le a toursi törvényszék előtt s egy hétre az oecumeni zsinat és a Daru
gróf jegyzéke fölötti lármát háttérbe szorította. (Az is egy jelensége
volt e kornak, hogy egy császári herczeg tanukat esket sorba annak a
bebizonyítására, hogy ő kapott egy pofont s egy republikanus vezér
minden ékesenszólását elővette annak az eltagadására, hogy ilyesmi adva
lett volna annak. Ha egy csepp caesári vér lett volna az egyikben, s egy
csepp cassiusi chylus a másodikban, épen megfordítva kellett volna
allegálniok.)
Ez is hamar lekopott a színpadról: következett a nagy «tömegszínjáték» a
plebiscitummal, senatus consultummal, baloldali manifestummal. A
szerepek mind jó kezekben voltak, az előadás összevágott, a karok
dicséretesen működtek.
A kőzönség megunta ezt is.
Egy pár napig megtette hatását az a hír, hogy a császár megint beteg.
Harmadnapra csak megint meg kellett neki gyógyulni.
Előkeresték az ócska darabokat a repertoirból. Hátha nem ismer rá a
közönség más név alatt, hogy kétszer-háromszor is volt már adva? Fogtak
egy összeesküvőt, a ki robbanó granátokkal akarta a császárt megölni a
longchampsi lóverseny alkalmával, s hogy változatosság legyen a
paródiában, ezúttal a bombák új mintára voltak öntve. Az összeesküvés
feje volt Flourens: azt természetesen el hagyták szaladni, nagyon
természetesen, Londonba; hanem fogtak helyette egy csoport stereotyp
összeesküvőt, a kiknek kenyérkeresetük volt a gyanuból befogatás czíme
alatti ingyen kitelelés.
De összeesküvést néplázadás nélkül becsületes vaudeville író nem csinál.
Erről is gondoskodva lett. Egyik nap a Fauburg du Templeben döntöttek
fel két omnibuszt, barrikádépítéshez; másik nap a rue St.-Martinban állt
elő egy ouvrier, s a revolverét kilövöldözte a levegőbe, sőt a chateau
d’Eau mellett több ablakot be is vertek, mire a chasseurs d’ Afrique
ezrednek egy, providentialis véletlenből épen közel levő escadronja
megjelent a helyszínén s az emeutöt szétverve, a mouchardok segélyével
egy csoport ácsorgó statisztát összefogdosott.
Általános volt a közvélemény, hogy a császárság kénytelen háborút
kezdeni, hogy a belforrongást lecsillapítsa. A nyughatatlan kedélyek
szabadságvágyát csak egy népszerű hadjárat csendesítheti le; melynek
csatakiáltása alatt az «engesztelhetetlenek» manifestumai, az orleansok
petitiói, a börze lamentója a szent gothardi vasút miatt, sőt még a
püspöki kar encyclicája is mind egy általános lelkesedésben fognak
egyesülni.
Leon nem késett a jelenségekről élethű vázlatokat küldeni megbizóinak; s
egyúttal azoknak megbízását is híven tolmácsolni a diplomatiai körökben.
A külügyminiszteriumnál volt egy úr, a ki Leonnal egyszerre benső
barátságot kötött; Vicomte de Brancardiernek hitták, ép olyan
bizonytalan hivatalos minőségű celebritás, mint Leon a maga részéről.
Eleven, ruganyos alak, mindig jó kedvű és jó barát, lelkesült és
fellobbanó: a mellett hiszékeny és könnyelmű. Mellesleg: abban a hírben
állt, hogy az ő ressortja a külügy tekintetében épen Magyarországról
szerezni informatiókat, mint a hogy voltak mások, a kik Dániát, a
Skandinávországokat, Romániát és Szerbiát tanulmányozták: igaz, hogy
térkép nélkül.
Mikor legelőször bemutatták őket egymásnak, s vicomte de Brancardier
meghallotta Leonról, hogy ő «hongrois», sietett őt szivélyesen üdvözölni
és megrázta a kezét.
– Igy ni! Mi így üdvözöljük a barátainkat. Szokták-e a magyarok is
megszorítani egymásnak a kezét üdvözléskor?
Leon eleinte nagyot bámult erre a kérdésre; de új barátja hirtelen
kimagyarázta magát alaposan.
– No, mert a köszöntésmód minden nemzetnél külömböző: az oroszok
köszöntéskor megcsókolják egymás ajkát, még a férfiak is a nőkét; a
lengyelek meghajtják a térdüket s a kezüket leeresztik a földig; a
törökök egyszerre mind a két kezüket adják egymásnak köszöntéskor; az
olaszok megtaszítják egymást könyökkel, ha találkoznak; a berliniek azt
mondják «morjen», a mi azt teszi, hogy «majd holnap!»; a bécsiek pedig
azzal insultálják egymást találkozáskor, hogy «nekem van becsületem».
(Ich habe die Ehre) A samoyedek az orrukat értetik össze…
Mikor már a samoyedekre került a sor, Leon ugyan sietett beavatkozni.
– Oh mi nálunk pedig a «karikás parola» járja. Megfogjuk az üdvözöltnek
a kezét így, a tenyerével fölfelé, a mutató ujjunkkal egy karikát
rajzolunk a tenyerébe, aztán a könyökünkkel beleütünk s akkor csapunk
bele kézszorításra.
– Ah! Ez naiv! A könyökükkel ütnek bele! Ah ezt Ollivier legközelebbi
estélyén produkálni fogom. Ön «hongrois», vagy «magyar»? Mert én tudom
jól, hogy ez nagy különbség. A hongroisk az aristocraták, az uralkodó
faj; a «magyarok» pedig: az a nép, az elnyomott faj. És ön micsoda?
– Úgy: valami a kettő között, olyan mestiz.
– Ah! Ez naiv. Egy fehér mestiz! Én nagyon jól ismerem Magyarországot;
utaztam benne sokat. A magyar nők igen szépek. Kár, hogy mind szőkék és
kék szeműek. Egygyel utaztam a gőzhajón Galaczig s attól megtanultam,
hogy a «dix» magyarul is «tíz», hanem mikor azt kérdeztem tőle, hogyan
mondják magyarul azt, hogy «je vous aime», az nagyon rosszul hangzik,
azt mondta hogy «nix tájts»!
– Azt nekem is mondták már.
– Ugyan mondja csak: önöknél minden ember kardot hord most is, úgy-e
bár? Külömben hogy jutott volna eszükbe Liszt Ferencznek is ezüst kardot
ajándékozni?
– No, mert egy ezüst zongora tetemesen többe került volna.
– Ah. Ez naiv! De hát ennél fogva önöknél minden ember katona. Háború
esetén talpra áll legalább egy millió?
– Különösen reggel, mikor fölkel.
– Megvannak még azok a régi harczos osztályok: a gouillachok, a
chiquauchok és a cannasseok? a kik a fejszéjükkel, mint a bomeranggal
úgy tudnak hajítani? Én láttam egyet.
Leon rettegett, hogy most mindjárt a «mamelukokról» fog tudakozódni s az
több lesz, mint tréfa.
Szerencsére a magasabb politikába szárnyalt át érdemes kollegája.
– Micsoda külömbséget talál ön a bécsi, berlini és a párisi benyomások
között? Nem Baedekert akarom elmondatni magamnak, hanem azt, hogy a nép
hangulata mint hatott önre? mert ezt egy idegen, a kire nézve mind a
három város újdonság, legjobban megítélheti. Mi véleménye van egy háború
eshetősége iránt?
– Hát én így találtam: a bécsi azt mondja, «minket okvetlenül megvernek,
akárki ellen háborúba megyünk» s ezt mondja derült jó kedvvel. A párisi
azt mondja: «mi megverünk akárkit, ha hadba kezdünk», s ezt mondja
keserű lelkesedéssel. A berlini nem szól semmit a háborúról, s ezt teszi
igen nagy phlegmával.
– Hát a magyarok?
– Azoknak két világhirű tábornokuk van: az egyik vasútat épít, a másik
csatornát ás, a többi meg ezeknek segít.
Vicomte de Brancardier megrázta a fejét hitetlenül, s vállára veregetve
Leonnak, mondá:
– «Mon ami: az embernek azért adatott a szó, hogy a gondolatait
eltitkolja vele»! ezt mondja Talleyrand.
– Ki az a Talleyrand? kérdé Leon ártatlan képpel.
Barátja végignézett rajta, furcsa tekintetet vetve rá oldalvást.
– Az egy udvari szabó a Palais royalban.
– Holnap szabatok vele magamnak egy frakkot.
A vicomte erre ruganyos léptekkel körültánczolta Leont, s a közben
védnöki oktatással mondá neki:
– Mon cher ami, még egy historiai datummal akarom önt gazdagítani. Az
első franczia forradalom idején egy tábornok azt jelenté, hogy a
hadsereg szűkölködik, s e miatt zúgolódik; küldjenek neki kenyeret,
csizmát és pénzt. Ekkor egy valaki azt válaszolá: «se kenyeret, se
csízmát, se pénzt nem küldhetünk, hanem küldünk tízezer darab
marseillaiset, osztasd ki azt a katonák közt és győzzetek»! Hanem ehhez
a valakihez ne menjen ön mértéket vetetni magáról, mert az megszokta
kurtítani az embert. A neve Robespierre. Önöknek is van egy olyan híres
zeneszerzőjük, mint a francziáknak volt Rouget de L’isle; ez a nagyhírű
Rákóczy, a ki azt a Berlioz-féle marschot írta: szólítsák fel Rákóczyt,
hogy írjon még egy olyat, s ha a magyarokat fel kell lelkesíteni, oszsza
ki azt közöttük egy magyar Robespierre.
– Csakhogy mi nekünk nincsen Robespierreünk; nekünk csak «schwarzer
Peterünk» van.
– Farceur va! Hisz ön itt engem folyvást persifflál! s én csak most
veszem észre. N’en parlons plus! Ne beszéljünk többet politikáról:
egyikünk sem ért hozzá! Ma együtt menjünk a Closerie des lilasba; ott
tartsuk készen a tilburymat, s ha valami emeute talál kiütni valahol az
éjjel, együtt kocsizzunk oda. Szép lenne, ha valamelyikünket meglőnének
ottan.
– Farceur va! Adta vissza neki Leon. Hiszen nincsenek azok a puskák
golyóra töltve.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egyszer úgy éjfélután a Closerie des lilas mulatozó köreinek csakugyan
meglett szerezve az a várt élvezet, hogy egy lázadási hirrel riaszták
fel őket asztalaiktól, s a hír ezúttal nagyszerű volt: «fél Páris
tűzlángban áll».
Vicomte de Brancardier és Leon futottak ki a lámpafény közül az utczára
s a mit láttak, az meglepő volt. Az ég déli részén erős veres fény
emelkedett fel, mint egy tűzhajnal, megvilágítva a házak tűzfalait és a
tornyokat.
– Nos, mon ami! szólt vicomte Brancardier Leonhoz: ez csak nem komédia
többé?
– Nem. Ez csak kivilágítás.
– Jön velem oda?
– Hogy ne mennék?
Azzal felkaptak mind a ketten a tilburyba. A vicomte maga vette a kezébe
a gyeplőt s Leont oda ültetve maga mellé, hajtott a tűzfény irányában.
Egész Páris talpon volt már. A pompiérek vágtattak tűzoltókészleteikkel,
trombitaszó mellett az utczákon végig; dzsidások, cuirassierek robogtak
zárt phalanxban, fegyver a kézben; bérkocsik, úri fogatok űzték egymást,
a legtöbb hintóban hölgyeket lehetett látni hevenyészet toilettekben. A
kiváncsiság nem ismeri a félelmet.
Pedig a lárma nagy volt. «A Mont Parnass ég!» «A lázadók felgyújtották a
rue des gobelinest!» «A rue Mouffetardban torlaszokat emeltek és
harczolnak!»
A vicomte tilburyja a Mouffetard utczai irányt választá.
A mint e hosszú egyenes utczába kiértek, azt egész végig bevilágította a
tűz.
– Nos, mit szól ön ehhez? Forradalmáraink igazi orosz módra kezdik a
zendülést, félvárost gyujtanak fel.
– Azt mondom, hogy ez a tűz legalább fél napi járásra van Páristól.
– Ah, hisz akkor egy vulkánnak kellett volna kitörni, hogy ennyire ide
világítson.
– Miért ne? Hiszen «vulkánon tánczolunk».
Mikor aztán fele útját megtették a hosszú rue Mouffetardnak, folytonos
kocsitörés veszedelme mellett, akkor kezdtek valami akadályt érezni
maguk előtt.
«A tűz kívül van az erődítési vonalakon», hangzott eléjük.
Lovas csendőrök jöttek szemközt s kiabálták a kocsikon ülőkre, hogy
ugyan ne hevítsék föl magukat. A tűz Fontainebleauban van: ott ég ezer
acre erdő. Szép tűz, de tizenhét kilométernyire van Párishoz.
A kinek aztán nem volt kedve hét óráig kocsin ülni, azért, hogy párisi
forradalom helyett fontainebleaui erdőégést lásson, az gondoskodott a
visszafordulásról: a mi nem történhetett meg máskép, mint a rue
Mouffetardból valamelyik mellékutczába befordulni. Arra gondolni is
vakmerőség lett volna, hogy az egyenes utczán a folyvást szemközt tóduló
kocsiár ellenében kisértse meg valaki a visszatérést.
– Tehát csakugyan nem más, mint kivilágítás: dörmögé a vicomte. Önnek
ezuttal igaza volt! akkor aztán hozzáfogott ahhoz a remekléshez, hogy
tilburyjával kibontakozzék a kocsik tömkelegéből s valahogy elérje a rue
Croulbarbeot, a melyen könnyebbnek igérkezett a menekülés. Ehhez
ügyesség kellett és művészet. Szemközt jövő, keresztbe forduló, hátulról
fenyegető kocsik között kigyóvonalban átcsuszamlani.
A mint egy elegáns landauert így kikerültek, Leon egy hölgyet pillantott
meg abban, ki egyedül ült, úgyszólván feküdt a fehér hintóban; fejére
rózsaszín bashlik volt húzva, melynek csipkézete egész szemöldökéig
lejött, termete sávos beduinba volt burkolva. Szép fiatal hölgy volt.
A mint Leon odatekintett rá, a szép hölgy fejbólintással köszönté, mely
ismerős mosolylyal volt fűszerezve.
– Nézd, ez a hölgy köszönt neked. Ismerősöd tán? Mondá Leon új
barátjának.
– Eh! Érek is én rá most szép hölgyekre ügyelni, mikor arra kell
vigyáznom, hogy valami parasztszekér mesallianceot ne kössön a
tilburymmal.
Leon még egyszer visszanézett az elkerült hintóra s most már az abban
ülő hölgy kezében tartott zsebkendőjével egyenesen őt üdvözlé.
– Tiens! Ez a hölgy nekem köszönget. S olyan ismerősnek tetszik az
arcza.
– Hát valami herczegnő lesz a quartier Bredából. Azoknál szokás a
köszöngetés. Hahó!
– De czímert láttam a hintó ajtajára festve.
– Azt is kapni kölcsön. Ohé!
Leon mégis illendőnek találta megemelni a kalapját, mit a delnő
leereszkedő elismeréssel fogadott, s aztán egészen lehúzta az arczára a
bashlik csipkefátyolát.
Leon egész hazáig törte rajta a fejét, hogy hol láthatta ő ezt az arczot
valamikor?
Ha a haját is láthatta volna, akkor nem kérdezte volna azt senkitől.
Másnap délben Leon egy aranyszegélyes czímeres meghivót kapott: «Mr. le
prince et princesse de Nornenstein Pratz» holnaputáni estélyére.
Ez nem lepte meg. Tudta, hogy Alienor házassága Rafaela herczegnővel ez
időtájra volt kitűzve: a mézesheteket azok természetesen Párisban fogják
tölteni; s így természetes, hogy régi ismeretségnél fogva, de meg
hivatalos minőségeért is őt estélyeik vendégkoszorújába illesztik.
Megnyugodott a lelke, arra gondolva, hogy tehát az ő indiscretiója még
sem rontotta el a házasságot. S bár sajnálta Alienortól e kitünő
hölgyet, a kinek az nem fogja ismerni az értékét, de mégis elhitette
magával, hogy ez már a világ rendje.
Harmadnap a kitűzött időben sietett a princz hotelét felkeresni.
Alienor fejedelmi szállást tartott; Leonnak várnia kellett, míg
kocsijára kerül a sor, hogy a vestibulebe begördülhessen az előtte
érkezett vendégek kocsisora miatt.
A termekben Páris akkori legelőkelőbb világát találta együtt. Magas
diplomaták, rendszalagokkal gomblyukaikban s gyémántos úrhölgyek, együtt
a szépség és nevezetesség világa.
A belépő Leont Alienor fogadta. Házigazdai szerepében igen nyájas volt
az érkezőhöz, karon fogta s sietett őt nejének bemutatni.
A szépség és divat pompájától ragyogó úrhölgyben aztán ráismert Leon a
tegnapelőtti rejtélyre. Az Alienor neje volt: Pompeia.
Mult este a tűzfény szokatlan világítása, s a takaró burkony okozhatá
azt, hogy rögtön nem ismert rá, de leginkább az, hogy Leon épen nem
gondolt arra, hogy őt most Párisban találja, azt pedig a mesék közé
sorozta volna, hogy őt, mint Nornenstein princesset tisztelje e helyen.
Pompeia vette észre Leon meglepetését, akárhogy akarta is ez azt
eltitkolni, s mulatta magát rajta nagyon.
– Minket csak a véletlen hozott össze: szólt Pompeia. Ha a tegnapelőtti
nagy égéskor össze nem jövünk par hasard; én meg sem tudom, hogy ön
Párisban van.
Leonnak tetszett az, hogy Pompeia a férje jelenlétében ily
szeretetreméltóan hazudik. Ő nem akar arról tudni, hogy Leon Párisban
van, holott a sürgönyéről, a mit ide kellett hoznia, egész történetet
tudna elmondani. Hát ő még tódított a hazugságon.
– Magam sem tudom okát adni, hogy kerültem ide? Miután Brüsselbe voltam
küldve valami financziális operáczió miatt. De hát az embert a régi
szerelme elcsábítja. Párist nem lehet kikerülni.
– Sokáig fog ön itt maradni?
– Már sietnem kellene innen; de Gounod új operájának az előadását meg
akarom várni.
– Mi pedig Biaritzba sietünk, mihelyt a longchampsi versenyeknek vége
lesz.
Úgy hazudtak, mintha olvasnák.
De ez csak addig tartott, a míg Alienor is ott volt. Amint azt
házigazdai tiszte elszólította másfelé, Pompeia egyszerre megfordította
a beszédet.
– Ugyan az Isten áldja meg, de későn jutott eszébe, hogy tudomást vegyen
felőlem! Lehetetlen, hogy ittlétünkről ne tudott volna? Lehetetlen, hogy
Alienor útja az önét ne keresztezné. Mi háborút csinálunk itt, ön pedig
békét.
– A princzczel találkoztam már egyszer; de azt nem tudtam, hogy nejével
van itt.
– S mikor megtudta is, akármi egyebet hitt, csak azt nem, hogy az a nő
én vagyok. Az igaz, hogy nagyon hamar ment. S mint ön emlékezni fog rá,
ezért én önnek nagy hálával tartozom.
– Óh princesse, az ilyen csekélység nem érdemes a köszönetre.
Pompeia olyan kedélyesen nevetett azon, hogy Leon csekélységnek nevezi
implicite Alienort.
– Mondja csak: jó barátja önnek vicomte Brancardier, a kivel tegnapelőtt
együtt kocsizott?
– Több egy heténél, hogy az.
– Mert Alienornak is jó barátja.
– Köszönöm a figyelmeztetést, princesse; akkor jó lesz előtte nem
fedezni fel minden titkomat. Mi Alienorral antagonisták vagyunk, vagy
épen rivalisok a diplomácziai téren.
– A vicomte pedig mind a kettőjük kéme. Oly kedvesen tudja játszani a
tudatlant, a naivot, hogy könnyen rászedi vele az embert. Beszélni fog
önnek badarságokat Magyarországról, mint egy gymnazista.
– Már megtette.
– És ön nem jött rá tűzbe? Nem sietett azokat helyreigazítani?
– Nem szedettem rá magamat. Még toldottam hozzá.
– Ez kitelik öntől. Ön engem is megcsalt.
– Ah! Ki árulhatott el?
– Az a sürgöny, a minek a titkát annyi mesterséggel lehetett önből
kivenni, nem volt az igazi. Önnek a küldetése: a békepolitika mellett
izgatni. Látja, hogy kitaláltam a rejtélyét!
– S a nélkül, hogy a reciprocitás elvét fentartaná.
– Ki tudja? Mi két ellenfél vagyunk; de a kiket épen az ellentét
elválhatlanokká tesz. Mind a ketten képviselünk egy irányt, a melynek
mögöttünk erős tábora van. Egyikünk sincs se megcsalva, se biztosítva. A
melyikünk bukni fog, az egész táborával együtt bukik. Ha az ön iránya
győz: ön mint szt. István rend lovagja, s egyik vármegye főispánja fog
hazatérni; ha a mienk győz: én mint fejedelemnő ülök be Nornensteinba. A
melyikünk pedig veszteni fog, abból lesz a «vas kakadu».
– Én már kezdem a hajamat hozzászoktatni.
– Ne akarjon újra megcsalni. Az ön áramlata most előnyben van az enyém
fölött. Ennyit elárulhatok önnek. A jó szándék meg volna itt; de nem
tudják megtalálni Janus templomának a kulcsát, melynek ajtaja béke
idején zárva van. Az utczai zavargások nem akarnak sikerülni. Hiányzik
egy szerencsés jelszó. Talán a véletlen segélyül jő. Az egész előadás
sehogy sem megy még össze. Sok függ Oroszország magatartásától, a mi
ismét Ausztriára nézve irányadó; s a mire megint ez határozza magát, az
dönt a német déli államoknál. Ezeknek az elhatározása a legfontosabb
kérdés. Alienornak már régen el kellett volna Ehrenbreitsteinba menni,
de egy kényes alternativa előtt áll, a hol nehéz a választás.
Itt egyszerre félbeszakítá a beszédet Leonnal a princesse, egy újon
érkező herczegi pár miatt, a kiket el kellett fogadnia s arra Leon is
eltünt a vendégtömeg között.
Nagy együgyűség lett volna tőle, ha a maga fejétől is ki nem tudta volna
találni, hogy micsoda kényes alternativája lehet Alienornak az
Ehrenbreitsteinba menetelnél?
Pompeia princessel együtt menni oda annyit tesz: mint igen rosszul
fogadtatni, nála nélkül menni oda pedig annyit tesz: mint Pompeiát
egyedül hagyni Párisban! Mindenképen gonosz kelepcze! S nem lehet
csodálni, hogy Alienornak nincs kedve a választáshoz. Olyan drága kincs,
a mit magával hordani is bajos, magától elhagyni is bajos.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az estély obligát hangversenynyel kezdődött; a mint zongora, hegedű és
hangjegy elvégezte feladatát, következett egy nagyérdekű előadás.
Vicomte de Brancardier megigérte Nornenstein Pompeia princessnek, hogy
az ő estélyén be fogja mutatni egyikét azoknak a gyilkos pokolgépeknek,
a mikkel a császárt megakarta gyilkoltatni Flourens, Beary Camill keze
által. – Ki tudja, hányan vannak még belekeveredve? Egy valóságos eleven
bombát fognak bemutatni, mely hivatva volt a társadalmi rendet
felforgatni, Francziaországot lángba borítani. Ez már csak érdekes
részlet egy concert spirituellhez. Szoktak ott előadásokat tartani a
magasabb bűvészetből is.
A hölgyek különösen kiváncsian tolakodtak az asztalka körül, melyen a
vicomte a dobozkát felbontá, a mibe a valóságos Beary-bomba volt rejtve,
ki azután elég szeretetreméltó volt mindent apróra megmagyarázni, s a
bomba alkatrészeit a hölgyek kezeibe adni.
«Bonboniere!»