valaha elkövetett valaki, s engem már nyolcz helyről dobtak ki azzal a
kérdéssel, hogy mit keresi ön minálunk monsieur de Zárkányt? S ha a
princesse is kidobat, az lesz a kilenczedik. Hanem hát rendkivüli időket
élünk. Idestova az ablakon fogunk bejárni egymáshoz. Az abnormis helyzet
mentse ki illetlenségemet. A külügyminiszterium és az osztrák
nagykövetség fontos sürgönyöket kapott s azok között van egy chiffrekben
irott levél, mely Zárkány úrnak van czímezve… Leon barátom a hivatalban
azt hagyta meg, hogy ha éjjel nem találnának rá s akkor érkeznék számára
sürgős levél, azt ott bontsák fel rögtön és betűzzék ki. Ezzel is úgy
tettek. Minthogy Leon szállásán nem volt található, felbontották a
levelét, mely belül chiffrekben volt írva. De semmiféle chiffre-kulcs
nem illett rá. Az olyan sajátszerű titkos irással van szerkesztve, a
mihez nem tudnak a bölcseink hozzáférni. Ekkor nekem az lett
parancsolva: «most fogja ön ezt a levelet, keresse fel vele monsieur
Zárkányt akárhol, rontson be minden házhoz, a hova ő járni szokott «de
par le roi», a mig csak fel nem találja; az ilyen levelet nem lehet
reggelig pihentetni; minden dolog borotvaélen áll most: tizenkét órai
idő most egy örökkévalóság.» Ez kényszerített, hogy egy ilyen csodálatos
küldetésre vállalkozzam.
Pompeia mosolygott. Arra gondolt, hogy vicomte de Brancardiernek még két
nagy oka volt ily buzgalmat kifejteni az ismerősök házába betörésben. Az
egyik az, hogy csakugyan félti a feleségét s gyanuja van Zárkány ellen,
a midőn az a schwarze Péter selyemkendőjének ütlegeiből az első
zsengéket kapta (mintha bizony a selyemkendő is, a néma beszéd is, nem
azért adatott volna az asszonynak, hogy a gondolatait eltitkolja vele?).
A másik ok pedig az, hogy vicomte Brancardier Alienornak is jó barátja.
Aligha az nem bízta rá, hogy kémkedjék. – Csakhogy még nagyon korán
jött.
Leont tehát csakugyan megtalálta.
Zárkány nem talált elég szavakat háláját kifejezni e nagy barátságért.
Az egész társaság összegyült körüle a salonban. Sokan voltak, a kik még
soha sem láttak olyan titkos irásjegyű levelet.
Az ilyen levélnek egyik sajátsága az, hogy nyomtatásbetűkkel van írva,
hogy a kézvonások el ne árulják azoknak iróját: legtöbbször német
fraktur betűket használnak.
Leon maga elé tette a már felnyitva kapott levelet s elkezdte azt
kibetűzni.
Egy kis idő mulva elkezdte a bajuszát, szakállát rágni. Nem ment sehogy
a kibetűzés.
– Nem találom én ennek a levélnek a kulcsát!
– Az lesz a szép, ha önmaga sem tudja elolvasni.
Leon elővette minden tudományát. Kikereste tárczájából mindazokat a
jelmondatokat, a mik szerint különböző időben leveleztek vele. Egy sem
oldotta meg ennek a levélnek a titkát.
Végre hátrafelé lapozva, jegyzőtárczájában talált egy lapot, melyhez egy
repkénylevél volt tapadva, azon a lapon volt egy jelmondat felírva: ezt
ő valamikor egy szegény jó leánykának adta, a kit arra kért, hogy majd
ha egyszer valami nagy bajban lesz, hogy kényszerüséggé válik ő hozzá
levelet írnia, azt e mondat rejtélyével írja, nehogy el legyen árulva
egy titok, a mit két szív őriz.
Livia!
Végig-végig borzongott az egész testén valami. Nagyokat dobbant a szíve.
Ő írta volna ezt?
E jelmondatot kisérlé meg alkalmazni a talányos sorokra.
És akkor aztán, a kik az arczára néztek, bámulva látták azt a változást,
mely azon lassankint fokozódva végbement, a mint a levél szavait
egyenkint kitalálta.
Elsápadt… Szemei merően bámultak az irott lapra… Ajkai reszkettek…
Szemöldei összevonultak…
Most azt olvassa, hogy Rafaela mint kérte fel Liviát, hogy menjen
atyjához nőül… A herczeg szereti őt… Rafaela már megnyerte rokonai
beleegyezését a házassághoz.
Egy pillanatra a keserű öröm görcsös mosolya rántja félre ajkait.
És akkor, midőn Livia azt mondja: «de nekem nem kell férj, jólét, magas
rang: én hű maradok te hozzád!»
Szemei egy perczig nem látnak a könytől.
S végül aztán ajkait összeharapja; arcza fakó lesz, mint az ón, és
homlokán nehéz veríték gyöngyözik.
Mindenki látja azt, a ki ránéz.
Most azt olvassa, hogy Livia nem talál másban szabadulást, mint
elszökni, elbujdosni széles e világba.
Óh ez a levél úgy összetörte a szivét. Úgy eltöltötte minden idegét
fájdalommal.
Mit neki most Páris, minden szép asszonyával, mit neki most Európa
minden császárjaival együtt?
– Nos, uram! Mi történt a világban? kérdé tőle a bübájos tündér.
– Semmi sem, princesse. Magán ügyem ez. Haza hínak.
– Nem mondtam? sugá halkan a szép Circe. S mit tesz ön?
– Haza megyek.
– Ah!
– Még ez éjjel.
– Ugyan? Még ez éjjel? Kérdé, s szép rózsaajkai a mint szétnyíltak,
bosszúsan összeszorított gyönyörű fogsorai látszottak ki közülök.
Leon hangja egyszerre oly rekedt lett, hogy, nem lehetett megérteni, mit
felelt rá. Tán épen szórakozottságában azt tette, hogy magyarul vett
búcsut a franczia vendégtársaságtól.
Ekkor az asszony odalépett hozzá s oly arczkifejezéssel, melyben
csalódás, gúny és düh volt egyesítve, monda neki valamit, a mit csak ők
ketten értettek meg:
– Tehát ön lett a vas kakadu.
– Igen, madame.
Azzal bókot csinált s elhagyta a termet.
Vicomte de Brancardier az előszobában elfogta.
– De csak nem mégy el a nélkül, hogy elbucsuznál a követségnél és a
miniszteriumnál.
– Úgy hiszem, meg fogja tudni magát vigasztalni eltünésem felett mind a
nagykövetség, mind a külügyérség. Nincs időm őket meglátogatni.
– Vigasztalhatlan vagyok, hogy azt a fatális levelet épen én hoztam el
neked, és épen most.
– Én pedig nagyon köszönöm azt neked, mondá Leon s forrón megszorítá a
vicomte kezét. És aztán a mint az őt megsajnálta, (mert jó szivű volt),
és megölelte, akkor Leon megcsókolta a vicomte arczát. – Mi magyarok
csak azt csókoljuk meg, a kit szeretünk. Nagyon köszönöm ezt neked. Jót
tettél velem.
Azzal sietett ki a házból. A vicomte egész a kocsijáig kisérte s aztán ő
is elsietett a maga fogatán.
És valóban nagy oka volt Leonnak azt megköszönni; mert Isten keze volt e
perczben a feje fölött s ugyan jól tette, hogy egy perczig sem időzött
tovább e helyen! Mert abban a pilllanatban, a melyben az ő kocsija a
hotel kijáró kapuján kigördült, mennydörgött be a Nornenstein Octavián
kocsija a másik kapun, s ha az ott találja őt Pompeiánál, fia
távollétében, holnap ő meg van halva.
Így pedig igen kellemes præcisióval ment össze minden.
Mikor Nornenstein Octavián fejedelem a bejelentő komornyik sarkára
gázolva, utikabátban belépett Pompeia salonjába: kedves menye a kitörő
öröm sikoltásával rohant a nyakába s csókot adott neki jobb és balfelül:
mit Octavián fejedelem szépen visszaadott. Ott díszes úri társaságot
talált együtt s meggyőződhetett felőle, hogy kiki párjával van: csupán
Pompeia van egyedül. Az ifjú meny csupa szeretetreméltóság ipja
irányában. Olyan jól illik neki a naiv duzzogás, mikor elmondja, hogy
Alienor épen ma utazott el, a mit a papa bizonyosan nem tud; de már most
itt kell maradnia, a míg Alienor vissza nem tér. Aztán nem beszélnek
egyébről, csak Alienorról. Politikához, diplomatiához a messze útról
jött hozzá sem juthat, mindig csak a boldog házas életről beszélnek
neki, míg végre meggyőződik felőle, hogy fia messalliancet kötött ugyan,
hanem azért példányszerű hű hitvestársra tett szert.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A TÜZAKNA FELLOBBAN.
Másnap korán reggel sietett főnökéhez Vicomte de Brancardier.
Ott talált nála egy idegen urat; de neki szabadalma volt mindenkor
belépni a dolgozó szobájába, s azt az idegen urat, kivel főnöke
beszélgetett, figyelembe sem vette.
– A várt fordulat megtörtént, mondá félhalkan főnökének.
– Hogyan?
– Monsieur Zárkány ama levélben rögtöni visszahivatását kapta meg.
Ez még nem bizonyítja a fordulatot. Lehet, hogy csak hely- vagy
személyváltoztatásról van szó.
– Arcza mindent elárult. Tökéletes bukását lehetett olvasni róla.
Elsápadt, mint a ki halálitéletét olvassa.
– Lehetett neki utasításul adva abban a levélben, hogy sápadjon el,
mikor azt végigolvassa.
– Ajkai reszkettek, szemöldökei összehuzódtak.
– Oh uram; a diplomaták nagy komédiások; – térdei inogtak, fogai
vaczogtak. Ez mind utasításában lehetett. Még talán könyezett is?
– Valóban a szemei megteltek könynyel.
– No mondtam úgy-e? Ennek én mind nem hiszek. Láttam én már ilyet.
– És rögtön elutazott még az éjjel.
– Még annak se hiszek.
– De uram! Itt hagyott egy félbeszakadt légyottot a legszebb
asszonynyal.
– Igen? No már akkor elhiszem neki, hogy megbukott. Hadd mutassam be
önöket egymásnak. «Vicomte de Brancardier», «duc de Nornenstein.»
Bizony legfőbb ideje volt. Vicomte Brancardier már épen meg akarta
nevezni azt a szép asszonyt.
* * *
A mik ezután történtek a világban, azt följegyezték a krónikák minden
napról.
Julius 9-dikén a franczia hadügyminiszter kinyilatkoztatá a kamrák
előtt, hogy a hadsereg csatakészen áll.
Tizedikén gyorsfutár küldetett a nagykövethez Wildbadba, határozott
utasításokkal.
Tizenegyedikén kimondatott, hogy Metznél tábort kell összevonni.
Tizenkettedikén a külügyminiszter kinyilatkoztatta a törvényhozó test
előtt, hogy a nemzet becsülete van megsértve.
Tizenharmadikán nagy munkástömeg tartott meetinget Párisban – a béke
érdekében s elhatározá a kormányt felkérni, hogy ne kezdjen háborút. A
küldöttség nem fogadtatott el. «A béke a forradalom!» Azt mondták.
Tizennegyedikén a porosz király azt izente a franczia követnek, hogy
«nincs több mondani valója».
Tizenötödikén megizenték neki a háborút. Tizenhatodikán a törvényhozók
megszavazták a hadi hitelt és a hadsereg mozgóvá tételét
kétszáznegyvennégy szóval «egy» ellen.
Ez elég volt egy hétre.
HATODIK RÉSZ.
A VADONBAN.
A VADONBAN.
Egy huzamban Páristól a dancsvári állomásig, mely szerencsés végpontja
egy magyarországi vasból csinált zsákutczának. Idáig Leon sehol meg nem
pihent. A kábító vasúti «hajrá» alatt csak egy eszme foglalta el lelkét:
nem is eszme, de zürzavara a gondolatoknak. Csak a dancsvári állomáson
juttatá eszébe a legelső paprikás, hogy a földön jár. Ettől jutott az
eszébe, hogy ő «sebes kutyafuttában» valami nagy dolgot elfelejtett:
leköszönését benyujtani a főnökénél. Igaz, hogy Bécset elkerülte
Gänserndorfnál, különben ott is eszébe juthatott volna.
A postás régi ismerőse volt, különben is hozzá kellett folyamodnia fogat
végett, mely tovább vigye (ő vele egy társaságban készítették Dumka úr
mulatságos extra lapjait). Itt irószereket kért, megírta lemondását s
azt ötszörösen lepecsételve, átadta a postásnak.
– Itt a szekér? (Ez a szó bizonyítá, hogy semmiféle discursusnak nem
szándékozik helyt állni.)
– Készen van igen is. Hanem egy alázatos kérésem van. Tetszik ismerni a
Lőw Hirschet?
– Még mindig várom, hogyan eszi meg az egyik fele a másikat?
– Hát nem ette meg. Sőt inkább igen gazdag bérlő lett, s most, hogy az
országgyülés kimondta az emancipatiót, jószágot keres, a mit megvegyen.
Ott bérel nagyságod Szent-Ilonája mellett. Mindenfélével űzérkedik.
Megvásárolja a láthatatlan dolgokat is, virtualitást, remélhető
örökséget. Bankokat alapít a vidéken. Életbiztosításokat negocziál. Most
épen a dancsvár-sipotai kiházasító egyesületet ütötte nyélbe. Már van
kétezer férjhez menendő leánya, a ki ötven forint befizetésre a
lakodalma napján ötszáz forintot kap ki. Hát ő is hazafelé térőben van,
s azért könyörög, hogyha méltóztatnék őt hazáig magával vinni.
– Jó lesz, csak nagyon sok ferslágot ne hozzon magával.
– Csak egy utitáskája van, meg egy sajtos putinája. Hanem hogy nem
házasítja-e meg a nagyságos urat az úton? arról nem állok jót.
Leon utitársa régi ismerős volt, ki rögtön sietett megujítani a régi jó
barátságot; daczára annak, sőt épen azért, mert Leont most már
nagyságolta.
– Nagyságos miniszteri tanácsos uram; mondá, mikor már egymás mellett
ültek a kocsiban; nagyon rossz út van Kolongyáig, a hol én lakom, most
csináltatta az útibiztos, azért a publikum csak az út szélén törtet, a
közepére senki se jár kőzuzni; ha mindaketten elalszunk, a kocsis is
eltalál aludni, szent, hogy belefordulunk az árokba. Azért legjobb
lenne, ha az egész úton beszélgetnénk.
– Nagyon jó lesz tisztelt Löw Hirsch polgártársam; hanem oszszuk fel a
munkát, a mikor kegyed beszélgetni fog, akkor én szundikálni fogok;
mikor aztán kegyed fog szundikálni, akkor meg én fogok beszélgetni.
De biz a tisztelt polgártársra egész Kolongyáig nem került a sor a
szundikálásban, mert azt az útat végigszundikálta maga Leon, s csak
akkor ébredt, mikor a kolongyai bérlőlak előtt megállt a kocsi, s
utitársa a putinával a hona alatt s a táskával a kezében bucsút vett
tőle.
– Aztán nagyságos miniszteri tanácsos uram, a hogy mondtam:
huszonhatezer forint mindenért összevissza. Aztán ne ijedjen meg a
seregélytől. Alászolgája! Köszönöm alássan a kegyes grácziáját, majd
egyszer megszolgálom!
– Jól lesz minden, tisztelt polgártársam, hagyta helyben Leon, s
sejtelme sem volt róla, hogy őtet fenyegeti-e valaki huszonhatezer
forinttal, vagy tőle remél valaki annyit örökölni? s hogy madár-e vagy
ember az a «seregély», a kitől nem szükség neki megijedni?
Nem is törte rajta a fejét: volt annak gondja most elég,
Kolongyától az ő Szent-Ilonájáig aztán változik az út: a forró nyári nap
aszalt rónáról hűs erdők közé tér be; óriási bükkök: olyan sudárok, mint
a fenyőszál, borulnak össze az út fölött, s az a megnevezhetlen
lomb-illat, mely az erdők sajátja, üdvözli a tikkadt utazót. Itt már nem
folytatta a szundikálást Leon: ez már «otthona» volt. Az út mellékén
szemközt jött rá az a patak, melynek forrása az ő hegyei közt fakad, s
ötször-hatszor keresztezte az útját, mintha üdvözlésére sietne. Azok a
kis apró halak, a mikre gyermekkorában annyiszor lesett gombostűből
görbített horoggal, viczkándoztak a kristály vízben, «te megnőttél, mi
kicsinyek maradtunk: nem volna kedved, megint gyermeknek lenni?»
Valamennyi rigó az erdőben mind ő neki füttyöngetett, valamennyi mókus a
fán mind az ő jó pajtása volt.
Ezek a kiterjedt erdők már az ő kurtanemesi birtokához tartoznak.
Holdszámra sok: jövedelemre kevés. Makk, gubics a haszon: a fát itt nem
veszik, csak lopják.
Csak a hol a patak mentében egy-egy kis lapos völgy öblösül el, van
egynehány holdnyi kaszálló: hanem az aztán rét! ötször raknak rajta
boglyákat egy esztendőben; salátának lehetne feladni a szénáját. Malom
is van a patakon, a mitől tisztességes bért fizetnek. A völgykatlan
körül, a hol a falu sürű diófák által eltakarva fekszik, domborulnak a
lejtős halmok, a miken a szántóföldek vannak: nem sok az egész, s nehéz
a mívelése, mert kötött föld és sok trágyát kiván; nem is ontja a magot,
mint az alföldi korsónak való fekete sár; de viszont nincs is rajta soha
inséges termés; se árviz, se aszály, se vándorhörcsög nem teszi tönkre
soha. A buzatáblák még julius elején is hamvaszöldek, oda foltozva
közéjük egy-egy sáv fehérbe virágzó haricska, meg egy-egy darab
sötétzöld kendervetés, aztán még egy égszinkék háromszög: virágzó
lenvetés egy szántóföld csücskéjében, mint a szegény ember
napkihuztaszinű köpenyegén az új posztófoltok. A délnek fekvő dombokon
még szőlőkertek is vannak, sövényeikkel az irtvány közepett úgy tünve
fel, mint rámába foglalt képek szeszélyes építészetű kolnácskákkal. A
halmokon túl aztán emelkednek az ősrengetegekkel borított magas
hegyóriások: egyik a másik fölé törekedve, a legmagasabbakon fölmeredő
sziklacsoportok szakgatják meg az erdőpalástot.
A völgyben folytonos csendes zúgás hangzik; a patak moraja az, mely
zuhatagaival örök dalt zeng a sziklákon. Itt-amott vesszősövénynyel
elfogták a patakot s ott kis tavak képződnek: azokban pisztrángot
tenyésztenek; fenn kácsa, libasereg lubiczkol.
Alkonyat volt, mire Leon megérkezett s bizonyosan valami ünnepnap, mert
az emberek sehol sem dolgoztak s a gyerekek játszottak kin az útfélen.
Egy kis halom oldalában volt a bekerített temető, a pázsit kakukvirágtól
lilaszin hamvas, teletűzködve kék, fehér, piros keresztekkel, tarka
fejfákkal, miken sárga gyopárkoszoruk függtek. A begyepesült ó sirhalmok
fölött játszott hét gyermek. Hét egyformán szöszke fő, s egymásután
következő, mint az orgonasíp: tíz évestől három évesig; legnagyobbik, a
tizenegy éves leány a fűben ült, ő volt a nyolczadik s ölében tartotta a
legkisebbet, az egy évest, a ki apró, karmazsin piros lábaival
mindenképen együtt akart tánczolni a többiekkel.
A gyermekek kezeikkel összefogózva körben tánczoltak és daloltak.
«Ipsilánd, Ipsilánd,
Ipsilándi rózsa!
Rózsa volnék, piros volnék.
Mégis kifordulnék…»
A szöszke raj, a mint Leont megpillantotta, egyszerre abbahagyott dalt
és tánczot s futott eléje a temetőkertből nagy zsivajjal.
Mind a kilencznek ő volt a keresztapja.
Elcsipték; belecsimpajkoztak, felmásztak a lábszáraira; nagyokat
czuppantottak a kezére.
Leon felvette a legkedvesebbiket: a kis három esztendős Erzsikét, a
karjára. «Hát Erzsike, ismered-e még keresztapádat? Meg se csókolsz?»
– Majd aztán… felelt duzmadtan a pofók szerafim, kis kezét a szájába
dugva félig.
– Mikor aztán?
– Majd mikor… mit hoztál nekem abból a Páriusból?
A bizony! Erre az egyre senki sem gondolt abban a Páriusban, hogy a
Rézalján van kilencz szöszke poronty, a kinek vásárfiát kellene hozni.
Pedig ott van ám sok mindenféle sifli!
– Mit hozott a keresztapa a Páriusból? visszhangoztatá chorusban a többi
apróság, ostrom alá véve a messziről jöttet.
A megszorult utazó összevissza kutatta a zsebeit: végre csakugyan talált
valamit. Egy albumtokocskát tele azoknak a hires férfiaknak és delnőknek
a fényképeivel, a kikkel Leon a nagy világban saját képmását kicserélte;
azt kiosztotta a gyerekek között. Hej, hogy megörültek annak a sok
czifraruhás tábornoknak, miniszternek! Magának az Erzsikének az album
aranyos tokja jutott, rámájában a csodaszép aranyhaju tündérasszonynyal.
Egészen boldoggá lett vele téve.
A szöszke dandár aztán nyargalt kengyelfutónak előre, belármázni udvart
és házat az örömhírrel, hogy megjött a keresztapa! Leon ősi háza az az
ismeretes falusi kastély volt, a melyet megszégyenített a mellé ültetett
diófa, azzal, hogy túlnőtt a tetején: elől virágos kertecskével, a
napkeleti oldalán oszlopos tornáczczal, téglapádimentummal a folyosón,
szunyoghálós ablakokkal, s fél ajtókkal a bejáratnál. Czifraságnak egy
nagy szarvasagancs a ház homlokzatán.
Legelső volt, a ki a pitvarból előbukkant a lármára, az anyjuk. Derék,
élte virágában levő menyecske: tűzről pattant, életvidám teremtés. A két
keze csupa kovász; a mint épen kenyeret dagasztott. De azért mégis
összecsapta a két kezét, mikor Leont meglátta.
– Jézus Mária! a tekintetes úr. (Még az nem tudott Leon nagyságos
cziméről semmit.)
Az asszony feje tarkavirágos kendővel volt bekötve menyecskésen.
– Én vagyok biz az komámasszony; ha ki nem vernek. Azért ne húzza le a
keztyűjét a kezéről, csak folytassa a klavirozást, a hol elhagyta.
– Éppen ma emlegettük az urammal! Majd mit mondok? Hiszen mindennap
emlegetjük. Csókoltatok e kezet a keresztapának, sok rossz gyerek?
– De összecsókolóztunk már mindenképen, bizonyítá Leon. Hányan is vannak
csak? Ugy-e tizenegyen?
– Ugyan ne tréfáljon! szólt a menyecske szemérmes restelkedéssel. Hiszen
csak kilencz. Elég nyüg nekem ez is. Kilencz ilyen rossz gyerek egy
rakáson! Még a jóból is sok volna.
– Ej, ej, ne vétkezzél asszony! szólalt meg egy hang a háta mögül. A
gazda jött ki a pitvarból. Épen olyan szőke haju férfi, mint a gyerekei,
a kik úgy hasonlítanak hozzá, mintha mind a száján köpte volna ki őket
(a hogy mi parasztok szoktuk mondani) s a szőke hajhoz gyönyörű
ellentétet képezett a napbarnította egészséges arczbőr. Ingujjra volt
vetkőzve, csak a mellénye begombolva; gazda ember nem szokta nyáron a
ruháját szakgatni; hát a kezében minek az a nagy kegyetlen kés? Azzal
bizonyosan dohányt vágott. «Hozta Isten idehaza nagyságos komám uram!»
(Ez már megbecsülte Leont elől is, hátul is.)
– No csak lángost kell sütni szaporán, mondá Leon a menyecskének. Még
pedig teletetéz tállal: mert tizenketten vagyunk hozzá.
Azzal szépen megcsókolta komája asszonyának az odatartott arczát,
komájával pedig hatalmasan kezet szorított, a ki aztán sietett a
kocsihoz, behordani Leon útitáskáját, köpenyét, úgy tért vissza.
Leon tudta vezető nélkül is a járást az ősi házban, a honnan egykor
nagyapja kiindult három testvérével együtt a világba, mint a négy
Haymon-fi, szerencsét házasodni, s melyben annyi boldog gyermekkori időt
eltöltött ő maga, mikor apja későbbi kastélyából el-elszökött.
A jó Seregély egykor hajdú volt az apjánál. Mikor megházasodott, ide
küldte ki az apja ispánnak az ősi házhoz, s jó gazdatiszt lett belőle.
Maga is megélt, az urának is juttatott: többet, mint mikor maga járt a
gazdasága után.
A belső szobában minden úgy volt, mintha naponkint várták volna Leont. A
bútorok (jó ősi tölgyfaszékek, bőrvánkosokkal) le voltak törülgetve a
portól; a diófaasztal fényesre csiszolva viaszszal és parafával; a
kandallóban megrakva a hasábmáglya, alá tett forgácscsal, s mellé
készítve a tűzszerszám. A szép lancaster-puskának, a mint a fogason
csüngött, a csövei bedugva csepűvel, hogy a por bele ne hasson, mellette
a vadásztáska, a minek a himzete gyöngéd kezek emléke lehet: itt-ott
szinehagyott is már. A padló fehérre súrolva finom kőporral. A ágy
hófehér patyolattal tisztába huzva. A legyek elfogdosva lépvesszőkkel. A
könyvek sorba rakva a pohárszék aljában: iskolai bölcseség tanujelei;
költői olvasmányok, miket fél vármegye sorba olvasott, egy-egy
kiegészítő kötet még most is vándorol huszadik kézen valamerre. Felül
meg a diópálinkás üvegek. A nagy vadász csizmák puhán tartva halzsirral.
A tükör mögé egy csomó levendula volt dugva, hogy üde illatot tartson a
szobában.
Nagyon vártak itt rá.
Egy-egy fekete fénymázas rámában saját gyermekkori rajzai voltak
felaggatva a falra (művészremekek hajdan!) azokat a gyöngéd kegyelet
megkoszoruzva tartá, kék buzavirággal, piros százszorszéppel. Milyen
boldog idők voltak azok, mikor az ember az ilyenekben találta
büszkeségét!
Seregély uram most sem feledkezett meg arról, hogy ő a nagyságos ur
házánál valamikor hajdui méltóságot viselt: most is ő rakta el az úti
holmiait, ő szedte ki a táskából a készleteket s rakosgatta el a régi
kihuzó szekrény mindenféle fiókjaiba, a mi odavaló volt; a feltoló
iróasztalba, a mi odatartozott.
– Hát hogy áll a világ Szent-Ilonán? Kérdezé Leon a sürgölődő gazdát.
– Istennek legyen hála, elég jól. Ha méltóztatnék nagyságos komám uram,
vacsora idejéig még körültekinthetnénk: de csak úgy, ha nincsen
elfáradva.
Leonnak első dolga volt felhuzni a nagy csizmákat s felcserélni a párisi
talmát az otthoni kaczagánynyal, a miben már ismerik a házi állatok; s
kutya, lúd nem huzza le, ha kimegy az udvarra. Biz azért a divatos
lebernyegért megkergetné a bivaly!
– Dehogy vagyok elfáradva, hisz négy nap óta egyebet sem teszek, mint
aluszom.
Komája aztán a közben elmondta neki, hogy a vetések gyönyörűen állanak,
az árpát már levágták, az tizennégy magot adott; a buza lesz 90 fontos,
ha így marad az idő; a tavasziak felségesen mutatkoznak; majd holnap
reggel körüljárhatják a szántóföldeket. Még sáska nem mutatkozott;
rozsdának, üszögnek hire sincsen; a szipoly is békét hagy az idén. A
szőlő, ha megmarad, megád kétszáz akót s makk annyi lesz, hogy még bérbe
is lehet fogadni idegen kondát. Pedig a saját szalontai fajta is szépen
felszaporodott: az idén el lehet belőle adni ötven darabot. A juhnyáj is
több lett egy negyedével s már négy mázsa gyapjút adott az idén, a minek
jó ára lesz, ha egy kis háborút ád az Isten! a méhek is jól rajzottak;
volt akáczvirág elég, vadrepcze, méhfű a mezőn tömérdek, az őszszel lesz
húsz mázsa méz eladó. A szilvásban meg kell támogatni a fákat, annyi
rajta a gyümölcs, lesz dolga az asszonynak az aszalással,
pálinkafőzéssel. A gubicsot is kereste már a Lőw Hirsch s foglalót is
akart rá adni, de nem álltak szóba vele.
Egy szóval roppant jövedelem lesz az idén összevissza egyből-másból. Ha
az ember cselédbért, adót, tiszti fizetést, napszámot, biztosítást
lehuz, még akkor is szép summa marad fenn belőle.
Szép summa!