szinén s mikor virágoztok, még nincs öltönyötök. A zöld levelet csak a
másik tavasz küldi utánatok; mikor már nem vagytok többé virág».
Tovább kanyargott az út; a barangoló leány eljutott Tukmányi rozzant
házáig. A nagy rózsabokor előtt megállt, levett szalmakalapját két
kezében tartva s ott elmerengett hosszasan.
Milyen különös, hogy a sárgarózsa csipkebogyói feketék!
Egy virágbokor, mely gyászol.
Eszébe jutott, hogy, itt e rózsabokor előtt mondá azt kedvese: «igen, ez
az én feleségem!» – Feleségem! Ah minő lángveres lett az arcza akkor! Ah
minő halavány most! «Ő az én feleségem…»
– Szép jó estét «kisasszony!»
Összerezzent e köszöntésre.
Az odujába hazatérő barlanglakó üdvözölte így.
Alig volt képes neki valamit rebegni elfogadás fejében, annyira
megzavarodott.
– Azon bámult úgy-e kisasszony, hogy mi lesz a rózsából, ha megérik?
Hecsepecs. – Eltette-e azt a rózsát, a mit adtam?
– Oh igen. Szépen megmaradt szárazon.
– Ez szokása a sárga rózsának. Hát már most vigyen el még egy csipkét is
róla. Lássa: az fekete. Ha mellé teszi a sárga rózsának, együtt kilesz
belőlük a nemzeti szin.
– Köszönöm.
– A kisasszony nagyon szomorú!
– Az vagyok.
– Miért szomorkodik?
– Mert úrnőm nagyon beteg.
– Már nem beteg, mert meghalt.
– Szent Isten!
– Meghalt biz az. Ebben az órában. Az orvostól tudom, a kit lóhalálában
vittek oda a hullát bebalzsamozni. Hallgassa kisasszony. A harangszó
idehallik a kastélyból.
Livia két kezét összekulcsolva szorítá feje fölé.
Oh Isten! Isten! Isten!
És elkezdett zokogni kétségbeesetten.
– Ejh, milyen nagyon megsiratja a kisasszony a szegény boldogultat! Jól
járt az már! Mind utána megyünk egyszer.
– Jaj én nekem! Jaj én nekem!
S a mint kezeit tördelte, kulcsolta, azt a kis vékony platinagyürüt
észrevétlenül lerántotta az ujjáról. Leesett az a fübe.
A vad ember észrevette a veszteséget s fölemelte azt a földről.
Livia zokogva futott vissza a herczeglak parkja felé.
A vad palatinus suhanczos kötődéssel kezdte el a futó után dalolni a
gyerekek gúnydalát:
«Kinek mije elveszett,
Sírva ríva keresi,
Apja, anyja megveri:
Nálam, nálam megleli».
Livia megdöbbenve állt meg s elkezdte magát körülnézni, hogy mije
veszhetett el? Egyszerre kezére tekintett és észrevette a gyűrű hiányát.
Halálsápadttá vált. Minden meggondolás nélkül visszafutott a vademberhez
s összetett kezeit ajkaihoz emelve, könyörge neki.
– Az Isten áldja meg, adja vissza a gyűrűmet!
– Ahán! tudunk szépen könyörögni úgy-e? Hátha nem adom ingyen? Hátha azt
találom kivánni, hogy jöjjön el a gyűrűjeért éjfélkor: odalesz akasztva
a kőfeszűlet lábujjára az erdőben?
– Eljövök érte! Rebegé a leány. Óh édes, jó Tukmányi úr, adja vissza!
– Heh te akasztófáravaló vén gazember!
(Ezt egy harmadik személy hangoztatá közbe, s Livia megrettent a hangtól
s látványtól egyaránt. A vályogház ablakán egy szörnyű fej dugta ki
magát: a vad palatinus életpárjának rettentő ábrázata.)
A vad embert még kedvesebb hangulatba hozta ez a közbeszólás. Most már
kettőt bosszanthatott egyszerre.
– Hátha azt teszem, hogy ennek a fertelmes boszorkánynak adom a
gyűrűjét, s azt mondom, hogy csókoljon neki kezet, a miért vissza adja!
– Meg fogom csókolni a kezét.
Erre a bozontos asszonyfő megint visszahúzódott az ablakból, elébb jól
kiöltve a nyelvét Liviára.
Tukmányi röhögött.
– No hát ne sírjon no! visszaadom ingyen. Nem olyan fekete az ördög,
mint a milyennek festik. Lássa, eldughattam volna a gyűrűjét, hadd
kereste volna, hadd sírt volna érte. Pedig bizonyosan jegygyűrű lesz! No
ne féljen. Az jó jel, mikor egy leány elveszíti a jegygyűrűjét s aztán
megint megtalálja. Ne féljen semmit. Elfogja venni az, a kit szeret. Én
tudom, hogy kit szeret? Haragszom rá, ellensége vagyok. Engem megcsalt,
meg is veretett. Minden embert megcsal. De magát nem fogja megcsalni. Én
gyülölöm. Reactionarius, pecsovics, hazaáruló, feketesárga! Hanem azért
jó férj lesz belőle. No ne féljen! Az az, hogy csak féljen; mert
akasztott ember özvegye fog lenni. Ha én egyszer megkaphatom azt a
hazaárulót: én felakasztatom. – No itt a jegygyűrűje. – No ne szégyelje
magát. Félrefordítom a fejemet, nem látom meg, ha megcsókolja. Hahaha!
Milyen bolond az ember, a míg fiatal. Hahaha.
Azzal kunczogva, dünnyögve, rázkódva ment a háza felé, s a mint az
ajtaján be akart nyitni, s azt megütötte a homlokával, mert zárva volt,
elkezdte a bezárt ajtót rugdalni.
– Hej! te tüskére való boszorkány! Nyisd ki az ajtót! Süket disznó a
boglyában! Nem hallod? Eressz be!
Beeresztés helyett nyakon öntötték az ablakon keresztül egy fazék
lúggal.
Erre a vad palatinus felszedett egy nyaláb rothadt almát a fa alól, s
azzal kezdett az ablakon át bombázni. Rothadt alma berepült, kirepült, a
két házastárs szidta egymást minden csúf névvel, hogy a széles rónán
végig hangzott a lármájuk.
Livia futott onnan. S a míg e veszett lármát hallotta, folyvást üldözte
az a gondolat, hegy ez előtt harmincz évvel ez a két ember hogy nevezte
egymást «angyalomnak, egyetlenemnek!»
Csak az erdő sötétje nyugtatá meg.
Itt a suttogó fák oltalma alatt megállt, megpihent. Százszor meg
százszor megcsókolá azt a visszakerült gyűrűt. Valami, mint az
álomlátomány, felmagasztalá lelkét. Nem gondolt lemondásra. Nem volt
kétségbeesve. Az a gyűrű azt mondta neki: «Küzdj! Ne engedd jogodat.
Szentebb az minden jognál a földön. A szív joga az!»
Úgy vette azt, mintha a láthatatlan védangyal nyújtotta volna eléje a
kezét. Bátorság támadt szivében megragadni ezt a segédkezet.
Valamit határozott. Valamit tenni akart.
Először életében mert tenni valamit, a mivel önmagát védje.
Az erdőszélből egy kis parasztleány jött rá szemközt. Kosara tele volt
vadrózsacsipkével. Megkinálta vele Liviát. Urak szeretik ezt
vaddisznópecsenyével. Húsz krajczárért mind odaadja.
Livia azt mondta neki, hogy megveszi azt tőle mind; de kosarastul. –
«Úgy ötven krajczár lesz az ára».
– De haza is kell vinned. Tudod, hol van a távirda?
– A hol dróton beszélnek?
– Oda viszed s ott hagyod. S egy levágott fatörzs mellé leülve, egy
papirszeletkére e sorokat írta:
«Nornenstein Octavian fejedelemnek Budapesten. – Etelváry Madelaine
herczegasszony meghalt».
Azt borítékba tette, egy forintot zárva mellé s átadta a kis leánynak.
Ezt a levelet vidd el ahhoz az úrhoz, a ki a dróttal izen, s add át
neki. Tőle megkapod az ötven krajczárodat.
A távirdász visszaadott a kis leánynak a forintból ötven krajczárt,
tovább adta a sürgönyt, s aztán nagyot bámult, mikor az ott hagyott
egész kosár csipkebogyót meglátta: holott neki se felesége, a ki azt
czukorba törje, se vaddisznója, a mihez elköltse.
A MEGTALÁLT KÖNYEK.
Mire Livia hazaért a herczeglakba, már akkor ott várt rá a hintó, melyet
érte küldtek, hogy siessen rögtön az ó-kastélyba. Madame Corysande írta
hozzá azt a néhány sort, melyben tudósíták az anyaherczegnő haláláról.
Rögtön útnak öltözött s még alkonyvilágnál megérkezett a herczegnő
kastélyába.
Megérkezésekor madame Corysande fogadta. A meghalt herczegnőhöz még nem
bocsáták. Az ilyen magas halottnak előbb nagy toilettet kell végeznie,
mielőtt a közönség elé jöhetne. Hirhedett orvosok vannak elfoglalva
azzal a nagy munkával, hogy testét az enyészettől megóvják csodahatású
balzsamokkal.
Liviát Rafaela herczegnőhöz vezették.
Rafaela épen gyászruháját próbálta fel.
Minden cselédnek ki volt sírva a szeme, a kikkel Livia találkozott.
Ő maga is elkezdett zokogni, mikor Rafaela kezét nyujtá neki.
Rafaela megölelte őt és megcsókolá.
– Te is tudsz sírni; sugá neki halkan. Mindenki tud sírni, csak én nem.
Azt hiszem, csak mások láttára nem tudok sírni. Bezárkóztam szobámba,
hogy egyedül legyek. Hasztalan! Nem tudok sírni. Nincs könyem. Oh milyen
rossz az! Nem tudni érezni! Látom előttem halva azt, a kit úgy
szerettem, a kinek egész életemben nem tudtam kimutatni azt, hogy
szerettem, és még a ravatalánál sem tudom nyilvánítani, hogy mit érzek?
Jéghideg vagyok. Nézd, milyenek a kezeim. Kívül-belül ilyen vagyok.
Pedig tudom, hogy mit vesztettem? A mit nem pótol ki semmi és senki!
Tudom, hogy milyen rettenetes egyedül maradtam a világban. Tudok
kétségbeesni miatta; de nem tudok sírni.
– Óh herczegnő, hisz önnek még atyja is van; egy angyali jóságú, szerető
szív, sietett Livia a vigasztalással.
(Hajh milyen nagyon megszenvedett e leány azért a mondásért valaha!)
E szónál tűzfényben ragyogtak Rafaela szemei. Megragadta Livia kezét:
– Úgy-e bár! Angyali jóságú szív. Olyan gyémánt szív, a milyen nincs a
földön második. Egy ember, a ki csupa erényekből van összealkotva; a
kiben hibát nem lehet találni, a kit mindenki szeret, a kinek árnyékában
nyugszik az üldözött, a kihez fordul özvegy és árva, a kire bízza a nép
frigyládáját, a király koronáját; egy szent! Az én édes jó atyám. Úgy-e
hogy az? úgy-e hogy az? Livia!
S ez indulatkitörés közben oly hévvel szorongatta kebléhez az ifjú
barátnét, hogy az nyugtalankodni kezdett miatta.
– Óh majd megtudod te azt, hogy mennyire szeretem én az én édes jó
angyalom, apámat! Mit fogok én érte tenni? Majd megtudod te azt, de csak
később.
És azzal összecsókolá Livia arczát hévvel, indulatosan, mint egy
szerelmes nő.
– Nem ma. Majd később. Ma sírás napja van. Eredj szobádba, sírd ki
magadat. Hagyj itt engemet, én nem tudok sírni. Óh nekem oly gonosz
kemény szívem van.
Annál kevésbbé bocsátá el magától Liviát madame Corysande.
– Csodálatos természet ez a Rafaela herczegnő! panaszkodék Liviának; más
úri családban az a szokás, hogy mikor halott van a háznál, a család
kiköltözik, s épen csak a gyászszertartás idejére jön haza. Ez meg itt
maradt s egész környezetét itt tartja az előkészületek alatt, ebben a
megbüvölt kastélyban.
– Madame Corysande! Ön csak nem fél talán a kisértetektől? mondá Livia,
kit bántott madame Corysande affectantiája. A madamera nézve igen
kellemetlen volt az, hogy a herczegnő épen ott halt meg, a hol neki is
jelen kell lenni.
– Oh hagyja el, kedves Livia. Van is szüksége kisértetekre egy olyan
kastélynak, a hol a «benczék» járnak.
– «Benczék?» madame Corysande!
– Én nem is tudom, mi kedve telik a parasztnak, «Benczék»-nek híni őket?
kik alatt mi tiszteletreméltó benedictinus szerzeteseket értünk; ezeket
a fertelmes állatokat! Huh! ott mászik egy a falon! Livia! Csengessen az
inasnak!
– De hát mi az?
– A legrettenetesebb állat a világon! Borzasztóbb a rhinocerosnál. Most
mindjárt repülni fog. Én elájulok, ha rám repül.
Livia öltönyére repült. Madame Corysande felsikoltott. Sikoltására
beszaladt a szobaleány. A mint az meglátta a rettenetes állatot,
elhajított mindent a kezéből s kiszaladt; bekiabálva az inast. Az inas a
jajveszéklés okát megértve, sietett egy porseprűvel, egy csípővassal,
meg egy rézlapáttal segítségre.
– Jaj hozzá ne érjen! igazgatá madame Corysande, gyöngéden seperje le a
lapátra! Meg ne szorítsa nagyon a csípővassal, meg ne ölje itt a
szobában! Nyissa ki az ablakot, úgy dobja ki.
Persze a nyitott ablakon aztán három repült be az egy kidobott helyett,
a kik ott leskelődtek már a redőnyök között, s azok ellen újra kezdődött
a hajtóvadászat; egy fenevad magának az inasnak a nyakára repült: arra
az is elbődült s elkezdett francziául imádkozni: «Sacré’! diable d’une
punaise volante;» elhányta a fegyvereit s megfutott az egyenlőtlen
tusából.
– De hát mit vétettek ezek a jámbor rovarok, hogy úgy félnek tőlük?
kérdé Livia.
– Azt, hogy oly irtóztató halott bűzük van, hogy lehetetlen velük egy
szobában megmaradni. Ezek a repülő poloskák. A ki egy ilyen állathoz
hozzá ér, tengeri betegséget kap tőle, s ha egyet eltaposnak a szobában,
ott minden embert kilel a hideg. Ez az átka ennek a vidéknek. A közeli
nádas a hazájuk, onnan jönnek elő őszszel; addig békén vannak a nyári
szálláson, akkor aztán beszállásolják magukat a körülfekvő kastélyokba,
úri lakokba, kolostorokba. Szegény ember házába nem szállnak be. Ezért
tartotta a boldogult herczegasszony a baglyot a szobájában; hogy az
felfalta rögtön a szörnyetegeket, a mint az ablakon bejöttek. Én nem is
tudom; minek teremtett a jó Isten ilyen állatokat? Csak akkor van tőlük
bizton az ember, ha sötét van a szobában. Madame Corysande előtt a
repülő poloskák egészen háttérbe szorították azt a nagy gyászt, a mi ezt
a palotát befátyolozza ez éjszakán.
– Hát akkor oltsuk el a lámpát.
– De a sötétséget nem szeretem. Kivéve, hogyha ébren maradunk és
beszélgetünk egymással.
– Én ébren maradok, madame Corysande, s ha ön beszélni fog, én hallgatom
azt.
– De egyszer-egyszer még is szóljon közbe, hadd tudjam, hogy ébren van.
– Hiszen nem vetkőzöm le.
– Én sem. Hiszen tudja, kedves Livia, én nem vagyok babonás, de a mint
sötét lesz, oly elevenen látom magam előtt a herczegasszonyt, mintha
előttem feküdnék most is. Az utolsó perczeig nem bocsátott el maga
mellől. És nekem meg kellett hallanom mind azt, a mivel végső gondolatai
foglalkoztak. Rafaela herczegnő is ott volt mellette. Az utolsó órájában
azt mondá Rafaelának: «Jer ide, csókolj meg egyszer, kétszer, háromszor,
négyszer: – az arczomat, az ajkamat, a homlokomat, aztán eredj át a
terembe, ülj le a zongorához s játszd el nekem Beethoven es-dur
sonatáját. Kedvencz darabom». Mikor aztán Rafaela kiment a szobából,
megfogta a kezemet a herczegasszony s azt mondá: «én azalatt, a míg ő a
sonatát végig játsza, jobblétre szenderülök; nem akarom, hogy itt
legyen, mikor haldoklom. Férjemnek adtak-e álomitalt? Ő is aludjék. Ne
fájjon neki ez az óra. (Húzza közelebb a székét hozzám, kedves Livia.)
Azt Livia szívesen megtette.
– Akkor aztán elkezdte nekem a herczegasszony az utasításokat, kiadni,
hogy minő halotti öltönyben legyen felöltöztetve? Hol van az mind előre
elkészítve? Azután így szólt: «tudja ön, miért kértem most Rafaelától
négy csókot? Az négy ember búcsúcsókja. Mert mikor már a koporsóban
leszek, akkor nem szabad arczomat senkinek megcsókolni többé. Megmondom
az okát, miért? A mint lelkem elszállt, halandó részemet be fogják
balzsamozni. Akkor aztán elmondta nekem, hogy mi az a bebalzsamozás? Ah
Livia! A herczegasszony még az utolsó órájában is olyan kegyetlenül bánt
velem, hogy én belőlem a borzalom és iszonyat által kiölt minden érzést.
Elbeszélte, hogy ezelőtt harmincz esztendővel még ezer forintba került
ez a műtét, mert persze balzsamot, moschust, chinaport, kajaputolajat
használtak hozzá; de most már a Cannal-Francina rendszer mellett csak
mercurius sublimatus corrosivust és arzenicumot alkalmaznak; aztán
kinyittatott velem egy titkos szekrényt, abból előkerestetett velem
mindenféle lepecsételt üvegeket: elmondá, melyikben milyen rettenetes
méreg van? Mérgek font számra! Azokat ő előre elhozatta, hogy az orvos
készen találja. A hideg kiráz, ha rágondolok. Repülő mérgek, a mikhez az
orvos maga sem nyúlhat puszta kézzel, s mialatt a műtétet végrehajtja
üveg álarczot visel. És azután elmagyarázta nekem a herczegnő tudományos
alapossággal, minő vegyszer az, a mit majd az ő ütereibe és viszereibe
nagy mesterséggel be fognak fecskendezni, a mi testét enyészhetlenné
teendi; hogyan fog ez a mütét végbemenni? Nem szeretném, ha ezt hallotta
volna ön, Livia kisasszony! Én nem merek a herczegnő ravatalához
közelíteni azok után, a miket elmondott. Különben is borzadok mindentől,
a mi a halálra emlékeztet. És aztán végül oly szelíden szólt hozzám:
«Ezért nem szabad az arczomat megcsókolni senkinek, madame Corysande,
majd akkor! egy ilyen érintéstől veszélyes kütegek támadnak az élő
arczán. Ezt elmondja ön mind a négynek. Kedves Corysande»… Kettőnek már
elmondtam: a harmadik alszik.
Livia gyöngéden megszorítá madame Corysande kezét.
A negyedik, nem tudom, megérkezik-e idejére?
(Kit tart a negyediknek?)
– Ezután egészen elcsendesült s hallgatni látszott Rafaela zongora
hangjaira. Mikor a sonáta utolsó accordjai elhangzottak, a dicsőült
lélek is elszállt velük együtt. Én átmentem Rafaelához, alig bírva e
szót kirebegni «ő jobb hazába tért». Rafaela kezei csüggedten estek
ölébe. Aztán felállt, nagyot sóhajtott, arczát végigsimította kezével:
nem könyezett. «Atyám tudja már?» kérdezé. «Nem: ő alszik». – «Akkor ne
költsék fel, hagyják szunnyadni; majd én intézkedem». S nehogy
felköltsék az alvó herczeget, ő maga fogott hozzá azt a munkát végezni,
a mi egy férfinak is nehezére esik. Szegény Dumka úr, úgy sírt, hogy
semmi hasznát sem lehetett venni. Nekem kellett a leveleket megirnom s a
táviratokat fogalmaznom. Egy táviratot küldtem Zárkány Napoleonnak is.
Hah, milyen ideges rángással taszítá el egyszerre Corysande kezét Livia.
– Mi lelte önt? Talán egy bogár szállta meg?
– Igen. Egy rovar! rebegé Livia.
– Hozzá ne nyúljon! Le ne rázza itt magáról!
– Nem. Nem. Majd kimegyek vele a folyosóra!
Livia elhagyta a szobát. S várhatta aztán madame Corysande vissza,
tengeridőkig. Beleőszült a várakozásba. Ha meggyujtotta a gyertyát,
rögtön elkezdtek kisértetes bőgőhúr hangon donogni körüle azok a
félelmetes szárnyas ördögök, ha pedig eloltotta a világot, ott állt
előtte a holt herczegnő alakja, a mint magyarázza neki a titkos vegyszer
hatását a holt ember ütereiben és viszereiben. Ki pedig nem mert volna
menni a folyosóra, hogy utána nézzen Liviának, ha azt az egész kastélyt
neki ajándékozták volna is.
Livia lázas remegés közt járt alá s fel a hosszú folyosón, melyet csak
az egyik végén világított meg egy ligroinlámpa.
Tehát Leonnak is táviratoztak.
Ő vele is tudatva van, hogy a herczegnő meghalt.
Az a pillanat pedig elhatározó.
A midőn a legnagyobb gyász közepett megjelen valaki, a ki vigasztalást
hozhat.
A nők szive legkönnyebben megnyerhető a koporsó mellett. Azon arcz,
melyet a fájdalom daguerrotypja felvesz, a szív hártyáihoz tapadva
marad. Ez a benyomás kitörülhetetlen.
Erre számított ő, a midőn Nornensteinnek táviratozott. Hisz Alienor
nemes, derék férfi. Méltó Rafaelára. Boldog lehet mellette.
A herczegnő rangjára oly büszke. Vágyait teljesülve láthatja benne.
És most egy másik kéz lerontja az egész kártyavárat!
Ha Leon is el fog jönni? Ha ő is megjelenik akkor, a midőn a női szív
legfogékonyabb egy férfiarczot kitörülhetlenül befogadni! Ha ő hozza meg
a vigasztalás balzsamát!
Oh mint kétségbe volt esve a leány! Oh mint járt kezeit tördelve végtől
végig a hosszú folyosón, s mint Jákob a pusztában küzdött az angyallal,
a ki nem sajnál egy szegény halandóval tusakodni; ne történjék ez meg!
Véletlenek, csodák, rendkívüli sorsszeszélyek jőjjenek az ő segitségére!
Az a másik leány nem tud sírni! Az is nagy kín! De ő meg nem tud
imádkozni! Ez még nagyobb.
Nem tudja, mit kérjen? és nem tudja kitől? Szabad-e egy ilyen kéréssel
megjelenni Isten előtt? van-e a szentek között egy, a ki az ilyen vágyak
teljesüléseért közbenjáró legyen az ég és föld között?
Oh az rettenetes; kivánni valamit kétségbeesetten, a miért imádkozni
szentségtörés! Imádkozni most egy leánynak földi boldogságért, a midőn
jóltevője, második édes anyja halva fekszik, s minden sóhajtásának az ő
mennybeli üdveért kellene fölszállni, midőn az volna kötelessége, hogy
imazsámolyára térdelve, olvasóval és imakönyvvel közeledjék az ég
kapuihoz.
Madame Corysande elvégre megsokalta Livia künnmaradását, s a hetedrészig
kinyitott ajtón kiszólt hozzá:
– Livia, kedves! bejöhet már. Elaludtak a rémek. Majd csak megoltalmaz
bennünket mindannyitól a jó Isten.
Igaz. – Igaz. – Ki is takarna be ellenük más? – Csak te eredj nyugodtan
aludni, szegény leány. – Corysande távirata nem találta Leont
Budapesten; mert az távol jár most, kevesen tudják, hol? a te izeneted
pedig czimzetére talált, meg lett értve: és értéke elismerve. – Octavián
fejedelem és fia útban vannak már Etelvár felé.
A boldogult szelleme pedig útban van a mennyország felé, csillagok
útjait, szellemek útjait nem kell előttük járó imádkozásnak az égre
rajzolni: az ima csak a földiek tekervényes, homályos útjain gyújt
világot.
Octavián, a mint a táviratot kapta, rögtön sietett Alienort felkeresni s
tudatni vele, hogy mi történt; tartsa magát az utazásra készen teljes
gyászruhában: ő maga meg elfutott a «Jerichói Kürt» szerkesztőségébe, a
gyászhírt tudatni, s a maga részéről a következő közleményt beiktatni a
személyi hírek közé:
«Octavián von und zu Nornenstein fejedelem a mai napon egyetlen fiát és
fejedelmi utódját Alienor von und zu Nornenstein princzet nagykorúnak
jelentve ki, a fejedelmi előjogokról lemondott s azokat örökösére, most
már Alienor von und zu Nornenstein fejedelemre ruházta át!»
Meg is várta Octavián, míg abból a lapból egy példányt kézisajtóval az ő
számára lehúztak; azt azon nedvesen zsebébe dugta, s aztán sietett
Alienort a vasútra vinni magával.
Az egész úton aztán folyvást tartotta beszéddel Alienort. Az pedig
szeretett volna aludni, de világért sem lehetett. Az öreg úr
kifogyhatlan volt.
– Fürst Octavián. Ha a te szád gőzmalom volna, irtóztató pénzt
bekeresnél vele; a mennyit tudsz darálni pihenés nélkül.
– Ahhoz is gyakorlat kell.
– Miért nem szivarozol inkább?
– Tudom, hogy te nem szereted a füstöt.
– De hát mért nem hagysz engemet aludni?
– Azt is megmondom. Halottas házhoz megyünk. Mikor valaki egész éjjel
nem aluszik, olyankor nagyon érzékenyek lesznek az idegei. Nagyon
előnyödre fog szolgálni, ha úgy leendesz disponálva, hogy a gyász látása
könyekre fakaszszon.
– Ha ezt valaki meghallja, darabot ír rólunk: «Agg szinész és fia».
Eldugom előled otkolonos üvegemet, képes vagy szalmiakszeszt cseppenteni
közé, hogy megríkasson.
– No no! Te nálad ugyan nem sok kell ahhoz. Hiszen Wagner «Walkür»-jének
előadásán, meg «Siegfried halálán» úgy sírtál, mint egy Niobe. Ez is egy
jó asszonyi tulajdon nálad. Ha megharagítanak, sírva fakadsz. Ha a
ballerinád nem jelenik meg a légyotton, megsiratod. Könnyebben áll nálad
a sírás, mint a hajdani híres színész Czelesztinnél, a ki megrendelésre,
közkivánatra tudott sírni.
– Hát akkor annyival inkább engedj aludni.
– Nem engedlek, mert én bizonyos akarok lenni a dolgom felől. Nézd csak,
milyen szépek itt a kukoriczák!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap reggel maga Rafaela tudatá atyjával anyja halálát.
– Egész éjjel egymással beszéltünk, mondá a herczeg.
Az a lelke volt a herczegnőnek. Teste már be van balzsamozva.
A herczeg régóta nem alszik ágyban. Szívbaja nem engedi. Nagy karszékben
szokott szunnyadni felöltözötten.
– Vezess a ravatalhoz.
Rafaela kezét atyjáé alá ölté s levezeté őt a földszinti nagy teremig,
mely gyászpompával volt már feldiszítve; de még nem feltárva a látogató
közönség számára.
A gyertyák meg voltak gyújtva már a koporsó körül s két szerzetes ott
imádkozott mellette.
A herczegasszony ott feküdt a koporsóban halotti mezében.
De Rafaela könyeit még ez a látvány sem indítá meg.
Ez épen nem.
Az a halott arcz nem hasonlított az ő anyjához. Minden ráncz el volt
rajta símulva; egyetlen vonás nem maradt meg az élőből. Idegen arcz volt
az, sima és fényes. Nem olyan, mint a szegény ember halottjának az
arcza: derült, mosolygó, nyugalmas; ez egy föúri halott, kinek testéből
a tudomány érczet, pergament csinált s elvette vonásaiból az üdvözültek
magasztosságát; helyette a műtői pepecselő kéz egy mumiamosolyt
mesterkélt reájuk.
Rafaela visszataszítva érzé magát e látvány által.
Minden érzetét ellenszenvesen érinté az a gondolat, hogy a bálványalak,
a kit ő édes anyjának nevezett, nem lehet az, a mivé a gyermeki kegyelet
a halott anyákat átalakítja: egy mennylakó szent; hanem a mivé a
tudomány alakította át: egy múzeumi tárgy.
Úgy fájt neki ez a gondolat; majd a szivét metszé keresztül s ez a
fájdalom még mélyebben fojtá el könyeit.
Kényszeríté magát e borzalmat leküzdeni s nem törődve madame Corysande
óvásával, odahajolt, hogy megcsókolja az alak arczát.
Egész teste összeborzadt tőle.
Az orvos elővigyázó volt. A bebalzsamozott hulla arczát bevonta az
arsenas sodæ után vízüveggel.
Nem «személy» az többé: hanem «tárgy».
E pillanatban a hátulsó ajtón két alak lepett be a gyászterembe. A
viaszgyertyák megvilágíták arczaikat.
A herczeg eléjük lépett.
– Nornenstein fejedelem, Alienor princz…
– Nem princz többé, mondá Octavián. Hanem Alienor Nornenstein fejedelem
tegnap óta.