– Nézze ön: szegény anyám.
Alienor érzékeny szivü volt (nem is aludt az éjjel), e szóra ellepték
szemeit a könyek; a mint a ravatalhoz ért, zokogni kezdett.
S erre, mintha a lebilincselő varázs tört volna szét Rafaela szive
fölött: egyszerre kitörtek az ő könyei is.
«Oh édes, egyetlen jó anyám»; sikolta fel s odaveté magát a halottra,
átölelve annak lábait és azután sírt hosszasan, bőségesen: egész lelke
mélységéből.
S mikor kisírta magát, akkor oda fordult Alienorhoz és megszorítá annak
a kezét, halkan rebegve.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek.
Alienor tekintete azt kérdezé, hogy «mit»?
– Hogy megtaláltam a könyeimet.
Alienor is hozzá adta az övéit.
S az összevegyült könyek frigye szentesítő erővel bír.
Legalább a költők azt mondják.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A herczegnőt nagy pompával temették el az etelvári családi sírboltba:
jelen volt közel és messze környékből minden tisztelője, úr és szegény.
Csak egy nem jött el a temetésre. Zárkány Napoleon. Azt bizonyosan nem
találta még fel a gyászhír. Ki tudja, hol járt az alatt?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nornensteinék még a temetés utáni napot is ott tölték a herczegi
kastélyban. Úgy utaztak fel együtt Budapestre.
Az utolsó nap estéjén Rafaela herczegnő oda ölelte magához Liviát, s azt
sugá neki:
– Kicsikém. Menyasszony vagyok. Nornenstein Alienor fejedelemmel mai
napon eljegyeztek atyáink.
Livia arcza ragyogott a boldogságtól. Tehát mégis csak vannak olyan
szentek, a kik közbenjárnak az ég és föld között a szegény halandók
olyan vágyaiért, a miket nincs szó kifejezni!
… De ne keverjük mi a szenteket a halandók történeteibe…! Kí tudja, mi
lesz a vége?
MAGYARORSZÁG BÉCSBEN.
Bécs belvárosának utczatömkelegében van egy szűk sikátor, a mit
Bankgassénak tisztelnek.
Ez eldugott utczában van egy komor külsejű ódon palota. Ez Magyarország
háza Bécsben, régi nevén «magyar királyi udvari canczellária».
Zárkány Leon új hivatalával e házban talált foglalkozást.
Ezt a házat Magyarország számára építteté Mária Terézia. Telkét Nádasdy
canczellár vette meg Bécs városától s másfél századon át e magyar főúr
nevére volt ez átírva, csak az utóbbi években lett Magyarország nevére a
bécsvárosi telekkönyvben bekebelezve. E helyről intézték közel másfél
századon át Magyarország sorsát. Benne minden a szeretett királynőre
emlékeztet, s az emlékek bizonyítják, hogy a kegyelet kölcsönös volt.
A palota az örökkévalóság számára látszik építve lenni. Tömör falai most
is oly épek, mint százötven év előtt voltak, kívül rajta időbarnította
faragványok, homlokán az aranyozott Szent-István korona és országczímer,
belül fejedelmi pompa maradványai. Csak maradványai. A politika
vandaljai, mikor kimondták, hogy Magyarországnak el kell tünnie a
fogalmak világából, e palotát is elfoglalták, s legelső dolguk volt a
lépcsőház gyönyörű aranyozott arabeszkeit – bemeszelni! Csak nehány
teremben láthatók még a plafondoknak e remek arany czíkornyázatai, miket
az építészek mintául rajzolnak le ma is.
A termeket remekművű nagy olajfestmények ékesíték, a miken Mária Terézia
megannyi ünnepélyes historiai momentumban van ábrázolva hű magyarjai
között; első kép, midőn a koronázásra indul, elől lóháton a tárnokmester
szórja a pénzt a nép közé; második, midőn megkoronázzák; harmadik, midőn
megesküszik az alkotmányra; negyedik, midőn az arany sarkantyú
lovagrendjét alapítja; ötödiken az a jelenet van megörökítve, midőn a
megtámadott királynő kis fiát bemutatja az ország rendeinek s azok
lelkesülten kiáltják: «vitam et sangvinem pro rege nostro!» E képeket
ponyvákkal betakarták, félretették, hogy ne lássa senki. A termek
renaissance-kori bútorzattal voltak feldiszítve: aranyozott karszékek,
pamlagok, miknek szövete sok ezret érő gobelin kézmü; külön-külön a
himzőfestések egy-egy remeke mindegyik humorisztikus állatmesék
ábráival; azokat leküldték a félszerbe. Alkalmatlanok irodai
használatra.
Nem jutott hasonló szerencse a nagy tanácsterem falait takaró felséges
gobelinszőnyegeknek; ezeket a szeretett királyasszony ajándékul kapta
XV. Lajos franczia királytól; három remek mythologiai csoportozat
istenalakokkal heliconi tájképek között. Azoknak a felső részébe,
mintegy a ráma risalitjául, a megrendelő királynő odahímeztette
Magyarország czímerét. A politikai vandalok aztán neki álltak s
beragasztották csirizzel, papirossal a magyar czímert a gobelinon! a
papirosra aztán megfelelő terjedelmű emblemákat festettek! Csak a
negyedik gobelin menekült meg az iconomachusok haragja elől, azáltal,
hogy egy félreeső pitvarba szorult; ez ábrán a művész sajátszerű
phantasiája a bikával játszó Európát és társnőit, híven az
ethnographiához, fahéjbarna szerecsen hölgyekül állítja elő.
Az antik órák, broncz- és ébenfaállványaikkal, a pompás
kristálycsillárok, zománczozott kandeláberek felhordattak a padlásra.
Útjában voltak a czivilizáczió egyformaságának. A két nagy
porczellánkályhát csak tömörsége őrzé a ninivei rombolástól,
mindegyiknek tetejét tizezreket érő aranyozott broncztrofeumok képezik,
muzeumi ritkaságok ez idő szerint.
S a szép, fénymázolt, aranyozott thékából (kellett az máshová garde des
robesnak) kihányattak a «liber regiusok». A magyar nemzet «arany
könyve», historiai kincse! mely ötvenezer nemesi családnak nemeslevelét
őrzi; mikben minden magyar nemesnek ősi czímere gyönyörű festői remekben
van megörökítve, felírva ősapjának érdemei, viselt dolgai, miként nyerte
a nemességet, szentesítve királyi névaláírással. Hatvankét könyve
Magyarországnak, huszonhét könyve Erdélynek aranyozott pompás
bőrkötésben. Egy históriai unicum! – Belökték azokat egy sötét lomtárba
mind, az egereknek. De az egerek jó emberek voltak: nem ették meg.
Mikor aztán Magyarország és Ausztria között megtörtént a kiegyezés,
Magyarország visszakapta a saját házát is Bécs városa közepén. Most itt
vannak a király személye melletti miniszter lakása és hivatali
helyiségei, valamint a magyar kormány többi tagjai részére fenntartott
szállások. Itt üléseznek az országos bizottságok Magyarországból, s
adják folytatását minden évben a vitam et sangvinemnek: «avenam quoque!»
A régi gazda aztán neki fogott megint lecsiszolgatni a bemeszelt
aranyozásokat: előkeresgette padlásról, félszerből az antik bútorokat,
kargyertyatartókat, órákat, csillárokat, miket a műértő, a
régiségkedvelő ha meglát, a hideg leli ki örömében. A régi gazda neki
állt a becsirizelt gobelinoknak s kávésöprűvel, káposztalével
letisztogatta róluk a maszatot, kiszabadította az országczímert; a
gyönyörű históriai képeket kitataroztatta, (egy csakugyan eltévedt
belőlük, az, melyen Mária Terézia a királydombra fellovagol. Ki tudja,
melyik excellenz padlásán lepi a por?) S az aranykönyveket is felkereste
a lomtárból, s minthogy a szép fénymázas théka már nem volt sehol, (négy
lába volt, elment) összeácsolt a számukra egy deszkaállványt s rárakta
kincseit. És aztán hozzá látott az aranykönyv folytatásához. – Már azóta
egy új (hatvanharmadik: az erdélyivel együtt kileczvenedik) «királyi
könyv» is megtelt félig.
Leon nagy gyönyörűséggel tanulmányozta ez érdekes könyvet. Az ujabbkori
nemesség diplomáit.
A hajdankori czímerekben kardos vitézek, lovagok, levágott török fők,
üstökön fogva, vagy pallos hegyére szúrva; nyilak, sasok, griffmadarak,
oroszlánok tündökölnek. Az újkor nemesi czímereinek jelvényei a
korszellemet képviselik.
Az Aesculap-bot a felkúszó kigyóval az orvosi érdemeket jelenti; törő
kalapács van a bányász czímerében; egy vasöntőde alapítójának czímere
fogaskerék; egy vasúti igazgatóé mozdonykerék; az irodalmi érdemek
nemesi jelvénye keresztbe tett toll és pálma, hármas halom mögül
kiemelkedő arany nap; a békekötésnél működött diplomatáé galamb
olajággal; a pénzügyi téren emelkedett nagyság nemesi jelvénye a nevét
visszaadó arany hegy; arany méhek és arany buzakévék jutottak az
œconomusnak; az erdészet és faüzlet terén kitünt új nemes czímere zöld
fenyőfa arany mezőben; a kereskedőé vasmacska; az első gyorskocsizás
megalapítójáé felszerszámozott fehér ló; a vizépítészé ezüst csatorna; a
mérnöké arany czirkalom; a bortermelőé három szőlőtő; a biróé serpenyő
és pallos. A heraldica jelvényszótára nagy supplementummal szaporodott
meg. Elmésebb ötletet alig találni a sok között, mint egy derék
vászonkereskedőét, ki magának egy arany mezőben álló, felül koczkás
oxford ingbe, alul fehér vászongatyába öltözött griffmadarat választott
jelvényül. Azt is megtudta végül Leon, hogy egy igen kedves ismerőse,
egy lovagias megjelenésű bankár miért visel télen-nyáron ibolyát a
gomblyukában? Ennek a nemesi czímerében négy szál ibolya a jelvény.
Aztán jönnek a nemességből bárói, grófi rangra előléptetettek czímerei.
Egész combinált tableaux-k. Négyes mezők, még egy tetejükbe jött
ötödikkel rigolirozva. Újkori érdemek, új symbolumokkal.
Gyakran elnézegette Leon azokat a nevezetes történelmi festményeket, a
mik Magyarország házának elnöki termeit ékesítik. A kecsteljes királynő
hű magyarjaitól körülvéve. Van azokon mit nézni, mint művészi
alkotásokon is. Azonkívül minden alak egy jól talált arczkép. Mind
nevezetes államférfiak, főfő zászlós urak, magas rangú úrhölgyek
képmásai azok. Az öltözetek egész jelmeztanulmányt képeznek. Az akkor
divatozó franczia hímzetpazarlás, magyar szabású dolmányra, mentére
alkalmazva, csizmák skófiummal hímezve, nyusztkalpagok kócsagtollal, s e
kócsag, nyuszt-, párduczbőr között simára borotvált arczok, a piros,
duzzadó, erőteljes magyar typus a versaillesi, trianoni udvaronczok
mintájára borotválva, hajporozva, hátul szalaggal átkötött varkocscsal!
Egy magyar dalia, ki kardjához kap, királya védelmére lelkesülten, s
hátul a czopfja billeg, s bajusza, szakálla sehol sincs. Torzkép nekünk
most. Pedig történelmi arczkép.
A magyar Pompéji omladékai közül nemcsak antik szobrokat és szőnyegeket
ástak ki, hanem eltemetett élő embereket is.
Leon megismerkedett azokkal az alakokkal, a kik az épület falai között
évtizedek óta voltak eltemetve. Jó hazafiak, derék emberek, nagy
talentumok: még költői tehetségek is. Lappangó életet éltek eddig;
üldözve, gyanúval kisérve egyfelől, félreismerve, kitagadva másfelöl.
Most a rejtett életerő újra felmelegedett bennük. Levegőhöz jutottak,
mely életfeltételük volt. Lett tárgya dicsekvésüknek. Elbeszélték nehéz
küzdelmeiket – tehetetlen kézzel – a hatalom emberei ellen: a kettős
szenvedést, önmagukért és honfitársaikért; megmutogatta kiki, a mit a
nagy hajótörésből megmentett; ott vannak a királyok pecsétnyomói, a
tányérnagyságú érczminták az uralkodók homorművű alakjaival. (Egyen
hiányzik a kettős sas a magyar orczágczímer körül: ez Ferencz pecsétje.)
A canczellárok roppant ezüst országczímer mintái; az ezüst szekrényben
őrzött levél, mit a nagy királynő egészen sajátkezüleg írt hű
magyarjaihoz, fekete szegélyű papiron (meghalt férjét gyászolta akkor).
Aztán előhordták a tarkabarka adomákat a lefolyt korszak embereiről, a
kik épen olyan élő halottak, olyan járókelő mumiák lettek most, mint
voltak ők eddig.
S e mumiák némelyike – be sincsen balzsamozva.
A VAS KAKADÚ.
A legelső tanuja az ősidőknek, a ki Leont Magyarország bécsi házában
fogadta, mindjárt a folyosón, volt egy mops. A hajdani kávénénikék, a
nyugdíjazott államhivatalnokok oly elválhatlan kisérője, mint Szent
Péternek a kakas; egy agyonkényeztetett állatfaj, mely kiveszett a nagy
ápolás miatt, melynek utolsó deficiensét rég el is parentálták a német
lapok; ime egy legeslegutolsó példánya még itt maradt, Bécsben ugyan, de
Magyarország házának födele alatt: a mopsznemzet utolsó ivadéka.
A mythologiai állat széles, fekete, feltűrt orrával megszagolgatta az új
kor jövevényét, végig nézett rajta, classificálva, hogy tekintetes-e,
vagy nagyságos, vagy épen excellentiás? Registrálta. Leon bizalmaskodó
fittyet pattintott felé. Arra elmordult. Semmi confidenskedés! Akkor
aztán Leon megemelte előtte a kalapját. Akkor a mopsz egyet csóvált
felkunkorodott farkával, s megrázkódtatta zsemlyeszínű bőrét. A
bemutatás megtörtént.
De már a második személy, a ki a kőlépcsőn Leont fogadta, csakugyan a
vas kakadú volt.
Épen olyan, a minőnek őt Pompeia leirta. Képe úgy tele rajzolva
ránczokkal, mint egy földgömb meridianusokkal, postavonalakkal,
vasutakkal és folyóvizekkel. Két kis hegyes, szürke bajusz, erősen
kifenve felső ajka fölött s egy festő ecset az alsó alatt, s a mily
nyugtalanul tánczol a két hegyes bajusz beszéd közben, épen olyan
szökelléseket követ el a nyugtalan szemeket őrző szemöldökpár, mely még
hegyesebb, előreállóbb, mint a bajusz. A névadó kakadu-bóbita, a
felfésült haj, alul tőben sárguló ősz, felül pedig rőtlilaszin, hajdani
rosszul sikerült hajfestés emlékeül.
A nevezetes férfiú felülről jött, Leon pedig felfelé indult a lépcsőn. A
vas kakadu egyszerre ráismert és nevén szólítá; pedig soha sem látta.
A legelső lépcsőnél már tegezték egymást.
Kész volt Leont felkisérni a lépcsőn, bár épen most jött le rajta.
A második lépcsőn elmondott neki egy adomát a volt osztrák
miniszterelnökről. («Ha szárazság van Magyarországon, miért nem öntözik
a parasztok a buzájukat?»)
A második lépcsőn elpanaszolta neki, hogy a volt osztrák
igazságügyminiszter, született magyar gróf, a palotájában levő pompás
freskókat a plafondon bedeszkáztatta takarékosságból, hogy kevesebb fa
fogyjon télen a fűtésnél.
A harmadik lépcsőnél megmutogatta neki azokat a bizalmas leveleket, a
miket a mult, jelen és jövendő államférfiak ő hozzá irogattak.
A negyedik lépcsőnél elszámlálta Leonnak azokat a fontos szolgálatokat,
a miket ő közvetlenül és közvetve az országnak s az ország egyes fiainak
tett; hányat szabadított ki annak idejében a fogságból? Hány menekülőnek
szerzett suttyomban útlevelet?
Az ötödik lépcsőn beavatta Leont az odafenn működő új és régi
államférfiak jellemrajzába, szokásaiba, gyöngeségeibe.
A hatodik lépcsőn megismertette őt azokkal a veszélyekkel, a mik a
magyar diplomatát az osztrák, orosz, német, horvát cselszövők részéről,
a cseh feudálisok machinatióiból, s a katonai körök féltékenysége
folytán fenyegetik.
A hetedik lépcsőn figyelmeztette őt több rendbeli gyanús egyéniségekre,
a kiktől jó lesz őrizkednie, mert azok kémek, agent provocateurök,
tizkulacsos reporterek, a kik minden kormányt szolgálnak, egyiket a
másiknak elárulják, s utoljára valamennyinek a titkait összeszedik,
hazudnak hozzá egy csomót, ezt kinyomatják, de nem adják ki, hanem
elküldik a kefelevonatot a kormányoknak, fenyegetőzve: hogy ha meg nem
veszik azt tőlük drága pénzen, akkor könyvárusi útra bocsátják. Ezektől
őrizkedjék, mert ezek csak azért barátkoznak, hogy valami titkot
kikapjanak!
A nyolczadik lépcsőn aztán elmondá, hogy ő nem olyan ember, mint azok.
Az ő keblében egész Sybillakönyvei vannak eltemetve az állam magas
politikájának s ő tőle azokból vasharapófogókkal sem lehetne soha egy
szót is kicsikarni. Próbálták már őt megvesztegetni a külhatalmak; de
hasztalan! (Következett a kilenczedik lépcső.)
Itt elmondá, hogy pedig bizony ráférne. Az a kis nyugdíj, a mit az
államtól húz, épen felényit tesz a mostani pénzviszonyok között, mint
tett ezelőtt harmincz évvel, és szüken lehet kijönni vele Bécsben.
A tizedik lépcsőn aztán elkezdett keservesen panaszkodni a
kormányférfiakra, a kik nem tekintik az ő nagy szolgálatait, a miket a
közügynek tett; folyvást biztatják, de mindig adósak maradnak
igéreteikkel, s így töltetik el vele egész életét, meddő reménykedésben.
A tizenegyedik lépcsőn kisírta magát.
A tizenkettediken becsületszavát vette Leonnak, hogy őt előljárói
figyelmébe fogja ajánlani. A tizenharmadikon ő kötelezte magát
becsületszavával, hogy Leonnak minden válságos perczben jó tanácscsal,
figyelmeztetéssel fog szolgálni.
Végre, mikor már az ajtó előtt állt Leon, akkor elővont a zsebéből egy
hosszúra összehajtott ívet. Szerény felhivás egy elszegényedett, de
szemérmes úri család felsegélésére. Leon megértette a dolgot s
megváltotta magát egy ötössel, a mi lelkiismeretesen beiratott a
lajstromba, melyben már nagyságos és excellentiás nevek pompáztak, kék,
zöld, veres és violaszín tintával irva, arany, ezüst, gyémánt porzóval
behintve. Láthatta Leon, hogy milyen előkelő társaságba került.
Még aztán az ajtót is kinyitotta előtte, bevezette az előszobába,
bizalmasan odasúgott az irodaszolga fülébe, s mint a ki e helyen
legjobban otthon van, sietett őt bemutatni a hivatalszobában s
megismertetni a jelenlevő urakkal. Aztán ajánlotta magát.
A hivataltársak már előre nevettek Leonnak.
«Már elcsipte a vas kakadú!»
Aztán elszámlálták neki, hogy lépcsőről-lépcsőre mikkel traktálta. Úgy
volt szóról-szóra. «Végül kért öt forintot egy szemérmetes úri család
számára?» Erre már nem akart emlékezni Leon.
Mindenki úgy ismerte a vas kakadut, mint egy alkalmatlan, tolakodó,
nevetséges, dicsekedő egyéniséget, a kire soha senki se biz semmit; a ki
bejáratos ugyan mindenhová, de a kit mindenünnen kilöknek. Egy szomorú
clown a diplomatiai circusban.
Leon azért soha sem tagadtatta el magát előle: sajnálta a szegényt.
Bizony szomorú sors: a harmincz év előtt előszabott nyugdíjjal élni mai
világban. Sokat fecsegni azonban nem engedte látogatóját, hanem mindjárt
az első adoma után belelépett «in medias res» azzal a kérdéssel, hogy
hát ama bizonyos szemérmetes úri család hogy éli világát? S minthogy
arra még mindig ráfért a jó emberek résztvevő figyelme, egy ujabb öt
forint szerencsésen befejezte a hosszúnak igérkezett discursust. A miért
aztán viszont a vas kakadú szolgált Leonnak egy csempészett szivarral,
egyik látogatástól a másikig elfeledve, hogy Leon nem él dohányfüsttel.
Olyan embert, a kiről tudta, hogy szivarozik, nem is szokott megkinálni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A politikai láthatár vereslett. Nagy zivatart jósolt. Ama bizonyos
fekete pontok kezdtek bomba alakot fölvenni.
Az a szövetség, melynek egyik ágát Nornenstein Octavián fejedelem
képezte, úgy látta, hogy az ő búzája virágzik.
Nornenstein Octavián ez időben áttette lakását Bécs közelébe. Badenben
bérelt ki egy nyári palotát a maga számára s az lett mindennapi gyüldéje
az egyetértőknek.
Járt oda mindenféle ember. Diplomaták, katonák és papok, honfiak és
külföldiek.
Mióta Zárkány Leon az új pályán működött, többször találkozott Octavián
fejedelemmel, a ki most minden alkalommal igen barátságos volt iránta.
Ez nem ritka tünemény. Két ismerős, a ki Budapesten csak immel-ámmal
köszönti egymást, ha Bécsben találkozik össze, kezet szorít s
párbeszédbe ered.
Nornenstein Octavián még meg is hivta magához látogatóba Leont, mely
előzékenységet Leon a látogatás megtevésével viszonzott is. Octavián egy
szót sem beszélt vele ez alkalommal politikáról. Elmondá neki, hogy
Alienor most Etelváron ül, a szép herczegnőt eljegyezte: az őszszel
fognak egybekelni. Leon tudta ezt már és sajnálatát fejezé ki, hogy
jelen nem lehetett az anyaherczegnő temetésén, kit nagyon tisztelt; de
külföldön járt akkor épen: későn kapta a gyásztudósítást.
Octavián azt sem kérdezte tőle, hogy hát merre járt? Tudta úgy is.
Azután azt is elmondá neki, hogy Falbenheimék is feljöttek Bécsbe. A
tábornok elő lett léptetve altábornagygyá. Sokszor eljár ide a szép
Pompeiával együtt, a mikor hölgytársaság is van együtt; ha egyszer
olyankor ide vetődnék Leon, régi jó ismerősökre találna.
S miután áttérve a bécsi szinházakra, ezt a tárgyat is alaposan
kimeríték, mint igen jó barátok váltak el egymástól. (Jó barátok t. i.
az olyan emberek, a kiknek egymás irányában nincs se kérni, se adni
valójuk semmi.)
Leon pedig tudta azt jól, hogy miért van ott Bécs közelében Nornenstein
Octavián? Azt is jól tudta, hogy miért sietett a megszakadt ismeretség
fonalát vele összekötni; még azt is tudta, hogy ez a fonál hogyan téved
a szép Pompeia ezüstszőke hajfürtei közé?
S most íme ez az Ariadnefonal ránézve az új labyrinthban.
Csakhogy ezúttal Ariadne fonala Theseus eltévesztésére van szánva.
Az pedig a legtökéletesebb labyrinth, a mibe Leon jutott.
Egy fiatal magyar diplomata, a ki ezt a mesterséget eddigelé csak a
vármegyén tanulta: aztán most egyszerre belejut az udvari légkörbe, a
mit a hagyományok otthonról pestisesnek és ragályosnak hirdettek előtte,
úgyszólván szája elé tett zsebkendővel lépett bele, s meg volt felőle
győződve, hogy itt minden ember ellensége neki s fajának.
S aztán a helyett azt találta, hogy ellenkezőleg, inkább mindenütt
kényeztetik, előre vonják, követelik tőle, hogy jól érezze magát.
Nem a vén Bécs ez most, hanem a fiatal, az élni, mulatni akaró Bécs, a
kinek még akkor a Krach köszvénye nem szállta meg a csontjait, fiatal
volt az egész világ. Ifjak voltak a paloták, ifjak az iparvállalatok,
ifjak a börze új vezérei, ifjú a constitutió, a diplomatia: ifjaké volt
a világ.
Ezt rögtön érezheté a kérvényezők seregéről, a kik egész nap ostromolták
az ajtaját s jöttek a legheterogenebb tervekkel a nyakára, mikhez mind
az ő nagy befolyású pártfogása igényeltetett, kiséretében a csáb,
szemfényvesztés minden műfogásainak: a szem káprázott a millióktól, a
mik csak egy helyeslő mosolygásába kerülnek s a szép hölgyarczok
mosolygásától, a mik milliókat érnek.
S hogy helyzetének fontosságáról meggyőződjék, egymást követték a
kitüntetések ránézve a magas és legmagasabb körökben, a miknek,
akármilyen erős önbirálattal nézett is végig saját magán, nem tudta okát
adni. Titkos protectió tolja-e előre? vagy főnökeinek van arra
szükségük, hogy megbizottjuk állásának tekintélyt szerezzenek? (Mint a
hogy a Lipótrend lovagjává tesznek egy szinészt, hogy elhíhassák az
udvari concertbe deklamálni.) Többször a legkényesebb megbizásokkal
küldték el a berlini és párisi diplomácziai körökhöz, s hogy eljárásával
meg voltak elégedve, azt bizonyítá, hogy a megbizást ismételték.
Akárhová ment, mindenütt feltalálta ugyanazt a szinpadot, ugyanazokat a
komédiásokat. Ninivét, Babylont, Sybarist, az Astarte ünnepélyeket, az
arany borjú körüli tánczot, Párisban, Berlinben, Bécsben, s ő úgy
játszott és úgy tánczolt velük, mintha elfelejtette volna egészen a
gezetleni szegény paraszt baját s az etelvári erdő repkénylevelét. Pedig
a szive fölött hordta mind a kettőt. Azt hitték, mulat. Azt hitték,
könnyelmű, csapodár, csélcsap. Hogy kifecsegi a rábizott államtitkokat.
Pedig ez csak művészete volt. Mindenkit megcsalt: komolyan és tréfából;
csak azt nem, a kinek hűséggel tartozott.
S ez nehéz feladat ott, a hol a jövevény mentől előbbre hatol, annál
nehezebben tudja elhatározni, hogy kinek tartozik tulajdonképen
hűséggel? A hol van «látható» és «láthatatlan» kormány. Kezek, a mik a
határozatot aláirják, és kezek, a mik a határozatot keresztül húzzák.
Ligák, szövetségek, a mik egymás tervei ellen dolgoznak. Titkos
kézszorítások egyetértő jeladása pompásan elmondott nyilvánításokkal
szemben. Czukorral bevont bombák és lőporral töltött bonbonierek. S a
hivek tábora fenn a hegy magasától le a völgy mélyéig terjed. Kié itt a
hűség? Azt azután csak a szive mondja meg az embernek!
S a szív: az olyan ritkaság a magas helyeken. A szív, mely fel tudja
fogni: mennyi verítéket hullatott el a szegény földmíves, a mig azt a
forintot megszerezte, melynek millárdjai vesznek el egy kimondott szó
miatt; mennyi könnyet hullatott el a szegény anya, míg felnevelte egy
fiát, a minőnek százezrei hullanak egy kardmarkolatára ütő kéz miatt.
Ezt a szót, ezt a csörrenést alig várják ott, hogy meglehessen adni.