egy olyan nyomoruságnál is, mint egy magyar képviselőség, kudarczot
vallok vele. Tudod, hogy ki segített ehhez a bukáshoz? Ki nem találnád,
ha fejedre állnál sem. A szép Pompeia baronesse. Miért is voltam én
olyan bolond, hogy azokat a félbankjegyeket ő rá bíztam? Azt hittem,
szereti Alienort, tehát legjobban rajta lesz a győzedelmén. Nem
gondoltam, hogy túljárjon az eszemen s észrevegye, hogy e győzelem
egyúttal Rafaela herczegnő kezét is megnyeri számára. Ezt hiusította meg
az a leány. Senki sem tudja, hogy ő tette, csak én. Annak a bárgyú
Kolompinak azt mondtam, hogy a szabadkőművesek tették a nemzeti banknál.
Elhitte és el fogja majd hiresztelni. Csak ezt a Falbenheim tábornokot
tudnám valakivel helyettesítteni, hogy kidobnám a hajóból baronessével
együtt! Azóta Alienor mindig az ezüsthajú szépségnél ül. De keresztet
húzok a szép Loreley számadásán végig. Tudod, hogy mit csinálok?
Alienort a bukás daczára nagykorusítom, s akkor fenntartom az eljegyzési
viszonyát Etelváry herczeg leányával. Biz ez egy kis mesalliance lesz.
Egy magyar herczeg nem sokkal nagyobb rang egy cserkesz herczegnél, vagy
egy oláh bojárnál. De gazdag és nagy befolyása van ebben az országban.
Ha kilátás volna valami európai actiora, nem gondolnék rá; mert akkor
ott volna fiam számára az ehrenbreitsteini uralkodó fejedelem leánya. De
az a kilátás most nagyon homályos, s a míg kitisztúl, tartok tőle, hogy
Alienor valami bolondot csinál. Az a Pompeia veszedelmes egy varázsló.
Olyan mint Circe. Hogy kidobatott velem ötvenezer forintot! Tartotta
volna meg magának! Akkor most megvethetném. Így pedig rettegek tőle. –
Miért nem bíztam reád azt a dolgot? Azért, mert azt gondoltam, hogy
elcsensz az ellenőrzetlen pénzből, mint a hogy bizonyosan megdézsmálod a
szivaraimat, a boros palaczkjaimat s perczenteket veszesz a
szállítmányosaimtól. Ezt én jól tudom, s nem lármázok érette.
Természetesnek találom, s azért tudom, hogy tűzbe-vízbe mennél értem.
Rád kellett volna bíznom ezt is. Legalább a te tőkepénzed is szaporodott
volna. Szépen szereztél mellettem: úr lehetnél, ha akarnál; még is itt
maradsz nálam szolgának. Ez szép tőled. – Hát Alienort megházasítom.
Vegye el a szép herczegnőt. Azzal Pompeia baronesse megszünik rám nézve
veszedelmes lenni. Mit szólsz hozzá? Tudom, hogy azt mondod most
magadban, hogy «micsoda hebehurgyaság!» Hát ha időjártával úgy fordul a
világ, hogy a cselekvés ideje eljön, akkor princz Alienorra nézve épen
olyan nagy baj lesz, hogy már egy magyar herczegnő neje van, mint volt
rám nézve az, hogy a hollandi bankárleányt elvettem. De gondoltam én
erre. Halld csak milyen messze lát az én eszem! Mikor legutóbb a fiammal
együtt Etelvárott voltunk, egy ottani parasztnak fia született.
Kieszközöltem, hogy híják meg Rafaelát és Alienort keresztkomáknak. Már
most ide figyelj. Ha egyszer arra találna szükség lenni, hogy Alienor az
ehrenbreitsteini fejedelemkisasszonyt vegye nőűl – az, hogy ő Rafaelával
keresztszülői rokonságba lépett, ok lesz arra, hogy elválaszszák őket.
Antonelli bibornok lekötelezettem: a pápa megteszi a kedvemért s úgy
hiszem, hogy Rafaela herczegnő, ha egyszer Alienor felesége lesz, örülni
fog, ha elválhat tőle. Úgy-e, hogy messze jár az eszem, Vendelin?
– Engedje az éji italt a szájába töltenem magasság.
S azzal a karjára emelte a rendúr fejét a komornyik, s megitatta őt egy
csücskés edényből, mint valami pólyás gyermeket. Aztán felhúzta a
zeneszekrény óraművét, mely háromféle melancholikus dallamot játszott
egymásután szakadatlanul. E nélkül a nagy ember nem tudott aludni.
– Auh, Aauh! Mit szólsz hozzá Vendelin? – Eredj, imádkozzál helyettem.
A JÓTÉKONY BAZÁRBAN.
Egy emberbaráti intézmény javára jótékony bazárt rendeztek Budapest
előkelő és hirneves hölgyei: szépségek a főuri és művészi körökből. Az
emberiség rosszabbik fele (mint tudva van, a férfi-nem!) sietett e bájos
adószedő hivatalba, tartozását leróni.
Egy hideg sültekkel és liqueurökkel kereskedő trónmennyezetben egyike
volt a bájos Hébéknek Falbenheim Pompeia barónő, breton pinczérnőnek
volt öltözve, tarajos csipke főkötővel, kurta nagyvirágos szoknyában,
mely alól kikandikáltak a rózsaszinű selyemharisnyák. Asztala
leglátogatottabb volt, nagy grácziával tudott kiszolgálni, s remek
talentummal birta a boltja előtt elsunnyogó urakat odacsalogatni.
A kinek nem kellett nagy csalogatás, az Leon volt.
A választás óta nyomta valami olyan gondolat a lelkiismeretét, hogy ő
Pompeiának egy «csókolom a kezét»-tel tartozik, de nem volt könnyű
kitalálni a módját, hogy azt miként adja át neki?
A benső viszonynak, a mi közte és a «társaság» közt az előtt oly szépen
virágzott, egyszerre vége lett a képviselőséggel, az urak igen feszesen
fogadták a köszöntését, s ha Nornenstein fejedelemmel, vagy Falbenheim
tábornokkal találkozott a casinóban: azok rendesen úgy ejtették a
dolgot, hogy épen akkor egy harmadik emberrel beszédbe eredjenek. Tehát
otthon nem tehette tiszteletét Pompeiánál.
Most azonban, hogy a bárónő felcsapott pinczérnőnek, ezáltal édes
mindnyájunké lett, s egy forintért ád mindenkinek sonkaszeletet és jó
szót.
– Bizony mégis csak rám ismert: feddőzék enyelgő szóval a bárónő. Ezer
éve, hogy nem láttam.
– Pedig mutogatnak engem mindennap.
– Hol?
– Nem az állatkertben; hanem abban a nagy kiállításban, a hol a haza
bölcsei vannak összegyűjtve. Én is egyik viaszfigura vagyok ottan.
– Még nem is kivánhattam önnek szerencsét hozzá. No ezt a pohár sherryt
ingyen kapja: a választási diadalára.
– A másodikért aztán majd duplán fizetek.
– Sonkaszeletet is adok, de ne falja be egyszerre, hogy tovább tartson.
– Óh majd kérni fogok még többet is.
– De akkor igen hosszú lesz a számla. – Mondja csak: mikor tartja ön a
«szűz beszéd»-ét? Akkor elmegyek az országház karzatára.
– Úgy igen sokáig fognak epedni a bárónő tisztelői szónoklatra lelkesítő
megjelenése után, mert én azon kevesek közé tartozom, a kik «szűz
hallgatással» igyekeznek kiérdemelni a képviselőház elismerését.
– De hát mi okból?
– Mert annyi ragyogó lument látok ottan magam körül, hogy átallom
közöttük meggyujtani a magam mécsecskéjét.
– Ezzel traktáljon meg mást: mi nagyon jól tudjuk, hogy ön jó hallgató
az országházban; de az értekezleteken mindenkit meglep találó
észrevételeivel; a szakbizottságokban felismerték, mily kincset bir
tanulmányaiban s el is halmozták munkával, a mi legfőbb foka a
méltánylásnak. Sajnálom, hogy ilyen rövid ideig marad ön itt.
– Kevés ideig maradok «itt» bárónő! Inkább megeszem azt az egész sonkát,
ha tudom, hogy ittlétemet tűrheti.
– Az «itt» alatt nem értettem az én boutiquemet, s az egész sonkát sem
adom; mert ebből nekem épen ötven forintot kell beárulnom, a mire önnek
tíz napi diurnuma felmenne. Hanem azt értem alatta, hogy kevés ideig fog
ön az országházban maradni, mint képviselő.
– «Kikérnének» talán valami kriminálitásért?
– Hasztalan igyekszik ön vágásaimat élczekkel védeni. Én találok. Önt
rövid időn elviszik diplomatiai hivatalnoknak a külügyminiszteriumhoz, s
akkor el kell hagynia Budapestet, a sándor-utczai palotát és minket is.
– A bárónő mindent tud.
– Vannak nekünk «Dyonisius-füleink».
– A nőknek sok közös tulajdonuk van a királyokkal.
– Ön carrierejét már nem is vaspályán, de repülő gépen teszi meg.
Diplomatiai állásra jut.
– Őszintén megvallva bárónő, ezt az egész szerencsét annak köszönhetem,
hogy a magyar ember három dolgot nem szeret: angolul tanulni, külföldön
utazni, és levelet írni; én történetesen mind a hármat megszoktam; a
külügyminiszteriumnak szüksége volt egy hivatalnokra, a ki magyar is
legyen, az országház tagja is legyen, s a kit aztán Pontiustól Pilátusig
lehessen küldözgetni, s a kinek ha azt mondják, hogy «hau du ju du?» azt
ne felelje, hogy «meg ne üss német; mert visszaütlek!» – Ilyen több nem
volt, csak én: faut de mieux kiszemeltek diplomatiai commis voyageurnek.
– Ön nagyon érti ennek a hivatásnak a fontosságát!
– Miért?
– Mert kicsinylőleg beszél róla,
– Tehát annyira diplomatának hisz már a bárónő, hogy minden szavamnak az
ellenkezőjét kell elhinni?
– Óh nem. Mindig és mindenkinek az igazság ellenkezőjét mondani: ez csak
«udvarlónak» való erény; nem «udvaroncz»-nak. A ki mindig és mindenkire
nézve Macchiavelli, az rossz Macchiavelli. A diplomatának nem szabad
mindenkit megcsalni: annak kell valakit tartani, a kihez igazán hű.
Annak kell néha igazat is mondani. Néha igazat mondani annak, a ki utána
kémkedik: azért, hogy el ne higyje: máskor hazudni annak, a kit szeret,
azért, hogy megnyugtassa.
– Hisz a bárónő engem nagyobb bölcsességre tanít, mint valamennyi
professorom.
– Ott nőttem fel, a hol ezt mindennap tanítják. Férfi, asszony,
közreműködik ebben. Az udvaronczoknak már a gyermekei is intrikálnak.
Komornát, komornyikot és fodrásznőt nagyon megbecsüljön kegyed az
udvarnál, mert azok nevezetes személyek.
– Eddig is nagyon tiszteltem őket.
– Lassan szürcsölje azt a sherryt s egyék meg egy pogácsát közben.
Valamit akarok önnek elmondani. Én ismerem azt a pályát, a mire ön most
elindul. Olyan gyors benne az emelkedés, mint a léghajóval fel; de olyan
gyors benne a bukás, mint a léghajóból le. S az egyszer megbukott
diplomata holt ember örök időkre; kivált ha alárendelt egyén volt. Sok
ilyen halottal fog ön találkozni a maga útján, a kik intő például
maradoznak el mellette. Különösen egy feltünő alakkal fog ön találkozni
mindjárt az első napokban. A nevét (az igazit) nem mondom meg: a leirás
után ráismerhet. Meg fogja önt lepni: az új hivatalnokokat rögtön körül
szokta fogni. «Vas kakadu»-nak gúnyolják. Valaha szénfekete erős haja
volt, melyet feje közepén felviaszkolva viselt, mint egy kakadu-bóbítát,
most már megvénűlt, képe ezer ráncz, de azért minden ráncz most is
mosolyogni törekszik s a régen megőszült haj viaszkenőcscsel most is
kakadubóbítának van a feje tetején feltarajozva.
– Találkoztam én ezzel már valaha!
– Ez egy igen nevezetes diplomata volt egy időben, s a monarchiának
teljhatalmú képviselője egyik aldunai fejedelemségben. Kilátása volt
egykor konstantinápolyi nagykövetté lehetni. Azon országnak nyughatatlan
népe van; minduntalan elégedetlen a fejedelmével. A vas kakadunak
határozott utasítása volt kormányától, a fejedelmet gyámolítani az
elégületlen pártok ellenében. Híven és buzgalommal járt el benne.
Egyszer hirül hozzák neki ügynökei, hogy egy osztrák főtiszt jár a
fejedelemségben, a ki a népet erélyes mozgalmakra buzdítja. A diplomata
jelentést tesz miniszterénél s kérdést intéz az iránt, hogy kettőjük
közül melyik képviseli a kormány politikáját? Hiszen ha szükséges a
fejedelmet elejteni s az elégületleneket partfogolni, hát azt a vas
kakadu is megteszi. Azt a választ kapta, hogy csak maradjon az
utasításai mellett s gyámolítsa a fejedelmet. A főtiszt azonban csak
folytatta az alattomos izgatást. Egy napon aztán felzendült a fejedelem
ellen a népe, s annak választania kellett, hogy leverje-e a forradalmat
tűzzel-vassal, vagy elfusson előle? A vas kakadu épen akkor érkezett a
fejedelmi palotába, mikor erre a kérdésre csinálták a választ. A
fejedelem aranyát épen akkor öntötték viasz közé, úgy szállították
hajóra. Ő maga álöltözetbe rejtőzött s a vas kakadu szerencsésnek érezte
magát, ha vele egy hajón, matróznak álczázva menekülhetett. Sietett fel
miniszteréhez nagy méltatlankodva, s elmondá, hogy ő azt tette, a mi
neki parancsolva volt. «Igaz, felelé neki az államvezér; s ha a
fejedelem leverte volna a forradalmat, ön nagy kitüntetésben részesült
volna; de mert a forradalom került felül, ama főtiszt foglalandja el az
ön helyét, ön pedig nyugdijba lép és diplomatiai pályáját befejezettnek
tekintheti.» Attól a naptól fogva ez az ember egy halott, a kit etetnek;
de a kivel nem beszélnek. Kegyvesztettnek «kell» lennie: azért, mert
hűséges volt. Minden miniszteri bureauba feljár, panaszkodik,
szorgalmaz, nyügösködik, ajánlja magát mindenféle szolgálatra.
Hasztalan: semmire sem alkalmazzák. El van temetve. Hazajáró lélek, a
kit szemtől-szembe megtagadnak; a kit, a tükrén kivül senki sem akar
észrevenni. S ilyen ember van igen sok; nagyobbak is; csakhogy azok
megnyugosznak sorsukban s nem járnak ki sarcophagjaikból. Ez az egy
ránczos képű, fehérhajú diplomata azonban folyvást szaladgál és
mutogatja példájában a nagyravágyó udvaroncznak, hogy mi lesz a
diplomatából, a kit elgázol a véletlen? Ha a fejedelem verte volna le a
forradalmat, akkor a főtiszt ment volna sánczra.
– A bárónő figyelmeztetése nagy becscsel fog előttem birni.
– Beszédmód! Ön nem is hallgatott arra, a mit mondtam. A szomszédnőm
türlütütüjét nézte folyvást.
– Becsületemre! Azt sem tudom, mi az a türlütütü?
– No hát, ha jó barátjának tart, igérje meg nekem, hogy mikor válságos
helyzetekbe jut, e felől engem értesítni fog. Én megtudom önnek mondani,
hogy kinek higyjen, kinek ne.
– Legnagyobb büszkeségemnek fogom tartani, ha önnel diplomatiai
levelezésbe léphetek, bárónő.
– Ez megint façon de parler! No fogja ezt a pogácsát, aztán tegye el a
zsebébe. A papirborítékot ne hajítsa el oda haza.
Leonban nagyon kevés diplomata lett volna, ha azt a papirt, a mibe a
pogácsa takarva volt, azonnal vizsgálat alá nem vette volna. Elbámult.
Ez volt az eredetije annak a levélnek, a mely a bátokiakat a
félbankjegyek titkáról felvilágosította.
Leon el nem rejthető meglepetéssel hajtá meg magát Pompeia előtt.
– Ismeri ön most már a barátjait?
Leon arczán sajátszerű mosolygás derengett.
– Én tökéletesen értem önt bárónő.
– Tehát meg fog bizalmával tisztelni ezentul?
– Mindenkor, bárónő.
(Ha még ennyi hatalmas kegyjel sem elég valakinek, hogy beleszédüljön
abba a sötét verembe, a minek nagy költönk a szerelmet nevezi!)
– Kedves egészségedre kivánom a reggelit, meg az ebédet! szólalt meg a
nagy suttogásban levők háta mögött egy mindkettőjök előtt ismerős hang:
Alienoré. – Vagy talán még vacsorálni is itt szándékozol?
– Ah! olyan régen itt volnék?
– A perczeket nem számláltam, hanem a sonkaszeleteket és a pogácsákat
igen. Öt szelet sonka, kilencz pogácsa. Ez még bátoki banquettnek is
elég.
– Akkor úgy jártam, mint a nagybátyám, ki szenvedélyes sakkos. Egyszer a
kávéházban, mikor el van merülve a gambitpartiban, odamegy hozzá a kis
czukrászleány egy kosár molnárostyával: kinálja vele. Vidd tova, nem
kell! A czukrászleány azonban csak ott maradt s az én bátyám
játékdühében egyenkint az egész kosár hohlhippent megeszegette. Akkor
észreveszi a czukrászleányt; «Mit állsz itten? Mondám már, hogy nem kell
a molnárostyád!»
– Az adomázás olyan némely embernek, mondá rá Alienor, mint a
tintahalnak a festék: ha meg akarják fogni, felleget csinál belőle maga
körül s a ködben elmenekül. – Pompeia bárónő hivatalosan meg fogja
mondani neked, hogy mennyit fogyasztottál el a jótékony czél érdekében?
Pompeiát pedig ez a hivatkozás egy kis zavarba hozta; mert ő csakugyan
nem jegyezte azt, hogy vendége mit és mennyit fogyasztott el a
beszélgetés alatt? Hamis adatot mondani pedig compromittáló lett volna
olyankor, midőn itt áll a «coeurroi», a ki ellenőrizte féltékeny
szemmel, hogy mennyit kapott a «valet de coeur?»
Zárkány könnyen kisegítette őt a zavarból.
– Urak nem szoktak számlára fizetni, hanem tetszés szerint! mondá hetyke
munificentiával, s azzal kivett zsebéből egy százfrankos aranyat s ezt
Pompeia rózsás tenyerébe csúsztatá. Még aztán kapott tőle egy tüntető
kézszorítást is, Alienor szemeláttára.
Leon sietett menekülni a tündéri Abruzzokból. Nem volt több kiadni való
százfrankosa. Ezt az egyet valaki más számára hozta ő ide. – De az a más
nem volt itten.
Rafaela herczegnő Liviával együtt az utolsó nap mondott le a bazárban
közreműködésről. Hirtelen elutaztak a herczeggel együtt, s nem mondták
meg elutazásuk okát.
A RÓZSA CSIPKEBOGYÓI.
Az a véletlen, a miért az Etelváry herczegi család oly rögtön elhagyta
Budapestet, az a szomorú hir volt, hogy az anyaherczegnő súlyosan
megbetegedett.
Rafaela meg sem pihent a herczeglakban, hanem sietett egyenesen az ős
kastélyba, hol anyja lakott, s nem is vitt magával senkit madame
Corysandeon kivül. A herczeg is szabadságot kért a főrendiháztól, s az
egész időt neje kastélyában tölté. Liviára volt bízva, hogy a
herczeglakra felügyeljen.
Először életében volt egyedül.
Milyen nagyon egyedül!
A roppant nagy palota vendégek nélkül, lakók nélkül; a kulcsár a
cselédekkel csak takaríttatni jár bele, s már délben minden ablaktáblát
betesznek.
Mennyi buskomorság lakik egy ilyen lakatlan, fényes úri palotában!
Kivülről már kezdik a deszkaburkolatot felrakni a homlokzat
faragványaira, belül a szőnyegeket, bútorokat vászontakaróval vonják be,
a terrasseról már eltüntek a narancsfák.
Livia nem szeretett a visszhangos termekben időzni. A míg csak tartott a
nappal, künn időzött a szabadban.
Késő ősz volt. A parkban mindenütt a platánok lehullt leveleit söpörték
össze a napszámosok; a halomrahányt amerikai diók kopáncsait hántották
le a gyermekek, s a kertészlegények kezdték a kényesebb növényeket
kiszedni a virágágyakból s a pawlowniák ágait bekötözni zsuppal. Az
ember bucsuzott a szép természettől.
Egy-egy lapályoson már megütötte a dér a virágokat; az őszi rózsának
csak csillagai ragyogtak még, levelei már szárazak voltak; a fák lombja
festészi képtelenség egyetemét mutatta fel; aranysárga facsoportok,
keverve lilaszín, vérvörös, rézbarna bohóczokkal, mik közül élesen
kirítt a virginiai boróka érett bogyókkal rakva, mint egy nefelejcs-kék
lobor, és a rézzöld thujafa-csoportok, az erdei iszalag, a faltakaró
bércse biborvörös szint hazudott lehullása előtt. A természet bucsuzott
az embertől.
Livia délutánonkint, mikor az őszi nap végig aranyozta a park sétányát,
besütve a láthatárról a terebély gesztenyefák boltozata alá, ott járt
végig a lehullott suttogó sárga levelek közt. A csalogány elköltözött
már. Az őszi erdő mulattatói, a mókusok, azok czinczognak most a fákon s
hajigálóznak üres makk- és mogyoróhéjjal. A szajkó kiált közbe nagyokat
s a harkály kopácsolja a fákat, mintha a közelgő tél kopogtatna a
csendes erdőben, kérdezve: «szabad-e?», az állatok is érzik, hogy övék
már a világ, a szarvasok csordánkint jönnek fel legelni a kastély
pázsitos udvarára s az ezüst fáczán ott hivogatja egymást a park
díszbokrai közt, s a magányos sétáló előtt repked.
A virágok helyén bogyók vannak már, az ibolyáé sötétkék, a gyöngyvirágé
karmazsinpiros, a vadrózsák tele csipkékkel és azokkal a furcsa
gubanczos lapdákkal, a mikről azt tartják, hogy a bölcsőbe téve a kis
gyermeknek álmot hoznak.
Kár, hogy nem alszunk már bölcsőben!
Idáig jöttek ők – tavaly tavaszszal – egymástól különváltan.
Itt ennél a nagy hársfánál tértek be a mellékútra. Ott nyujtotta neki
karját az ifju s azt kérdezte: «szeretsz-e még?»
Igaz az. A vén repkény, a minek szára olyan bozontos, mint az őzláb, még
most is ott kapaszkodik fel arra a fára, a hogy akkor, midőn egy levelet
leszakított róla.
Meg van-e még az a repkénylevél valahol!?
Azóta még csak másfél év mult s mily örökkévalóság volt az!
Akkor kéz kézben haladtak itt végig.
Az ifju azt mondá neki: «nézd: kezem kezedben, szivem szivedben most;
akarod-e, hogy itt maradjak? Ott füstölög a kunyhóm a távolban, akarsz-e
velem elrejtőzni abba?»
És ő azt mondta neki: «menj!»
S mily messze haladt azóta!
Csak fölfelé messze? vagy talán a távolba is?
Meg van-e még az a repkénylevél valahol?
Azóta hírneves férfi lett belőle. Szidják és magasztalják. Jól teszik.
Egész férfi csak az, a kinek ellenségei is vannak. A képviselői padról
fontos hivatalra lépett elő. Megismerték tehetségei kincsét. Jó volt
neki elmenni.
De vissza fog-e térni?
S majd ha a nagy világot birni fogja, emlékezni fog-e még arra a kis
világra, a mi egy szerető leánynak a szive?
Livia tovább bolyongott azon a magános úton, melyen nem jött rá szembe
senki.
Minden tárgyhoz emlékei voltak kötve, s minden emlék újra éledt
szivében.
Még azok a vándorhangyák is épen így jártak keresztül az úton egy
szakadatlan vonalban, mint akkor, mikor ők azt mondták egymásnak:
«vigyázzunk: rájuk ne tapossunk a kis rovarokra, mikor mi magunk
boldogok vagyunk!»
Hát más boldog emberek mért taposnak rá azokra a férgekre, a kinek
embertárs a neve? férgekre, a kik őket nem bántják soha, csak hogy épen
útjukba akadnak?
A keresztúton volt egy kőfeszület: valami régi fogadalmi emlék; egészen
betakarták már a fák, fél oldala sárga volt a mohától; Livia a kereszt
előtt letérdepelt és imádkozott.
Miért imádkozott?
Hogy gyógyítsa meg az ég jótevőjét, a herczegasszonyt.
Az ég látta, hogy az imádság szivéből jött. Rá nézve rettegés volt az a
gondolat, hogy a herczegasszony meghalhat.
A herczegasszony halála napvilágra hozhat oly titkokat, a mik az ő
reményeinek halála lehetnek. Végrendelete Leonról is szól.
Súlyos betegsége alatt, talán végórája előérzetében, mindent el fog
mondani Rafaelának, a mit ő vele közölt már Leon felől. S ha Rafaela
anyja végóhajtását élte vezéreszméjeül találja fogadni!
– Óh, ég, ne hagyd meghalni őt!
Akkor aztán a sötét kőszobor és a mohos fák megfeddék őt.
«Tettető! hypocrita! Imádkozol jótevőd életeért, azért, hogy a magad
szerelmét megvédd.»
Az esti szél végig zúgott a zörgő lombok között, a berek árnya beszélt:
«Önző lélek! Ki útjában akarsz állni a sorsnak; hová reménykedel? Mi
jogod van elhomályosítani egy felkelő csillagot? Az ifjura, kit kötve
tartasz emlékeddel, magas pályafutás vár; dicsőség, hatalom, fény: a
mihez te csak árnyék vagy és gyöngeség.»
«Ha el tud feledni téged, egykor az ország első nagyságai közé
emelkedik: ha hozzád ragaszkodik, veled együtt lemerül a fenékre.
«Hogy mersz szeretni? hogy mersz hinni? hogy mersz reményleni?»
«Hogy mersz gondolni arra, hogy versenytársa légy Rafaelának? Te!
Kegyelemkenyéren élő koldus! Ügyetlen, félénk teremtés; ő vele, egy
istennővel!»
«S ha megtörténhetnék az, a mi képtelenség, hogy a kinek választása van
ő közte és te közted, téged válaszszon: volna-e vakmerőséged e diadalt
elfogadni? Nem volnál-e egész életeden át örök szemrehányás
tennenmagadnak!»
Az egész rengeteg minden falevele ellene zúdult! Az mind Rafaela
vazallja volt. Mellette csak az az egyetlen egy repkény-levél szólt… a
mit Leon elvitt.
«Minden látható és láthatatlan ellentmond a te vágyaidnak. Szépség,
gazdagság a vetélytársnénál; köznapiság, szegénység te nálad».
«A sors igazságszolgáltatása kivánja, hogy a mit elvett e férfitól, azt
visszaadja neki. – Boldogult halottak túlvilági üdve, nyugalma rejlik e
fátumban. – Hazafiúi kötelessége lesz, hogy úgy tegyen. Megvetné,
kinevetné minden józan ember, ha azt tenné, hogy mikor Magyarország
leggazdagabb leányát bírhatná, engedje egy idegen nejévé lenni, csak
azért, hogy a te két szemed ne könyezzen».
«Szörnyeteg vágy az, a mi után te epekedel!»
«Kisérted az Istent, hogy tud-e lehetetlent létrehozni?»
«Essél kétségbe és mondj le róla!»
Szinte könnyebbség volt szivének, mikor az erdőszélét elérte s eléje
tárult a róna; hogy a haragos fák zúgása elmaradt mögötte.
A tarlón még kéklett a buzavirág és szarkaláb, a sík róna még világos
volt az aranyban égő alkonyégtől. Az egész rétet bevonták finom selyem
hálójukkal azok a kis parányi pókok, a miknek tanyája az aszú fű, s a
mik minden őszszel megszövik a mezők szemfödelét. Úgy csillámlik tőle a
róna a napsugárban. A légben hosszan úszik az ezüstből selyemmé szőtt
ökörnyál: «késő asszonyok nyara» más néven, mint egy láthatatlan világ
izenete a földhöz.
Livia tovább barangolt az ismerős úton, mely az elhanyagolt telken
vezetett keresztül az országútig. Odáig szokott minden este elmenni,
várva Rafaela visszatértét.
Félt tőle s még is vágyott utána.
Izenetet várt, a mitől rettegett.
Az út egy gyepes, mohás rónán vitt keresztül. Az most tele volt
kökörcsinekkel. Letépett egy csomót e szép rózsaszín tulipánokból s
körültűzködte vele kalapját. Azokról is magára gondolt.