Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project
JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LV. KÖTET
AZ ÉLET KOMÉDIÁSAI. II.
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896
AZ ÉLET KOMÉDIÁSAI
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
II. RÉSZ
PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896
NEGYEDIK RÉSZ.
POMPEIA.
AZ ELKÉSZÜLT ZÁSZLÓ.
Az utolsó éjszakát Sipotán azzal töltötte Dumka úr, hogy levelet írt
Etelváry Madelaine herczegasszonynak. Leírta a nehéz nap élményeit, a
sűrű küzdelmeket, az életveszélylyel járó táborozást. Nagyon megdicsérte
Leon ügyességét és páratlan hűségét pártunk és jelöltünk iránt.
Különösen kiemelte gezetleni vakmerő hadi fortélyát, hol, mint egykor
Imre király, egyedül és fegyvertelenül bátorkodott bemenni az ellenséges
felfegyverezett táborba, s annak ellenkirályát hivei közepéből a
históriához hiven kiszakította. Princz Alienor is igen bátran viselte
magát, minden strapácziát vitézül kiállt, sőt még csárdást is tánczolt
Bátokon, s a mi nem kisebb virtus: programmbeszédét igen szépen elmondta
Sipotán ötszáz főnyi díszes közönség jelenlétében. A nép szive meg van
számára nyerve. Hiveink lelkesültek, ellenfél fel sem meri ütni a fejét,
minélfogva a diadal egészen bizonyos, s ha Isten is úgy akarja, mint
magunk, holnap után este a győzelemhirrel és a kiérdemlett koszorúkkal a
princz Etelváron leend, átveendő a győzelem legdrágább koronáját stb.
Ezt a levelet lovaslegény által el is küldte még azon éjjel Etelvárra.
Két órával később kapta aztán a princz levelét.
Első gondolatja az volt, hogy utána megy és visszahozza.
Leonnal azonban közölnie kellett a princz levelét, mert annak szólt. Azt
már nem gondolta meg, hogy ennek rossz hatása is lehet. Ő csak a
princzczel törődött. A fél bankjegyek varázshatalmában nagyon bízott.
Ugy gondolkozott, hogy ha a princz Dancsháza felé vette az útat, akkor
ott nyomja őt az állomásnál; ha pedig Etelvár felé ment, akkor a vasúton
eléje kerül s a perronnál csipi el, mikor fel akar ülni.
Mint láttuk, a princz túljárt az eszén.
A herczegnő kastélyában tehát készültek a diadal hősét nagy pompával
fogadni.
A herczegnő ismét követte régi életrendjét, az éjszakát téve nappallá s
gyöngéd figyelemnek vette azt a gondoskodást, hogy az alkotmányos harcz
hőse az esti órákban fog megérkezni kastélyába.
Az ő reggele délután öt órakor kezdődött.
Ispánok, kasznárok teljesíték az udvarmesteri hivatalt rendezve az
ünnepélyi pompát; a tűzi játék sikerét Stuwer maga és a szép csendes,
derült idő biztosítja; madame Corysandenak pedig tökéletes elégtétele
van huszonnégy kis földészleánynak hófehérbe öltöztetésében, kik a nap
hősének útját virágokkal fogják behinteni, egy kis murillói kövérpofájú
angyalka pedig egy akkora rózsacsokrot fog neki átadni, mely valóságos
rózsalavina már.
Az úrhölgyek is teljes díszben várnak az érkezőre. Livia rádisputálta
Rafaelára, hogy fehérbe öltözzék, a mit a herczegnő csak oly föltétel
alatt fogadott meg, ha mindketten egyformába öltöznek. Olyanok voltak a
zöld ciprus bozót között, mint két villi.
Különös érzés, mondá Rafaela, arra gondolni, hogy az a férfi, a kinek
kedveért most ez a nagy nemzeti diadalpompa készül, egyúttal azzal a
szándékkal jön ide, hogy nekem férjem legyen.
– Igen, igen.
– Milyen nagyon kapsz rajta! Mintha te örülnél rajta legjobban, hogy
férjhez adhatsz s valahára megszabadulsz tőlem. Látod: pedig én nekem
úgy jön ez folyvást, mint egy kinevetni való tréfa, a miből végre semmi
sem lesz. Ez a mi mára várt vendégünk nem lesz az én vőlegényem soha.
Vagy ha vőlegényem lesz is, de odáig nem fogja vinni, hogy engem
elvegyen.
– De igen, herczegnő, igen!
– No hát fogadjunk. Szakíts tíz fűszálat, én meg összekötözöm a végeit;
ha láncz lesz belőle, te nyertél; ha nem lesz, én nyertem.
– De hát mibe fogadjunk? nekem nincs semmim, a mi nem Rafaela herczegnőé
volna.
– De igen van: a szived; s én arra akarok fogadni. Ha én vesztek, akkor
én megyek nőül ahhoz, a kit te szántál nekem; ha te vesztesz, akkor te
mégy ahhoz, a kinek én szántalak.
– De ez nem jól van föltéve, herczegnő! Inkább megfordítva tán; a
férjhezmenés a nyereséghez van kötve.
– Nem, kicsikém, a férjhez ment nő szíve elveszett tárgy: lehet, hogy a
becsületes megtaláló megőrzi azt; de az bizony csak az ő kegyelmétől
függ. Tehát maradunk az előbbinél: ha én vesztek, én ahhoz, a kit te
nekem: ha te vesztesz, te ahhoz, a kit én neked…
A fűszálakat azután kötözte, kötözte, mikor mind meg volt, szétbontotta:
nem lett belőle láncz.
– Én vesztettem.
Rafaela elszórta a jósló fűszálakat. Livia pedig örvendve tapsolt.
Ha tudta volna, hogy minek tapsol?
A legzajosabb ünnepélyi előkészületek alatt nem is igen ügyelt rá senki,
hogy egy poros, sáros alak, alázatosan lehúzott fővel, lomhán
csámpáskodó léptekkel settenkedik keresztül a díszes népcsoporton, s
mint a ki nagyon jól tudja itt a járást, egyenesen megy a corridorra s
nem kérdezősködik senkitől. Az anyaherczegnőt látszik keresni, ki
nyugtalan tevékenységgel jár fel s alá s oszt száz felé parancsot,
hangja folyvást hallik, magyarul, németül, francziául; most épen a két
leányt zaklatja, kik azzal mulatják magukat, hogy madame Corysande
bokrétanyujtó pufók angyalkájának valami felköszöntőt igyekeznek
betanítani, «mért nem végzik már toilettjüket?» (Mi van még hátra? Még
keztyüt nem húztak.)
– Hisz arra ráérünk akkor is, mond Rafaela, mikor az őrök jelt adnak,
hogy a princz közelít.
– Jaj, de azok nem fognak jelt adni, sóhajt fel a díszbokrok közül egy
gyászosan búskomor hang, melyre mindannyian meglepetve tekintenek oda s
ensemble kiáltanak fel a csodálkozás hangján:
«Dumka úr!»
– Hát mi az? Dumka úr? Ön csak egyedül? kérdi a herczegasszony.
– Én magam egyes egyedül; nyög a bánatos férfiú.
– És princz Alienor?
Dumka úr úgy tett, mint a mikor az ember egy legyet akar lecsapni a
kezével a légből, a mi azt jelenti, hogy «hol van az már!»
– Megbukott-e?
– Azt nem tudom.
– Hát mit?
– Csak azt, hogy megszökött a választás elől.
E perczben eldördült az első mozsárlövés a Bátok felé néző domb
tetejéről, s utána még két dörrenés.
– Hát ez mit jelent?
Bátok felől az útkanyarulat végig látható volt a kastély corridorjáról,
ez úton egy hosszan elnyuló lovascsapat kezdett kibontakozni az
alkonyfény aranyozta porfellegből; kilátszottak a zászlók hegyei.
– Hát ott ki közelít?
Dumka úrnak nyitva maradt szeme, szája a bámulattól.
– Nem tudom én.
A lovasság hosszú sora után megint egy egész szekértábor közeledett,
melynek nem akart vége szakadni. Azok is mind fellobogózva.
– Mi ez Dumka úr?
– Nem tudom én.
– Dumka úr! Ön négy éjszaka nem aludt. Nagyon ki volt fáradva. Önt előre
küldték hírhozónak. Az úton elnyomta az álom. Aztán azt álmodta, hogy a
princz Alienor megszökött.
Dumka úr ezt maga is kezdte elhinni. Az csakugyan igaz, hogy négy
éjszaka nem sokat aludt; az is igaz, hogy tegnap óta egy harapást sem
evett, csak minden állomáson egy kupicza szilvapálinkát hajtott fel; az
is igaz, hogy ő a princzet szökni nem látta: de még az a levél is eltünt
(talán nem is volt soha?) a melyikben a princz azt jelenté, hogy ő
szökik. De legigazabb, hogy íme itt jön az egész bandérium és tengernyi
választó népség, a mint szokás megválasztott képviselőt diadalmenettel
kisérni egész a vasútig. Ő azt a másik dolgot bizonyosan mind úgy
álmodta.
– Kedves madame Corysande, legyen olyan jó, gondoskodjék a számtartó
urról.
És Dumka úr engedte magát jól ismert vendégszobájába vezettetni, s ott a
hajdú által lehuzatni a csizmáit s fenhangon pirongatta magát.
– Ejnye, te vén tökfej! Már micsoda bakot lőttél mostan! Csak hiába!
gyöngül az embernek az elméje, ha vénül. Nem birjuk már ki a négy napi
tivornyázást… a hazáért.
S a jó becsületes ember elhagyta magát altatni csak azért, hogy a
herczegasszonynak legyen igaza.
Mikor Dumka úr azt a szót kiejté, hogy Alienor megszökött, Rafaela
diadalmas örömmel ragadta meg Livia kezét s nagyot szorított rajta,
mikor aztán a lövések dördültek, kedvetlenül taszította el kezét
magától.
A herczegasszony előhozatta három lábon álló messzelátóját, hogy a
közelgő menetet távolból is szemlélhesse, s elnézte azt sokáig oly
feszült figyelemmel, hogy az egész körüllevő világ nem létezett reá
nézve.
Rafaela türelmetlen lett.
– Ugyan mit nézesz rajta olyan nagyon? Az egész arczod csupa redő lesz a
távcsőbe bámulástól.
– És mégsem tudok kivenni semmit. Az alkonyég verőfényében minden alak
feketének tünik fel; merő silhouettek.
– Hiszen majd itt lesz egy félóra mulva, s akkor aztán láthatod
színről-színre.
De ez hosszú félóra lett. A lovas csapatok csaknem lépésben jöttek s már
ott volt az égen mind a két fényes plánéta, a mi ez évben az alkonyt
látogatta: a Venus és a Saturnus, mikor az első csoport a kastély elé
megérkezett.
Nyomukban jött egy teljes lovasezred; szakaszonkint különválva, a hogy a
külön helységekben alakultak. Az egyik csoport lovasai sastollas
süvegekkel, panyókára vetett mentékkel, a másiké piros mellényben, fehér
lobogó ingújjal és lábravalóval; a harmadiké hegyes csalmákkal,
kifordított gubákban, a negyedik tarka szőnyegekkel beterített lovakon,
kalapjaik mellett lengő szalagokkal, csizmáik szárába apró nemzeti szín
lobogók tűzve. Közel nyolczszáz lovas. Nem vasárnapi lovagok;
huszárviselt legény mind, vagy annak készülő, s nem rúd mellől kifogott
gebék; mind gyönyörű paripák.
Azok felálltak szép hadirendben a kastély homlokzata előtt.
A herczegasszony előhozatta a himzett zászlót, s kibontva annak
lobogóját, maga tartá azt kezében, a zászló arany bojtját meglebbenté a
szél, hogy a nemzeti czímer kivillant egy perczre; az a pillanat egy
rögtöni éljenriadalt költött a lovas sorban s a riadal közepett érkezett
meg a négylovas kocsi, mely a nap hősét hozta.
Két férfi szállt le belőle: Nagy János uram és Leon.
Leon fedetlen fővel volt. Az út pora haját, szakállát behajporozta.
Olyan volt, mintha egy éjszaka megőszült volna. Saját maga harmincz év
mulva.
S arczkifejezése is olyan komor volt hozzá. A gondolkozó ember
számvetése az, ki azt számítja, hogy a túlvitt népszeretet árát valaha
meg kell fizetni!
Lehet-e az?
Az üdvriadal közepett csendesen haladt fel kiséretével a veranda
lépcsőzetén, hol a hölgyek álltak s ott megállt előttük némán, lehajtott
fővel.
Hová lett a mindig tréfára kész bohó? a nők kedélyes udvarlója, az ötlet
gazdag szónok? Elveszté-e minden erejét, mint Sámson, hogy haját
levágták?
Tudja jól, hogy ez a pompa e kastélyban mind nem ő reá várt, ezek a
virágpiramidok nem az ő számára lettek emelve; ez a kivilágítás nem az ő
örömére lett meggyújtva, ezek az úrhölgyek nem az ő szép szemeiért
öltöztek villiknek, tündérasszonyoknak; ez a zászló nem az ő diadalára
lett himezve, és mégis kötelessége lett ide eljönni és megmutatni: «ime
ez a poros arcz az, a mi titeket képviselni fog; három évig én hordom a
ti neveteket».
De mondani annyit sem tudott.
Kisérőjének kellett azt helyette megtenni.
Nagy János uram régi ismerős volt a herczegasszonynál, sokszor járt
közbe a család és a jobbágyok vitás ügyeinél, békés egyességgel
szüntetve meg a régi villongásokat. Szivesen látott alak volt Etelváron.
– Kegyelmes herczegasszonyom. Engedje meg, hogy bemutassam önnek az
etelvári választóközönségnek egyhangúlag, egyesült örömmel megválasztott
képviselőjét.
Rafaela ajkairól egy önkénytelen «hah» kiáltás csattant fel, melyben
bámulat, diadal és dacz, öröm és harag volt kifejezve, egyszerre
összefonta két karját mellén s úgy tekintett az ifjúra, ki lesütött
fővel állt előtte s gondolá: «és én mindezt loptam, és tőletek loptam
el».
A herczegasszony pedig félkezével a zászlót hátrakapva, önkénytelen
kitörő erélylyel tevé másik kezét Leon vállára, mintha meg akarná
állítani ezt az embert, a ki olyan nagyokat tud lépni.
Perczekig nézett így reá. A mit e perczek alatt gondolt azt nem tudta
meg ember soha. Éveit járta be az alatt a lélek a múltnak és a jövőnek a
fény gyorsaságával.
Végre megszólalt a herczegasszony, halk, szelid hangon.
– Üdvözlöm önt, Etelvár képviselője. A győztesnek mindig igaza van. Öné
a győzelem. Ez a zászló Etelvár képviselője számára készült. Vegye ön
kezemből e jelvényt, s emlékezzék meg arra, hogy e zászlót négy hölgy
hímezte, a kik közűl három kivánta azt, hogy ön legyen Etelvár
képviselője…
(«Oh mind a négy»! mondá magában az a negyedik, s kezeit szíve fölé
tette, hogy az el ne árulja dobogásával ezt a nagy titkot.)
E szónál aztán mondott valamit a megszólított: nem az ajkaival, hanem a
szemeivel. Megjelent bennük a köny.
S egy könyező szem annyit csinál, a hány belenéz.
Nagy János uram úgy látta, hogy jó lesz ennek a jelenetnek véget vetni.
A kérges tenyerű embernek gyöngéd tapintata volt.
– Kegyelmes herczegnő, szólalt meg, rövidre van szabva képviselőnk
gyönyörűsége, a mit vele kegyelmességtek éreztet. Ezernyi, meg ezernyi
nép kisérte őt idáig. Ennek egy része messziről jött; napi járó útat
tett, azokat békében vissza kell bocsátani; más része tovább akarja őt
kísérni egész a vasútig. Kezdeni kell a búcsúzást, mert az sokáig fog
tartani, sokan vagyunk hozzá.
Köszönettel tartoztak a derék embernek mindannyian a siettetésért. Közel
volt hozzá a játszószemélyzet mindegyike, hogy valami mást játszék el,
mint a mi szerepébe van írva.
Leon megcsókolta a herczegnő kezét. És az ajándékozott zászlót is. Épen
ott, a hol Livia hímzése volt. És a leány vette azt észre. S mégis azt
hitte, hogy ez csak véletlen.
– Atyámfiai! kezdé el a szót Nagy János, kézen vezetve le az udvarra
Leont, kinek úgy reszketett a keze, mint egy újoncz szónoké: egy szót
sem tudott volna most mondani. A szekéren jött közönség betódult a
kastély udvarára, s azt félig megtölté. Egy nagy rész pedig künn maradt.
Képviselőnk most útjára távozik. Emlékezzetek rá, mit mondott, mikor a
választási jegyzőkönyvet kezébe adták: «Szegény embert választottatok
meg, a ki még igéretekben sem gazdag». Mert hogy mind az, a mi a
gezetleni kút felett mondva volt, csak merő gúny volt, megszégyenítése a
nagyszájú alakoskodásnak, azt bizonyosan megértettétek. A haza nem oszt
ajándékokat, a haza áldozatokat követel. Ti gazdagok vagytok; az ország
a szegény! Aztán elmondta előttetek, mik egy népképviselő kötelességei,
őszintén, igazán. «Ha tetszem nektek így, akkor elfogadom megbízástokat.
De ha azt kivánjátok tőlem, hogy ámítsalak benneteket, fényes
igéretekkel, hogy játékot űzzek a nép hitével, akkor összetépem a
megbízást; válaszszatok más képviselőt!» Így beszélt hozzátok. És ti egy
szívvel, lélekkel kiáltottátok fel szavára az «éljent». Ez a mi
emberünk. Az ő szavai után ismerünk saját magunkra. Minden ember jobbnak
érezte magát, mint azelőtt volt. Mintha álomból ébresztett volna fel
bennünket. Kivánjunk neki most egy istenhozzádot a viszontlátásig. Mi
adjuk neki szeretetünket; az Úr adja neki lelki erejét; s aztán ne
mondja, hogy ő szegény ember. Gazdag az ilyen ember, mert kincse van, a
mit nem vehet meg semmi pénz, semmi hatalom.
Az egyszerű földmíves szavait dörgő tetszészaj követte onnan alulról.
A tüzijátékosnak utasítása volt: az első szónoklat után megvilágítani a
tájat bengáli tűzzel. Kékes fény áradt el az udvar és környéke felett; a
fény közepett, mint mozdulatlan érczszobor, állt a nap hőse, egyik kezét
a másikkal megfogva, érzéketlen a körüle felzendülő riadal iránt; egy
alak, mely talán él: de nem érez.
A hölgyek a magas oszloptornáczról néztek le reá.
Csábító bűbáj van az ily jelenetben.
A mint az udvaron csoportosúlt nép lecsendesült, a kapun kívül szólalt
meg egy hang.
A görög tűznél látható volt Csajkos uram alakja, ki egy szekérre állt
föl, onnan beszélt a néphez.
– Atyámfiai! Bátok és szomszédságának népe! Mi is osztozni akartunk a
mai nap örömében s csatlakozni akartunk atyánkfiaihoz, kik Etelvár
képviselőjét diadallal kisérték falvaikon végig. Ők azonban elutasítának
minket e szóval: «ti nem osztozhattok a mi örömünkben; ti nem jöhettek
mihozzánk, árok van mi közöttünk, a mi bennünket elválaszt». Micsoda ez
az árok? Az a bűndíj, az a lélekvásárra adott foglaló, a mit
elfogadtunk. Temessük be vele ezt az árkot. Ha a Messiást elárulta Júdás
harmincz pénzért, ki lesz az a Júdás, a ki a mi megváltónkat eladja
huszonöt pénzért? Nem vagyunk mi eladó rabszolgák, nem kell nekünk
lélekfoglaló, alamizsna. Szedjük össze a közénk szórt pénzt, s mert
nincs gazdája, nem tudjuk, ki adta? fordítsuk igazi helyére: építsünk
tanyai iskolákat.
Lázadó tapsvihar követte ez indítványt. Nagy tömegben a lelkesedés
ragadós. Az emberek csak egyenként önzők, együtt nagylelkű a nép.
S e lelkesedés áthidalta az árkot, mely a két tömeget eddig
különválasztá. A gezetleniek kifelé, a bátokiak befelé tódultak, az
udvaron összekeveredtek és aztán egymás nyakába borúltak, ölelték
egymást, kezeiket szorongatták, kedves bátyámnak, kedves öcsémnek
nevezték egymást, megbocsátották a régi haragot, viszálkodást, őszintén,
igazán, egész ivadékokra. Sírtak. Nem lehet az ilyen jelenetet rendezni,
nem mondva csinálni. Királyoknak minden kincse meg nem vásárolhatja azt.
Percz szülte azt s évtized viselte méhében. És az egymást testvérül
ölelő csoportok odarohantak ehhez az emberhez, a kinek varázslatára e
csodák végbementek. Felkapták Leont vállaikra, mint a hinduk Brahma
bálványképét. Csókolták kezeit, ruháit, a mit elérhettek. Nevettek,
zokogtak. Óh, azok igazi könyek voltak! Meggyógyúlt betegek, feloldott
bűnösök, kiszabadúlt rabok, hazatért száműzöttek igazi könyei.
Nem jó az ilyen jelenetet hölgyeknek nézni!
A nép szerelme veszedelmes csábító, a néptömeg lelkesűlt mámorában
iszonytató varázs van, a felemelt alakot dicsfény, igézet, bűbáj veszi
körűl, a mi elszédít.
(Hát te ily nagy léptekkel közelítsz felém? gondolá Rafaela.)
(Hát te vagy az, a kit én a fűszálakon elvesztettem? aggódék Livia.)
(És büszke volt rá mind a kettő.)
A bengáli tűz most már rózsafényben úsztatta a tündér jelenetet.
A néptömeg, mint egy hullámzó tenger, tovább vonúlt. A lovas csapatok
kardalt énekeltek, azt a hymnust, mely vakmerően vitáz az Isten ellen
egy nemzet mellett; azt mondva a szenvedésekre, hogy «elég már»!
A zsolozsma közé vegyűlnek a fényes tűzijáték ropogásai.
A szikrázó színpompánál vonúl végig egyik csapat a másik után.
– Fölséges jelenet! sóhajt fel magánkívül madame Corysande.
A herczegasszony pedig boszúsan toppantott a lábával.
– És most következik valami, a mi a fölségest egyszerre a
legdrasztikusabb nevetségbe fogja alárántani; most jön a tüzijáték
utolsó része: a név.
Az valóban az egész lelkesedést egyszerre dæmoni kaczagássá átalakító
tréfa lesz, a midőn a tűzijátékos, ki az itt történtekről nem tud
semmit, e végjelenetnél levegőbe bocsátja azokat a röppentyűket, a
mikből a csillagos magasban e betük fognak messze sugárzani: ALIENOR.
Így volt megrendelve.
– Erre nem gondolt senki!
– Hátha mégis gondolt rá valaki; suttogá Rafaela.
A következő perczben már felrobbant a tűzi játék végkitörése, s a
szétlövelő röppentyűk e betüket rajzolták a csillagos égre: LEON.
A tűzijátékosnak könnyű volt Alienor nevéből a betüket felhasználni.
Csak Livia vette észre, hogy Rafaela herczegnő a nagy diadalmámor
közepette néhány szót mondott suttogva komornyikjának, mire az sietve
távozott a park felé.
. . . . . . .
Dumka úr is felébredt egyszerre a nagy diadalzajra, azt mormogta: «hej
de nagy szél fúj odakünn»! s aztán befordúlt a fal felé s aludt jó
lelkiismerettel tovább.
LIVIA FELADATA.
Mikor minden pompának vége volt, azt mondá Rafaela az anyjának:
– Hanem azért nem volt szép tőled, hogy négyünk közül hármat elárultál.
– Bocsánat, kedves herczegnő, én csak «egy» ellen követtem el árulást: a
ki a fekete golyóval szavazott. Nyilatkozzék, ki volt az? s én sietni
fogok, hogy kiengeszteljem.
Rafaela herczegnő egy perczig gondolkozott rajta, hogy ne mondja-e azt,
hogy övé volt a külön szavazat. De Liviának csak fél percz kellett, hogy
őt megelőzze s kimondja:
– Enyim volt a fekete golyó.
A herczegasszony tapsolt, a kebléhez ölelte Liviát s megcsókolta a
homlokát:
– Bravo, kis leány! Most megjártad te szép aranyfáczány! A míg te törted
rajta a te kemény fejedet, hogy felhasználd-e az alkalmat, melyben anyád
bocsánatot kell hogy kérjen tőled, addig Livia megelőzött.
– No hát kövesd meg őt.
– Majd ha egyedül maradunk. Azt nem igértem, hogy publikum előtt teszem.
Te holnap reggel madame Corysandedal haza mégy Etelvárra. Liviát pedig
itt hagyod nálam az én ős-odumban csak egy napra.
– De csak egy föltétel alatt; hogy nem viszed őt a boncztani muzeumodba.
– Még a tájékára sem.
– S nem tartasz neki physiologiai felolvasásokat.
– Ellenkezőleg. Csupán érdekes mendemondákkal fogom őt mulattatni.
– S a cselédek ételéből tálaltatsz neki, a hogy én szoktam magamnak.
– Nem lesz rám semmi panasza.
– És végül, ha Livia is itt akar maradni, ő a maga ura.
Ezen még szegény Livia is nevetett. Ő a maga ura! A ki soha sem volt
más, mint egy mindenki által kényeztetett rab. Mondta, hogy szivesen
marad.
– Tökéletes némber vagy, a ki minden levélhez három utóiratot függeszt,
mondá a herczegasszony Rafaelának. Egy föltétel alatt hagyod itt Liviát
s lesz belőle négy. Tehát áll az egyezség. Ti holnap elmentek: Livia itt
marad; és semmi természettudományban nem részesül.
Óh, a szegény lánynak mennyivel kevesebb gyötrelme lett volna, ha a
boncztani muzeum irtózatait mutogatták volna meg neki órahoszszant, mint
hogy a herczegnőtől oly barátságban részesíttetett, mely elég lehetett
rá, hogy az eszét veszítse bele.
A mint másnap reggel, (t. i. d. u. négy órakor) Rafaela madame Corysande
kiséretében elhagyta az etelvári őskastélyt, hogy az etelvári
herczeglakba visszatérjen: a herczegasszony karon fogta Liviát s elvitte
magával a parkba; ott egy művészien összerakott grotta állt, nyilt
kilátással a tóra, a grottában fatuskókból kivájt székek. A herczegnő
egyikbe leült, szemben az ajtón beható vilálágossággal, Livia ott maradt
a bejáratnál egy, a sziklából kinőtt platánfa tövében.
Szokása volt a herczegasszonynak egyenesen rátérni a tárgyra.
– Az én Rafaelám azt mondta nekem, hogy én elárultam négyünk közűl
hármat. Mi által követünk el árulást? Ha híveink kárára szolgálatot
teszünk az ellenségnek. Ez az első. Híveinknek tettünk-e kárt? Ez a
második. Sem az egyik, sem a másik eset nincsen jelen. Kezdjük madame
Corysandeon. Ő hármunknak bizonyosan híve, de ő Zárkányt is kegyeli. Nem
mondja ugyan szóval, de elárulja az arcza, ha jót, ha rosszat beszélnek
az ifjú felől az ő jelenlétében. Ő nagyon rosszul tudja indulatait
elrejteni, s ha valaki madame Corysandenek az orrát veresnek akarja
látni, hát csak kezdje el előtte Zárkány Leont megszólni. Tehát rajta
nem követtem el árulást. A második vagy te.
Livia remegett.
– Te is hívünk vagy; családunkhoz nőve. Talán nem is tudod az okát, mi
köt oly erősen hozzánk? Nem csak az, hogy mindnyájan szeretünk, hanem a
végzet maga. Te talán nem is emlékezel arra a nagy balesetre, mely után
a mienk lettél.
– Négy éves voltam akkor.
– Annyi, mintha nem tudnál róla semmit. Talán senki sem is hozta azt
neked azóta elő. Nem árt megtudnod. Atyád főerdésze volt férjemnek, igen
kedves hivatalnoka. Egy vadászat alkalmával valami véletlenül elsült
fegyver ott a férjem oldala mellett ölte őt meg. A golyó, mely az ő
mellén keresztül hatolt, még azután férjem arczát is megütötte s örök
nyomot hagyott rajta. Te árván maradtál, apa, anya nélkül. Nekünk Isten
előtti kötelességünk volt apát és anyát adni neked. Mint teljesítettük a
kötelességet? azt te magad tudod. No ne sírj; mert az engem is megindít
s én nem szeretek hozzákezdeni, mert aztán nem tudom elvégezni. Tehát te
is hívünk vagy. De viszont Zárkány Leonnak sem lehetsz haragosa. Ő
kedvencze volt a te atyádnak. Mikor oly szerencsétlenül végezte életét
szegény megboldogúlt, akkor Leon suhancz gyermek volt, s ő is ott volt a
hajtóvadászaton. Ő fogta fel összeroskadó atyádat s azután ő volt az, a
ki érted ment, hogy elhozzon magával kastélyunkba, magadra maradt árvát,
s a hogy te az nap sehogy sem akartál elaludni, ő mesélt neked addig,
míg elnyomott az álom s aztán ölében hozott át a várlakba. Mindez nagyon
régen történt már s azután neked semmi okod nem volt, hogy ő reá
neheztelj, úgy-e bár?
– Nem. Kegyelmes asszonyom.
– A harmadik vagyok én a négy közűl. Azt is tudni fogod, hogy a herczeg
ifjúkorának első ábrándjait egy nő bírta, a ki később Zárkány
Napoleonnak anyja lett. Férjem akarta őt nejévé tenni. Ez a nő
boldogtalan volt aztán teljes életében. Egy hóbortos férj megölte
kedélyét, elprédálta vagyonát, koldussá tette egyetlen gyermekét. Pedig
ennek a fiúnak lángész volt adva, összekötve a genius szilaj vágyaival,
a mik vihették őt égnek vagy pokolnak. Én ezt az ifjút mint egy élő
szemrehányást találtam mindig magam előtt, kinek sorsáért én vagyok
felelőssé téve. Saját végzete herczegi koronát igért neki s az én
végzetem csörgő sipkát adott helyette. Nincs nagyobb szenvedés, mint az
a tudat, hogy másnak szenvedést okoztunk. Férjem megértett engem. Tudta,
hogy a midőn ez ifjút figyelemmel kiséri, az én lelkemnek szerez
nyugodalmat; hogy minden titkos jótettével, mely Zárkány Leont éri, azon
purgatorium tüzét oltja el, melyben az én lelkem ég. Ő vásárolta össze
Zárkány birtokait, midőn fia azokat árúba bocsátá, hogy apja adósságait
kifizesse. Nagyobb árt adott értük, mint a mire becsülve voltak. A
becsületét tehát megmenté Leon: nem szidják kielégítetlen hitelezők. Azt
is tudom, mi czélja van férjemnek e birtokokkal; helyeslem a czélt. Csak
holta után fogják azt megtudni végrendeletéből. Tovább kiséri őt
figyelmével életútjain. Nem fogja kezét, csak az utakat nyitja meg
előtte. Látatlanul kiséri. És ezt azért teszi, hogy engemet
megvigasztaljon. Tudja, mily ideges, mily rémlátó vagyok. Hogy mikor
haragomban egy boszantó legyet leütök, megbánom, felveszem a földről s
ápolom, míg feléled. Én hiszem, hogy ez az ifjú fényes polczra fog jutni
önerejéből, becsületes úton. Én értem őt. Kivánom neki, hogy úgy legyen.
De még azzal sem érem be, hogy őt magas állásra jutni lássam. Én még
annál is többet kivánok neki. Mindent, a mit az én végzetem elvett ő
tőle, vissza kell foglalni az ő végzetének az ő számára. Így gondolkozom
én felőle. Hát lehettem-e akkor áruló?
– Nem… Rebegé a leány, kezdett félni.
– Most jön a negyedik: Rafaela. Ha lehet szó ellenségről és ellenségről,
úgy ő és Leon bizonyára azok. Rafaela bírja mindazt, a mi lehetett volna
Leoné. Azonkívül mindketten mindazt lelki tehetségekben, a mi férfit és
nőt egymástól elkülönít: a mi mindegyiknek kizárólagos jellemvonása.
Leon, mint tizenkét éves gyermek, többször megfordúlt házunknál,
atyjával együtt, ki szüntelen nagy vállalatokba akart kapni férjem
társaságában. Ilyenkor az öt éves Rafaela rendesen találkozott vele. Az
gyakran megesik, hogy leánygyermek a fiú iránt ellenszenvet érez.
Rendesen elfut előle. De Rafaela annyira ki nem állhatta Leont, hogy
üldözte őt. Fintorképet csinált a szeme közé, ha ránézett, s egyszer a
parkban abból a ragadós muharkalászokból, a mikből gyermekek koszorút
szoktak csinálni, egy ilyen füzért a fejéhez vágott, s ez Leon hajához
ragadt. A fiú megköszönte azt, s eltette a keblébe az inge alá. Te! Az
valami rettenetes: arra gondolni, hogy valaki azt a szúrós
kalászcsomagot a mezítelen testén viselje. S Leon ott viselte azt egész
nap. Rafaela kért, könyörgött, sírt, dühös volt érte. De nem bírta őt
rávenni, hogy dobja ki a kebléből e kínzó ajándékot. Az apja erővel
akarta tőle elvenni; annak megharapta a kezét. Akkor férjem szólt hozzá
egy szót. S arra az egy szóra előadta. Későbbi években nem látta őt
Rafaela többé, csak akkor hallott felőle újra, a mikor Leon atyja
meghalt, s ő maga egyszerre szegény lett; alászállt. Egészen
elfeledkezett róla. A társaságban csak mint tréfacsinálóról hallott
felőle beszélni. Újabb találkozásnál megújult nála a régi ellenszenv.
Te! az ellenszenv gyanús egy indulat. Mindig van benne valami elismerése
annak a fölénynek, a mit az anthipathicus alak gyakorol a megigézettre.
Az ellenszenvben már van valami egyenranguság. Aztán, elismert dolog,
hogy a férfi búskomorsága a női szívekre vesztegető hatással bir; de van
a melancholiának egy végtelenűl veszedelmes faja: s ez az, mely a
bohóczkodás álarcza alá rejtőzik. Az a nő, a ki ez álarczot
megbolygatja, fogva van.
Livia hevűlt és fázott.
– Szoktál-e te patiencet játszani? Kérdé rögtön a herczegasszony, kinek
modora volt beszéd közben számtalanszor bebizonyítani, hogy van «saltus
in natura» (ugrás a természetben). Lásd, ez az okos emberek bolondsága,
az otthon oraculuma. Nekünk asszonyoknak ez egy beszélgető társ. Köt
hozzá valami babonás hit. Vakhit. Igazi babona. De hát ki tehet arról? A
ki asszonynak született, sohasem menekül meg minden babonától. A világ
minden reál tudománya ki nem irtja azt belőle. Idegei újra megtanítják
rá. Oh ezek a rettenetes női idegek! Mi megérezzük előre az esőt, a
szelet, az időváltozást, miért ne sejthetnők a sorsfordulatokat is?
Nekem a patience folyvást azt mondta hogy Alienor nem lesz etelvári
képviselő. Nevess ki! Én hiszek a kártyának. És ha képviselő nem lesz,
akkor Rafaela férje sem lesz, mert a nélkül atyja nem kénytelen őt
nagykorusítani, s gyámság alatt álló férfihoz Etelváry herczeg nem adja
leányát. Én nem bánom, hogy így történt. Mit szólsz te hozzá?
Livia úgy tett, mint a kit nagyon érdekel megtudni, hogy mi van a
platánfa lehámló kérge alatt, mit újjaival lefeszegetett?
– Nos, mit szólsz hozzá?
– Hogyan? kegyelmes asszonyom?
– Azt kérdeztem, hogy örülsz-e neki, vagy búsulsz rajta, hogy mai nap
nincs eljegyzési ünnepély az etelvári herczeglakban? A kérő elillant.
Eltűnt, mint egy falravetett fényfantom. S odaállt a helyébe egy igazi
férfi. Milyen nagy lépést tett egyszerre fölfelé! Mert ez magas polcz
annak, a ki meg tudja ülni: persze, annak a ki nem termett rá, csak
kopott bőrszék. Egyik emberre nézve táltos, mely repűl, másiknak pedig
pálczaló. S ő nem fog itt megállni. Merész szökésekkel fog haladni
följebb, míg egyszer szemtűl szembe fog állni. Ez a princz Alienor nem
tetszik nekem. Egy ember, a ki mindjárt odaszületett, a hol meg is fog
maradni. A csillagászatban csak a bujdosókat szeretem, a mik engedik
magukat végtelenül nagyíttatni, a mik közelítenek és eltávoznak.
Mennyivel más ember emez! Mit gondolsz, mi lesz még belőle? Most nyitva
áll előtte a legmagasabb pálya, s mi lehet a pálya végén? Én szeretek
regényt csinálni. Az olyan könnyű és háladatos munka. Az én regényem
vázlata ez: Zárkány Leon a diplomatiai pályán nagy nevet szerez magának,
szolgálatokat tesz országának, a mikért fényes rangot nyer; bámulatos
módon, a mit csak én tudok, úri vagyonhoz jut s mikor a sors minden
elégtételt megadott neki, akkor megkoronázza ezt az utolsóval, egy hölgy
szerelmével, a kiben visszakapja mindazt, a mitől a végzet születése
előtt megfosztá; még az elvesztett nagy családi nevet is. Nos, nem jó
regényvázlat ez?
A herczegasszony annyira bele volt hevülve regénye tervezésébe, hogy
észre sem vette, hogy az a leány elsápad, s szédülve támaszkodik a
platánfának, gyámolt keresve kezével a felfutó repkény indáiban.
A herczegasszony fölkelt helyéről, s aztán Livia vállára támaszkodva,
tovább vitte a leányt magával sétálni.
– Lásd: én ebbe az én regénytárgyamba egészen szerelmes vagyok. Mondták
nekem már, hegy engem rémlátások gyötörnek. Az nem igaz. Hazajáró
lelkekben én nem hiszek. A spiritistákat, médiumokat is mind csalóknak,
vagy megcsaltaknak hiszem. Hanem vannak igenis olyan gondolataim, a
miktől az ember megőrülhet. E gondolatoktól én rettegek és mégis mindig
keresem őket. Ilyenek a végtelenségről való töprengések. Mi van az
utolsó csillagon túl? Ha semmi, hát ennek a semminek mi a határa? Mi a
lélek? Mi az örökkévalóság? Ilyen kínzó eszmém a túlvilágon való
találkozásuk a szellemeknek. Itt a földön elzárhatjuk egymástól
magunkat, van külön társaságunk, bemutatási szabályaink: a kit nem
akarunk elfogadni, az ránk nézve nem létezik. De a szellemek szabadok,
azoknak a számára nincsen zárt hely. Ha már most két olyan szellem, mint
az enyém és Zárkány Napoleon anyjáé, a túlvilágon egymást fölkeresi, kik
közül az egyik bírta azt a kincset, a mit a másik elvesztett, minő
védelmet találok én a másik ellen? – Kinevetsz, látom. – Hát gyerünk az
ellenkező polushoz: a tiszta materialismus szempontjához. Te ismered
Ráfaelát. Alig hiszem, hogy volna férfi, ki hatni tudna rá. Túlkövetelő:
azért közönyös az ismerős alakok iránt. Illemházasságot kész lesz kötni,
azt hiszem. De minő jövendőt igér az ilyen phlegmatikus szövetség?
Rangján alul nem férjesülhet, az bizonyos. Hogy közönséges férfi vegyen
el herczegasszonyokat, olyan regény – lehet ugyan; de általunk nem
olvastatik. De az nem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy egy férfi, a
kinek szivét a nemes ambitió is hevíti, felküzdheti magát egy
elérhetetlennek látszó ideálig. A világ ismert már, még pedig itt
Magyarországon, köznemesekből lett grófokat, herczegeket, minisztereket
és államkanczellárt. Az ilyen embernek, a ki legalulról küzdte fel
magát, nagyon meg kellett tanulnia az emberek meghódításának művészetét.
S a parvenuk az asszonyokra nézve legveszedelmesebbek. A nők leggyöngébb
oldala a kiváncsiság. Gazdag embert, eszes embert, jó embert, még
szeretetreméltó embert is eleget árulnak a világ piaczán, de érdekes
embert nagyon keveset. És aztán vannak nők, a kik ebben a nagy
embervásárban, a milyen nagyon idegenkednek attól, hogy maguknak
rabszolgát vegyenek, olyan könnyen megesik rajtuk, hogy urat vesznek
maguknak. Mikor egy nő egy ilyen férfival találkozik össze, a legelső
indulat, a mit érez vele szemben: a harag, a félelem. Haragszik rá, mert
fél tőle. Mindenki gyűlöli az erőset. De a gyülöletben ragaszkodás van.
– Majd figyeld meg Rafaelát, mikor Zárkány Napoleonnak a nevét előhozzák
előtte, mit tesz akkor? Ha magasztalni hallja, ki fogja nevetni, s kész
lesz őt leszólni; de szólja le csak előtte más, akkor képes lesz
védelmére kelni. Figyeld meg. Hozd elő neki egyszer-egyszer, mintha
véletlenűl tennéd. Most már sokat fog róla beszélni a hír. Mondj neki
véleményt róla különböző szempontokból. Meglátod, mily hatással lesz rá?
Törekedjél madame Corysandedal ellenkező véleményen lenni. Kisértsd meg
Alienort magasztalni előtte. Ennek az a hatása lesz, hogy Leonhoz fog
közelíteni. Mert csak kétféle ember juthat közelébe. Vagy az, a kit
előtte megtámadnak, vagy az, a ki őt meg meri támadni. De a kit előtte
czélzatosan magasztalnak, vagy a kiről észreveszi, hogy neki kedves akar
lenni, az úgy jár, mintha a távcsőt kicsinyítő visszafordításban
irányzanák feléje. De hát mit vétettek neked azok a dahliabimbók, hogy a
hányat útban találsz, mind letéped?
Szegény Livia! tudja is ő, hogy mit csinál most.
– Úgy-e bár, mit szólsz hozzá? Férfinak is elég délczeg Zárkány Leon?
– Nem tudom – kegyelmes asszonyom, rebegé a szorongatott leány.
– Eredj te csetre! Hiszen csak néztél rajta egyszer végig? s csak van
eszményed arról, hogy mi egy szép férfi? Vagy talán te szent vagy?
– Igen, kegyelmes asszonyom; monda, nem is eszmélve arra, a mit mond,
Livia.
A herczegasszony kedélyesen felkaczagott e vallomásra.
– Óh be naiv gyermek! Ő szent akar lenni. Jól van gyermekem. Tartsd ide
arczodat, hadd csókoljam meg. Végrendeletemben egy apáczakolostort fogok
alapítani, s annak fejedelemasszonyává teszlek téged.
S ez nem volt a herczegasszonytól üres szóbeszéd. Ő sokat gondolkozott
Livia sorsa felől, s megszokta őt azon kivételes lények közé számítani,
a kik szerelemből nem tévednek a házas élet rögös útjára, sorsuk
szerinti férjet pedig nem választhatnak, s e miatt a kolostort tartják
legkedvezőbb menedéknek. Gondoskodott róla, hogy e helyzetet mentül
fényesebbé tegye fogadott leányára nézve.
E szempontot foglalva el aztán, sikerült a herczegasszonynak egy egész
éjszakát arra fordítani, hogy Liviát épen olyan nagy mértékben
kétségbeejtse lélektani fejtegetéseivel, mint a minővé tette egy éjjel
madame Corysandeot boncztani előadásaival.
Szegény leány egész agyonrémülve hagyta el a herczegasszonyt másnap. Az
ethika, az æsthesis, a nemesis, a religió, a metaphysica, psychologia és
a biotica, s még azonfőlül a költői igazságszolgáltatás is, mind
közreműködtek abban a feladatban, hogy Zárkány Napoleont Rafaela
herczegnő élettársává emeljék. Még csak egy kis női cselszövés volt
szükséges, hogy a sikert elmulhatlanná tegye. Az áldott jó
herczegasszony igen jó kézre vélte azt bízni, a midőn Liviát ruházta fel
e hivatással: épen úgy, mint mikor madame Corysandeot hatalmazta fel rá,
hogy Rafaela diæteticai felügyeletét viselje.
Hanem Livia kisasszony annyira szent még sem volt, hogy a herczegasszony
utasításait követte volna; hanem azt tette, hogy ezentúl a két ifjuról
se jót, se rosszat nem beszélt Rafaela előtt.
Félt tőle és az anyjától.
Félt azoktól, a kik úgy szerették: jóltevőitől, második anyjától s
fogadott testvérétől.
CSATAVESZTÉS UTÁN.
Hasztalan volna elsorolnunk a neveiket azoknak a kiváló férfiaknak, a
kik a két főúr, Nornenstein és Etelváry elnöklete alatt, rendesen az
etelvári családi palotában gyülésezni szoktak, mert azokon nem igazodnék
el a historia. A magyar főrangú körökben a legtöbb kiváló egyént nem
arról a nevéről ismerik, a melyikkel a főrendiház jegyzője szokta
szavazásra felhívni, egymás között ők bámulatosan furcsa neveket
használnak, a melyeket a legheterogenebb tárgyaktól vettek kölcsön. Házi
és mezei állatok, emberi tagok és közhasználatban lévő tárgyak, élnek,
uralkodnak és házasodnak ottan, némelyiket csak a czíméről emlegetik;
mást három éves korában saját magának adott becze-névről; valamelyik egy
hires tánczosnőnek udvarolt, s most csak annak a neve alatt ismeretes,
másik megint egy régi római költőt fosztott meg nevétől, még az egyházi
méltóságok sincsenek kivéve e sors alul; a kiknek az apjuk mestersége,
vagy nemzetiségi különlegessége válik prædicatumukká. Némelyik maga is
tudja, hogy mi neve? más előtt holta napjáig is titokban marad, hogy
kinek hívták? Így például a két klubb-elnök közül az egyik: Nornenstein,
tudja azt, hogy őt társai egymás közt «Nagymogulnak» hívják: míg
Etelvárynak sejtelme sincs róla, hogy más név alatt társai nem
emlegetik, mint a «Carthausi»; a mire hallgatag modora szolgálhatott
ürügyül.
A «Nagymogul» sehogy sem volt megelégedve a választások eredményével. Ki
is fakadt egész keserűen a bizottsági ülésben:
– Ennyi tengerpénzt elprédálni s ily kevés eredménynyel! Már hiszen
uraim, azt Oroszországban is megszoktuk, hogy ha valamit meg akarunk
nyerni, akkor vesztegetni kell; de legalább ott az, a kit
megvesztegettünk, az a mi emberünk lesz; nálatok is elfogadják a
douceurt, de utána, mint Othello asszonyai, megtörlik a szájukat, s azt
mondják: «nem ettem.»
– Ez leczke a vesztegetőnek: mondá rá az igazmondó prépost.
– A leczkét nem fogjuk elfelejteni s másodszor nem lát ilyen választási
campagnet Magyarország, mint az idei volt.
Kolompi úr letéve a jegyzői tollát, jónak látta tódítani a panaszt.
– Legsajnosabban sújtott bennünket az etelvárí roppant nagy árulás; a
hol épen azon ember, kit bizalmunkkal elhalmoztunk, szedett rá bennünket
oly perfidül, saját pénzünkön választatva meg magát.
Ennél a szónál lázas pirosság gyulladt ki Etelváry herczeg arczán; ez a
vád megszólalásra bírta a «Carthausit».
– Én nem hiszem, hogy Zárkány Leon bármily becstelenséget tudott volna
elkövetni.
Kolompi úr kapkodott a tárczájához: «Kérem alássan, nekem adataim
vannak: a félbankjegyek.»
Nornenstein visszanyomta őt helyére.
– Hagyja ön azokat nyugodni. Zárkány úr bennünket erősen megtréfált,
annyi igaz. De mi e tréfáért még csak egy szemrehányással sem férhetünk
hozzá közel. A legkorrectebb volt az eljárása. Ő felhasználta minden
eszközét a választási küzdelemnek, hogy a mi jelöltünket győzelemre
segítse. Az utolsó eszközök oly drasticusak voltak, hogy az én Alienorom
előlük megszökött. Én is megszöktem volna azok elől. Zárkány egyedül
maradt és megválasztották őt. A pénzkérdésben pedig egészen
gavallérmódra viselte magát. A választás után rögtön még Sipotáról
megküldé nekem a rábizott huszonötezer forintot.
– No hát huszonötezer forintunk mégis megmaradt; vigasztalódék a
prépost.
– Dehogy maradt! én igen természetesen visszaküldtem azt neki, azzal a
szóval, hogy semmi közöm a pénzhez, nem tudok felőle.
– Hát akkor mégis nála veszett! kapott rajta Kolompi.
– Bár nála veszett volna. De ő azt hozzá csatolta rögtön a bátokiak
által felajánlott összeghez, s most a mi saját pénzünkön fognak
építtetni a tanyai és községi iskolák. – Seminariumok, demagogok
számára. – Mert az «egyház és állam» csak ellenségek, de az «egyház és
iskola» riválisok!
– Azt kellene kitudni, hogy ki árulhatta el az összeilleszthető
bankjegyek titkát? mondá a fejét furfangokon törő Kolompi.
Nornenstein fejedelem ajkát pittyeszté.
– Könnyű kitalálni. Az osztrák nemzeti bank hivatalnokai között
szabadkőművesek is vannak, a kiknek a révén minden cselszövény czéljához
talál.
– Én meg fogom támadni lapomban az osztrák nemzeti bankot.
– Csak dugja ön hüvelyébe kardját, s ne támadja meg a nemzeti bankot.
Lássunk a magunk dolga után. Vegyük számon, hogy kikre számíthatunk.
Furcsa játékot játszottak az urak. Európának csináltak új térképet.
Lehet játék, lehet komoly világváltozás.
Számításba jött minden közreműködő.
A sok alkatrész között, mely a világtörténet óraművét mozgatja,
Magyarország is helyet foglal. Ő ez óraműben az «ütő». Csak akkor
vesznek róla tudomást, mikor üt. Mikor nem üt, akkor akár ne is volna az
óraműben. Hanem ha egyszer aztán nem üt, akkor mégis utána járnak, hogy
miért nem üt?
Ennek pedig különféle okai vannak.
Pedig számítani kell rá, mert félmillió szuronynyal és karddal figurál
az európai concertben.
A bizottság tagjainak a nézetei igen szerteszét ágaztak.
Volt egy csoport, mely kifogyhatlan leleményességet tanusított azon
akadályok feltalálásában, a mik Magyarországot visszatartják minden
európai actióba lépéstől. E csoportnak Etelváry herczeg látszott a
központja lenni.
Nornenstein fejedelem lassankint rájött arra a bizonyosságra, hogy
Magyarországon nincs olyan conservativ elem, mely az alkotmányos életet
meg tudja vetni. Különféleképen értelmezik azt; de mind úgy féltik,
mintha a lábuk alatt levő föld volna. Pogányok! nem kivánkoznak az égbe,
a hol nincs constitutió.
Végre kijött a türelméből és kifakadt:
– Uraim! alkotmányos élet csak nagy államoknak való. Kis államok
elpusztulnak vele. A duódecz fejedelmecskéket nevetségessé tudták tenni;
pedig azoknál sokkal nevetségesebbek a duódecz Pittek és miniatur
Robespierrek: köpönyeg nagyságú országoknak toronymagas államférfiai.
Ez aztán egész vitát keltett föl a gyülekezetben, melyet elvégre
Falbenheim tábornok a Brennus karddal vélt Nornenstein részére
eldönteni.
– Hát hiszen beszéljetek, urak, a mit akartok. Csináljatok parlamentet,
kormányt, a hogy tetszik. Nekünk arra semmi gondunk. A mikor arra kerül
a sor, hogy közbe kell vágni, akkor a katonai kormány adja ki a
parancsot, s a kinek az nem tetszik, annak a dolga a hallgatás. Akkor
majd el fog dülni, hogy kik vezetik a monarchia sorsát: a szónokok-e,
vagy a custozzai hősök?
Az igaz, hogy ezzel a buzdító felvilágosítással a vita szépen el lett
csendesítve. Nem okoskodtak többé: elhallgattak vele.
Alig bírta Nornenstein Octavian elvtársait ismét annyira belemelegíteni
az ügybuzgalomba, hogy czélravezető terveinek részleteit kellő
figyelemmel meghallgassák. Az ülés tagjai apródonként megszökdöstek.
Az ülés után Nornenstein Octavian hintajával hazavitte Falbenheim
tábornokot.
Útközben azt mondá neki;
– Kár volt az uraknak azt mondani, hogy a katonai kormány minden, ők
csak addig valamik, a míg ennek úgy tetszik.
– Hisz az úgy van Európaszerte, s azt a nagy férfiak maguk is tudhatják.
– Tudják is: de szeretnek úgy tenni, mintha nem tudnák s megorrolnak
érte, ha ezt valaki fenhangon felfedezi többek jelenlétében.
Nornenstein Octavian ez estén nem is ment a casinóba; hazatért
lefeküdni.
A korai hazatérés annyira feltünt Vendelinnek, hogy azt kérdé tőle:
– No! Talán valami baj van?
Vendelin komornyik volt a fejedelemnél. Régi szolga, a kinek már joga
van ilyen kérdést intézni urához.
– Mi közöd hozzá? Eredj a pokolba! válaszolt neki Octavian fejedelem,
becsapva maga után hálószobája ajtaját.
Percz mulva aztán csengetett neki.
– Parancsol magasságod?
– Nem parancsolok Vendelin. Bocsáss meg, hogy megbántottalak. Rossz
kedvem van. Ki vagyok fáradva. – Csináld meg éji toilettemet.
– Mibe fáradt ki magasság? Kérdé Vendelin egy alacsony szekrényt nyitva
fel, s abból egy pokróczot vonva elő.
– A komédiajátszásba fiam. Egész nap komédiát játszani: minden embernek
mondani valamit, a mi nem igaz, s átvenni tőle, a mit az hazudik vissza.
S ez így megy egész nap.
– Nehéz sors! mondá Vendelin, egy tigrisbőrrel bevont tábori ágyra
terítve ki a vastag fehér pokróczot.
– Igazán úgy vagyok, mint Midás borbélya; ha te nem volnál még, nekem is
egy lyukat kellene ásnom a földbe, abba kiabálnom bele, hogy «Midas
habet aures asininas».
– Annyival jobb, hogy én belőlem nem nőnek ki nádszálak.
– Igaz, Vendelin, utolsó és egyetlen hívem vagy a világon. Az ember
ötven esztendős koráig sokat megtud, ha tanulni szeret. Volt idő, mikor
azt hittem, hogy alattvalóim szeretnek: megtudtam, hogy a hátam mögött
összeesküdtek. Hittem azt, hogy souverainem kegyel: megtudtam, hogy
semmivé akar tenni. Gondoltam, hogy hű hozzám az «asszony». Elhagyott,
mikor rám unt. Aztán azt képzeltem, hogy szeretnek az «asszonyok».
Megöleltek és megcsaltak. Egyetlen fiam mindig azon töri a fejét, hogyan
szedjen rá? s előle kell legjobban rejtegetnem titkaimat, mert akárkinek
elárulja. Szövetségeseket keresek s minden alkalommal azt veszem észre,
hogy nem én lovagolok rajtuk, hanem ők én rajtam. S mind ehhez még jó
pofát kell csinálnom s nincs más, kinek elpanaszoljam, hogy miért van
rossz kedvem, csak a komornyikomnak.
– Hát panaszolja el, magasság, majd én az alatt levetkőztetem.
– Elébb nedvesítsd meg a pokróczot.
– Bocsánat: előbb kiviszem a gyertyákat a szomszéd szobába.
– Megint igazad van Vendelin. Nehogy úgy járjak, mint János király, a
kit a komornyikja szint így szokott esténkint borszeszes pokróczba
bevarrni, s egyszer a gyertyától meggyulladt a borlél, s a jámbor
fejedelem nyomorultul elégett a pokróczban. Látod: ezt sem tudja rajtad
kívül senki, hogy engem minden éjjelre borszeszes pokróczba varrnak be,
úgy tartom fenn sokat elhasznált életerőmet. Ha egy ember tudná rajtad
kívül, azóta ott volna figurám az élczlapokban, szépen bepólálva. Te
vagy az egyedüli igaz barátom; viseled a livrémet, s hagyod magadat
leszidatni és küldöztetni.
– Kegyeskedjék csak hanyatt feküdni ide a pokróczra.
– No hisz az igaz, hogy viszont te is parancsolsz nekem s én sem fogadok
szót másnak, csak neked. Egymáshoz szoktunk Vendelin, huszonöt esztendő
óta. Az idén megtarthatnók az ezüst menyegzőnket. Szeretnél-e még
Nornensteinba visszakerülni? A fejedelmi palotába?
– Nyújtsa ki a lábát magasságod! Hisz így nem tudom bevarrni.
– Közeledünk hozzá, Vendelin; bár minden ellenem esküdött is. Ezek a
magyar urak csalnak engem. Én azt hiszem, hogy ők a mi hajónkon csak
«blinder Pasasir»-ként utaznak. Azt nem bánják, ha a tyúkszemüket
kivágom, hanem már az eleven húsukba nem engednek belemetszeni. Mihelyt
valami merész vállalkozásról van szó, egyszerre azzal állnak elő: hogy
így meg úgy! a magyar nép vére kimélendő. A kék úristenre
Bajorországban! Ha én nem kimélem az én német népem vérét.
– Ne tessék úgy rugdalózni, mert felfordúl a tabourette.