rokkant, talpa ludtalp: mitől féljen? Túl van a sorhadi szolgálati időn,
túl van a honvédségen, túl van még a népfölkelési időn is. Semmiféle
tartalék és póttartalék ő rá most már nem számithat. A vitézi erényekből
s katonai képességekből nincs már egyebe, mint a két kipödrött bajusza,
a bajusztól pedig most már ugy se fél az ellenség.
Megjelent a tárgyaláson s azt kérdezték tőle: volt-e katona, eleget
tett-e védkötelezettségének s ha nem volt katona: miért nem volt katona?
Mikor és hol volt ujonczozáson?
Ha Toklyó Miska azt feleli, hogy ő sohase volt katona és soha se volt
ujonczozáson: talán valami bajba belekerült volna, de ki is keveredett
volna belőle hamarosan. Vagy összeszidják, vagy fizettetnek vele ötven
forint birságot, vagy egyszerüen fölmentik. Hiszen ő anyakönyvbe sohase
volt bevezetve. Őt ujonczozásra soha nem hivták, törvényesen elismert
születése se volt; olyan volt ő csak, mint a ki ágról szakadt: – ime az
első hivásra becsületesen és készséggel megjelent, ám vizsgálják meg, ha
tetszik; vegyék be katonának, ha jónak látják; mindegy ő neki, akár a
császárt szolgálja, akár Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen ügyvéd
urat; – lesz ő, ha kell, olyan vitéz is, mint Zrinyi Miklós.
Igy kellett volna felelni Toklyó Miskának. Csakhogy ez a felelet nem
egészen felelt volna meg az igazságnak s a történelmi hűségnek. Ugy
felelt, a hogy becsületes emberhez illik.
– Én Ungvárott voltam ujonczozáson, az elmult 1861-ik esztendő május
havában. Önkényt jelentkeztem ujonczozásra, mert egy ivásu pajtásaimat
mind behivták, én pedig azt gondoltam, hogy a haza iránt való honvédelmi
kötelességet behivás nélkül is teljesiteni kell. Meg is vizsgáltak annak
módja szerint, de ugy találták, hogy gyönge vagyok s hogy ludtalpam van,
ennélfogva kimondták, hogy fegyverviselésre képtelen vagyok. Lovag
Czernikovecz János Keresztély kapitánynak hivták az ujonczozó bizottság
katonai elnökét.
– De jó emlékező tehetsége van kendnek Toklyó Miska! Hát a bizottság
polgári elnökét hogy hivták?
– Azt nem tudom.
– A katonait tudja, a polgárit nem tudja? Furcsa ez nagyon.
– Nem furcsa biz ez. Fejünkbe verték, hogy a katonai elnöktől félni
kell, a polgári elnöktől pedig nem kell félni. A kitől nem fél az ember,
annak nevét nem tartogatja az ember az eszében. Szegény ember nem hordoz
az elméjében fölösleges terhet.
A jegyzőkönyvet lezárták s Toklyó Miskával aláiratták.
– Most elmehet Toklyó Miska. Az ügyosztály most megszerzi az 1861-iki
ungvári ujonczozási iratokat s ha megkerülnek: ujra kap idézést.
Addiglan a határozat hozása felfüggesztetik.
Most voltunk már nyakig a csávában!
Az ügyosztály átirt Ungvármegye alispánjához. Megkérte illedelmesen,
adjon felvilágositást arról, vajjon az 1861-iki ungvári ujonczozásnál
bizonyos Toklyó Miska nevü egyén ott volt-e a sorozásnál, micsoda szám
alatt soroztatott, fölmentették-e vagy besorozták-e s ha fölmentették:
miféle oknál fogva történt a fölmentés?
Ungvármegye alispánja visszairt, hogy az elmult 1861-iki évből semmiféle
ujonczállitási irás náluk nincsen. Keresték az irattárban, levéltárban,
pinczében és padláson: nincs sehol. Abban az évben kiütött a szabadság,
bizonyára minden szolgabiró elvitte magához az iratokat. Akkor a
szolgabiráknak hivatalos helyiségük nem is volt, az akkori szolgabirák
nem is élnek már, minden haszontalan irást föltüzeltek.
Mertem volna fogadni előre, hogy ez lesz a válasz.
No de ott van a katonaság.
A hadkiegészitő parancsnokság azt felelte, hogy ő nem gyüjti kazalszámra
a háji-báji irásokat; ő az 1861-ikieket is felküldte a kassai cs. kir.
főhadparancsnoksághoz, keressék ott. Ott bizonyosan megtalálják Toklyó
Miskát.
Találták a manóba!
A kassai generál-kommandó biztositott arról, hogy ő tovább küldte Toklyó
Miskát a bécsi császári királyi birodalmi hadügyminiszterhez.
No itt már csak megtaláljuk.
Dehogy találtuk.
A hadügyminiszter aztán felvilágositott bennünket, hogy 1867-ben
Magyarország és Ausztria kiegyezett, megosztozott s a sorozási iratokból
egy rész Budapestre került. Toklyó Miska Magyarországnak jutott. Nézzünk
utána a m. kir. honvédelmi miniszternél.
Utána néztünk.
A katonai ügyosztály felirt a tanácshoz, a tanács fölirt a honvédelmi
miniszterhez: Hol van Toklyó Miska? Hol vannak sorozási irásai?
A miniszter aztán megvallotta hűségesen, hogy az 1861-iki irásokat
réges-régen kiselejtezték már, vagyis eladták a sajtosnak évek előtt. A
mi pedig Toklyó Miskát illeti: keresse ki azt a fővárosi tanács a
katonai ügyosztály utján.
No ezt ugyan eltalálta a miniszter ur! Hiszen másfél év óta egyebet se
csinál az ügyosztály, csak Toklyó Miskát keresi.
VI.
Ezen az uton vége van minden reménységnek. A sorozási irások eltüntek,
Toklyó Miskának már most el nem hiszik az ő becsületes ungvári
szereplését.
Még egy kis reménység volt, de a pókhálónál is vékonyabb. Megkértük a
hatóságot, keresse föl valahogy lovag Czernikovecz János Keresztély
kapitányt, öreg ember lehet ugyan már, ha még él, de hátha valami
különös isteni csodaképen emlékeznék az 1861-iki sorozásból a ludtalpú
Toklyó Miskára.
Nyomait nagynehezen megtaláltuk. Valami húsz-huszonöt év előtt mint
alezredes sebet kapott a düppeli sánczoknál. Az ördög vitte is őt oda a
mi kárunkra. Sebjeiben meghalt s ott van eltemetve valahol
Schlezvig-Holsteinban, Sandborg nevü falu temetőjében. De oda már nem
megyünk utána.
Mikor a katonai ügyosztály már minden tudományából kifogyott s további
irka-firkára nem volt módja: ujra tárgyalást tartott, ujra megidézte
Toklyó Miskát.
Jegyzőkönyvet vett föl. Abban kimondta, hogy Toklyó Miska nem tudta
magát igazolni s miután esetében a védkötelezettség alól való kibuvás
gyanus jelenségei mutatkoznak: ügye áttétetik a büntető birósághoz.
No most már ott állunk, hogy kirántják alólunk a gyékényt.
Toklyó Miskának most már eszébe jutott a bajuszát megint kipödörni. E
czélból inni kellett. Három napig mindig ivott. Három napig mindig dühös
volt, mint a szarvorru. Alig birtam vele.
Nem tudta elgondolni, mi lesz már az ő ügyével. Nekem volt ugyan egy kis
sejtelmem a jövendőkre nézve, de azt istenért se mondhattam meg neki.
Kivált oly állapotban, a mikor a bajusza ki volt pödörve.
A büntető biró nem volt épen kegyetlen természetü ember. Szivesen
elnézte volna Toklyó Miska sorsának ostoba változatait, de lehetetlen
volt. Az egész ország szeme rá nézett. Ha Toklyó Miskát felmenti: örökre
kiesik az igazságügyek miniszterének kegyéből és sohase lesz belőle
táblabiró. A haza védelme a legmagasztosabb kötelesség. Az, a ki azt
elmulasztja, méltó a példás büntetésre.
Magam védelmeztem Toklyó Miskát. De nem ért az semmit.
Bűnös-e Toklyó Miska?
Ebben a kérdésben úgy agyoncsépelt engem a közvádló és a büntető biró,
hogy utóbb alig ismertem önmagamra.
Én csak azt hajtottam, nem lehet a csecsemőt megbüntetni azért, mert a
bábaasszony nem viszi keresztvízre. Erre azt felelték: állitsam hát a
biróság elé a bábaasszonyt, akkor majd azt vonják felelősségre.
Azután azt hajtottam, hogy ha a mindenféle bécsi és budapesti
miniszterek sajtosnak nem adják a sorozási iratokat: Toklyó Miska olyan
tisztán állana ma a világ előtt, mint a hajnalcsillag.
Kinevettek e gyerekes beszéddel. Azt mondták: a ki valamit állit, annak
kell bebizonyitani állitását. Állitsam elő azt a sajtost, a ki a
sorozási iratokat megvette.
Halasztást kértem huszonnégy órára. Köteleztem magam arra, hogy
huszonnégy óra alatt háromszázötven sajtost hivok be tanunak. Ennyit
találtam a czégek jegyzékében. A boszuállás érzete is eltöltött már.
Olyan sajtszaggal akartam elboritani a Fortunát, hogy még a vidékét is
elkerülje ép szaglásu egészséges ember. Annyi sajtos csak elég lesz
hozzá.
Mind nem használt semmit. Semmi észrevételem, javaslatom, kérelmem és
előterjesztésem meghallgatásra nem talált. Hiába rémítgettem a birót
semmiségi panaszokkal.
Utóbb katonának is felajánlottam Toklyó Miskát. Tessék inkább
megvizsgálni, felülvizsgálni, sorozó bizottság elé állitani, besorozni,
felavatni, semmint börtönbe zárni. Tudtam úgyis, hogy ludtalpa s
előhaladt tisztes kora miatt nem veszik be.
De ebben állott a biró erőssége is.
– Ugy-e Toklyó Miska, jó volna most kendnek egy kis sorozó bizottsági
vizsgálattal megmenekülni. De nem úgy verik a czigányt!
Még ki is csufolt a biró.
De ezt csak azért merte megtenni, mert már magában elhatározta, hogy az
enyhitő körülmények figyelembe vételével enyhe itéletet fog hozni s két
hónapnál hosszabb fogságra nem fogja elitélni.
A minthogy nem is itélte el. De azért két hónapi fogságra mégis csak
elitélte.
– Megnyugszik-e kend Toklyó Miska az itéletben vagy azt fölebbezi?
Toklyó Miska rám nézett. Mit szólok az itélethez s a biró kérdéséhez?
Mielőtt szólhattam volna: jött be a hivatalszolga.
– Tekintetes biró ur, jelentem alázatosan, egy kis fiu, valami Sághy
Miska nevü kér bebocsáttatást.
Bejött egy kis fiu. Szakasztott Toklyó Miska, csakhogy még nem több hat
évesnél, a bajusza még nincs kipödörve s két hónapra még nincs elitélve.
Egyéb különbség még nincs apa és fiu között.
A fiu nagy bátran bejön, odamegy Toklyó Miskához s kezet csókol neki.
– Édes apa, kéreti az édes mama, tessék mindjárt hazajönni. Édes mama az
ágyban fekszik, egy kis baba sír mellette.
Tehát Toklyó Miskának megint ujabb gyereke született.
Toklyó Miskának öröme is nagy volt, búbánata is nagy volt. Vagy örömében
vagy bújában sírva fakadt, fiát kézén fogta s ment kifelé.
De a biró közbeszólt:
– Megálljon csak Toklyó Miska, feleljen előbbi kérdésemre. Megnyugszik-e
vagy fölebbez?
Toklyó Miska daczosan felelt, de okosan.
– Se meg nem nyugszom, se nem fölebbezek. Tessék velem azt tenni a mit
tetszik. Hadd megyek haza lelkem Julcsámhoz s kis csecsemő gyerekemhez.
– Nyilatkozata megnyugvásnak vétetik s ön ezennel a fogházfelügyelőnek
átadatik.
Alig tudtam kieszközölni huszonnégy órai halasztást, hogy gyerekágyban
fekvő asszonyától s ma született kis porontyától elbucsuzzék.
Hiába. A törvény csak törvény. Lelkiismeretes birónak kötelessége, hogy
azt pontosan és szigoruan végrehajtsa.
Én is megnyugodtam az itéletben. Jogom lett volna fölebbezni, de nem
tettem. Mig az iratok a felső biróságokat megjárják: beletelik egy
esztendő s addig Toklyó Miska ügyében semmit nem tehetünk. A két hónapot
majd csak kiállja, nem törik bele a nyaka.
Másnap magam vittem be Toklyó Miskát a fogházba fiakkeron. Nem akartam,
hogy a rabszállitó kocsiba gyömöszöljék.
Akkor még nem a kőbányai uj temető mellett, hanem valahol az
Angyalföldön volt a gyüjtőfogház. Ide utalták Toklyó Miskát. Itt kellett
büntetési idejét kitölteni.
Beszéltem a fogházfelügyelővel, hogy Toklyó Miskának adjon jobb
élelmezést és jobb társaságot. Ne zárja össze mindenféle csirkefogóval
és kapczabetyárral.
A jobb élelmezés s naponként egy félliter borocska nem tőle függött,
hanem a fogházorvostól. De az orvossal nem boldogultam. Ha Toklyó Miska
beteg lesz: kap jobb élelmezést s egy kis borocskát, de ha beteg nem
lesz: nem kap. Toklyó Miska pedig az orvos kedvéért sehogy se akart
beteg lenni.
A mi a jó társaságot illeti: abban czélt értem, mert az a
fogházfelügyelőtől függött. A fogházfelügyelő jó pajtásom s valamikor
honvédbajtársam volt. A mit tehetett, szivesen megtette.
Először is Toklyó Miskát nem sok emberrel, csak négy elitélttel zárta
össze a 66-ik számu zárkába. Ez elég bő zárka volt és csak öten voltak
benne. Ha négyen leültek: akkor egy ember kényelmesen sétálhatott benne.
Négy lépés előre, négy lépés hátra.
Az a négy elitélt érdekes négy ember volt.
Az egyik egy pancsovai gyógyszerész. Tudtán kivül keveredett hamis
tanuságba. Kapott négy hónapot. A négy hónapon át mindig végrendeletet
csinált.
A másik elitélt: hamis-pénz-terjesztő bácskai kocsmáros. Találtak nála
vagy tizenöt hamis ezüst forintost. Nem tudta urát adni: kitől kapta.
Elitélték néhány hónapra. Mindig azon kesergett, hogy a felesége hűtlen
lesz, míg ő itt fog ülni.
A harmadik egy föltaláló lángelme volt. Mindenféle tüzeket és vizeket
födözött fel s kisérletezés közben a szolgálójának kilőtte egyik szemét.
Ezért kapott félesztendőt. Meg is érdemlette. Az egész idő alatt mindig
azt magyarázta társainak: mennyi tűz van a vízben s mennyi víz van a
tűzben.
A negyedik csángópénzgyüjtő nagy hazafi volt. Társait minden áron
szoczialistává akarta tenni s mindig arra biztatta őket, hogy ha
kiszabadulnak, alkossanak egy pártot s őt válasszák pártvezérré. Társai
minden nap meg akarták ezért agyakolni. Szidták, mint a szerb tövist, de
ő azért minden nap ujra és ujra hirdette elveit.
Nos hát ezek közt volt Toklyó Miska.
Le is nézték őt keményen, mert nem tudta megmondani, hogy őt miért
itélték el. Az igaz, hogy ezt magam sem tudtam egész biztosan. Ha
kérdezték Toklyó Miskát: mindig valami keresztelő levélről, házasságról,
sorozó bizottságról beszélt. Nem értette az ördög se, mi volt a bűne.
Micsoda ügyefogyott ember lehet pedig az, a ki azt se tudja: mit vétett
s mégis tömlöczbe kerül.
Hanem azért mégis jobb élelemhez jutott, sőt még borocskához is.
Köszönhette a királyi főügyésznek.
A királyi főügyész nagyon nemes gondolkozásu régi megyei táblabiró volt.
Ezer meg ezer rossz emberrel, csalóval, gyilkossal, orvval volt dolga
életében, meg is öregedett lassanként, de azért annál jobban szerette az
embereket.
Szemlét tartott a gyüjtő-fogházban s lassanként oda került a 66-ik számu
zárkához is, a hol Toklyó Miskával együtt öt nevezetes férfiu hüsselt. A
férfiak fölálltak, a hogy kellett s egyik a másik után elmondotta élő
szóval, ki-ki miért és mennyi időre van elitélve.
Csak Toklyó Miska hallgatott.
– Hát ön miért van elitélve?
– Házasodni akarok méltóságos uram, a lelkem Julcsámmal akarok
megesküdni.
A királyi főügyész jó szerével tudta már Toklyó Miska esetét. Mégis
tovább kérdezősködött.
– Mennyire jutott már a házasságával?
– Annyira már jutottam, hogy becsuktak.
Nagyon nevetni való dolog volt ez, de a királyi főügyész azért nem
nevetett.
– Mi a kivánsága?
– Szabadulni szeretnék méltóságos uram, de addig is jól esnék egy kis
borocska.
– No isten áldja!
A királyi főügyész megfordult s menni készült. Toklyó Miska utána szólt:
– Méltóságos uram, ha összejön a lelkem Julcsámmal, tessék neki
megmondani, hogy köszöntetem, csókoltatom. Ne tessék ám neki azt
mondani, hogy rossz dolgom van. Csak tessék megbiztatni, hogy egy-két
hét nem a világ; otthon termek, mint a parancsolat, nem sokára!
A királyi főügyész maga elé rendelte a fogházi orvost.
– Keressen orvos ur valami betegséget Toklyó Miskában, hadd ehessék jobb
ételt s hadd ihassék egy kis borocskát.
– Igen is méltóságos uram, rögtön keresek.
Dehogy keresett. Esze ágába se jutott keresgélni. Hanem leült az
asztalához s a fogházfelügyelő részére nyomban kiállitott egy
bizonyitványt, a mely szerint Toklyó Miska fogoly, a 66-ik számu zárka
tölteléke súlyos és fájdalmas irógörcsben szenved az egész jobb karján;
utasittatik tehát az élelmezési igazgatóság, hogy őt naponként szokott
élelmezése mellett negyed kilogramm hussal és fél liter borocskával
lássa el.
Dehogy volt Toklyó Miskának irógörcse. Hiszen nem is irt ő soha s nem
ismert ő semmiféle görcsöt. Hanem ha az orvos betegséget akar találni az
emberben: hát talál azonnal, a mennyi csak tetszik. Miből élne a sok
orvos, gyógyszerész és fürdőtulajdonos?
Igy jutott Toklyó Miska egy kis jobb világhoz az angyalföldi
gyüjtőfogházban. A királyi főügyész is még az napon elballagott Julianna
asszonyhoz s elmondta neki Toklyó Miska izenetét.
Mégis csak szerették Toklyó Miskát az emberek!
Végre is letelt a két hónap.
Toklyó Miska ott hagyta a 66-ik számu zárkát, a tudta nélkül való hamis
tanut, a hamispénzterjesztő bácskai kocsmárost, a feltaláló lángelmét és
a csángópénzgyüjtő nagy hazafit. Elbucsuzott mindegyiktől tisztességgel.
Haza ment.
Julianna asszonynyal együtt kisirta és kivigadta magát s jött megint
szolgálattételre az irodába.
– No Toklyó Miska, folytassuk-e tovább a házasságot? Már nem sok van
hátra belőle.
– Nem bánom nagyságos uram, csak az ne legyen a vége, hogy utóbb is
felakasztanak.
– No hát holnap megyünk a paphoz.
– Halasszuk el holnaputánra. Holnap ünnep van s egy kis rendet akarok
otthon csinálni, mert már nagyon sok a gyerek.
Vajjon mit akar most Toklyó Miska?
VII.
Hát bizony Toklyó Miska nem akart egyebet, csak gyerekeit meginteni,
hogy egyelőre legalább tovább ne szaporodjanak.
– Aranyos lelkem Julcsám, most már megint a paphoz megyünk. Most már
közel vagyunk ahhoz, hogy a szent eskü is összekapcsoljon bennünket.
Hanem hát senki sem tudja a jövendőt. Eltelhetik még egy hónap is,
félesztendő is, két esztendő is, mig a czélhoz eljutunk. Addig azonban
elég annyi gyerek is, a mennyi már eddig van. Erre nézve akarok
intézkedni.
Sághy Julianna csak a szemeit meresztette erre a komoly beszédre. El nem
tudta gondolni, mit akar Toklyó Miska. Hogy lehetne azt meggátolni, hogy
több gyerek ne legyen, ha az isten ugy akarja, hogy több gyerek legyen?
– Csak valami bolondságon ne törd a fejedet, édes Miskám!
– Ne félj, jól meggondoltam a dolgot. Állitsd ide a gyerekeket.
A gyerekeket összeszedték s a bölcső mellett sorba állitották.
Első volt a Miska. Ezt már láttuk a büntető biró tárgyaló szobájában.
Oda állt az apja mellé kóczosan, borzasan, – a hogy a játékból
kiszabadult. Volt már vagy hat éves.
Második volt a Pista. Ez még csak négy éves volt. Egy sült burgonyával
volt nagy viaskodásban. Előre láthatta mindenki, hogy ő lesz a
diadalmas, nem a burgonya.
Azután jött a Jancsi. Ez még csak két éves volt. Valami gonosz sejtés
támadhatta meg a kis lelkét, mert a szája pityergőre állt.
Negyediknek ott volt a Zsuzsika a bölcsőben. Ez még csak két hónapos
volt s most édesdeden aludta az igazak álmát.
Toklyó Miskának poroló pálcza volt a kezében. Szigoru arczot öltött s
harsány hangon igy szólt a gyerekekhez:
– Gyerekek, ti nagyon gyorsan szaporodtok. Mig én éjjelt-nappalt egygyé
teszek, hogy édes anyátokkal isten szine előtt összekeljek s ti az én
törvényes gyerekeim legyetek, addig ti istenadta kölykei egyebet se
tesztek, csak szaporodtok. Azt mondom most már dörgöm-morgom teremtette,
hogy addig, mig én meg nem engedem, vége legyen minden szaporaságnak,
mert ugy elverlek benneteket, mint a kétfenekü dobot.
Fölállt Toklyó Miska, nagyot toppant a lábával, jobb kezében a poroló
pálczát suhogtatta, balkezével a bajuszát pödörte. Várta a hatást.
Zsuzsika bizony föl se ébredt; Pista, Jancsi nyilván érezte bűnös
voltát, de egyik se mert szólni. Csak a Miska állott elő becses
egyéniségének védelmével.
– Édes apa, én nem szaporodtam.
– Hát ki szaporodott te kölyök?
– A Zsuzsika szaporodott. Mire én észrevettem, már ott volt a bölcsőben.
– Hallgass kölyök, takarodjatok a szemem elől. Megmondtam, mihez
tartsátok magatokat!
A kölykek elszéledtek erre-arra. S ekkor Toklyó Miska oda fordult
asszonyához.
– Hallottad édes Julcsám? Igy kell a gyerekkel beszélni, nem pedig
elkényeztetni.
Hallotta is, látta is biz ezt az »édes Julcsám«, nevetett is rajta
nagyot, sőt meg is ránczigálta Toklyó Miska orrát.
– Elment bizony kissé a te eszed édes Miskám; – nem hiszem én, hogy a
gyerekek neked szót fogadjanak.
– Szeretném én azt látni!
Majd meglátjuk, hogy szót fogadtak-e hát a gyerekek?
Másnap vittem Toklyó Miskát keresztelőre. Fölkerestük a kálvinisták
parókhiáját, de nem a püspökhöz mentünk. Őt nagyon szigorunak találtuk
évek előtt. A második paphoz több bizodalmam volt. Több engedékenységet
vártam tőle. Egyébként ő is csak oly tudós, emberszerető férfiu volt,
mint a püspök.
Előadtam én magam az esetet. Bemutattam Toklyó Miskát; elmondtam, hogy
nincs megkeresztelve; eléje tártam a korbizonyitványt s a kiállott
fogság után most már kétségbe nem vonható hadmentességet s kértem Toklyó
Miska megkeresztelését, az anyakönyvbe bevezetését, a hivők seregébe
való fölvételét s ekként a kálvinista anyaszentegyházhoz való
tartozásának örökös biztositását.
A jólelkü és tudós lelkész a füle mellékét vakargatta előadásom alatt.
Sohase keresztelt még életében olyan csecsemőt, a ki be is volt már
csukva s a bajuszát a fülére csavarhatta. Nyilván azon tünődött, miféle
kánonok szerint kereszteljen ő már mostan?
De kérelmünket meg nem tagadta. Az igaz, hogy nem is teljesitette. Időt
akart nyerni további megfontolásra. Oda fordult Toklyó Miskához.
– Tudja-e felebarátom a Miatyánkot?
– Nem tudom.
– Hát a Hiszekegyet?
– Azt sem tudom.
– Hát a Tizparancsolatot?
– Azt se tudom. Hanem csókolom a kezét főtisztelendő uram, mindezt jól
tudja az én asszonyom.
– Az nem elég. Magának is meg kell mindezt tanulni felebarátom. Mert
ámbátor a csecsemő, mikor a keresztviz a fejére töltetik, mindezt nem
tudja, de a mi szent vallásunk szerint a csecsemővel az isteni kegyelem
jár. A felnőtteket ugy kell keresztelnünk, mint a hogy Keresztelő János
keresztelte meg a Jordán vizében azokat, a kik Judeából s a Jordán
mellett való egész tartományból hozzá seregeltek. Ennélfogva magának
felebarátom ismernie kell előbb a mi hitünk főágazatait. Ha mindazt
megtanulta: akkor jőjjön ismét szinem elé.
Egy fiatal káplán volt jelen. Ott állott a tudós lelkész háta mögött.
Nagy megütközés látszott az arczán, mikor főnöke kijelentését hallotta.
Meg kell vallanom, hogy a tudós lelkész szavai némi aggodalmat keltettek
bennem is. Hiszen Keresztelő János azoktól, a kik hozzá folyamodtak, azt
is megkivánta, hogy büneikről vallást tegyenek. Mennyi idő kell ahhoz,
mig Toklyó Miska minden bünét összeszedi s Keresztelő János előtt
feltárja?
S aztán a hitágazatokat megismerni? Nagy sor az! De nagyon sok pap van,
a ki azokat pap létére se ismeri.
No de mindegy. Korai aggodalmakkal ne rontsuk az emberek sorsát. Toklyó
Miska fekügyék neki a Miatyánknak, Hiszekegynek, Tizparancsolatnak.
Neki is feküdt isten igazában.
Nem telt bele három hét s ugy elmondta mind a három hitágazatot, mint a
karikacsapás. Julianna asszony még meg is magyarázta neki a szavak
értelmét.
Vittem ujra a paphoz s bejelentettem, hogy most már, istennek légyen
hála, mindent tud.
Azonban a papnak időközben füléhez jutott az a hir, hogy Toklyó Miska
valamikor aligha görög katholikus nem volt. Ha pedig az volt: akkor már
meg van keresztelve. Ha pedig meg van keresztelve: akkor ő
ujrakeresztelést követ el, mint a baptisták, anabaptisták és
nazarénusok. Ezt pedig szigoruan tiltja az egyház törvénye. Tévelygésbe
esni kálvinista bölcs lelkipásztornak nem szabad.
De görög katholikust épen nem szabad csak ugy egy kanna vizzel
kálvinistává tenni. Ezt meg az állam törvényei tiltják kegyetlenül. De
minthogy még se egészen bizonyos, hogy Toklyó Miska görög katholikus:
legczélszerübb lesz időt nyerni s Toklyó Miskát az összes hitágazatok
megtanulására utasitani.
– Édes felebarátom – szólt – magának még meg kell tanulni a Heidelbergi
Kátét is. Akkor lesz a szent keresztségre érett, mert akkor lesz otthon
az isteni tudományban.
A fiatal káplán megint ott állott a tudós lelkész háta mögött. Most már
a fejét csóválta. Látszott rajta, hogy ő másként cselekedett volna.
Szegény Toklyó Miska, sejtelme se volt arról, mi az a Heidelbergi Káté.
Nagy, szent és bölcs tudomány az, de nem olyan koponyának való, mint az
övé. A debreczeni, pataki és pápai diákok is elvesződnek azzal
esztendőkig s még se tudják ők se s a mit az egyik héten tudnak is
belőle, bizton elfelejtik a másik héten.
Őszült már Toklyó Miska. Közelgetett az ötvenedik esztendőhöz. Ereje is
fogyott, kedve is fogyott, reménysége is fogyott. Fogyni kezdett már
bennem való bizodalma is. Egy-két hétig csak tanulgatta a Heidelbergi
Kátét, de nem volt annak semmi foganatja. Nem is értette s ki is
szállingózott a fejéből. Addig-addig tanulgatta a Heidelbergi Kátét, mig
utóbb még a Miatyánkot is elfelejtette. Nem tudta már igazán kipödörni a
bajuszát se. Ha haragudni kellett neki, akkor is inkább sírt már, mint
haragudott.
Láttam, hogy igy semmire se megyünk. De arra, hogy elhatározásomat
megváltoztassam, mégis maga Toklyó Miska adott alkalmat.