a kezében. A két szeme égett, mint a tűzláng. Megállt előttem vagy öt
lépésre.
– Engedje meg nagyságos uram, hogy valamit elkövessek!
Mire engedelmet adhattam volna, azt a könyvet ugy vágta a padlóhoz, csak
ugy döngött.
– Én nagyságos uram, a Heidelbergi Kátét nem tanulom. Tiz esztendő óta
húznak, nyúznak, fojtogatnak: elszenvedtem. Börtönbe zártak, csúffá
tettek, nevemet meghurczolták: kiállottam mindezt. Sok gyerekem, kedves
asszonyom van: koldus vagyok, mint a gazdátlan kutya; megdöglöm, gödörbe
rugnak, nehány árva sírdogál értem, de különben a varju se károg utánam.
Akármi lesz most már, de én a Heidelbergi Kátét tovább nem tanulom.
Igazad van Toklyó Miska.
Jer hát elő Szent Irás, te könyvek könyve, te minden igazságnak,
bölcsességnek és isteni tudománynak örökké buzgó tiszta forrása, te
talán utba igazitasz.
Tegyünk kisérletet azzal a fiatal káplánnal. Nyilvánvaló volt, hogy ő
szivesen segített volna Toklyó Miskán.
Ismertem már valami egyházi pereskedésből. Konok jellemü, de tehetséges,
tanult fiatal ember. Vad és nyers ösztönökkel teljes lélek. A szent
hitvallók természete volt benne, a kik makacsul ragaszkodnak
igazságukhoz, ha tüzes vas gerebenbe ültetik is őket. Azt hitte, azt
erősitgette, hogy olyanok legyenek a lelki pásztorok, mint a régi nagy,
igazi szent emberek. Inkább menjenek gályára, semmint az igazságból
engedjenek. Összetüzött minden pappal, minden főnökével. Utóbb is a jó
lelkü püspök vette magához, azzal az istenes szándékkal, hogy embert
csináljon belőle. Ha sikerül: ékessége lesz az egyháznak. Ha nem
sikerül: elküldi misszionáriusnak Horvátországba vagy Oláhországba.
Elmentem hozzá.
– Öcsém uram, bizalmas szavam volna magához. Engem az egyházkerület
mindenféle magas tisztességgel felruházott, de én bizony mint afféle
öreg ember az egyházi tudományokból sokat elfeledtem. Szeretném pótolni
a hiányokat. Könyvből tanulni öreg embernek már nincsen kedve. Vezetőre
volna szükségem. A püspök ur és lelkésztársa ugyan jó barátaim, de
előttük kissé röstelkedem. Magára gondoltam öcsém uram. Ugy beszélgetés
közben megtanulnék én mindent, a mi kell segédgondnoknak, egyházkerületi
tanácsbirónak, zsinati képviselőnek. Nem is lennék háládatlan. El is
járnék a parókhiára, de csak olyankor, a mikor a püspök ur és
lelkésztársa nincs itthon.
A fiatal lelkész örömmel fogadta ajánlatomat. Ime alkalma nyilik egy
bágyadt hitü és tudományu öreg képviselőt megerősiteni az üdvösségre
vezető tudományokban! Nagy sor ez egy kis szerény káplánra nézve.
A következő vasárnapon értesitett, hogy a püspök ur elment
atyafilátogatóba Kis-Kunságba, lelkésztársa pedig nagy nászebédre
hivatalos. Az ebédnek nem lesz vége éjfél előtt. Az egész délután és az
egész este a miénk lehet.
Megizentem, hogy három órakor nála leszek.
– Toklyó Miska, délután három órára zárt kocsit rendelj, öltözzél föl
fekete ünneplő ruhádba, jösz velem.
Oda mentünk a parókhiára. Toklyó Miskának meghagytam, hogy a kocsiban
maradjon s alugya ki magát kedvére mindaddig, mig nem szólítom. Magam
bementem az ifju paphoz. De előbb mégis beszóltam az egyházfiához, hogy
ma délután ne menjen ki mulatni, maradjon a parókhián, szükség lesz rá.
Az ifju pap szobája és hivatalos helyisége ott volt az udvarban jobbra
földszinten. Szobája könyvekkel, egyházi munkákkal és pipával volt
teljes. A kálvinista papok akkor még szivarral, szivarkával nem
rontották a levegőt és a jó erkölcsöket, hanem híven ragaszkodtak az ősi
csibukhoz és pipához.
Elkezdtük a tanulást.
A szent keresztséggel lépünk be először istennek birodalmába. Első
kérésem tehát az volt, magyarázza meg nekem a Szent Máté évangélista
évangyéliomának 28-ik részében és 19-ik versében foglalt szent igéket.
»Tanitsatok minden népeket, megkeresztelvén őket Atyának, Fiunak és
Szent Léleknek nevében.«
Megmagyarázta készséggel.
– Ha ez így van öcsém uram, miért nem keresztelik meg a felnőtteket, a
kik áhitják a szent keresztséget?
– Ki mondja, hogy meg nem kereszteljük? De sőt nagy lelki örömmel
tesszük.
– Bocsásson meg öcsém uram, ha egészen még sem bizhatom a szavában.
Kisérletet tettem én már Toklyó Miskával, de bizony nem sikerült.
Az ifju emberben kezdett feltámadni a szent daczosság érzete.
– Nálam még nem tett nagyságod kisérletet.
Vállat vontam, kicsinylő hangon feleltem:
– Mind igy beszélnek a papok öcsém uram, de ha kenyértörésre kerül a
sor, százféle módon ki tudnak Jézus Krisztus parancsa elől térni. De
magát öcsém uram menti legalább ifju kora.
A fiatal papból kitört az ős természet.
– Semmi hivalkodó mentségre nincs szükségem uram. Méltóztassék
felfüggeszteni itéletét s aludni hagyni kétségeit, miglen alkalmam nem
lesz meggyőzni nagyságodat.
Engedelmet kértem egy perczre kimenni.
Oda mentem a kocsihoz. Toklyó Miska csakugyan aludt s hortyogott, mint a
menydörgés. Megráztam, fölkeltettem s bevittem a paphoz.
– Ime itt az élő példa öcsém uram! Ez ama híres, nevezetes Toklyó Miska!
Az ifju lelkész letette kezéből a pipát, az almáriomból kivette a
palástot s nyakára felövezte. Csöngetett az egyházfinak.
– Készitse el a keresztelő edényeket.
Azután vallatóra fogta Toklyó Miskát. Kemény, szilárd hangon beszélt,
csak a buzgóság és szeretet enyhitette hangját.
Az egyházfi az alatt megteritette az ur-asztalát s az asztalra helyezte
a medenczét s a kannát és imakönyvet.
A lelkész hozzám fordult.
– Ön lesz uram az egyik keresztapa: Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen
országgyülési képviselő s a másik én Jász-Kara-Jenei Boldizsár, istennek
szerény szolgája.
Balkezével megfogta Toklyó Miska fejét s lenyomta a medencze fölé; jobb
kezével pedig a kanna vizzel ugy tarkón öntötte, hogy szegény Toklyó
Miskának még az inge is tele lett keresztvizzel.
»Toklyó Mihály, keresztellek én tégedet az Atyának, Fiunak és Szent
Léleknek nevében! Ámen!«
Azután kieresztette Toklyó Miskát Jordán vizéből. Imát mondott, áldást
hintett rá s megoktatta mind a földi, mind a földön tuli élet üdvösséges
volta felől. Végezetül megcsókolta s az Ur Jézus Krisztusban testvérének
szólitotta.
Toklyó Miska ruhájából és szemeiből csorgott a viz. Hogy ne csorgott
volna könyje, hiszen most hallotta életében először ezt az édes szót:
»Toklyó Mihály«.
Nyomban be is anyakönyveztük.
Ez alatt Toklyó Mihály a kocsin ló halálában vágtatott haza Sághy
Julianna asszonyért. Meghozta rögtön s most már a szent házasságra
elszánt jegyesekként jegyezte föl neveiket az ifju lelkész.
A legközelebbi három vasárnapon át megtörtént a jegyesek kihirdetése.
Azután megtörtént a házassági szent esküvő. Ezzel azonban mégis kellett
két hetet várni, mert épen a harmadik hirdetésre Toklyóéknak megint egy
gyerekük született.
– – Hanem az is igaz, hogy Jász-Kara-Jenei Boldizsár lelkész urnak talán
még ma is folyik az ő fegyelmi pöre a miatt, hogy oly hebehurgya
sietséggel vetett véget az országos ügynek. Csak az enyhiti nagy bünét
némileg, hogy eljárása isten törvényeinek megfelelt.
NEMZETES BÖTHÖK URAM SZERENCSÉJE.
I.
A Bakonyban vagyunk, a szentgáli királyi vadászok határában, a Gombási
csárda környékén. Ott történt meg az eset, melyet elmesélünk, ez előtt
egy emberöltővel.
Tél van, hó esik, förgeteg süvölt. Didereg, a ki kint szorult. Kemény
idő; a kutyát se szokás ilyenkor kiverni.
Szegény asszony lép ki a csárda kapuján s megindul Herend felé. Fején
vékony föstött kendő, nyakán vastag hara-kendő, kabátja kopott is,
feslett is; szoknyája se sok, se meleg, nincs a télhez szánva; lábán
meleg tutyi.
Az asszony sirdogál. Vagy hidegtől, vagy bánattól folyik a könnye. Talán
fel is öntött a garatra; néha úgy lép, mintha tántorogna. Meglehet, a
széltől van tántorgása. Oly erős a förgeteg, hogy erős férfit is meg tud
lóditani.
Hara-kendőjébe valami be van takarva. Az a valami nem más, mint kis
gyerek. Úgy látszik, még csak ölbeli. Két iczi-piczi lába fejecskéje
ki-ki látszik, a mint a szél a hara-kendőt lobogtatja. Bizonyosan fázik
az a két kis lábfejecske ilyenkor. De azért nem rugdalódzik, nem sír,
nem nyöszörög. Úgy látszik: elaludt. Az asszony oda szoritja melléhez a
kis gyerekkel töltött hara-kendőt. Mintha féltené, mintha szeretné,
mintha melengetné.
Az asszony anyja a kis gyereknek. Nem is asszony még, hanem csak leány.
Az a kis gyerek fattyugyerek. Anyja cseléd. Csak most hagyta el
szolgálatát s úgy látszik, Veszprémbe indul uj szolgálatot keresni.
Nagyon elmerült gondolataiba. Hulló könnyét se jut eszébe letörölni.
Pedig az a köny lassanként arczára fagy. Könyedén le se törülhetné
könnyeit. Bal kezével a kis gyereket tartja a mellén, jobb kezében
batyuja lóg. Kicsiny batyu, rongygyal tele s az a rongy is a kis
gyereké. Úgy látszik, az asszonynak nincs is egyebe, csak a rajtavalója.
Eladta vagy zálogba adta mindenét.
Nem is csodálhatni. Olyan leány, a kinek kicsinyje van, nehezen kap
szolgálatot. Jó helyet pedig sehogy se kap. Gondos urnőnek magával a
cselédlánynyal is elég a vesződsége, nem tetézheti azzal, hogy még a
kicsinyt is házához vegye. És aztán, hátha rossz az a cselédlány?
Könnyelmünek mindenesetre könnyelmü. Oktalan volt, nem vigyázott magára
sem, hogy vigyázna tehát urnőjére vagy annak kicsinyeire? Kezes is
lehet, nagy evő is, esze mindig ott van piczinyjén vagy kedvesén; tör,
zúz, ruhátlan, szomoru s ha piczinyje beteg: mindig sir. Kinek kellene
az ilyen cselédlány?
De az ilyen cselédlány mégis anya s gyermekét mégis táplálnia s ruháznia
kell. S a mi ehhez szükséges, azt mégis szolgálattal kell megkeresnie.
Kivált ha árva vagy ha apja-anyja elkergeti s szeretője cserben hagyja.
Vagy ha falujába vissza se mer menni.
Ilyen eset is elég van.
Sirdogál a szegény nő, de hangja nem hallatszik. Ballag Herend felé.
Eléri az ó-téglavetőt.
Ez a téglavető nem messze van a Gombási csárdától; alig ezer lépésnyire.
Kemenczéinek már nincs teteje, falai összeomlottak, ember többé nem jár
ide. De a gödrök, a honnan a tégla földjét egykor kiásták, ott
meredeznek a kemencze körül. A fergeteg szitálja felettük a havat.
Egyik-másik gödör tele van nőve sással, kákával, buzogányos gyékénynyel.
Ezt se kaszálja senki, száraz avar valamennyi, a buzogány is elrepült
már, szanaszét hordta már az őszi szél. A förgeteg csak zörgetni tudja
az avart, ártani nem tud neki.
A szélső gödör észak-kelet felől egészen száraz, pedig magas a partja.
Tele van bolygó haraszttal, hulló falevéllel. Őszi hervadáskor,
falevélhulláskor a mérges szél még a Halyag oldaláról is, még a Hárságy
tetejéről is elkergeti idáig a száraz lombot s betölti vele az
ó-téglavető gödreit. S készit belőle puha ágyat, meleg nyugvó helyet
üldözött legénynek, menekülő vadnak, hajléktalan csavargónak, bujdosó
embernek.
Készitett a szegény asszonynak is.
A mint oda ért: észrevette fáradtságát. De észre is vehette. Hiszen
tegnap óta alig evett valamit. Volt még néhány fillérje, de annak árán a
kicsinyjét tartotta jól a csárdában. Ő maga egy szelet száraz kenyérrel
elégedett meg. Többre nem telt. De mi az télben, fagyban, csikorgóban?
Nem ád az még jártányi erőt se. Attól megveheti az isten hidegje is.
Fáradt volt, erőtlen volt.
A mint a téglavetőhöz ért: szeme megakadt a szélső gödrön. A hófuvat már
nőtt a part oldalán, de a gödör fenekén a falevél meg se mozdult. Ott
hát menedék van, oda nem fér a förgeteg. Ott kipihenheti magát.
De még másért is oda kell mennie.
Nyaka, feje és a hara-kendő tele van már hóval. Piczinyjének
harmattestét is érheti már a hó. Ki kell rázni ruhájából minden havat s
a part és fuvatag védelme alatt lehet azt csak megcselekedni.
Oda ment a gödör fenekére s leült az avarra. Puha volt az, majdnem
nyakig süppedt bele. A fuvatag félkört, boltozatot alkotott feje fölött.
Hajfürtei kuszáltan kandikáltak ki fejre való kendője alól, de ott abban
a hóbarlangban egyetlen hajszála se mozdult. Oly csöndes és enyhe volt
ott a lég. Nem érezte a hideget. Az országuton garázdálkodott a havas
förgeteg; zúgott, morgott, pattogott a feje fölött is; ahhoz képest
mintha fütött szoba, puha nyoszolya lett volna menedékhelye s a süppedő
haraszt.
Nyakáról levette a hara-kendőt. Levette a kis gyerekről is s kirázta
belőle a havat. A kis gyerek nem ébredt föl, tovább aludt. Gyönge arcza
piros volt az édes álomtól. Két piczi lába-fejecskéje piros volt a
dermesztő hidegtől. Az asszony megcsókolgatta a gyönge arczot s azután a
két kis lábfejecskét. Azután pedig a kis alvót mélyen beásta és
eltemette a harasztba, csak orrát és szemeit hagyta szabadon. A
hara-kendőt pedig ujra föltette saját nyakára s mellén szépen
összekötötte.
Azután bámult kifelé a hózivatarba. Két lépésnyire tombolt előtte a
zivatar.
Mi fölött gondolkodhatott?
Egyszerre lehajolt térdeihez s arczát eltemette két térde közé.
Zokogásra fakadt s úgy sírt, úgy sírt, szive majd megszakadt.
Irtóztató bűn fogamzott meg zokogó lelkében.
Hátha ott hagyná kis gyermekét? Hiszen alszik a picziny, nem is veszi
észre, ha anyja eltávozik. Nem veszi észre se a picziny, se más, se a
világ, se a törvény.
Kap legalább szolgálatot. Megél munkája után. Elmegy, a hol senkit se
ismer, a hol senki se ismeri. Nem látják szégyenét, nem hányják szemére
gyöngeségét.
De mi lesz a piczinynyel? Ha fölébred, ha éhezik, ha két kis gyönge
karját kitárja anyja után? Mi lesz vele?
A gyerek aludt édesen, az asszony zokogott keservesen.
Nem nézett a gyerekre. A bűn meg kezdett gyökerezni lelkében. Könnyei
nem tudják elkergetni lelkéből a szörnyü gondolatot.
De mi lesz a piczinynyel, ha este lesz, ha sötét lesz, ha ráborul az
éjszaka, ha csikorgó hideg, dermesztő fagy, bömbölő zivatar ott lepi?
Hátha a sötét zúgó erdőből, a fekete Bakonyból kijönnek az éhes
fenevadak, a rókák és farkasok s megtalálják a piczinyt ott az
ó-téglavető gödörben, a haraszt alatt? Meghallják sírását, meglátják
mozgását: mi lesz akkor?
A nő kivette fejét térdei közül. Ajkait felhuzta fogairól s fogai
vicsorogtak, mint a vadállaté. Csunya volt a fiatal nő arcza. Irtózást
gerjesztett a fiatal anya arcza. Pedig szép leány volt.
Most se nézett a gyerekre. A gyerek azért aludt édesen. Nem látta
anyjának vicsorgó fogait.
De mi lesz a gyerekből, ha itt nem hagyja, ha magával viszi, ha tovább
is nyomorog vele?
Koldus, bitang, nyomorék, hányt-vetett csavargó, anyjának gyalázata,
önmagának átka, ha felnő. Ez lesz belőle.
De hiszen fel se nőhet. Ma még tudott neki anyja enni adni, de maga éhen
maradt. Holnap már éhezik az anya is, piczinye is. Éhség, betegség ugy
is elpusztitja a gyönge gyermeket. De hát anyja karján, anyja ölében,
anyja csókjai közt éhen haljon meg az az édes szép kis aranyos gyerek?
Jobb, ha mindennek vége lesz egyszerre.
Az asszony egyszerre felugrott ültéből, mintha örjöngő lett volna. S
felsikoltott:
– Teremtő istenem!
Letépte fejéről a kendőt s két kezével szaggatta kóczos haját.
Kifutott a gödörből, föl az országos utra s Herend felé fordult. A
hózivatar oldalt vágta és szemközt vágta, de ő azért neki ment a
zivatarnak. Egy pillanatra megállt. A Bakony rengetegeiből zugott ki a
vihar s úgy halotta, mintha gyermeksirást hozott volna magával. De csak
egy pillanatra állt meg s akkor se nézett vissza.
Hanem el kezdett futni, mint az eszeveszett. Futott-futott, mig csak a
förgeteg el nem boritotta. Nem látta senki, nem vette észre senki, csak
egy pár csavargó eb ugatta meg az árokpartról, az országos út széléről.
Fuss te rossz nő, fuss te szörnyeteg anya, úgy se érdemelsz mást, mint
hogy téged most már a kutyák is megugassanak. Hiszen az állat el nem
hagyja kölykét, hanem ápolja, megvédi, fölneveli vagy vele hal.
Azok a kutyák pedig a Gombási csárda kutyái voltak. Lompos szőrű,
mogorva természetü kuvasz ebek; a jó ismerőst ugyan megbecsülték, de az
ismeretlenre mindig haragudtak. A kit bor, pálinka, kórság vagy
fáradtság elnyomott a csárda környékén vagy a ki hóban, fagyban,
zivatarban elgémberedett, azt ugyan nem bántották, sőt róla a csárdásnak
mindenkor hirt is adtak, de egyébként bizony csak közönséges neveletlen
paraszt kutyák voltak.
Most is vadászatból jöttek haza felé, holott tudnivaló, hogy kutyának a
maga kezére vadászni illetlen is, tilalmas is. Az urak dolga az, nem a
kutyáké. Onnan jöttek a Horhi-puszta és a Kétbiró-kutja felől,
bizonyosan kimentek még reggel s most már a zivatar kergette őket haza
felé. Úgy találkoztak az útban a futó asszonynyal. A futásról látták,
hogy az asszony nincs igaz járatban, azért ugatták meg nagy buzgalommal.
Az asszony elfutott s a csárdabeli két kutya ballagott haza felé. Egyik
az út közepén, a másik az árokparton.
A mint oda értek az ó-téglavetőhöz: az egyik kutya megállt, fejét
föltartotta s a gödrök felé fordulva el kezdett szimatolni. A másik is
megállt, a mint ezt meglátta.
Egymás mellé kerültek s összenéztek. Azután együtt lassu lépéssel
óvatosan oda mentek a magas partu száraz gödörhöz s ott nyomban
megtalálták a kis gyereket. Az még akkor is aludt édesen. Oda ment hozzá
mindakettő s végig szaglálgatta mindakettő. Ismét összenéztek. S akkor
az egyik lefeküdt hasra a gyerek mellé, a másik pedig kiült az
árokpartra.
Mit akart a két kuvasz?
II.
A két kuvasz nem akart semmi rosszat.
Mindjárt belátta mindakettő, hogy az a kis gyerek éjszakára ott nem
maradhat. Jöhetnek dúvadak, a kik elpusztitják. Holló, varju, szarka
szemeit kivájhatja. Oláh czigány magával viheti. Éhen halhat, meg is
fagyhat, éjjel-nappal sirdogálhat: nem segit rajta senki, nem játszik
vele senki.
Elhatározták hát, nem hagyják magára.
Valami ismerős csak jön az országuton. A Gombási csárda zivataros éjjel
nem szokott vendég nélkül lenni. Messze van minden falu. Vadász ember,
fahordó ember, ha már esteledik, nem indul tovább szélben, fuvatagban,
hanem megvárja a reggelt. S akárhonnan jön ismerős, akár Herend felől,
akár Szent-Gál felől, akár Városlőd felől, akár a nagy erdők felől, majd
annak bejelentik a kis gyereket. Vigye magával födél alá. Ők maguk azt
nem tehetik.
Bizton tudták, hogy jön valaki. Azért ült egyik a gyerek mellé, hogy azt
nyalogassa, ha föl talál ébredni és nyugtalankodik. És azért ült a másik
az árokpartra, hogy vigyázzon, messze lásson, jövő-menőt el ne
szalasszon.
Arra pedig fogadni mert volna a két kuvasz, ha lett volna kivel, hogy
Böthök uram még ma, ha későcskén is, betámolyog a csárdába. S meg is
nyerték volna a fogadást.
Mert imhol la – alig járt az idő négy óra felé, alig kezdett
bealkonyodni: már a förgetegből onnan Herend felől mutatkozni kezdett
Böthök uram görnyedő alakja. Most még úgyan csak a két kuvasz látja vagy
érzi, de néhány percz mulva majd meglátjuk mi is, sőt mosolygását,
dünnyögését, dalolgatását is meg fogjuk hallani.
Mert nemzetes Böthök uram sohase volt szótalan vagy néma. Se ébren, se
álmában, se józan, se mámoros állapotában. Ha aludt: akkor hortyogott.
Ha józan volt: akkor káromkodott. Ha mámoros volt: akkor dalolgatott. De
zajjal járt egész élete.
Most épen dalolgatott.
Három dala volt nemzetes Böthök uramnak, a minthogy három foka volt jó
kedvének, mámorának.
Ha sokat ivott: akkor a Sárga csizmás Miska dala járta órákon át. Akkor
az volt agyában: milyen nagy ur volt ő valamikor a vármegye
követválasztásán, tisztujitásain.
Ha még többet ivott: akkor az Ifju varju dala járta, a ki ott kiabál az
útszéli keresztfán s előre megmondja, hogy a nemes ember napja
előbb-utóbb leszáll. Ime: az övé is leszállóban.
Ha pedig igen sokat ivott: akkor utolsó kakasáról szólt a dal, a kit
eladott tizenhárom garason; de most már se kakas, se tizenhárom garas.
Eldalolta egymás után tízszer, egymás után százszor; – utóbb már szemét
is lehunyta, feje is bólintgatott, mégis csak dalolta. »De most már se
kakas, Se tizenhárom garas.« S mit csináljon nemzetes Böthök uram, ha
már a kakasnak is vége van, a garasnak is vége van? Mit csinálhatna
egyebet: elalszik.
Ezen a dalon aludt el rendesen.
A két kuvasz rögtön észrevette, hogy a nemzetes úr a Kakas dalát
dudolgatja. Tehát nincs messze az elalvás ideje.
Mindegy. A nemzetes urat jól ismerik s jó embernek tartják. Ismerik már
esztendők óta; megugatták már százszor, az is össze szidta őket már
százszor, de azért csontot, kenyérhéját, szalonnabőrkét mindig nekik
adott s enyhe éjszakákon úgy hajnal felé velük együtt feküdt le s együtt
szunyókált az állás déli oldalában. Álom közben még meg is simogatta,
meg is ölelgette őket.
Nemzetes Böthök uram támolyogva jön. Ma igen sokat ivott Herenden, a viz
mellett való nagy kocsmában. Bizonyosan valami öcscsének volt jó kedve
vagy nevenapja vagy jó vásárja. Ritkán történt, hogy ilyenkor a nagy
mulatság után még el ne ballagott volna estére a Gombási csárdához. Ma
is ezt cselekedte. A mit ugyan nem okosan cselekedett, utjába esvén a
havas zivatarnak.
Öltözete a rendes. Kucsmája is a rendes. Sok esztendős már az öltözet
is, a kucsma is. Bozontos bajusza, szakálla és szemöldöke is a rendes.
Ezek még több esztendősek, mint az öltözet és a kucsma, de ép úgy tele
vannak hóval, mint az öltözet és a kucsma, ámbár a bajuszt, szakált,
szemöldököt a szél rázogatja. Úgy látszik, annyi havat hord mindig
beléjük, a mennyit kiráz belőlük.
Puskája a vállán. Holmi csavargók, idegenek, parasztnak ne nézzék. Kezd
a világ megbolondulni. A paraszt is olyan ruhában jár immár, mint a régi
jó valóságos nemes ember. Mi mutassa most már messziről is, ki a nemes,
ki a királyi vadász, ki a nemzetes úr? Hanem ha a puska!
Régi rozsdás egycsövü disznóláb bizony már az a puska. Nincs már olyan
ember, a ki arra emlékeznék, mikor lőtték utoljára vele a vadat a király
asztalára. Agya korhadt, kakasa csikorog, ravasza lityeg-lotyog, meg se
lehetne már talán tölteni. Egyébre se való, mint ütni, dobni. Ismeri már
az eb is, szarka is; nem is fél tőle egyik se. Hanem a tarisznya nem a
régi.
A tarisznya pedig nevezetes intézmény. Bajuszt, szakállt akármilyet
viselhet minden ember, de a tarisznyánál az ősi törvényeket áthágni,
megsérteni nem szabad. Hetes vászonból az iskolás gyereknek, meg nem
született bárány bőréből a juhászlegénynek, tarka lószőrfonadékból a
parasztnak, csíkos posztószélből a mesterembernek. Nemes embernek
voltaképen csak vadásztarisznyát szabad hordani, a melynek bőre,
szabása, szijja, kötője, fekvése, magassága mindenképen olyan legyen,
hogy azt a pandur, kanász, drótostót tarisznyájával össze ne téveszszék.
Két, három nyul minden esetre kényelmesen elnyujtózkodhassék benne, a
mikor beleteszik.
Van azonban kétféle hiányossága. Az egyik az, hogy csak vadászatra illik
nyakba vetni s a másik az, hogy a csutora nem áll meg benne a lábán. S
ez a fő hibája. Minthogy pedig nemzetes Böthök uram inkább a csizmáját
hagyná otthon, mint a csutoráját: természetes, hogy nem
vadásztarisznyát, hanem csíkos posztószéltarisznyát hordott magával. Nem
volt ebben semmi szégyen. Volt néhány jó komája, ki szűcs, ki csizmadia,
ki kovács, ki jegyző, ki tanitó; – valamennyinek ilyen volt, ha szőlőbe
vagy vásárra ment, a tarisznyája.
Ott támolyog nemzetes uram az út közepén. Az árokparton ülő kuvasz
meglátta, megismerte s egyet-kettőt ugatott feléje. A gödör fenekéről
kijött a másik kuvasz is s most mindakettő eléje szaladt s farkát
csóválva körül ugrándozta, körül csaholta. Mintha beszéltek volna hozzá:
– Épen csak magát vártuk, nemzetes uram.
De ő nem értette meg a szót. Csak dülöngött jobbra-balra, csak ballagott
előre. Csak dudorászgatta rekedt hangon kakasos és tizenhárom garasos
régi dalát.
Mig az ó-téglavetőhöz nem ért: addig nem volt semmi baj. De a mint oda
ért s azt is el akarta hagyni: a két kutya eléje állt s el nem mozdult
előle, hanem ugatta tele torokkal.
– Mit akartok héjh? Eltakarodtok most mindjárt az utamból?
Ezt a szót pedig a kuvaszok nem értették meg. Csak elállták az útját.
– Czoki előlem, adta dögjei!
S rájuk toporzékolt keményen.
De nem hajtottak a kutyák erre se.
Nemzetes uram most már igazán haragra lobbant. Lekapta a puskát a
válláról s ráfogta a kuvaszokra.
A kuvaszok szemtelensége nem ismert határt. Látták, hogy az a rossz
dióverő nincs megtöltve, nincs felgyutasozva, kakasa sincs felhuzva;
semmiképen se akartak megijedni.