Anikának gonosz munkájából. A lőpor ott a forgó kő alatt felrobbant,
robbanása iszonyú volt; ama síma, hosszú kőlapok, a feljárónak
lépcsőkövei ezer darabban repültek a légbe, süvöltve, zúgva, ropogva és
csattogva, mintha afféle pokolbeli madarak lettek volna. Óriási füst és
kőporfelhő gomolygott fel az ég felé s a nagy sziklahasadéknak
üregeiből, hajlásaiból százszorosan dörgött vissza a visszhang, mintha
jobbról, balról, közelről és távolról ég leszakadna, hegyek aláomlanának
s utolsó ítéletnek tárogatósípja harsogna le a magasból. S zajon és
zúgáson, mennydörgésnek és harsogásnak hangján túl hallatszott Anikának
vérfagyasztó kaczagása!
– Haha Privoda! Én vagyok itt és az én kedvesem, van-e kedved ide jönni?
Privoda kapitány nem felelt. Óriási kődarab magát és lovát ott
szakította ketté, ott morzsolta össze a feljáró lábainál. Lovasai
hanyatt-homlok menekülének, s nyavalyás ráczai, kiket omló sziklák
rohanása el nem tiport, halálos rémülettel futottak ki a
sziklahasadékból, hogy megvinnék a hírt a két Ördög váráról s Privoda
kapitány veszedelméről amaz ármányos Steinville generálisnak
Kolozsvárra.
Maga jó Patkós Dani is elképedve támaszkodott a sziklafalhoz. Az első
pillanatra el nem tudá gondolni, mi történt, csak érzé, a mint iszonyú
nyomás, mint ellenállhatlan viharnak ereje, oda szorítja őt és társait a
szikla oldalához. Csak mikor már elmult a földrengés s annak pokoli
dörgése, csak akkor látta, hogy a barlang feljárójának kövei mind
lerohantak a völgybe s hogy a sziklalap előtt rettentő mélység tátong, a
honnan feljönni s a hova lemenni lehetetlen. Bámulva és szó nélkül nézte
Privoda kapitánynak hanyatt-homlok rohanó táborát. Még alig tudta
helyzetét fölérni eszével, midőn érezé, hogy Anika suhogó ruhával
melléje surran s kezét megfogja gyöngéden.
– Jöjjön kegyelmed, – szólt a gonosz leányzó – valamit akarok mondani.
Patkós Dani föleszmélt és Susánna jutott eszébe és ezt mondá Anikának:
– Biz azt húgom, most már vezess jegyesemhez.
– Oda vezetlek, – szólt Anika s szeme egyet villant. Nincs a pokolnak
olyan tüze, a mely hasonlított volna e szemvillanáshoz.
Patkós Danit bevezette egy üregbe. Néhány pislogó mécs adott az üregnek
némi félhomályt. Olyan volt az üreg, mint valami sírbolt. Anika odaállt
Patkós Dani elé s két kezét leeresztve lassú hangon mondá:
– Ime, itt áll előtted jegyesed.
Patkós Dani megütődve lépett vissza. Oda nézett a gonosz leányra s azt
mondá neki:
– Elment az eszed leányom, én Susánnát keresem.
– Én pedig téged kereslek. Meglehet, hogy bolond vagyok, de téged
szeretlek. Az én jegyesemet meggyilkoltad: a helyett most te vagy nekem.
Életedet megmentettem rácztól, oláhtól, haramiától, Privoda kapitánytól,
de a magam számára mentettem meg. Segítségem nélkül innen most nem
menekülhetsz; vagy enyém lészsz, vagy velem halsz.
A gonosz leány lassú hangon, reszkető hangon beszélt. Csak két szeme
égett, csak két szeme villámlott ott a sötétben. Patkós Dani oda lépett
hozzá s megfogta kezét.
– Jó lány voltál hugom, jót cselekedtél velem, háládatos szívvel leszek
érte halálos holtomig, de most vezess Susánnához.
Anika odament egyik mécshez, fölvett a földről egy fenyőfafáklyát,
meggyújtá azt s ment előre, Patkós Dani pedig ment nyomában. Iszonyú
barlangsikátoron, szűk nyílásokon, veszélyes sziklarepedéseken át
bejutottak egy barlangba. A barlang egyik sarkában állott egy kő. Azt a
követ Anika kimozdítá helyéről s aztán tíz vagy tizenkét kődarabot még
kiemelt onnan s akkor oda hívta Patkós Danit.
– Nézd, mi van itt? – Fáklyával oda világított.
Félországnak kincse volt ott. Arany és rubin és kárbunkulus iszonyú
halommal. Drága ékességek, gyürük, lánczok, fegyverek, vert arany és
ezüst pénzek, kelyhek, szentségtartók, arany és ezüst edények, lánczok,
csatok, forgók, sarkantyúk, fejedelmi kincsek, szentegyházaknak és
főembereknek nagy kincsei. Várost építeni, száz falut megvenni, ezer
jobbágyot és tízezer lábas jószágot szerezni lehetne e kincsen. Anika
megint szemközt fordult Patkós Danival.
– Lásd e nagy kincs mind az enyém, mind a tiéd, magam is a tiéd vagyok,
ha szeretsz. Szolgálód leszek, kutyád leszek; ha rugdosol, lábadat
csókolom, csak engem szeress, ne azt a másikat.
Patkós Dani félrerúgta azt a halmaz kincset, mely útjában állt és csak e
szót mondá:
– Most már Susánnához vezess.
A gonosz lány tántorogva, zokogó kebellel vezette vissza Patkós Danit a
mécses barlangba. Fejét lehajtá s szemeiből omlott a köny, mint a
záporeső. De itt megint megállott és fuldokló hangon mondá Patkós
Daninak:
– Még egy szavam van, hallgasd meg azt. A te jegyesed nem tiéd többé,
annak pártáját összetépte a Fekete Ördög; ott fekszik nyomorultan,
teste-lelke összetiporva, mit akarsz te most már vele?
Patkós Dani felordított, mint a halálra sebzett vadállat s vaskezével
megragadva Anikának vállát, mennydörgő hangon szólt hozzá:
– Hallgass, te rima, ő az én jegyesem, élve, halva, még nyomorában és
szégyenében is enyém örökké. Most oda vezess egy szempillantás alatt!
Anika felsikoltott. Iszonyú vonaglással kirántá magát Patkós Dani
kezéből s a fáklyát a földhöz vágva, a mécseket suhogó ruhájával
lobogtatva, villogó szemekkel és habzó, szederjes ajakkal elrohant
onnan.
Patkós Dani kibotorkált a főbejárásba. A haramiák ott lézengtek s midőn
arczát meglátták, ijedezve húzódtak félre előle. Egy percz mulva
vijjogva és sziszegve, mint a héjja, rohant oda Anika. Kezében tőre, a
tőrről csorgott le a vér s fél karja és fél oldala tele piros vérrel.
Arcza fehér, ajka kék, szemeiben kárhozatnak tüze. Oda fordult Patkós
Danihoz:
– Itt van menyasszonyod!
S odavágta a véres tőrt Patkós Dani lábaihoz.
Patkós Dani egy szót sem szólt, csak rohant oda a honnan Anikát jönni
látta. Megtalálta a barlang ajtaját. Belépett az oltáros barlangba. Az
oltárkövön fáklya égett. Az oltár mellett kőpadon ott feküdt az ő
jegyese, az ő lelkének bálványa, egyetlen szerelme: Susánna. Szíven
keresztülszúrva, gyenge patyolat ruhája összetépve, holtan, véresen.
Szegény Patkós Dani nem is térdelt, hanem csak úgy esett oda meggyilkolt
kedveséhez. Kardját kiejté kezéből s karjaival átölelve harmattestét,
zokogó arczát oda temeté menyasszonyának kihült kebelére.
– Itt vagyok, édes szívem, szerelmem! Eljöttem érted! Mondd meg mi fáj,
ki bántott? Megölöm érted a világot! Oh egyetlen Susánnám! Én vagyok
itt, én vagyok itt, a te jó Dani bátyád. Szólj, csak egy szót halljak
még tőled ez életben.
A ki meghalt: az nem beszél többé.
A rettenetes kurucz vitéz úgy sírt, úgy zokogott, mint kicsi gyermek.
Végig-végigcsókolá a drága testet százszor is, ezerszer is, de az többé
föl nem ébredt. Iszonyú fájdalmában fogával szakgatá dolmányának peremes
hajtókáját. Végre elejtett kardjába botlott s a kard megpendült térde
alatt.
Fölugrott, fölvette a kardot s ment a gyilkos leányt megkeresni. Akár
leány, akár ördög, kivágja belőle a lelket. Tántorogva ment előre s
végre kijutott a főbejáróba. Ott voltak a haramiák összegyűlve s ott
hallgatták azt a sátánt figyelemmel. Anika egy kövön állt s így beszélt
hozzájuk:
– Ne féljetek, ő egyes egyedül van, ti hatvanan vagytok. Neki csak egy
szál kardja, nektek hatvan erős fegyvertek. És itt vagyok én. Én nem
félek, miért reszkettek ti? Gyáva ebek! Ott van elzárva a nagy kincs, a
félországot megveszem számotokra. Csak én tudom, hol ez a kincs. Ha én
meg nem mondom: soha se láttok belőle egy polturát sem. Ha én elhagylak
benneteket: száraz ágra juttok. De ha nekem szót fogadtok s Patkós Danit
élve, megkötözve kezembe adjátok: urrá teszlek benneteket három
vármegyére. A ki először fölemeli kezét ellene: azé leszek én magam.
Halljátok ezt? Én magam is.
Patkós Dani hallotta ezt a szót. Két napja nem evett, nem ivott, nem
aludt már. Megviaskodott a két Ördöggel s megölte mindakettőt. Látta
menyasszonyát véresen meggyilkolva s most már iszonyú lelkiindulat
rohama alatt roskadozni kezdett teste lelke. Ő egymaga volt s ellenében
hatvan haramia és az a pokol szülöttje, az a gonosz leány. És még sem
gondolkodott egy perczig sem.
Oda robbant a haramiák közé, mint a fergeteg s rájuk dördült iszonyú
haraggal.
– A ki kezét fölemeli: halál fia!
Ment előre. A haramiák némán csináltak utat maguk között. Már csak két
lépés választá el Anikától s már emelé kardját a gonosz leány ellen. E
pillanatban Anika felsikoltott s leugorva a kőről, melyen állott,
nyílsebesen futott ki a barlang nyílásán. A rémítő meredek szélén még
egyszer megállt, még egyszer visszanézett, s midőn látta, hogy Patkós
Danira senki sem emeli karját: szó nélkül leugrott a mélybe. Testét ezer
darabra zúzva találták meg a patak ágyában.
* * *
Mire Patkós Dani kiért a meredek szélére: akkorra már Anika nem volt
látható sehol. Hanem helyette iszonyú zsivajjal jött a tordai népség
rettenetes husángokkal fölfegyverkezve. Most értek még csak ide Peterd
felől, a mikor már a két Ördögnek, Privoda kapitánynak s a gonosz
Anikának csak holttestét láthaták. De azért jó távolságban megállva a
két Ördög vára előtt, szörnyű vitézséggel fölkiabáltak a vár lakóihoz,
hogy életre-halálra adják meg magukat, mert különben kínos lészen ő
haláluk.
Patkós Dani kiállott a meredek szélére s fölismerte az ő pajtásait.
Süvegét megemelinté s midőn a zsivaj elhallgatott, ekként szólott a
tömeghez:
– Adjon isten kegyelmeteknek jó napot, édes atyámfiai és barátim. Én
vagyok ama szerencsétlen Patkós Dani, kinek jegyesét ezen kutyafia lator
haramiák elrabolták és meggyilkolták, örök kárhozat legyen érte sorsuk!
Az én jegyesem itt fekszik halva; – lelkének üdvére, isten dicsőségére
segítsenek kegyelmetek őt tisztességgel eltakarítani.
Nosza megismerték most jó Patkós Danit a tordaiak. Édes öcsém, édes
bátyám, édes jó atyámfia volt előttük, mindnyájuk előtt. Egy suhancz
meglátta a Fehér Ördög holttestét, kivette hátából a taglót s megismerte
a taglóról, hogy az Patkós Danié. Lőn most nagy rivalgás s jó Patkós
Daninak nagy dicsősége.
De ő azt nem hallotta. Bement menyasszonyához s midőn a népség kötélen,
létrán feljutott a várba: ott találták Patkós Danit szép halottja
mellett. Akkor is ott zokogott keservesen.
Hanem a haramiákat nem találták sehol. Azok szépen, tolvajúton, az
indali völgy felé elmenekültek vagy valamely sötét szakadékban elvesztek
örökre. Ha elmenekültek, békességes ember lett belőlök, mert soha többé
gonosz hírük nem hallatszott.
* * *
Patkós Dani kipihenve magát, szomorúan ballagott fel Toroczkó várába
Toroczkay István uram ő kegyelmének szemei elé. Elővevé dolmánya ujjának
kutyafüle alól a pöcsétes levelet s elbeszélte siralmas esetét.
– Nem kellesz már többé nekem édes fiam – szólt Toroczkay István uram ő
kegyelme – elmehetsz most már haza Tordára, mészároslegénynek. A
kegyelmes fejedelmünk is békét kötött, te magad is megszegted előttem
tett fogadásod, isten megbüntetett érte, a miért Szász-Fenes felé
kitértél utadból. Pedig derék vitéz voltál, áldjon meg az isten!
Hanem azért kezet fogott jó Patkós Danival s megrázta azt, mintha édes
jó attyafia lett volna. Igy bocsátá útra.
ÉJBEN, VIHARBAN.
Két imádója volt a szép Körösréthy Emminek.
Azaz: volt bizony ott több is. A Körösréthy-ház ajtókilincsének soha se
volt nyugta. Szép is volt, ifju is volt, árva is volt a lány; nem is
őrizte más, csak egy tisztes, agg nagynéni, ő is özvegy volt és
gyermektelen, a szép Emmire sok mindenféle szerencse leskelődött.
És ennélfogva sok imádó.
De igazi csak kettő. Az egyik volt Jákfalvy Sándor. Ez lett első férje.
A másik volt Felbéczy Miklós. Ez lett második férje. Emmi egyaránt
szerette mind a kettőt. Avagy talán egyaránt nem szerette.
Felbéczy Miklós szótalan, komor, hideglelkű férfiu volt. Sem őt senki
nem szerette, sem ő senkit nem szeretett. Jákfalvy Sándornak épen
halálos ellensége lett attól a naptól fogva, a mikor ő a szép Emmivel
megesküdött.
Megfogadta, hogy Jákfalvy Sándoron vagy a szép Emmin, vagy mind a kettőn
megboszulja magát.
Megtehette.
Jákfalvy nem volt szigoruan számitó üzlet-ember, Emmi pedig kegyetlenül
könnyelmű volt. Lóra és cselédre, ruhára, fürdőre és lakomára s efféle
hiábavalóságok megszámlálhatatlan seregére ezreket költött évről-évre.
Felbéczy Miklós másod-harmad kézből gondoskodott arról, hogy a szép
asszonynak legyen pénze és hitele szakadatlan.
Nem tudta ezt a világ. Nem tudta ezt Jákfalvy. Nem tudta ezt talán maga
a szép asszony sem.
Jákfalvy korán meghalt. Maradt utána egy igen szép s még fiatal
özvegyasszony és egy tizennégy éves fiu, Jenő, a gyönyörü gyermek, ki
Pesten volt épen akkor az intézetben, és maradt utána tekintélyes vagyon
rettenetes zilált állapotban.
Azt a vagyont okos embernek könnyen lehetett volna rendezni, könnyelmű
asszonynak pedig hamarosan tönkre lehetett tenni.
Emmi pedig könnyelmű asszony volt.
Hanem Felbéczy Miklós okos ember volt.
A férj halála után várt egy évig. Megvárta azt az időt, a mikor az
élvezetvágyó szép asszony akadálytalanul akarja tüzes szemeit, piros
ajkait és lihegő hókeblét kitárni annak a szellőnek, mely szerelemnek
illatát s kéjnek melegét hordozza szárnyain.
A mig a gyászév telt: addig a szép özvegy visszavonultan élt. És addig
volt pénze és hitele határtalan.
A mint a gyászév letelt: akkor a szép asszony kinyittatá falusi
kastélyának termeit, uj és fényes butorokkal tömte meg azokat, uj
kocsikat, uj lovakat és uj cselédeket szerzett és ujra megkezdé az
életet. Megtette a szükséges látogatásokat és Győrből, a közeli városból
naponként fogadta a mulatni vágyó vendégek hódoló csapatát.
Azonban egy szép reggelen elfogyott a pénz s kiapadt a hitelnek forrása.
A szép asszony ékszereit és ezüstneműit kellett a városba zálogba
küldeni, hogy legyen pénz a lakomára.
Mert nagy lakoma készült. Az ünnepelt özvegy első nevenapja a gyászév
után. Otthon volt a kis Jenő is. Szakasztott mása elhunyt édes apjának –
így szóltak a hizelgők. – És ha így szóltak a hizelgők: szavuk igazság
volt és nem hizelgés.
Sok vendég jött a vidékről köröskörül. Különösen a városból sokan
jöttek. A kocsisorban, mely fölverte a jegenyesoros útnak porát, ott
volt Felbéczy Miklós kocsija is. A nyitott kocsiban maga ült Felbéczy.
A negyven éves komor férfiu első pillanatra nem költhetett kellemetlen
hangulatot maga iránt. Magas, erőteljes alak azon a válvonalon, mely a
vidám ifju és a munkás férfiu korát különiti el egymástól. Ha azt
mondanák róla: házasulandó fiatal ember: senki se csudálkoznék rajta. Ha
azt mondanák róla: boldog férj és három gyermek apja: ezt is
természetesnek találná mindenki.
A szép özvegy nem fogadta őt feltünően. Csak oly szivesen, csak annyi
mosolylyal, mint a többit. Annyit még is mondott, mikor kezét csókra
nyujtá:
– Valahára! Isten tudja, mióta nem találkoztunk. Igen köszönöm, hogy nem
felejtett el.
– Sohase felejtettem el, – mormogá Felbéczy.
A kis Jenő a vendégsereg hullámai közt találkozott Felbéczyvel. A mint
rá tekintett: megrezzent és szemeit alig tudta róla levenni. De Felbéczy
is ismételten végig nézte a gyermeket.
A gyermek félrehivta anyját s azt mondá neki:
– Anyám, az a Felbéczy ur nagyon rossz ember, ne hívd meg többé hozzánk,
félek tőle.
Az anya nagyott kaczagott s fiának fejét-haját felborzolá.
– Bohó, mit értesz te ahhoz.
A gyermek indulatosan toppantott egyik lábával, de aztán oda ment
anyjához, átölelte derekát és azt mondá:
– Én tudom, hogy rossz ember, nekünk ellenségünk, látom a szemeiből.
– Édes fiam, ne beszélj ily ostobaságot, – szólt a szép özvegy s aztán
bement vendégei közé.
– A gyermekek gyakran esztelenek, – mondá egy barátnőjének.
Néha azonban csodálatos ösztönük van.
Midőn a lakomának vége lett: Felbéczy oda ment a háziasszonyhoz s lassu
hangon mondá neki:
– Asszonyom, ha a vendégek eltávoznak és ön kegyes lesz hozzám, igen
fontos tárgyról óhajtanék önnel értekezni – bizalmasan.
– Igen szivesen.
A vendégek eltávoztak, a hosszu és unalmas búcsuzásnak vége szakadt s
akkor a szép özvegy fölkereste Felbéczyt.
– Asszonyom, – szólt Felbéczy, – egykor nekem jogom volt ahhoz, hogy önt
Emminek nevezzem. Ezt a jogot szeretném ujra megszerezni.
A nő mosolyogva dőlt hátra a támlásszékben; valamely gyűrűvel
játszadozott, mely ott csillogott kövérke hófehér ujján s azt felelé:
– Üljön le édes Felbéczy, úgy látom, nagyon komoly dolgot akart velem
közölni, de sehogyse tudom elgondolni: mit.
Felbéczy leült szemközt a nővel s két karját összefonta mellén.
– Azt óhajtom, – mondá, – hogy ön nőm legyen.
A nő tovább mosolygott.
– No ezzel ugyan, édes Felbéczy, magyarán előállott. Igen köszönöm a
megemlékezést. De ha ön olyan szives a tizenöt-tizenhat év előtti
dolgokra visszaemlékezni: jusson eszébe az is, hogy velem szemközt a
hóditás hadjáratát a hódolat alakjában szokták meg is inditani, be is
fejezni.
Felbéczy mereven nézte a szép asszony szemeit s a vonások ama bóditó
játékát, melyet a beszéd és a mosoly a szép arczon előidézett. De azért
hideg komoly hangon felelt:
– Akkor ön asszonyom tizenöt éves volt és én huszonöt, most ön
harminczegy éves és én negyvenegy, akkor volt időnk várni és most nincs.
– Reményleni azonban most is van időnk s azt hiszem, az első rohamra
ennyi siker elég lesz.
A szép asszony csintalan mosolylyal fölkelt s távozni készült. Felbéczy
még nem mozdult helyéből, hanem elővette óráját s megnézte azt.
– Asszonyom, most hat óra van, a nap már rég fölkelt s önnek már az
álmatlanul töltött éj után nyugalomra van szüksége. De tíz percz nem
különbség. Legyen kegyes még tiz perczig helyet foglalni.
A szép asszony leült. Felbéczy folytatá:
– Én a reményt csak határozott igéret alakjában tudom élvezni. Egyedül
ön az oka, ha én az ifjukori ostobaságokból végkép kiábrándultam. Én önt
nőül akarom venni és nőül fogom venni. Pedig rövid idő alatt. Ne nézzen
olyan komolyan és olyan mereven rám, és igen kérem, ne legyen ideges.
Unalmas és gyűlöletes dolgokat fogok önnek mondani, de azért meg kell
önnek azokat hallgatni. Ön a tönkrejutás szélén áll. Igen, igen, egészen
a szélén. Csak egy lépésre van szüksége és belebukik. Sőt még lépnie sem
kell; elég, ha karom elereszti, melyben most még öntudatlanul
megkapaszkodik. Én tudom, a mai lakoma költségei honnan kerültek. Ne
piruljon el, többet is tudok. Ön ma még gondolkodik, holnap már
elhatározza a férjhezmentelt és holnapután még fényesebb háztartást
törekszik berendezni, hogy fedezze az ingadozást és csalódásban tartsa a
világot. De ez lehetetlen, meg fogja látni, hogy lehetetlen. És akkor
majd meggyőződik arról is, hogy nekünk várni tovább nem szabad. Vagy az
én nőm lesz ön minél előbb, vagy engem elutasit de végleg és e
pillanatban és akkor nem lesz neje senkinek, hanem lesz egy szegény
özvegy asszony.
Felbéczy ujra órájára tekintett.
– Még két perczünk van hátra. Ez épen elég arra, hogy elutasitson, de én
megtizszerezhetem, ha ön úgy akarja.
– Borzasztó ember ön, Felbéczy. Lehetetlen önnek most válaszolnom. Jenő
azt mondá az este, hogy ön rossz ember; ugy látszik, nem volt igazam,
midőn e szóért őt oly nagyon megfenyitettem.
– Lehet, hogy nem volt igaza. Azonban azt is meg kell mondanom, hogy
föltételeim közt van olyan is, mely a gyermekre vonatkozik. Ön
bizonyosan tudja, hogy én Jákfalvynak halálos ellensége voltam. Az a
gyermek szakasztott mása apjának. Én nem akarom és nem fogom őt
házunknál látni soha. Érti asszonyom? Házunknál soha. Tehát ez is
föltétel, mely elengedhetetlen.
A szép asszony felugrott és indulatosan felkiáltott:
– Nem, önnek neje nem leszek. Borzasztó ember.
Felbéczy Miklós nyugodtan fölkelt ülőhelyéből s közel lépett a szép
asszonyhoz.
– Asszonyom, ez a harag illik önhöz. Számitottam rá. De a harag nem lesz
örökké tartó. Egy hónap mulva ujra teszem tiszteletem. Remélem, a
gyermek akkor már Pesten lesz az intézetben.
És azzal lehajolt a szép asszony kezéhez s megcsókolta azt. Felült
kocsijába s nyugodtan elhajtatott.
A szép asszony pedig bement hálószobájába. Keresztül ment azon a szobán,
melyben a kis Jenő aludt. Megállott ágya előtt, szemeiből kicsordult a
köny s megcsókolta alvó gyermekét. Azután bement a hálószobába s azt
mondá a szobalánynak, ki őt vetkőztetni kezdé:
– Gyorsan Vilma. El vagyok fáradva s aztán az a Felbéczy rettenetesen
megharagitott.
Pár percz mulva nyugodtan aludt, mintha nem történt volna semmi sem. Még
csak nem is álmodott arról az egy hónapról, melyet számára Felbéczy
Miklós kitűzött.
Pedig ez szomoru hónap volt. Ha tengeren a viharvert hajó eresztékei
csikorognak; ha nyilás támad a bordák között, melyen szivárog be a
tenger; ha a vihar sulya alatt kormánydeszka törik, árbocz alázuhan,
legénység csüggedez s mentő hajó vagy biztos rév láthatatlan: minő kín
facsarja össze a hajóparancsnok szivét. És ha nagy családi vagyon dől
össze; ha pusztul és fogy minden, mi becses volt és erősen állott
nemzedékről nemzedékre; ha éhsovár hitelezők serege jön, hogy intsen és
fenyegessen, becsüljön és válogasson s darabonként hordja szélyel azt az
épületet, melynek jóllét a neve, mely örökbe maradt, hogy a gyermekekre
örökbe szálljon; ha le kell mondani a fényüzésről, ha föl kell hagyni a
kényelemmel, ha nem lehet tenni azt, a mi czélszerü volna, ha közelget a
nélkülözés: minő szemmel néz a jövő elé a családfő!
Felbéczy Miklós jól dolgozott és jól számitott.
A szép asszony könnyelmű asszony volt.
Midőn a kitüzött hónap letelt: a kis Jenő nem volt otthon apjának
házában, anyjának oldalánál. Messze volt, Pesten volt az intézetben.
Midőn a kitűzött hónap letelt: Felbéczy Miklós meglátogatta a szép
asszonyt.
És a szép asszony édes mosolylyal várta őt és puha, selyem, hófehér
karját nyujtá neki, hogy a szobába bevezesse, süppedő pamlagra maga
mellé leültesse s dobogó kebelét előtte kitárja.
Még az napon, még abban az órában kitűzték az esküvő idejét. Pedig ezzel
nem kellett már oly nagyon sietni. Hiszen feltörhették a boldogság
kincses házát s rabolhattak onnan gyönyört ellenőrizhetlenül.
A kis Jenőre nem gondolt egyik sem.
Őt nem hozták haza az esküvőre, sőt még csak nem is értesitették róla.
Anyja, a boldog menyasszony nem merte; Felbéczy, a boldog vőlegény nem
akarta. A kis Jenőnek nem volt szabad tudni, hogy az ő apjának halálos
ellensége mikor öleli át az ő édes anyját.
Csakhogy a kis Jenő nem volt már kis gyermek. Tizenhat éves volt már és
elszánt, mikor apjának emlékét s anyjának szeretetét kellett
oltalmaznia. Baráti kéz értesité az esküvő napjáról s ő elhatározta,
hogy haza megy és meggátolja azt.
Ostoba gyermek. Mintha Felbéczy keze el nem ért volna az intézet
főnökéig.
A gyermek szomoru komolysággal kért az intézet főnökétől engedelmet
arra, hogy haza mehessen. Az intézet főnöke hideg vérrel felelt:
– Nem engedhetem meg, Jákfalvy ur. Ősz van, hideg van, a hó is
leeshetik, felelős vagyok önért. Előbb irnom kell haza engedélyért.
– De nekem mennem kell, ha meghalok is: mennem kell.
– Nem lehet.
A gyermek elhalaványodott. Ajkai reszkettek. Fogait összeszoritá. Szemei
csillogtak, de azokból a könyet kicsordulni nem engedé. Megfordult és
szobájába távozott.
Elhatározta, hogy megszökik. De eszébe jutott, hogy a hét vége felé jár,
zsebpénze nincs. Visszament tehát a főnökhöz.
– Tanár ur, az istenre kérem, adja ki ma heti pénzem.
A tanár ismét hidegvérrel felel:
– Vasárnap a szokott időben megkapja ön pénzét Jákfalvy ur. Tudja, hogy
a rendetlenséget nem tűröm.
A gyermek zokogásban tört ki s összekulcsolt kézzel kérte a főnököt.
– Tanár ur, kedves tanár ur, tudja, hogy én sohasem vétettem senkinek,
adjon nekem pénzt, a szivem megszakad.
A főnök tudta, mire kellene a pénz. Sejtette a szökési szándékot.
– Ön beteg, Jákfalvy ur, nagyon fel van izgatva; a szolga éjjel-nappal
ön mellett fog lenni.
A gyermek megszünt sirni. Daczosan megfordult, a főnökre bevágta az
ajtót s eltávozott. De nyomban ment utána az intézeti szolga s bekisérte
őt szobájába. Huszonnégy órai benmaradás lőn a dacznak büntetése.