lépésekkel ment a haramiák felé. A ló fujt, tüsszögött, nyugtalanul
vagdalt, de a kegyetlen térdszoritás alatt csak ment előre. Patkós Dani
le nem vette szemeit a rabló népről és csak arra vigyázott, hogy lova a
szakadékba bele ne essék.
Midőn már ötven lépésnyire volt a haramiáktól, odakiáltott hozzá az
egyik haramia vastag ökörhangon:
– Megállj te barom, mit akarsz itt nálunk?
Dutzu volt ez, a kétszarvú haramiák vezetője. Ő találta ki, hogy jámbor,
veszendő lelkek rémületére miként lehet bivalybőrt és bikaszarvat
haramiafejre kötni. Ő őrizte most e helyütt a sziklahasadékot, a várhoz
vezető ösvényt.
Patkós Dani egy szót sem szólt, csak ment előre.
Egyik haramia nagyot füttyentett. A fütty hangjára valahonnan a sziklák
mögül iszonyú tülökhang bömbölt végig a völgyön. Nyilván jeladás volt ez
a várbeli haramiák részére.
A négy haramia előre szegezett dárdával állt készen. A bömbölő hangra
felágaskodott a ló s reszkető testével nem akart előre menni. Patkós
Dani belevágta sarkantyúját oldalába, s a ló fölnyerítve két iszonyú
ugrással oda robbant a haramiák közé.
Patkós Dani kezében megvillant a tagló s a kétszarvú Dutzu abban a
szempillantásban összezúzott agygyal feküdt le a ló lábai alá. Úgy
lefeküdt, soha többé meg se mozdult.
E váratlan, e képzelhetlen támadásra két haramia rögtön leugrott egy
sziklamélyedésbe, a harmadik pedig futni kezdett visszafelé. Patkós Dani
egy ugrással elérte, s taglóját balkezébe véve, jobbjával tarkón ragadta
s magához a levegőbe fölemelte a haramiát. A nyomorult pára csak hörgött
és kapálózott, minden fegyverét kiejté kezéből.
Patkós Dani megállítá lovát s iszonyu haraggal szólt hozzá:
– Szólj dög, mert odaváglak a sziklához, mint egy marok sárt. Hol a két
Ördög?
A jó Daninak nem jutott eszébe, hogy vasmarkával úgy megszoritá a rabló
nyakát, hogy az akarva sem tudott volna egy istenes hangot kiejteni.
Csak hörgött és csak nyöszörgött.
De ujra szólt a tülökhang bömbölése. S miként a mennydörgés: úgy
robogott végig százszoros visszhangja a szakadékos bérczek hajlásai
közt. A két Ördög vára ott tátongott már sötét odújával Patkós Dani
közelében s a Fekete Ördög és a Fehér Ördög onnan jött már alá
hatvanadmagával, rettenetes haragnak és gyilkos fegyvereknek hatalmával.
Patkós Dani jól látta a haramia-sereget, de azért meg nem ijedt. A
gyámoltalan rablót, a ki kezében lógott, oda vágta lova lábához s ment
szemközt, – neki a két ördögnek, a bizonyos halálnak.
VI. A KÉT ÖRDÖG LAKOLÁSA.
A Fekete Ördög jött élén a seregnek. Egyetlen fegyvere volt a
hosszúnyelű iszonyú vaskalapács, melyet úgy forgatott félkezével, mint
más a sima vesszőt. A sereg után lomhán lépkedett maga a Fehér Ördög
dárdával és mordályokkal. Dárdáját mint valami nagy szálfát vonszolta
maga után. A haramiák ujjongva, kiabálva, ugrándozva, botjaikat,
dárdáikat, puskáikat emelgetve nagy zsibajjal követték a két marczona
vezért. Látták, hogy nekik fölöstökömre is kevés lesz az az egy szál
kurucz vitéz.
Patkós Dani halavány arczczal, összevont szemöldökkel s összeszoritott
ajakkal közelgett lassan feléjök. Lovát egyenes sziklafal tövében
vezeté, hogy hátulról védve legyen. Ádáz sasszemeit le nem vette a
Fekete Ördögről. A Fekete Ördög rabolta el Susánnáját. Ennek az egy
embernek meg kell ma halni. Egyéb nem volt elméjében.
A Fekete Ördög tíz lépéssel megelőzte seregét. Lőtávolba érve megállt,
dörgő kaczagásra fakadt s kalapácsára támaszkodva gúnyolódó hangon szólt
Patkós Danihoz:
– Én vagyok Vaszili Negru héj! Én vagyok a Fekete Ördög héj! Hát te
féreg, ki vagy te, a ki meg mersz állani én előttem?
Patkós Dani elővette mordályát s egy szót sem szólva rálőtt a Fekete
Ördögre.
A lövés nem talált.
– No még egyet, hadd nyelem el golyódat, – szólt röhögve a Fekete Ördög.
Patkós Dani a súlyos mordályt oda vágta az Ördög melléhez. Az Ördög
megrendűlt, felorditott, de el nem esett. Vastag juhbőrczondrája
megmenté őt a haláltól. De most aztán két kézre fogta a félmázsás
kalapácsát.
Patkós Dani a kengyelből kivette lábait s nekiugratott a Fekete
Ördögnek. A Fekete Ördög a kalapácscsal s Patkós Dani a taglóval
egyszerre suhintott. És abban a szempillantásban földön feküdt ló és
ember egyaránt, mintha haragos villám ütött volna le mind a háromra
egyszerre.
A Fekete Ördög suhintására Patkós Dani felrántotta lova fejét. Az
iszonyú kalapácsütés a ló koponyáját száz darabra zúzta. A ló elesett s
vele együtt Patkós Dani is. De az ő taglója a Fekete Ördög fejét úgy
hasitá ketté, hogy egyik darabja ide zuhant, a másik amoda.
Patkós Dani rögtön felugrott s oda nézett a haramiaseregre. Ez a sereg,
mintha föld nyilt volna meg előtte, eszeveszett bámulással mereven nézte
a borzasztó harczot s a Fekete Ördögnek iszonyú halálát. Még maga a
Fehér Ördög is megrémült, midőn a Fekete Ördög elestét látta.
Patkós Dani oda lépett a holttesthez és sarkantyúját belevágta a haramia
arczába és egyik lábát rátette a kettéhasított főre és mély dörgő hangon
mondá:
– Nesze pokol kutyája, nesze. Te voltál az, ki az én Susánnám
elraboltad.
Magához jött a haramia-sereg. Rémítő morgással és istenkáromlással
mozdult meg, hogy Patkós Danira rohanjon.
Patkós Dani rájuk nézett s rájuk orditott, mint a vihar:
– Hát ti is itt vagytok? Egyétek meg ezt a dögöt s veszszetek meg tőle.
Óriás erővel megfogta a holttestnek két lábafejét s felhajitva azt
magasra, mint valami könnyü zsákot, úgy vágta a haramiák közé.
Öten-hatan összeestek a holttest súlya alatt.
A Fehér Ördög három ugrással ott termett a haramiák élén. Dárdavégű
szálfáját magasra emelé s ráorditott a rablókra:
Előre bitangok, fogjátok le elevenen, mert összeráglak benneteket.
S szálfájával oda mutatott Patkós Danira.
De Patkós Dani most se ijedt meg. Hátát megveté a sziklafalhoz s azt
ugyan látta, hogy itt most már meg kell halni, de azért kardját
balkezébe, taglóját jobbkezébe véve, haragos szemekkel várta a
haramia-sereget. Még sürgeté is őket:
– Ide jertek, épen ti kelletek nekem!
E pillanatban a távolból újra felhangzott a tülök bömbölése és mikor az
elnémult: messze, messze földről a túri határ felől trombitaszó
harsogása hallszott, mintha csak katonák jöttek volna onnan felől.
Hát bizony katonák voltak azok, csakhogy jó Patkós Daninak nem nagy
gyönyörüsége tellett ő bennök, a mint az később kitudódott. Pedig hát
előre tudhatta volna ő azt, ha oly nagyon nem sietős az útja s ha Mikola
László uram ő kegyelmétől nagy tisztességgel és megalázódással tövéről
hegyére mindent megkérdezett volna. De a nagy harag eszét veszté s
hebehurgya sietségben meg nem fontolá jól ő nagy dolgát.
Tudni kell ugyanis, hogy Mikola László uram ő kegyelme ama szomorúságos
éjszakának reggelén berúgtatott Kolozsvárra s meg nem állott addig, míg
amaz ármányos Steinville generálisnak, császári hadak főgenerálisának
színe elé nem juthatott. Eljutván pedig oda, érzékeny hangon és nagy
bátorsággal e szavakat mondá:
– Uram, főgenerális uram, kegyelmed, nagy panaszom vagyon. Én vagyok ama
Mikola László Szász-Fenesről, háromszázharmincz jobbágynak és szolgáló
embernek ura, ki a fölséges császár úr iránt való hívségében soha meg
nem tántorodott és soha tétovázó nem volt, és ime minden igaz hívségem
és jámborságom daczára az elmúlt éjszakán istentelen haramiák, kutyafia
rabló népek udvaromra törtek, magamat és tisztes vendégeimet halálra
keresték, szolgáimat, cselédeimet felkonczolták, édes lelkem
hitvestársamat halálra ijesztették, sok minden kincsemet és drága
marhámat elrabolták, sőt még egy szegény, ifjú leányzót is magukkal
udvaromból elragadni nem átallottak. Égre kiált a nagy istentelenség és
én jöttem főgenerális uram kegyelmedhöz, kérdve kérdvén, vajjon a mi
szegény Erdélyországunk azért tartja-e császári hadak sokaságát, hogy
ily nagy veszedelmek véres boszú nélkül megtörténhessenek?
Steinville generális megértvén ebből a nagy méltatlanság igaz okát,
biztató szavakkal csillapítani kezdé Mikola László uram ő kegyelmét, jól
tudván és elméjében tartván, hogy Mikola László uram egyike az ország
főembereinek. Mikoron pedig azt is megértette volna, hogy kik volnának
ama gyilkos haramiák s hogy ezek az elmúlt éjszakán a császári hadnak
két tiszti emberét is, tudniillik a kapitányt és a zászlótartót,
felkonczolták, haragra gerjede nagy hirtelen s erős hangon parancsolá az
oldalálló tisztnek:
– Hívjátok elém Privoda kapitányt.
Az oldalálló tiszt azt felelé, hogy Privoda kapitány a mult estén kiment
Szamosfalvára.
Steinville generális erre a következő parancsot intézte az oldalállóhoz:
– Egy lovas legény lóhalálában Szamosfalvára megyen s Privoda kapitányt
rögtön beszállítsa. Huszonnégy lovas készen álljon, húsz szekeres
előálljon s száz rácz hajdú szekerekre ülvén, a huszonnégy lovassal
nyomban elinduljon s két huszonnégy óra mulva a két Ördög élve-halva
kezemben legyen és a haramiák ágra akasztassanak.
Igy szólott a parancsolat Mikola László uram ő kegyelmének füle
hallatára. Meg is elégedett ő a parancsolattal s nyájasan megköszönvén
Steinville generálisnak szivességét, az atyafiaknak rövid meglátogatása
után nyomban visszaindult Szász-Fenesre, a holott is találá Patkós
Danit, ki azonban szívének nagy haragja és búbánata miatt Steinville
generális rendeleteiből semmit előre meg nem tudhata.
Privoda kapitány pedig Szamosfalváról nagy sebten Kolozsvárra nyargalt,
legényeit, haramiáit felülteté, szekerekkel gyors hajtásban elindula, s
mire leszállt az öreg est, akkorra már elhagyá a bányabükki havasokat s
elérte a komjátszegi nyilás torkolatát. Itt megpihenteté lovait és
legényeit s tizenkét lovas legényt késő éjjel elindíta, hogy Tordára még
hajnalban bejutnának, tordai városbiró uramat fölriasztanák s minden
fegyverfogható őrséggel és egyéb bátor emberekkel, csőszökkel és
hajdúkkal egyetemben az Aranyos völgyén, tolvajúton fölkerülve, a
hasadéknak peterdi nyilását elállanák s ekként a két Ördögöt és haramia
seregét a hasadékba bérekesztenék, hogy onnan senkinek menekülése,
hanemha madárszárnyakon, ne lehetne. Jól számított Privoda kapitány. Ő
tolvaj elméje ügyes volt már az ilyen praktikákban. Jól tudta, hogy
nemes Torda városának polgárai a minapi fosztogatás miatt is a két
Ördögre fel vannak dühödve, s biztosra vélte már a két Ördög
veszedelmét. Szinte mosolygott, ha elgondolá, miként fogja ő a két
haramiavezért mázsás vasba verve Steinville generális elé állítani – két
huszonnégy óra alatt. A tizenkét lovasnak a tordai segítséggel Peterd
felől délelőtti tíz órakor kellett a hasadékot elzárni, ő maga is az ő
ráczaival és lovasaival ugyanekkor levén indulandó a túri határ felől.
Ime tehát az ő serege volt az, kinek megérkeztét jelenté a haramia őrnek
tülök-bömbölése. Az ő lovasainak trombitahangja harsogott a küzdő felek
fülébe a sziklahasadék szirtoszlopai közül.
De jó Patkós Dani nem hallá meg sem a tülökhangot, sem a trombita
harsogását és ő nem látta meg Privoda kapitány marczona seregét. Ő csak
a Fehér Ördögöt látta maga előtt dárdavégü rettenetes szálfájával s
haramiaseregével, és csak annak hangját hallá, a mint a rohamot
vezényelte. Ő rá nem ért arra, hogy szeme füle másra is vigyázzon, mint
azokra, kik életére törtek.
Nagy lőn azonban bámulása, midőn látta, hogy a Fehér Ördög megáll, hátra
tekint, a rohamot abba hagyja, magas kőre ugrik s aztán egy pillanat
múlva elorditja magát.
– Hóhó! megálljatok! Utánam föl a várba!
E szavak után sebes bakugrással futott a barlang feljárója felé.
A haramiasereg, a mint vezérének hangját hallá s futamodását észrevette,
nosza sietett ő is el nem maradni vezérétől. Patkós Dani csak azon vette
észre magát, hogy egyedül áll a sziklafal tövében s hogy ellenség nincs
mellette, nincs előtte, sem közelben, sem távolban. A ki volt és a ki
volna: az fut előle eszeveszetten.
Nosza ő sem vala hát rest, utána iramla a futó seregnek s taglóját
suhogatva kiáltá utána:
– Megálljatok hé, ribancz ebek! Megálljatok egy kissé, hadd verlek agyon
benneteket.
De bizony azok szót nem fogadtak, csak menekültek gyorsan föl a várba.
A Fehér Ördög már fele útján járt a följárónak s nyilvánvaló volt, hogy
mindjárt megmenekül s őt Patkós Dani taglója el nem éri. Lehetett már
Patkós Danitól vagy százötven lépésnyire.
Patkós Dani ekkor megállt, megfeszité két hatalmas lábát, feje körül
kétszer megpördíté rettenetes taglóját s czélba véve a Fehér Ördögöt,
utána hajítá azt.
Nagy búgással repült a tagló a levegőben mint halálmadár, fénye
levillogott a futó haramiákra s iszonyú csattanással oda csapott a Fehér
Ördög háta közepébe. A Fehér Ördög nagyot bődült, állóhelyében
megfordult, szálfáját magasra tartá, kezét még egyszer kinyújtá s aztán
arczra esve, a feljáró sziklának magasáról rémítő zuhanással legörgött a
mélybe. A tagló még akkor is hátában volt, mélyen beleragadva
kettéhasított gerinczébe.
A futó haramiák nem tudták, mi történt. Csak azt látták, mikor a vezér,
mintha villám sújtotta volna le, élettelen zuhant le a hasadék fenekére.
Egy pillanatra megdermedtek, kétségbeesésük ordítása messze betölté a
sziklanyilást s aztán felocsudva, még rohamosabban kapaszkodtak fel a
barlangvár odujához, egyik a másikat taszigálva le a mélybe. A kurucz
vitézre nem gondolt többé egyik se.
De gondolt Anika, az istentelen boszorkányfajzat.
Régóta ott állott ő már a feljáró tetején, a barlangvár kapujában, nagy
négyszögü kő csúcsán. Tüzes két szemére, piros orczájára oda tűzött a
nap sugara. Piros viganóját, islógos ingvállát, fekete fényes
hajfürteit, haja fonatának hamiskás szalagjait ott lobogtatá az enyhe
déli szellő. Úgy állott ott a magasban mozdulatlanul, mint ártó csillag.
Szemeinek tüze oda tűzött egyenesen jó Patkós Daninak deli termetére.
Látta a rettentő harczot. Merev szemekkel bámult oda, mint a hiúz az
eleven zsákmányra. Arcza piros volt a csattanásig, keble pihegett a
feszülésig, egyik lábát előbbre tette, mint a másikat, mintha harczra,
birokra akart volna kelni valakivel, a ki bántja; valamivel, a mi üldi;
tán a haraggal, mely czikázott szíve körül; tán a félelemmel, hogy
elveszti gonosz párját; tán a sajnálattal, hogy vége lesz a szép kurucz
vitéznek; tán a szerelemmel, a mélységes, pokoli szerelemmel, mely
ellenállhatlanúl gyúlt szivében az ifjú bajnok, deli bajnok rettenetes
hatalmának látására.
A Fekete Ördögöt nem sajnálta. Hadd essék el, hadd okádja ki dühös
lelkét, hadd legyen a haramia-seregnek egyetlen feje, a ki csak ő rá
hallgat, és egyetlen szíve, a ki csak ő neki szolgál. Hadd ne osztozzék
kincsben, hatalomban, dicsőségben ő vele senki.
Látta a haramia-sereget Patkós Daninak rohanni. Látta a Fehér Ördög nagy
szálfáját s látta onnan a magasból, a mint a kurucz vitéz megveti hátát
a kősziklának és süvegét szemére vágva, két kezében két iszonyú
fegyverrel oly rendületlenül áll a haramiák előtt, mint a szikla-torony,
melyhez támaszkodik. Ezt már nem nézheté magánosan, ehhez már társat
kellett fognia.
Beugrott a barlangvárba, belódult az oltáros odúba, ott feküdt a
szerencsétlen rablott leányzó kőágyon, halaványan, lázban, betegen,
lelke törve, szíve szakadozva, halálra elszánva, mint letépett
virágszál, melyet vihar leszakasztott, barom lába sárba tiprott s
melynek színe és illata meghalt örökre.
Vállon ragadta Susánnát s kivonszolta magával a barlang kapujához, a
magas kőre.
– Oda nézz, oda nézz, kit látsz te ott, mit látsz te ott?
Susánna oda pillantott a harczolók felé. Észrevette Patkós Danit, az ő
jegyesét s az ő jegyesének halálos veszedelmét. Mereven nézett, hajához
kapott, felsikoltott s aztán eltaszítván magától Anikát, visszafutott
odújába, oda esett kőágyára s arczra fekve zokogott, zokogott
keservesen.
De nem látta, de nem hallotta ezt senki. Anika nem ment utána, csak
nézte, nézte, lélekzetét visszatartva, keselyü szemekkel nézte a
viadalt. Hallotta a tülöknek bömbölését, trombitának harsogását, látta
Privoda kapitány közelgését s a Fehér Ördögnek és seregének
megfutamodását.
Pokoli kéjnek tüze forrott ereiben, midőn látta, hogy a deli bajnok el
nem szalad, hanem megkergeti a szaladókat. Hallotta szavának
mennydörgését s látta, a mint a rettenetes tagló zúgva, búgva repül át a
légen és sújtja halálra a Fehér Ördögöt. Most jutott eszébe, hogy a deli
bajnok bizonyára a rablott leány vőlegénye. Ördög volna, angyal volna,
nem lehetne ilyen erős, ilyen bátor. Csak szerelmes vőlegénynek lehet
ilyen szíve szerető párjához.
Tőrét előrántá s egy pillanatig azt gondolá: neki meg kell ölni a
rablott leányt. Őt és egyedül csak őt magát találja a kurucz vitéz
életben és senki mást. Az iszonyú gondolat súlya alatt piros ajkai
megnyiladoztak s hófehér fogai közt sziszegve játszott, gyenge habot
vert gonosz indulatnak viharos mozgása.
Tőrét visszatette hüvelyébe s gyorsan, könnyen, repdeső szökéssel, mint
a madár, mint a zerge, futott le a sziklajárón. Észrevette, hogy Patkós
Dani nem ügyel Privoda kapitányra, s ha nem vigyáz, rögtön, nyomban rácz
haramiák fogják el őt. Futott, futott lefelé, széttaszigálta maga elől a
menekülő haramiákat s oda rebbenve Patkós Dani mellé, megragadta annak
vas kezét.
– Jőjjön, jőjjön kelmed, kurucz vitéz uram, én velem, én hajlékomba,
ihol la Privoda kapitány, nyomban nyakunkra hág.
S húzta magával Patkós Danit.
VII. MENYASSZONYÁT MÉGIS MEGTALÁLTA.
Patkós Dani csak akkor tekintett Privoda kapitányra s annak marczona
seregére. Nem voltak már távolabb kétszáz lépésnyinél s puskáikat,
mordályaikat kezdték sütögetni Patkós Dani felé, a menekülők felé.
Privoda kapitányról Anikára veté szemét Patkós Dani.
– Susánna hugomat keresem – szólt, – hát te leányzó, mit keressz itt?
– Kelmedet keresem, jőjjön, jőjjön gyorsan, az a másik leány oda fenn
van a várban.
Patkós Dani e szóra rohamos sietséggel futott fel a sziklajárón, még
Anika is alig tudott nyomában haladni. A menekülő haramiák bámészan,
gyáva meghunyászkodással adtak neki helyet maguk között. Két vezérüket
megölte, Anika volt vezetője, még gondolatban sem mertek véteni ellene.
Mire fölértek a magasba: akkorra már Privoda kapitány serege nagy
félkörben körülállta a feljáró alját s maga Privoda kapitány magas lovon
ülve, kézben kivont karddal, erős, harsány hangon így kiáltott fel a két
Ördög várába:
– Rablók, kuruczok, haramiák, hitvány kutyák! Fölséges császár
parancsolatja szól hozzátok. Pénzt, kincset, fegyvert, minden drága
marhát adjatok ki tüstént; vezérteket élve, halva adjátok kezemre,
magatok pedig kényre-kegyre jőjjetek le s boruljatok lovam lábaihoz.
Különben kifüstöllek benneteket s a ki ellenszegül, száraz ágon szárad
meg pokolnak örömére.
Patkós Dani ott állott a magasban a barlang nyilásánál, mellette
oldalánál Anika. S Anika felelt Privodának.
– Nem parancsol nekünk sem a császár, sem a generális, sem te magad
ribancz. Pénzünk, kincsünk, fegyverünket ki nem adjuk, magunk szereztük,
magunk is birjuk; ha kell neked: jere érte, czipellőmnek sarkára
fogaidból veretek patkószeget.
Patkós Dani csak hallgatá e gonosz szót s csak nézte az ádáz leányt. Nem
szerette hallani a beszédet s maga szólt le Privoda kapitányhoz.
– Privoda kapitány, én vagyok Patkós Dani, Toroczkay István uram ő
kegyelmének belső embere, kegyelmednek pedig halálos ellensége. Állok
kegyelmed szolgálatára mindenkor, de most nem, mert most egy dologban
járunk. Én megöltem Vaszili Negrut, a Fekete Ördögöt és Balyika Niktát,
a Fehér Ördögöt, hogy egy szegény hajadon leányzót, kit Szász-Fenesről
elraboltak, megszabaditsak. A két Ördögöt megtalálja kegyelmed, ott
feküsznek a kövön. Innen tehát most már menjen el kegyelmed békességgel,
itt most már jó emberek vannak, majd hírt adok kegyelmednek, mikor
lészen találkozásunk.
Privoda kapitány visszakiáltott:
– Kutya vagy, nem ismerlek. Társaidat felakasztatom, magadat karóba
huzatlak, úgy nyúzom le bőröd. Azokat a becstelen fehér személyeket
pedig meztelenen hajtom be Kolozsvárra, úgy adom át a bakónak.
Patkós Daninak e szavakra megszédült a feje. Iszonyú gondolat villámlott
agyán keresztül. Privoda kapitány most őt is haramia számba veszi s vele
is, Susánnával is, ha teheti, akként bánik, mint a hogy mondja. Hiszen
ő, ő nem fél, de Susánna, de Susánna! Majd leesett onnan a szikla
tetejéről, mikor azt elgondolá.
Keserű haraggal nézett szemközt Privodával. Ez volt az ő sorsának
rosszra forditója, boldogságának, jövendőjének megölője. Ez gyilkolta
meg pakulárjait, ez rabolta el lábas jószágát, e miatt kellett megválni
Susánnájától; azért lett ő kurucz, hogy ezzel az emberrel találkozzék.
És még most is, annyi keserű harcz után, midőn a két Ördögöt megölte már
és Susánnáját haza vihetné, szerelmébe foglalhatná, lelkébe temethetné,
most megint ez az ember áll útjában. A szélvész nem ordít úgy, mint
ordított az ő szívében a féktelen düh, mikor ez emberre nézett. Kedve
lett volna egymagában egy szál karddal lerohanni s szétdarabolni azt,
vagy szétdaraboltatni magát általa.
De míg Patkós Dani így évődött, Anika, a boszorkányfajzat nem nyugodott.
A sziklafeljárónak fent a barlang szájánál volt hét kőgrádicsa. E hét
darab nagy lapos kő egyetlen kődarabon nyugodott, mely, ha kimozdul
helyéből, mind a hét grádicsnak le kellett zuhanni helyéből, és ha
lezuhant: akkor emberi teremtésnek lehetetlen volt a barlangba bejutni.
A nagy forgó kődarab alatt lyuk volt vájva és a lyukba lőporos szaru
volt elhelyezve. Csak a két Ördög tudta ennek titkát és Anika. Csak fel
kellett lobbantani a lőport, hogy valamennyien mentve legyenek.
Privoda szavára Anika nem felelt semmit. Hanem befutott a barlangba s
kihozott onnan újjnyi hosszu puha pudvát s csiptető közt kis parazsat.
Olyan gyorsan járt, senki se vette észre, mit akar. Lefutott a hét
lépcsőn, leguggolt egy pillanatra, a taplót beszorítá a szaru szájába s
meggyújtá azt. S ekkor felugorva ismét Patkós Dani mellé, oda vonszolá
azt egészen a barlang szájához.
– Jőjjön kegyelmed, ide álljon, ide erre a sziklára. Földrengés lesz
mindjárt, nagy lesz a veszedelem egy pillanat alatt.
Patkós Dani önkénytelenül engedelmeskedett az ördöngős leánynak s oda
állt, a hova állította őt. Anika ekkor elébe állva s két kezét csipőjére
téve, éles, harsány hangon lekiáltott Privodához:
– No most már jertek, bitangok, ha van bennetek bátorság. Majd meglátom
Privoda, te rácz eb, van-e olyan hosszú a kardod, mint a nyelved, elér-e
idáig?
Privoda kapitány azzal felelt e csúfondáros szavakra, hogy mordályával
czélba vevé Anikát s miután a lövés eldurrant, az a gonosz leányzó pedig
elkaczagta magát, de el nem esett: Privoda rögtön kiadá a parancsot rácz
haramiáinak, hogy a feljárón menjenek föl s foglalják el a két Ördög
várát. Dühös volt, káromlá az istent és annak szentjeit s toporzékoló
lovával oda állt a feljáró aljához, hogy ráczai saját élő és haragvó két
szeme előtt vonuljanak föl a rohamra.
Jó Patkós Dani látta a veszedelmet, nem ügyelt Anikának eszeveszett
kaczagására, hanem dörgő hangon bekiáltott a barlang üregébe a tétovázó
haramia sereghez:
– Előre legények! Tizenöt ember dárdával és muskétával ide áll mellém,
harmincz ember tölti a muskétát, a többi pedig készíti a szerszámot és
fegyvert. A ki szót nem fogad: két kezemmel vágom innen le lábainál
fogva, mint a patkányt.
Zúgott a hang az üregben, mint a mennydörgésnek hangja s a haramiák
eszeveszetten ragadták fel fegyvereiket, hogy a parancsot teljesítsék.
Tizenöt embernél több nem fért a barlang nyílása előtti sziklalapra s
kétannyi is oda tolongott, hogy Patkós Dani rájuk valahogy meg ne
haragudjék. Csaknem egymást taszigálták le a hasadék mélyébe.
Dörgött a muskéta a völgyben s a golyók ott fütyörésztek Patkós Dani
feje körül a sziklaoldalon; jött fölfelé a rácz, negyven-ötven egymás
után, Privoda kapitány onnan alulról, ló hátáról harsány hangon riogatta
őket. Szentül hitte, hogy a tordai mészároslegénynyel végkép leszámol ma
– úgyis oly sok volt már a rováson.
De bizony nem lett abból semmi.