Rábamike messze van. Pénze nincs, éjjel-nappal mennie kell, hogy
gyalogszerrel idejében otthon lehessen.
Veszteni való ideje nem volt. Intézeti társaitól összekéregetett három
forintot. Tudta, hogy Komáromtól Győrig egy forintot kell fizetni a
vasuton. Egyebet nem tudott az egész utból s annak költségeiből. Ezzel a
pénzzel s ezzel a tudománynyal kiszökött az intézetből.
De csak másnap délben, mikor a szolga ebédre ment. Hirtelen magára ölté
felöltőjét s kisurrant az intézetből. Futott a Dunapartra.
Itt kérdezé, merre kell menni Komáromba. Mondák neki: Vácz felé.
Egyuttal utasiták, hol keressen váczi kocsit.
Keresett és talált. Alkonyat fele indultak el, pénzecskéjének egyharmada
kocsifuvarra ment, de este tíz órakor Váczra ért.
Sötét volt, mint a sírban. Rideg szél csapkodott, hideg, őszi eső
permetezett és a gyermek mégis jóéjszakát kivánt fuvarosának s tovább
indult.
A fuvaros és neje összenéztek a folyosón a lámpafénynél. S a nő szólt:
– Menjen már kend az után a szegény gyermek után, hova menne az ilyen
este?
A fuvaros utána ugrott.
– Héj, urfi, hová indul?
– Komáromba.
– A pokol fenekébe! Messze van az. Ebben a sötétben, szélben, esőben,
még a városból se tud kimenni.
A gyermek ment tovább, mintha nem hallotta volna a szót.
– Jőjjön csak vissza, nálunk alugyék egyet, ha hajnalban indul el:
tovább ér.
– Köszönöm bácsi, de nekem mennem kell.
A fuvaros nem szólt többet, karon fogta s bevitte a szobába.
– Adj neki, – szólt – valami meleg ételt, asszony, hiszen máris majd
megveszi az isten hidegje.
A gyermek halvány volt, az igaz. Jó izüen költé el a szegényes ételt, de
azért ülőhelyében elnyomta az álom. A jó emberek padkára fektették,
vánkost tettek feje alá s bundával betakarták.
Korán reggel utnak indult. Csak úgy gyalogszerrel. Nem volt megedzve a
hosszu gyalogláshoz. Estére kelve alig tudta lábait fölemelni, talpát
feltörte a szokatlan erőfeszités, erőfogyottan, tántorogva ballagott
tovább. Ruhája át volt ázva, teste-lelke át volt fázva, midőn Komáromba
késő este megérkezett.
Oda vetődött a Dunapartra, a szigettel átellenben. Keresett korcsmát, a
hol magát meghuzhatná. Vendéglőbe nem mehetett. Utolsó forintját a
vasutra tartogatá. A nélkül haza nem érhetett volna. S azon kivül már
alig volt néhány krajczárja.
Egy kocsmában még gyertya égett. Belépett oda. Egy asztal körül négy-öt
tisztes polgár beszélgetett s iddogált. Közel hozzájuk leült. Olyan jól
esett fáradt testének a pihenés és meleg szoba. Éhes is volt, de az
éhség nem jutott eszébe a kimerültség miatt.
A beszélgető polgárok felváltva nézegették a gyermek nemes arczát s
finom, urias, de átázott öltönyét. Egyik megsajnálta és megszólitá:
– Hová való öcsém?
– Rábamikére.
– Honnan jön?
– Pestről.
A polgár elgondolkodott s aztán kérdezé:
– Van éjjeli szállása?
A gyermek elpirult arra a gondolatra, hogy sem pénze, sem szállása.
Büszke volt. Inkább meghalt volna, mint megvallja az igazságot.
– Igen is van, – felelé, – itt a közeli vendéglőben.
– No ugy jól van, szivesen adtam volna különben éjjeli szállást.
Az idő lassankint éjfélre járt, az emberek eltávoztak s a gyermek maga
maradt. A vendéglős azt mondá neki:
– Tessék kimenni, bezárjuk a kocsmát.
A gyermek kiment az utczára.
Künn vihar tombolt. Fekete felhőket kergetett az égen, vagdalta le a
háztetők cserepeit s a sziget fáin s a folyamnak hullámain iszonyu
zugással törtetett át.
A gyermek nem maradhatott a falak árnyékában, a tetőcserepek agyon
verték volna. Ki kellett mennie a nyilt Dunapartra, a viharnak
akadálytalan sodrába.
Érezte, hogy meg kell fagynia, ha nem mozog. Rázta a hideg. A szél, mint
borotva, hatott át ázott öltönyein. Minden tagja reszketett, mint a
falevél. Megkisérté gyorsan járkálni. Lehetetlen volt. Kimerült,
kifáradt lábait alig tudta fölemelni. A szél úgy taszigálta, a föld, a
sár úgy vonzotta magához. Olyan jól esett volna lefeküdni.
A lefekvés a halál. Neki élnie kell és édes, szerető anyját megmentenie.
E gondolat keserü elszántságot szított föl szivében. Karjaival
végigdörzsölé termetét s aztán fejét fölemelve utolsó erőfeszitéssel,
gyors léptekben járkált föl és alá a viharban.
Azt hivé, képes lesz így kihúzni az éjszakát. Csalódott. Negyedóra mulva
elhagyta ereje s egy rohama a szélnek földhöz sujtá.
Ijedten ugrott föl abban a pillanatban, de a mint folytatni akarta a
gyorsabb mozgást, érezte, hogy lábai nem birják.
– Istenem, istenem, mit csináljak? – s el kezdett zokogni és tántorogni.
Az órák éjfélt ütöttek. Az őrváltás hangja oda hatott hozzá a várból.
Mikor lesz még reggel?
Bement az utczák tömkelegébe. Hátha találna nyitott házat, kocsmát vagy
kávéházat. Nem talált. Messze menni nem is merészelt, eltéveszthetné az
utat, vagy a szélhajigálta kövek agyonverhetnék őt.
Falhoz támaszkodva kivánszorgott ujra a Dunapartra. Nem találkozott
egyetlen élő lénynyel. Még az utczai eb is jó tanyát keresett. Eszébe
jutott, hogy ő a hid végén a szigetben este egy kis házat látott.
Valamely indokolhatlan sejtelem azt sugta neki, hogy e házban jó emberek
laknak s azok ő rá várakoznak.
Oda indult. Átvánszorgott a hidon. Megtalálta a kis házat két óriási
jegenyefa között. Az a kis ház kis kápolna volt. Fülkéjében a Megváltó
képe reszketett halavány mécs világánál. A hullámok csapkodása s a
jegenyék zugása pokoli zajt támasztott. De a gyermek nem hallá a zajt.
Nézte a képet. Addig nézte, mig a küszöbre le nem roskadt. Fejét falhoz
támasztá, fáradt lábait a fagyos sárba kinyujtá, elszenderült.
Tán egy óráig alhatott. Akkor fölébredt. Láza volt, fogai vaczogtak,
egész teste reszketett. Ugy tetszett neki, hogy e helyben nem tudja
kihuzni az éjszakát, hogy itt meg kell fagynia.
Ujra fölkelt. Azt gondolá: reggel lesz már. Elindult be a városba. De
csak a hid közepéig tudott menni. A híd közepén zárt fafalból állott a
korlát. Itt leült. A korlátfal árnyékában nem érte a szél.
Itt sem maradhatott. A vihar bőgött feje fölött s a híd ropogott,
recsegett, ingott, mintha minden pillanatban össze akart volna omlani.
Nem félt a haláltól már, de abba a sirba még se akart temetkezni,
melynek hullámai ott zúgtak, csapkodtak alatta. Hisz igy az ő jó édes
anyja azt sem fogja tudni soha, hogy egyetlen gyermeke hova lett, hova
sodorta el a hullám.
Fölvánszorgott. A híd karfáin át látta, hogy a parthoz hajók vannak
kikötve. Nagy gabonaszállitó hajók, melyek tán kijavitásra várnak.
Egynek, a legbelsőnek nyitva volt ajtaja. A sötétség, mely ez ajtón
kikandikált, egy ötletet támasztott lázas agyában. Hát ha e hajó
árnyékot és meleget adna neki?
Lebotorkált a part meredekjén. Bement a szélső hajóba, mely félig
vizben, félig a parton feküdt. Ez nem adott árnyékot. Ajtaja be volt
szegezve. Onnan átlépett a másik hajó előrészébe. Ez már tánczolt
szakadatlan. A vihar és a hullám tánczoltatták. Ennek ajtaja is be volt
szegezve. Át kellett mennie a harmadik hajóra. De ennek előrésze messze
esett tőle.
Végső erőfeszitéssel fölemelt egy deszkát s átveté azt a harmadik
hajóra. És rálépett a deszkára. Egy hullámcsapás szétvágta a két hajót,
a deszka lecsuszott s ő lezuhant a vízbe.
De eszméletét nem veszté el. Sőt e pillanatban erőt érzett karjaiban.
Egy lelógó kötélfoszlányt talált véletlenül megragadni s felmászott oda,
a hova eljutni törekedett. Ott volt végre a harmadik hajón, a nyitott
ajtónál.
Benézett a hajóüregbe. Iszonyu sötétség volt ott s élő hangoknak
borzasztó zaja. Éles sikoltások, elhaló fohászok, meg-megujuló jajhangok
durva, haragos morgással, ütlegeknek csattogó neszével összevegyülve s
egymásután váltakozva kaczaj és zokogás és halálhörgés szakadatlanul.
Kezei görcsösen kapaszkodtak az ajtófélfába. Haja felállott. Lelkét
rémület fogta el. Kerekre nyilt szemekkel bámult a sötétségbe, melyben
nem látott semmit, de a melyben gyilkos rémalakok haláltusájának
lélekdermesztő zaja harsogott.
Lassanként magához tért. Észrevette, hogy e rémes tünemény csak lázas
agyának gyötrelmes vergődése. A szél az csak, mely a roncsolt hajónak
ezer nyilásán át üvölt-süvölt és hajigálja és csattogtatja a hajóüregben
az ott heverő fadarabkákat. A szél és a hullám, mely dobálja a
hajótestet.
Bement a nyitott ajtón. Az ajtó szögletében tapogatott. Ott nem fujt a
szél, ott árnyékban lehetett. És ott talált egy rongydarabot, szegény
koldusnak öltönye foszlányát, melylyel lábait betakarhatta.
Az éhes és beteg gyermek ott aludt el. Viharzugásnak, hajórecsegésnek,
hullámcsapkodásnak, a sötétség borzalmainak zenéjénél. És ha vihar
elszakitja a hajókötelet s elsodorja, összetöri nyugvóhelyét? Annál
jobb. Most már nem rettegett a haláltól.
Reggeli szürkület volt, mikorra fölébredt. Fázott, didergett, kimerült
volt most is, de mégis erősebb, mint éjszaka. Fölkelt, ruhája is kissé
megszikkadott, lábait még nehezebben vonszolta, mint tegnap, de azért
kimászott a partra s bevánszorgott egy épen akkor felnyitott utczai
korcsmába. Oh mily jól esett most e piszkos, pálinkabűzös korcsmának
fülledt, de meleg levegője.
Éhezett. Megszámlálta pénzecskéjét. Forintja megvolt a vasutra. És még
volt pár krajczárja száraz kenyérre. Kért kenyeret és egy pohárka
pálinkát. Azt hallotta, hogy az meleget ad. Megitta. Majd megfult tőle.
Tagjai elzsibbadtak, agya elmámorosodott, alig tudott a vasuti
indóházhoz elbotorkálni.
Végre fenn ült a vasuti kocsiban. Fejét kezére támasztá s elaludt
nyomban. Csak Győrben ébredt fel. Lázban reszketve, éhesen. Alig tudott
a vasuti kocsiból kiszállani. Itt már tudta az utat s nyomban elindult a
város vége felé.
Közelgett az alkony, mire kiért a város végére. Egy fabódéban utolsó
pénzén vett egy darabka kenyeret. Ezt rágicsálta a város végén, midőn
utolérte őt egy szegény meszesember rossz gebéivel. Alig hallható hangon
kérte a szegény embert, vigye magával Rábamikére. A szegény ember
megengedte, hogy vele együtt mehessen a kocsi mellett.
Ez is valami volt. A lőcsbe megkapaszkodva vonszoltatta magát. Saját
lábain már megállani sem tudott. Végre elveszté eszméletét s elterült a
sárban. Utolsó szava ez volt:
– Édes anyám!
* * *
– – Hej az édes anya, a könyelmű szép asszony lakodalmát ülte. Szólt a
zene, folyt a pezsgő, harsogott a jókedv a mikei kastélyban. Az urnő, az
uj menyecske világos rózsaszinü ruhában járta a tánczot. Felbéczy is
boldog volt már, arczáról eltünt a komorság s mosolyogva fogadta el a
nászvendégek hamiskás üdvözleteit. A szép asszonyt most már nevezheti
Emmijének. Megadta rá az engedélyt a pap.
A daczos gyermek későn érkezett. És mikor megérkezett: nem volt már
többé daczos gyermek. A szegény meszesember ölében vitte be az
előszobába az eszméletlen gyermeket.
– Ihol la, meghoztam a szegény urfit, nagyon beteg. S letette őt egy
pamlagra.
A cselédek nagyot sikoltottak. A sikoltásra kijött Felbéczy s fölismerte
a kis Jenőt. És kiáltá harsány hangon:
– A kocsis fogjon be, ezt a kölyket vigye rögtön Győrbe, addig pedig
vigyétek ki az istállóba.
És visszafordult és visszament kegyetlen, komor arczczal. A szép asszony
kérdé tőle: mi történt?
– A Jákfalvy kölykét vitetem Pestre. Engedelem nélkül tolakodott ide.
A szép asszony fölsikoltott és elájult. Mégis csak édes anyja volt annak
a gyermeknek.
* * *
Tíz év telt el.
A kis Jenő délczeg ifju lett tíz év alatt. De az apai és anyai hajlékban
soha többé meg nem fordult.
A könnyelmü asszony könnyelmü asszony maradt. És magával ragadta a komor
férjet, ki a szép asszony szeszélyeinek sem parancsolni, sem ellenállani
nem tudott. Tíz év alatt koldussá lett mind a kettő. A férj vagyona csak
ugy semmivé lett, mint a nőé. A nagy romlásból nem menekült meg semmi,
csak a tobzódó boldog éveknek édes emléke. Sőt még ez sem. Azt az
emléket keserüvé tette a nyomor, melylyel Felbéczy és hervadó neje
kényszerült Rábamikét és Győr vidékét elhagyni s más vidékre költözni.
Jákfalvy Jenő soha sem feledé az éjt, melyet Komáromban el kellett
töltenie. Tiz év óta meg nem fordult azon a helyen. De ama borzalmas
éjszakának tizedik évfordulóján ismét ott akart lenni azon a helyen.
Nem éhezve, nem fázva, hanem jó téli öltönyben s kellő esti lakoma után
ment ki a Dunapartra ugy tizenegy óra tájban, mikor már a város
lenyugodott.
Sötét éj volt, mint akkoron és a vihar ép ugy tombolt, mint akkoron. A
híd ép ugy recsegett, ropogott és ingadozott s a folyam sötét hullámai
ép oly kinosan hánykolódtak, mint akkoron.
Jákfalvy Jenő átment a hidon a kápolnához. A jegenyefák már nem álltak
oly sürüen, mint tiz év előtt, de a sziget fái ép úgy zugtak és
vonaglottak a viharban, mint tiz év előtt.
Oda támaszkodott az ajtófélfához és eszébe jutottak gyermekkora és
gyermekkorának szenvedései, melyeket Felbéczy okozott. Oh mily
határtalanul szerette ő édes anyját és édes anyja is őt. Erről szentül
meg volt győződve. Az a rossz ember, az a Felbéczy zárta el őt az anyai
szeretettől s készité a szomoru sorsot édes anyjának számára. Ezen sem
kételkedett egy pillanatig sem. A szép asszony könnyelműségét nem vette
észre a jó gyermek.
Szomoru merengéseiből éles sikoltás hangja zavarta föl. Éles, átható női
hang, melyet nem kaphatott el a vihar nyomtalanul.
Jákfalvy oda ugrott a hid végéhez s egy sötét testet látott a hidról a
vizbe zuhanni.
Villámgyorsan hányta le felöltönyét s rohant a vizbe a szerencsétlen
után. Erős, edzett uszó volt s egy percz alatt elérte a vízbe fulót.
De nem egy volt az, hanem kettő. Férfi és nő összefogózva görcsösen. A
mint közelükbe ért, a mint a hullám fölveté őket, a mint a hold egy
szempillantásban oda világitott: Felbéczy arczát ismerte föl a férfiban.
Rettentő dühre gerjedve, vasmarokkal szoritá meg a haldokló férfi nyakát
s tépte le karjait a nőről. És aztán lábaival lelökte őt a Duna
fenekére. És aztán fél kezével nyalábra fogva a hölgyet, kivonszolta azt
a partra, a kis kápolnához. Nem a szép asszony volt ez már többé, hanem
a vezeklő nő, ki könnyelmü volt egykor, könnyelmü volt mindíg s azért
elveszté fia szeretetét.
Nem. Azt nem veszté el még sem.
A mint szemeit felnyitá s elköltözni készülő lelkének öntudata
felsugárzott: Jákfalvy hevesen ölelé át s boritá be csókjaival.
– Édes jó anyám, most már az enyém vagy ujra!
HOGY LETT EGY DISZNÓBÓL KÉT DISZNÓ.
Kazay Borbála, özvegy Cseresnyés Istvánné előkelő, nagy birtoku,
tekintélyes asszonyság volt Veszprémben. Birtokai három-négy vármegyében
feküdtek. Palotáján nagyobb volt az aranyos nemesi czimer, mint a
püspöki palotán. A legjobb gazdasszony volt, akit csak képzelni lehet
belső és külső gazdaságban. Takarékossága közmondásos volt, sőt közel
esett a zsugorisághoz. Én rokonságban álltam vele, s nagyon kegyelt
mindaddig, míg az az eset nem történt vele, a mit most elbeszélek.
Fia, Nándor, egykor vitéz honvéd, később a hatvanas évek elején
összeesküvő bajtársam s jó barátom. A disznóper idejében a vármegyének
központi főszolgabirája volt.
Volt Borcsa nénémnek – én csak így neveztem – egy disznaja. A disznó hét
éves volt, emse, fehér szőrü, hátulsó ballábára sánta. Veszprémben két
disznófalka van; az egyiket alsónak, a másikat felsőnek nevezik. Amazt
az alsó kanász, emezt a felső kanász kormányozza. A kérdéses disznó az
alsó kanász elé járt legelőre.
A disznó egyszer szőrin-szálán elveszett. A kanász azt jelentette, hogy
ő a város végeig elhajtotta, estennen bizonyosan elcsavargott s valami
rossz ember ellopta. A keresés hiába volt, nyomára nem akadtak. Eltelt
néhány hét s már Borcsa néném is kezdett megnyugodni a
szerencsétlenségen.
Egyszer a pandurok portyázásból hazajönnek és jelentést tesznek
Cseresnyés Nándornál, a központi főszolgabírónál. Hivatalos jelentés
után az őrvezető azt kérdi a főbírótól:
– Hát az öreg tekintetes asszony eladta azt a nagy emse disznót?
– Adta a fenébe, – felelte a főbíró, – hanem ellopták.
– El-e? – kérdé csodálkozva a pandurkáplár. – Hiszen – folytatá – most
találkoztunk Tóth Pál füredi lakossal a kéri csárdánál, s vitte a
disznót kocsin haza.
– No hát csak menjetek utána rögtön, hozzátok meg a disznót is, Tóth
Pált is; a disznót vigyétek anyámhoz, Tóth Pált vigyétek a börtönbe.
A pandurok kimentek s a parancsolatot teljesítették. A disznó bekerült a
hidasba, Tóth Pál a börtönbe.
A vizsgálóbíró Német Imre megyei esküdt lőn. Nagyfejü, de nem nagyelméjü
herkulesi széles alak, egy kissé szerette a bort, a deliquensre
rettenetesen rá szokott rivallni s akit kihallgatott, akár vádlott volt,
akár tanu, attól nem tűrte az ellenmondást s a vádlott részéről
semmiféle igazolást el nem szenvedett. Ugy két hét mulva elővette Tóth
Pált, hogy kihallgassa.
De Tóth Pál nagyon bátran felelgetett neki. Elmondta, hogy ő a disznót
igaz úton szerezte, a pénteki hetivásárban a piaczon vette, özvegy Jákói
Sámuelnének tizenhat forintot fizetett érte s hivatkozott egy csomó
tanubizonyságra.
Német Imre ebből a védekezésből persze egy szót se hitt el, de
akárhogyan agyarkodott a vádlottra, az csak megállt erősen, sőt
követelte, hogy azonnal bocsássák szabadon, adják vissza a disznaját s
kárpótolják a huzavonáért.
Német Imre elförmedt ezen a vakmerőségen s jelentést tett a főbirónak,
hogy ő még ilyen »szemtelen vádlottal« nem találkozott az életben, mit
csináljon vele?
A főbíró nem akart anyja ügyébe tovább beavatkozni s a vizsgálóbírót
hozzám utasította, kérjen tanácsot én tőlem.
Ekkor feljött én hozzám, hogy megkérdezze, mit csináljon,
megkorbácsoltassa-e Tóth Pált vagy mi?
Utasitottam, hogy mindenekelőtt özvegy Jákói Sámuelnét hallgassa ki, az
embert ne bántsa s aztán a körülményekhez képest folytassa tovább a
vizsgálatot, ha pedig özvegy Jákóiné megerősíti Tóth Pál vallomását, ezt
azonnal bocsássa szabadon.
Özvegy Jákói Sámuelné mind maga, mind férje után a legtekintélyesebb
veszprémi csizmadiák közé tartozott, s alig lehetne olyan hatóságot
képzelni, a mely előtt bátran ne tudott volna beszélni.
Maga elé idézte őt Német Imre s megkérdezte: adott-e el pénteken
disznót, milyen volt a disznó, ki vette meg?
– Adtam bizony, – felelte a derék asszonyság, – de a magamét adtam, nem
a vármegyéét, ne legyen ahhoz a tekintetes urnak semmi köze.
El lehet képzelni, miként nézett e beszédre a haragos vizsgálóbiró
küntálló nagy véres szemeivel. De az asszonyság nem ijedt meg ezektől
sem. Hanem azért, miután jól kifeleselték egymást és magukat, mégis
elmondotta, hogy a disznó 7 éves volt, emse volt, fehérszőrü volt,
hátulsó ballábára sánta volt. És elmondta, hogy csakugyan Tóth Pál
füredi embernek adta el tizenhat frtért.
A vizsgálóbíró látta, hogy ez a disznó, amelyet özvegy Jákóiné asszonyom
eladott, csakugyan a Borcsa néném szakasztott disznaja. Nagy
szorultságában azt kérdé az asszonyságtól:
– Meg merne-e esküdni vallomására?
– Százszor is, – volt a felelet, – de előbb látni akarom a disznót.
Elmentek együtt a disznóhoz, szemügyre vették elől-hátul, a hidasból
leeresztették az udvarra s özvegy Jákói Sámuelné megesküdött, hogy ez
csakugyan az ő disznaja volt.
Úgyde már akkor Borcsa néném is eskü alatt állítá magáénak a disznót, ő
pedig mégis csak a főszolgabiró édes anyja volt.
Német Imre újra eljött hozzám tanácsért, hogy most mondjam meg már,
mitevő legyen.
Utasítottam, hogy hallgassa ki a disznó azonosságára nézve a kanászokat.
Megtörtént. Mind a két kanászt s mindkettőnek valamennyi bojtárját
szembesíté egymással is, a disznóval is.
A felső kanász és bojtárjai esküdtek arra, hogy a disznó eléjük járt öt
év óta s özvegy Jákóiné tulajdona; az alsó kanász és bojtárjai esküdtek
arra, hogy a disznó eléjük járt szintén öt év óta s a disznó Kazay
Borbála asszonyság tulajdona.
A vizsgálóbíró most volt már aztán megzavarodva. Futott hozzám nagy
lélekszakadva, folyt róla az izzadság rettenetesen.
Utasítottam, hogy mind Kazay Borbálát, mind özvegy Jákóinét hallgassa ki
tüzetesen, hol vették a disznót, miért s mióta lett az sánta?
Kazay Borbála asszonynéném előadta, hogy a disznót megboldogult Gábor
báttyától örökölte Tót-Vázsonyban; a disznó csavargó volt, egyszer
belopódzott Szentgyörgyi Horváth Ágoston krumpliföldjébe s a kerülő
farba lőtte, azóta lett a disznó sánta.
Özvegy Jákói asszonyom pedig előadta, hogy ő a disznót két esztendős
korában a menyétól kapta ajándékba; a disznó nagyon konyhás volt,
egyszer a Csapószeren bevetődött Fischer olajos udvarába s ott egy
goromba olajos legény egy nagy doronggal leütötte a farát, azóta lett a
disznó sánta.
Az egyik hivatkozott tizenhét tanura, a másik hivatkozott huszonhét
tanura; s minden tanu esküdött arra, hogy a disznó az ő asszonyáé s nem
a másiké.
Német Imre vizsgálóbiró már nem gondolkodott tovább, belátta, hogy ez a
kérdés túl van az ő tudományán s jött fel ismét hozzám, hozta iratait,
az iratok már voltak egy fél talicskával.
De e kérdés most már az én tudományomon is túl volt. Azt mondtam a
vizsgálóbírónak, hagyja nálam az iratokat, majd gondolkodom, mit
csináljak.
A disznót valamely semleges területre kiverni s onnan haza ereszteni s
aztán megvárni, hova megy haza: most már hiába való lett volna, mert a
disznó negyedév óta hízott Borcsa nénémnél, tehát valószinü volt, hogy ő
hozzá megy haza.
Azon gondolkodtam, hogy a disznót leöletem és boncztanilag
megvizsgáltatom, csak az iránt nem voltam tisztában, hogy a három
tulajdonos beleegyezése nélkül van-e joga ehhez az
igazságszolgáltatásnak?
Mig a fölött töprenkedem: nagy kétségbeeséssel rohan hozzám a
vizsgálóbíró, hogy megdöglött a disznó, mi lesz most a bűnvizsgálattal?
Mosolyognom kellett kétségbeesése fölött.
Nosza, azonnal utasitottam a járási és megyei főorvost, hogy bonczolják
föl a disznót s adjanak véleményt, hogy sántasága miből származott?
Meglőtték-e, leütötték-e valamikor vagy sántán született?
Azt a szakértő véleményt érdemes elolvasni, a melyet a tudós orvosok
erről a dologról készítettek. Magam vezettem őket, magam adtam fel a
kérdéseket. Nem bíztam se másra, se rájuk.
Az előzetes kérdésekre bizton megfeleltek. A disznót emsének és
fehérszőrűnek találták. Vitatkoztak ugyan kissé a fölött is, de a vitát
hosszúra nyúlni nem engedtem.
Az volt a második kérdés: csakugyan hét éves-e a disznó? A szakértőknek
az a bolond ötletük támadt, hátha az a disznó se nem az egyik, se nem a
másik disznó, hanem valami harmadik disznó, a kihez se Borcsa nénémnek,
se Jákóiné asszonyomnak semmi köze. Az életkort tehát meg kellett
határozni.
Csakhogy a malaczokról nem vezetnek anyakönyvet. A kanász ugyan meg
tudja mondani, hogy melyik malacz hány hetes, melyik süldő vagy ártány
hány hónapos, melyik emse vagy kan hány esztendős, melyik sertés, kocza,
hízó vagy kijáró mióta élvezi az életnek örömeit, de tudós szakértő a
kanász szaván el nem indulhat. A tudós szakértőnek a tudomány szabályai
szerint önálló véleményt kell mondania.
De Wirchov és dr. Hyrtl akkor még a disznó csontjainak, porczogóinak s
koponyavarratainak fejlődéstanát meg nem állapította s a kormány
rendeleteiből se volt világos, hogy a disznó mikor tanköteles, mikor
védköteles, mikor élemedett, mikor aggott? Mindezt a szakértőknek
kellett kinyomozniok.
Meddig csecsemő, meddig süldő, mikor fejezi be serdülő korát a disznó?
Mikor jut a meglett korba? Ha hét esztendős: miről bizonyos, hogy hét
esztendős? De hátha csak hat esztendős? De hátha már nyolcz esztendős?
Olyan vita kerekedett a szakértők közt: majd megölték egymást. A disznó
persze nem szólhatott közbe, mert már meg volt halva s föl volt
bonczolva.
Végre rárivalltam a szakértőkre, maradjanak meg annál a kérdésnél,
lehet-e ez a sajnálatraméltó holttetem hét esztendős?
Lehet.
Hála istennek. Most már térjünk át arra: miért sánta ez a disznó?
Erre azonban könnyedén nem térhettünk, mert az egyik nagy tekintélyü
szakértő azt a kérdést vetette föl, hogy voltaképen sánta volt-e hát az
a disznó? Mert ő vaktában el nem hiszi, hogy sánta volt, mivelhogy a
disznónak az a természete, hogy ne legyen sánta.
Meg kell vallanom: elég gondos volt a szakértők puhatolódzása. Csak
abban tévedtek, hogy a jobb hátulsó lábát találták sántának, holott a
disznó míg élt és futkosott, a ballábára volt sánta. A jegyzőkönyvet és
szakvéleményt azonban sikerült közös egyetértéssel kéz alatt
kiigazítani.