csak úgy omlott ki az indulat villáma: így vágtatott, így ért oda a
szászfenesi vár kapuja elé. Hanyatlóban volt már a nap. Szászfenesi
népség, szeme-szája tátva, csoportokban nyöszörgött és jajveszékelt a
kapu előtti gyepes téren. Vén asszonyok kezeiket tördelték, kis
gyermekek sikoltoztak, jobbágy-emberek fejüket csóválták, mind
valamennyien istent emlegették, hanem azért meg nem mozdult volna arról
a helyről egyetlen egy se. Reggel óta sopánkodnak ott már az uraság
veszedelmén. Mint a villám, ha oda üt, a hol épen nem várakoznak rá: úgy
robbant közéjük jó Patkós Daninak fekete lova. Fekete volt a szőre, de
sűrű habtól, tajtékfoszlányoktól mégis egészen tarkának látszott.
Megriadva, sikoltozva ugrott szét a népség Megállt a ló, inai
reszkettek, Patkós Dani szemet vetett egy hórihorgas léhütőre.
– Hol a két Ördög, ficzkó?
Azt a jámbor embert sebten kilelte a hideg, a mint Patkós Dani
rátekintett, rárivalgott. Nem tudott volna szólni a világért sem, csak
lekapta fejéről a berbecset, csak annak peremét harapdálta s reszkető
lőcslábaival tipegett ide-oda.
– Szólj, mert különben letiporlak.
Valami asszonyféle kiáltott oda a tömegből:
– Vitéz uram, vitéz uram, elment a két Ördög még a mult éjszaka, mi
mindnyájan ártatlanok vagyunk.
Patkós Dani leugrott a lóról, a kantárt odalökte a hallgató embernek s
taglóját kezébe véve nagy gyorsasággal bement a kapun a vár udvarára. A
vár udvarán öt-hat csatlós és szolgáló ember holttesteket teregetett ki
egymás mellé keresztbe tett gerendákra. Vagy harmincz volt már
kiterítve. Patkós Dani oda fordult az emberekhez:
– Mondjátok meg öcséim, merre találom Szapora Máté uram ő kegyelmét?
– Hajh bizony nehéz ütés alatt betegen fekszik ágyasházában, talán
reggelt sem ér, – szólt Onucz süvegét leemelve.
– Hát asszonyom, Szaporáné nénémasszony hol van?
– Oda fent a nagy palotában.
Patkós Dani ment fel a lépcsőn a nagy palotába. Csakugyan ott volt
Szaporáné asszonyom. Nekipirult arczczal, feltűrött karokkal, térdig
felkötött rokolyával, egyik kezében vastag vászon törlőruha, másik
kezében nyirágseprü: így parancsolgatott asszonyokkal, lányokkal,
szolgáló emberekkel, kik nagy edényekben hordták a vizet s öntözték,
zsurolták, tisztogatták a palotákat és belső házakat, a falakat és
butorokat, hogy vérnek, piszoknak, haramiák lába nyomának még emléke is
elenyészszék.
Patkós Dani oda ment a jó asszonyhoz, megcsókolta kövér kezét és piros
arczát, egyetlen csepp köny pergett le két szeméből s szólt ekképen:
– Édes kedves nénémasszony, későn jöttem, nagy siralomra érkeztem, a jó
isten megbüntetett, hogy és miként történhetett a nagy romlás?
A jó asszony ő keserves gondjai közt csak nagy nehezen ismerte meg a
tordai mészároslegényt. Nagyot is nőtt, ki is tellett, bajusza is föst
már; szép deli termete; napsütötte, viharverte barna arcza, kuruczbátor
tekintete: mind nem volt ez így még harmadfél év előtt, mikor utoljára
látta. Először ránézett, azután mosolygott, azután nevetett, azután
zokogott oly keservesen, hogy Patkós Daninak majd megszakadt a szíve a
jó asszony mélységes fájdalmán. Csak nagynehezen tudott magához jönni a
nagy sírásnak és könyhullatásnak miatta. De mégis csak magához jött
lassanként s mikor már zokogása megengedé, ezt felelte:
– Hozott a jó isten, édes fiam, elhidd nekem, nagy szerencsétlenség
szállt mi fejünkre, de várj csak egy pillanatig, mindjárt jövök, csak jó
asszonyunkat ő kegyelmét s édes jó uramat megtekintem.
Feleletet se várva, elszaladt a jó asszony s Patkós Dani azt hitte már,
vissza se jön talán, oly nehéz volt neki a várakozás. Mi lett a kis
Susannából: e fölött évődött borus elméje szakadatlan.
– Jó asszonyunk ő kegyelme, – szólt az asszony visszatérve, – jobban van
már. Őt a gonosz bestefiai haramiák nem bántották, csak a nagy ijedtség
verte le lábáról, az a kis nyugvás és az a jó forró borleves erőhöz
juttaták, csak urunkat ő kegyelmét várja Kolozsvárról nehéz lélekkel, de
talán csak nemsokára haza segíti a jó isten, hiszen dél volt, mikor
innen elindula.
– No az isten adjon neki erőt, egészséget, kivánom tiszta szivemből;
hanem édes kedves nénémasszony, mást is szeretnék én még hallani.
– Az én édes lelkem jó uram – folytatá az asszony – szintén erőhöz jut,
most már bizom a gondviselésnek véghetetlen irgalmasságában; a mellén, a
karján, a lábán lévő sebek nem oltják el ő életét, a fején lévő sebről
pedig azt mondja a tudós ember, hogy az a csontot nem bántotta. Most
szépen alszik a szegény lelkem jó uram, egészen eszénél kell lenni,
mindig is eszénél volt a galambom. Csak az isten minél előbb lábra
állitaná.
– De édes kedves asszonynéném, látja már az én bánkodásomat, hát a mi
kis…
Persze a jó Patkós Dani a kis Susannát forgatá szivében is, elméjében
is, nyelve hegyén is, hanem Szaporáné asszonyom még nem ért el odáig.
– A mi urunk ő kegyelmének, hála isten, nem lett semmi bántódása, de az
az Onucz gyerek meg is kapja ő bőséges jutalmát, mert bizony mondom édes
fiam, neki sokat köszönhetünk, – hiába, csak a legkisebb féreg is árthat
vagy használhat az embernek.
– Ki az az Onucz? – kérdé Patkós Dani.
– Hát azt se tudod? Annak a gyehenna tűzére való tisztátalan személynek,
annak a haramiaczafatnak, annak az Anikának a testvére, a ki együtt él
és együtt istentelenkedik a Fehér Ördöggel és a ki, – uram verd meg őt
örökké való vaksággal, – asszonyunk ő kegyelmének piros bársony subáját
nem átallotta ama rettenetes vérontás között is magára ölteni és abban
hivalkodni.
– Hát nagy vérontás volt?
– No bizony volt! Jézusom, üdvözítőm, soha se hittem, hogy azt a napot
túléljem. Ilyen névnapot, soha ilyet apám, nagyapám se ért, de ilyenről
még krónikákból se olvastunk, ilyet még a török, tatár se cselekedett.
– De édes kedves asszonynéném!
– Hallgasd csak fiam. Együtt volt már a nagy palotában az egész uri
familia s az egész tisztes vendégsereg. Asszonyunk ő kegyelme ott ült az
asztalfőnél, a fal mellett ott ültenek Imecsné, Gyulayné, Damokosné
asszonyom ő kegyelmük és a tiszteletes Kerelleyné asszonyom és többen,
és az uri renden lévő férfiak mind a nagy asztalt körülülték és már az
asztaláldás is elmondatott s a fedőtálak is az asztalon állottak. A
hegedüsök, dudások és czimbalmosok is készen voltak s csakis urunk ő
kegyelmének intésére várakozának. Én a kis Susánnával, lelkem fiammal a
konyhán forgolódtam, az én lelkem jó uram pedig a nagy palotában az
étekfogókra és csatlósokra volt ügyelettel. Hát egyszer csak nagy
sivalkodás hallatszik fel az udvarról és mindjárt utána nagy dobogás,
mintha barmok jártak volna a külső palotában. Hát hiszen azok is jártak,
mert a haramiák voltak már ott. Az én lelkem uram oda szólt az öreg
rendszolgának: eredj János, tekints ki, miféle ribanczok hánykolódnak a
külső palotában, tanitsd meg őket emberségre. Az öreg János kinéz, a
félhomályban embereket lát, rájuk rivall, ez volt utolsó szava. Egy
haramia neki ugrik s fejszével úgy üti főbe, hogy rögtön összeesik és
meghal, oda esik az ebédlő palota küszöbére, a nagy zuhanás még a
konyhába is behallatszik. A másik szempillantásban már a bustya vérei
pogány haramiák fenevad módjára berontottak a nagy palotába s mind az
uri renden való férfiakat és asszonyokat gyilkos szándékkal megtámadták.
Két vasas német kapitány kardot rántott és vitézül kezdett viaskodni, de
alig tudtak valami kárt tenni a haramiákban, az egyiket a Fekete Ördög
csakhamar agyon csapta, a másikat pedig hátulról kerülve a szívén
szúrták keresztül. A mi urunk ő kegyelme és a többi uri renden lévők is
a fegyverszobába be nem mehetvén, ki székkel, ki paddal védik vala
magukat és halálra ijedt asszonyunkat ő kegyelmét. Az ifjú Petki Bencze
uram egy nagy ejteles ón kupával úgy nekiront egy haramia fejének, hogy
annak feje nyomban hatfelé szakad. Urunk ő kegyelme pedig egy másik
haramiát, épen mikor asszonyunk koronájára emelné kezét, torkon ragadván
úgy vágja az asztal lábához, hogy gonosz lelke nyomban kiszakada. De
csak mind hiában való lett volna ez, mert a haramiák mindenféle kézbeli
fegyverrel és öldöklő szerszámmal és ádáz eltökéléssel felruházkodva
talán mindenkinek vérét ontják, ha az a tűzre való Anika személy Onuczot
oda nem viszi, a kinek kértére és ama boszorkányfajzatbeli Anikának
parancsolatjára az uri renden lévőknek meg nem kegyelmeznek. Hidd meg
nékem édes jó öcsém, bizonynyal én mondom néked, Onucznak és istentől
elrugaszkodott hugának köszönhetjük, hogy nagyobb szerencsétlenség nem
történt. Szegény lelkem jó uramat is, mikor már el volt tiporva, ők
mentették meg.
– Hát maguk édes kedves asszonynéném, mit miveltek ezalatt a konyhában?
– Oh édes jó fiam, az volt még csak a szomorú eset. Mikor Anika, a beste
lélek, békességet parancsolt, akkor előállott a Fekete Ördög és minden
kincset, pénzt, fegyvert, drágaságot, arany és ezüst szerszámokat, drága
skófiumos mentéket és dolmányokat, késeket, sarkantyúkat s mindenféle
ékességet követelt magának, igérvén és fogadván, hogy ha békességgel
mindezek neki átadatnak, senkinek nem kivánja halálát, ha pedig át nem
adatnak: nem kegyelmez még a csecsszopónak sem s üszköt vet az egész
várra s porrá égeti azt minden benne valókkal egyetemben. Mit volt
tenni? Se segítség, se jó tanács nem volt közelben, meg kellett igérni s
át kellett adni mindent. De még ennél sokkal többet is. Előállott
Onucznak gyalázatos huga is és követelt magának két geleznát, három
islógos inget, egy veres bársony subát, két pár ránczos veres sarút, egy
gyöngyös csupos koronát, két táréfátyolt, három gyolcs rokolyát, egy
arany szegélyü gyenge patyolatot, két karikagyűrüt, egy kövesgyűrüt, egy
ezüst hólyagos tűt, egy rend fekete kláris övet, mind olyanokat és
azokból valót, melyeket asszonyunk ő kegyelme viselt. Fel is ölté a
pokolra való a veres bársony ruhát és abban jött be hozzánk a konyhába.
– Hát oda is bement? Mi történt Susánnával?
– Várj csak édes jó fiam sorjára, hiszen a szívem úgy tele van
keserűséggel, hogy azt éjfélig se tudom kiönteni. Szegény leányom,
egyetlen kis Susánnám mi történhetett te veled?
– De hát mi történt, hadd hallom valahára, – szólt Patkós Dani a
türelmetlenség miatt majdnem fogait csikorgatva.
– Várj csak édes fiam, hadd végezzek előbb az asszonynyal.
Egy szolgáló-asszony hozott nagy dézsa forró sósvizet s ki akarta a
padmalyra borítani. De a padmalyon holmi ruhák, bútordarabok heverésztek
s Szaporáné asszonyom szükségesnek tartá előbb azoknak fölszedését.
– Fogd meg fiam egy kissé azt a dézsát, ez a tátott száju asszony
mindjárt kiejti kezéből.
Patkós Dani fogta azt a dézsát s megfogván azt két kezével, úgy vágta a
földhöz, hogy dézsa és sós víz millió darabra törve, zúzva, locscsanva
egyszerre eltűnt szem elől. Szapora Máténé asszonyom nagyot nézett s nem
gondolt kevesebbet, mint hogy a jó Patkós Dani egyenesen megbolondult.
De Patkós Dani csak ennyit mondott:
– Lássa édes jó néném, én kurucz legény vagyok, ha Susánnáról nem
beszél, utóbb még magharagszom.
A sok cseléd, asszony, szolgáló ember sóbálványnyá meredt. Valamennyinek
az jutott eszébe: uramfia, milyen lehet ez a vitéz kurucz legény, ha
csakugyan megharagszik. Szaporáné asszonyom azonban nem ijedt meg, csak
ennyit mondott:
– Ej, ej édes fiam, bizony mondom, nem hiába mondja a világ, hogy a
kurucznak az öklében van a feje lágya. Hiszen igaz is az, a mi igaz, az
én szivem is majd megszakad, ha szegény lelkem, gyerekem Susannámra
gondolok. Mert a szerencsétlenség úgy történt, hogy mi ott a konyhában
már régen hallottuk a borzasztó dulakodást, de szólni és mozdulni nem
mertünk, sőt még lélekzetet is loppal vettünk. Utóbb megsokalván a
dolgot s azt gondolván, hogy az én asszonyi szavamra is hajtanak talán,
megindultam, hogy kimegyek a külső palotára, hát a mint a lábam kitenném
az ajtón, rémségesen ordítva szalad elém a Panna leány s elkiáltja
magát, hogy urunkat és asszonyunkat ő kegyelmüket már mind meggyilkolták
a haramiák. Megváltóm, üdvözítőm ne hagyj el, én csak visszatántorodtam
a konyhába, szegény lelkem Susánnám fogott meg két kezével, különben
talán mindjárt szörnyet haltam volna. De alig telt el egy szempillantás,
már a haramiák valami öten mihozzánk is berohantak s egy beste pogány
vére egyenesen az én galambom Susánnámra vetette a szemét, úgy hogy az
én lelkem gyerekem csak elhalt ijedtében. Nosza én sem voltam rest,
kaptam a sodrófát s oda álltam a ribancz elé s megmondottam neki:
elmenjen innen tisztességgel, mert különben gyalázatos szemeit kivájom
tíz körmömmel. Mit tett erre a pokol fajzatja? Egyet se szólt, csak
feltaszított, hátam megett volt a kalácsos teknő a kemencze előtt, tele
most kelt gyönyörű kovászszal, én abba a kovászba, uram bocsáss meg,
bele estem s onnan nem tudtam föltápászkodni, csak kiabáltam, és a beste
fia haramiának czondráját fogtam. A könyörülő isten a megmondhatója, mi
történt volna, ha a Fekete Ördög az én nagy kiabálásomra oda be nem jön.
De a Fekete Ördög bejött, a haramiákat kitaszigálta s aztán szemeit
rávetvén Susánnára, lelkem jó leányomat felnyalábolta s egy szót se
szólván, kivitte az udvarra, ott állott két szekér öszvérrel, mind a
kettő tele volt már kincscsel, ékességgel, sok mindenféle drága
marhával, az egyikre rátette galambom Susánnámat, nyolcz haramiát
melléje állított s a szekeret megindítá, meghagyván a haramiáknak, hogy
a két Ördög várába menjenek s odáig meg se álljanak. Már a kapu alatt
volt a szekér, mikor utánuk kiáltott, hogy a ki görbe szemmel talál a
leányra nézni vagy kisujjával is megérinti: úgy töri össze azt
mozsárban, mint a sót. Ettől kezdve szegény Susánnámat nem láttam többé,
bár a fölséges uristen jóra fordítaná ő siralmas dolgát!
Szaporáné asszonyom az egész beszéd alatt sűrű könyeket hullatott. Sűrű
könyein át nem láthatá Patkós Dani arczát, mert ha látta volna, bizony
isten egy szót se szólt volna.
Jó Patkós Danit elfogta a keserű indulat. Hátát nekitámasztá a falnak,
talán máskép lábán se tudott volna megállni. Lábai reszkettek,
rettenetes karjai is reszkettek, taglója kiesett a kezéből. Szemöldeit
és ajkait összeszorítá s merev szemekkel bámult ki az alkonyodó égnek
veres világosságába. Azt az eget szerette volna most összedönteni, hogy
ne maradjon más épségben, csak maga a pokol.
Nem szólt többé egyetlen szót sem. Mereven állott és nézett, mint a
halálos itélet. Egyszer aztán lehajolt s fölvette taglóját. Süvegét
szemére vágta, dolmányát összerántá, kését az övében s kardját az
oldalán megtapintá, s oda menvén Szaporáné asszonyomhoz, annak kövér
kezét szó nélkül ujra megcsókolá. Indult kifelé.
– Hova mégysz édes jó fiam? Vacsora nélkül ugyan csak el nem eresztlek.
Jöszte csak vissza, nézd meg hát bátyádat is, lelkem jó uramat egy
pillanatra.
Patkós Dani csak ment kifelé.
– De hallgass hát rám édes fiam, – szólt Szaporáné asszonyom, utána
eredvén Patkós Daninak s megfogván annak balkezét, – várd meg hát
urunkat ő kegyelmét, míg haza jön, hiszen Kolozsvárra azért rugtatott
be, hogy a generális urtól segítséget kérjen szegény lelkem leányom
kiszabadítására.
Patkós Dani egy szót sem szólt, vissza se nézett, kezét szeliden
kiszabadítá, s ment le a lépcsőn, s az udvaron, a kapun át, a holttestek
és eleven emberek közt kiment a vár elé. A népség még mindig ott
zsibongott és sűrű tömegben, zajongva és összebujva bámult valamit. Az a
valami volt jó Patkós Daninak fekete harczi lova. A kemény futásban
megszakadt belseje s ott a gyepen felfordult s kiadá páráját.
Patkós Dani szétlökte az embertömeget, s a mint lovát meglátta: kantárt,
szügyellőt, nyerget, takarót, terhelőt, farmatringot pillanat alatt
leszedett a lóról. És akkor oda kiáltott az emberekhez:
– Szászfenesi népség, a kinek jó lova vagyon, adja el nekem igaz áron,
megfizetem kettős áron. Ime itt az erszény.
A népség csak egymásra nézett, csak hallgatott és csak húzódott
szerteszéjjel. Nem felelt a felhívásra senki.
Egyszerre sebes lódobogás hallatszott a falu felől s a következő
pillanatban ott állott Patkós Dani előtt egy úri renden lévő lovag.
Lova, maga, haja, szakálla, bajusza porral behintve. Nyilván nagy utat
tett sebes vágtatással. Oda kiáltott a tömeghez:
– Hej ficzkók, mi történik itt?
Mikola László uram ő kegyelme volt a lovag. A népség egy pillanat alatt
lekapta fejéről kucsmáját, s egy öreg jobbágy oda állva a ló mellé,
szólt porba néző görnyedt arczczal:
– Csókoljuk a kezét, lábát nagyságos urunk, egy kurucz vitéz van itt,
megdöglött a lova, hátas lovat akar venni a faluban.
Az uraság oda tekintett Patkós Danira.
– Ki vagy fiu, mit akarsz itt?
– Toroczkay István uram belső embere vagyok, Patkós Dani a becsületes
nevem, Tordáról való származásom, Susánna hugomnak vagyok eljegyzett
vőlegénye, megyek utána, hogy élve, halva megszabadítsam.
– Elment az eszed fiu, a haramiák sokan vannak, a két Ördög gyilkos
szívvel, rettenetes erővel van, közepébe mégysz a halálos veszedelemnek.
– Oda megyek, de azért mégis oda megyek.
Lassú, mély és dörgő hangon mondá ezt Patkós Dani. Mikola László uram
mindjárt gondolta, hogy Patkós Danit semmi kérés, fenyegetés, semmi jó
tanács vissza nem tartja, hanemha erőszak. De hát miért kellene a kurucz
fiut erőszakkal visszatartani? Oda szólt hozzá:
– Mi járatban jöttél te épen most ide?
– Segítségre jöttem, de későn jöttem, lovam is megszakadt a sietésben.
– No fiú, nesze, itt ez a ló, de jól gondját viseld, s ha szerencsét ád
isten, visszahozd menyasszonyoddal együtt.
Mikola László uram leugrott a lóról, oda vetette Patkós Daninak a
kantárt s bement a kapun. Patkós Dani rögtön levetkőztette a lovat, a
leszedett szerszámot egy ácsorgó embernek oda adá, hogy vinné be az
udvarba és aztán a lovat megveregeté, megsimogatá, saját lova
szerszámába felöltözteté s aztán felugrott a nyeregbe.
Épen ekkor nyugodott le a nap, s épen ekkor ért oda Szaporáné asszonyom
nagy karéj kenyérrel, nagy darab hideg sülttel, nagy kanna borral.
– Nesze édes jó fiam, igyál, egyél, a maradékot vidd el az útra.
– Köszönöm, jó nénémasszony. – A kanna bort felhajtá s egy hajtókára
kiüríté, a sültet és kenyeret kápájába tevé, s »adjon isten jó
éjszakát«, úgy elrugtatott, mintha egyenesen nyílból lőtték volna ki.
V. MENYASSZONYA UTÁN ÉLETRE-HALÁLRA.
Nekiment a sötét éjszakának, nekiment a veszedelmes útnak, nekiment a
bizonyos halálnak. Mire a Könczöl szekere éjfélt mutatott: akkorra
leszállott már a magyarszilvási havasokból s ott poroszkált a Hesdát
patak partján, puha, buja, zöld mezőben, hajladozó fekete fák
árnyékában.
Lova nagy utat tett az nap Szász-Fenestől Kolozsvárig, Kolozsvártól
Szász-Fenesig s onnan az éjszakán át idáig. Vékony volt a ló vékonya,
minden pillanatban megtágult terhelője, erőtelen volt a lába járása:
bizonyos volt, hogy ezzel a lóval nem lehet sokáig menni. A hagymási
szőlők alján leszállt róla, puha fűbe kipányvázta, harmatos csutakkal
megdörzsölé s aztán maga is lefeküdt.
Fejét hideg hantra támasztá s nézte azt a csillagos eget, melynek
nincsen annyi fénye, nincsen annyi üdvössége, a mennyi az ő szívének
mélységes szerelmével s mélységes szerelmének iszonyú fájdalmával
fölérhetne. Álom nem jött szemeire. Nem is akart, nem is tudott most
aludni. Iszonyú rémképek verték föl lelkének minden indulatát, mikor
elgondolá: minő sorsra, minő kezekbe jutott a kis Susánna. Az ő kis
Susánnája, a kiért élt, mióta élt, s a kinek boldogságáért küzdött
vészszel és viharral, és a kiért meghalt volna száz halállal s
megviaskodott volna angyalokkal, ördögökkel. Hah, minő harag tombolt
szilaj vérének minden cseppjében, mikor a két Ördög eszébe jutott. Minő
harcz lesz az, a mit ő a haramiákkal fog megharczolni. Hány ördögöt fog
ő összetörni, míg a halál őt is eléri valahára. Mert eléri: az bizonyos.
Ő azt a helyet s azokat az embereket élve nem hagyja el, a kik az ő
Susánnáját semmivé tették.
Eszébe jutott küldetése. Jó urának szigorú parancsa, szegény hazájának
igaz ügye, kegyelmes fejedelmének balszerencséje. Neki most Magyarország
felé kellene menni s most már a határon lennie. Ott volt a pöcsétes
levél dolmányának kutyafüle alatt. »Éhség, szomjúság meg ne aléjtson;
ellenség, vadállat meg ne riaszszon; jó barát, szép asszony vissza ne
tartson; még könyörgő édesanyádnak könyhullatása is a te szived meg ne
lágyítsa.« Ez volt jó urának igazságos parancsolatja. És ő fogadta
szívében, fogadta lelkében, hogy a parancsolatot teljesíti. És ime most
mégis megszegte azt. Megszegte a legelső lépésénél, megszegte a kis
Susánnáért. Vajjon mi büntetésre lesz ő méltó, hogy ekként hűtelen lett
az igaz ügyhöz, a föleskedt zászlóhoz s kurucz jó hitéhez? Oda most már
a becsület is.
Hadd legyen oda. Ha a kis Susánnának harmattisztaságát haramia kutyák
beszennyezték: neki sem kell többé a becsület. Hiszen az élet sem kell.
Nem is fog ő, nem is akar ő életben maradni. Csak a bosszú, csak a
bosszú, csak a halál. Ott halni meg, dúlva, viaskodva; ott halni meg a
kis Susánna közelében s ott feküdni holtan is együtt az ő holttestével.
Csak az van már hátra, semmi más.
Fényes csillag csillogott le rá a magasságból, de ő a csillagfényben is
a pokolnak sötétségét látta. Lelke háborgott, mint viharpaskolta tenger,
s a fekvő helyében sem volt maradása.
Fölkelt, föl- és alájárt, majd lement a patakhoz s annak hűs vizében
megmosá agyát, szemeit és arczát. Igy fog fürödni, így szeretne fürödni
a két Ördög vérében. Még ekkor is ezt gondolá.
Hajnalodott immár. Hajnali csillagnak tüzes fénye sütött a szemébe,
hagymási és indali kakasszót lóbbálta füléig a szellő. Ibolyaszinű
dolmányát kezdé felölteni a napkeleti égsark s az égi dolmánynak peremén
a havasok magasságáról lemosolygott már a hajnalpirnak piros mosolygása.
Hűs patakvíz, hűs reggeli szellő jó Patkós Dani szívéből kihajszolták az
örjöngő haragnak fekete mámorát. Lova jó étvágygyal legelészett,
harsogva harapta a duzzadozó pázsitfűvet; Patkós Dani lovára tekintett.
Jó gondolat ötlött az agyába.
Lovának is kell pihenés, jó magának is kell okos meggondolás.
A két Ördög most várában alszik, két éjszaka nem aludta ki magát, száz
haramia őrzi álmuknak nyugalmát, a várban őket megtámadni lehetetlen.
Meg kell várni, mig fölébrednek s le kell őket csalni a völgybe, a
hasadék fenekére. Csak egyszer szemközt állhasson velük, nem kiván ő
aztán segitséget sem istentől, sem ördögtől.
Pedig talán jó lenne segitséget kérni Toroczkay István főkapitány
uramtól ő kegyelmétől. Egres felé, Magura felé pihent lován jó két óra
alatt felrugtatna Toroczkó várához. Tizenöt-húsz jó kurucz legénynyel
mily könnyen kiszedhetné ő a haramiákat a barlangvárból, mint a földi
kutyát az odujából.
Nem. Ezt ő nem teszi. Ő Toroczkay uram ő kegyelmének szeme elé többé nem
kerül. Míg a kis Susánnát meg nem szabaditja, szégyenét, halálát
keserűen meg nem boszulja: addig ő a két Ördög közeléből el nem távozik.
Egyszer úgy is meg kell halni: hadd jőjjön tehát a veszedelem.
Lovát megfogta s gondosan megitatá. S aztán lassú lépésben elindult
lefelé a patak mentén.
A hol a Voratitz belecsörgedez a Hesdát patakába: ott találkozott
napköltekor egy peterdi pakulárral. Haragos kérdésére azt felelé a
pakulár, hogy a két Ördög otthon van most, kétszarvú haramiák őrzik a
Repedt-kőnél, istenes embernek nem lehet azokra még csak rá se nézni.
Patkós Dani ment a Repedt-kőhöz, be a sziklahasadékba, a kétszarvú
haramiák elé.
De rossz volt az útja. Jeges zápor, rettenetes felhőszakadás rohant
végig néhány nap előtt a sziklahasadékon, a járt utat elpusztítá és az
omlott sziklák sima lapján minden lépten-nyomon megcsuszamlott az
aczélpatkó.
Patkós Dani leszállt lováról, megköté azt egy faághoz, s lovának mind a
négy lábáról lefeszité a patkót. Puszta kézzel tördelé el a patkószeget,
nem kellett hozzá se vasfogó, se kalapács.
Így ment tovább, mindig beljebb, mindig beljebb a rettenetes
sziklatornyok közé. Mordálya kéznél, kardja kiakasztva, rettenetes
taglója jobb kezében. Minél közelebb jutott a két Ördög várához: annál
jobban lobogott szívében tüzes harag lángja.
Egy sziklafordulatnál nagyot horkant lova, felvágta a fejét s nem akart
előre mozdulni. Patkós Dani előre tekintett, s alig száz lépésre négy
haramia állt előtte egy félig lombos beteg fa árnyékában. Fekete,
bozontos bivalyfeje mind a négynek s két rettenetes bikaszarva két
haramiának. Vastag nyelü éles dárda, mordály az övben, hosszu kés a
tüsző mellett mind a négynél. Ezektől ijedt meg Patkós Dani lova.
De nem ijedt meg Patkós Dani.