Igazán kapitális! Tudod-e, hogy egy jó prókátor talán ki is tudná
perelni részetekre. Az a baj, hogy mindössze csak kettő volt; azzal
csináltam az egész flanczot.
– Az bizony kevés, – veté oda amúgy mellékesen a képviselő, majd egész
komolyra vált arczczal így folytatá: Mert úgy nézz meg engem, hogy én
most egy nagyobb összeget akarok tőled rövid úton, rövid határidőre
szerezni. Tudod, a fiú. Hej, barátom, nagy dolog apának lenni. Valami
görbe dologba keveredett, a becsülete áll koczkán. Kényes természetű
ügy. Hisz értesz engem. A pénz rögtön kell. Egy félóra alatt kell, vagy
még hamarabb. Ide hiv levélben és bevallja. Nem hogy előre megírta
volna. Képzeld a kényszerhelyzetet, a mibe kerültem. És hát kihez
forduljak itt? Itt csak egy úr van, egy perfekt gentleman, a ki ezt a
helyzetet megérti és az te vagy. Mindenesetre hozzád kellett fordulnom…
Igaz-e vagy nem?
Kopereczky szeretett volna most itt nem lenni, de azért mint egy igazi
gentlemanhez illik, nem mutatta, csak a zavart beszédjén látszott az
igyekezet, hogy a voltaképeni beszélgetési tárgytól távolodjék.
– Hiszen igaz, igaz, a mi azt illeti. Bizony czudar nép ez itt. Nincs
ezeknek fogalmuk a becsületről. Jól mondod. Ezeknek a fenyves madár a
madaruk, nem mint nekünk a Turul. És azt megeszik mindenestől. Önző
kutyák. Adnak is ezek valakinek valamit. Megcsalják ezek az Istent is. A
Máriának is mivel szúrják ki a szemét. Odaadták neki a fecskét, hogy az
legyen a Mária madara, s azt aztán megkimélik, nem bántják, kicsinyeit
ki nem szedik és nagyra vannak vele. De hát mért nem adták oda a fürjet
vagy a császármadarat? Azért, mert az nekik jó pecsenyének. A kis
verébfiókokat is megsütik és megeszik, de a fecske semmire se jó, hát
legyen a Máriáé.
Noszty idegesen húzta ki az óráját.
– Hiszen mind szép ez, édes öcsém, hanem az óramutató könyörtelenül
szalad, azért hát kérlek, méltóztass a tárgyra térni.
– Jó, hát beszéljünk róla. Az nem árt. Mennyi volna az az összeg?
– Kétezer forintra van szükségem, még pedig ebben a negyedórában.
Az öreg Noszty mindig úgy egyenlített ki adósságokat, hogy kétakkorákat
csinált. Ez olyan rossz szokása volt, a miből a legkritikusabb
pillanatokban sem engedett.
– Hm, az csinos összeg. Zsigmond király valamikor egy várost
zálogosított el ennyi pénzért.
– Ne beszélj nekem Zsigmond királyról és a madarakról, kérlek.
– Jó, hát nem beszélek. Hanem tisztázzuk előbb az eszméket, – szólt
derülten (jele, hogy mentő gondolat jutott eszébe.) – Mondd meg nekem
mindenekelőtt, hogy kihez jöttél most, kedves bátyám?
– Hogy értsem azt?
– Báró Kopereczkyhez-e, vagy a takarékpénztári elnökhöz?
– Természetesen báró Kopereczkyhez.
Kopereczky olyat kaczagott erre, hogy a falak is rengni látszottak és a
kos is abbahagyta a kérődzést az asztal alatt.
– No, hisz akkor jó helyre jöttél. Kopereczky ugyan nem adhat neked egy
grislit se, mert ő maga is kölcsönökből éldegél.
– Ej, akkor hát a takarékpénztári elnökhöz jöttem, – vágott közbe Noszty
türelmetlenül.
– Úgy? Az elnökhöz? Az már más – és a Kopereczky vöröses tüskés
szemöldökei felszaladtak a homloka tetejére. – Oh, én Istenem, milyen
kellemetlenség ez most! Mint elnök nem adhatok neked pénzt ebben az
órában, mert ahhoz össze kellene hívni előbb az igazgatóságot, a ki
megszavazza, ahhoz pedig legalább huszonnégy óra kell.
– No, akkor aztán vigyen el az ördög, – tört ki a komoly honatya s
rohant kifelé kalap nélkül, sétabot nélkül, azzal a végső emberi
ösztönnel, hogy bár minden czél nélkül, de segítségért induljon
valahová.
– Hohó, megállj csak! – futott utána Kopereczky és megcsipte a folyosón.
– Valami jutott eszembe.
– Mit akarsz?
– Gyere csak vissza; hisz a kalapodat is bent hagytad. Hová mennél így?
Ugyanis az jutott eszembe, hogy van nekünk egy határozatunk, mely
szerint az elnök a saját szakállára is adhat pénzt, ha az illető
kézizálogra veszi azt fel. Hát adjál valami zálogot!
– Ne légy legalább nevetséges, Izrael! Nincs én nálam pajtás egyéb
értéktárgy, csak három vadgesztenye a zsebemben, a mit a gutaütés ellen
hordok.
– Dehogy nincs. Hát ez az aranykeretű üveg fityegő az óralánczodon?
– Ez a Vilma arczképe. Testvérek között sem ér többet tíz forintnál.
– Az mindegy. Nekem ez a medaillon kell. Megelégszem vele.
Noszty kordiálisan belecsapott a báró markába és lekapcsolta a
medaillont.
– Mégis derék gyerek vagy, Kéti. Köszönöm a szivességedet és mihelyt
lehet, kiváltom a zálogomat.
A báró átvette a jou-jout, bezárta a Wertheim-szekrénybe és leült
megírni az utalványt.
– Csak ez az unalmas írás ne lenne, – zsémbelt. – Micsoda bolond
találmány, barátocskám. Az ember lefogdossa az emberi hangokat ezekkel a
légylábakkal. Hát nem nagyszerű? Mit is mondtál csak? Hogy mindjárt
kiváltod, _mihelyt lehet_. Bocsánatot kérek, de mi nem élünk
frázisokból. Nem vagyunk mi se közvélemény, se országgyűlés. Tessék
üzleti nyelven beszélni! Mikor? Évet, hónapot, napot! Mondjuk, kiváltod
egy fél év alatt…
– Helyes.
– De tegyük fel, hogy ki nem váltod s ebben az esetben…
Olyan eset nincs.
– Bocsánatot kérek, az üzleti életben mindég számolni kell ilyen esetre.
Tehát ebben az esetben a kézi zálogra vonatkozó szabályok lépnek életbe,
vagyis…
– Vagyis?
– A zálogtárgy akkor a mienk, – nevetett Kopereczky. – A zálogtárgy
eredetije, hehehe. Mert maga a zálogtárgy csak symbolum, hehehe. Mint
például a mappa egy bizonyos földterületről.
Ezen a tréfán aztán Noszty is jóizűen nevetett s bevárván, míg a
becsengetett hivatalnok áthozza az utalvány ellenében a kétezer
forintot, meleg kézszorítások között elbúcsúzott barátjától, ki
megigérte, hogy feketekávéra felkeresi őket a vendéglőben.
Alig hogy az utczára ért Noszty, megkondult a déli harangszó a
piarista-templom tornyában. Lehorgasztott fejjel, szorongó érzésekkel
járt azóta odakünn a hadnagy s úgy tünt fel neki ez a várhegy tövében
elterülő egész város, mint egy nagy siralomház. Feje zúgott, lábait
lassú reszketegség fogta el, szemei elhomályosultak, összefolyt előtte
minden, házak, furmányos szekerek, jövő-menő vásárosok. Annyira meg volt
semmisülve, hogy az apját se vette észre, a mint feléje lépegetett. Csak
a harang búgott rémletesen: bim-bam, bim-bam. A lélekharang az. Arra
rezzent fel, mikor az öreg vállon érintette.
– Kiszorítottam, – mondá spártai egyszerűséggel.
Föllélegzett, mint a sivó homokban fetrengő hal, ha vizet öntenek rá.
– Hála Istennek! De akkor most már menjünk! Egy perczet se szabad
veszteni.
Ugyde épen most jön rájok szemben a megyeházából Kubicza főispán, a ki
el van ragadtatva, hogy régi barátját és képviselőtársát itt láthatja, a
hol a madár se jár, összeszidja, hogy nem hozzá szállt, de még csak nem
is értesítette (ördögök szánkázzanak a hátadon) s aztán megfordulván és
hozzájuk szegődvén, egy benszülött hidalgó büszkeségével magyarázza el a
Főtéren útközben az egyes nevezetesebb épületeket. Ez volt az Illésházy
grófok palotája. Balra odább lakott állítólag valamikor Szvatopluk
király, hogy azt mondják, ott volt a téli rezidencziája. (Az ám ni, most
is ott vánszorog az udvaron egy fehér gebe, talán épen az a bizonyos.)
Emitt a 13-as szám alatt őrizték 1622-ben a szent koronát. Nézd csak azt
az ócska házat, ott hált meg Podjebrád Katalin, mikor Mátyás király
átvette mint menyasszonyát.
Meg-megállt valamely alkalmas ponton, mutogatni a várromok festői
voltát. No, úgy-e szép? Nem afféle akármilyen dib-dáb város ez. Úgy nézd
meg a czipőidet, hogy a nagyapáid pora van rajtok.
– Apám, elkésünk! – türelmetlenkedett a hadnagy, de Kubiczával nem
lehetett birni.
És már úgyis elkéstek. A déli harangnak csak épen az első kondulását
várta Kozsehuba Tivadar, dehogy várt volna többet egy perczet is. Tudta
már ő, hogy megjött a hadnagy apja tegnap (kis városban hamar elterjed a
hír). S nemcsak attól fél, hogy fizetni fognak, hanem a Noszty
kisasszony jelenléte olyan háztűznézés félét látszott jelenteni. A
Velkovics-házban egész éjjel tisztogattak, sikáltak, rendezgettek erre a
hírre s azóta is egyre füstölög a kéményük, sütnek, főznek, – legalább
azzal a pletykával ijesztette meg délelőtt a gazdasszonya, Klobukné
asszony. Nosza, nem szabad késni. Ki kell a kigyó méregfogát venni, ha
alkalom van rá. Klobukné által ugyanis egy kosár mogyoróval kedveskedett
Rozáliának délelőtt, de az azt üzente nagy gúnyosan, hogy ő nem mókus.
Ez ütött szeget a Kozsehuba fejébe.
Hát tavaly még mókus volt? Hisz tavaly még elfogadta tőle az évenkénti
mogyoróküldeményt. Meg is köszönte levélkében. De most már nem mókus.
Hm, úgy vagyunk? No hát majd megint mókus lesz a kisasszony.
És a míg Nosztyék ácsorgással töltötték az időt a Főtéren, ő magához
vevén az ominózus levélborítékot, sietve igyekezett a kaszárnya felé az
ezredes lakására.
Kemény, katonás, hirtelen haragú ember volt Stromm lovag. Kozsehubának
már előre megborzongott a háta, ha elgondolta, hogy fog az mérgében
ugrani, mikor a nevével aláírt váltót felmutatja. De mindegy, ezen már
át kell esni a jövendő boldogsága érdekében.
Kozsehuba sohase beszélt vele, csak a kaszinóból ösmerte, a hol az
ezredes kalabriást szokott játszani és olyan mérges, harczias hangon
mondta ki a terczeket, kvartokat, mintha hadcsapatokat vezényelne. Hát
még a kontrát? Azt lehetett volna hinni, hogy egy kartács süvít a
levegőben.
Nem minden szepegés nélkül kopogtatott be most ajtaján.
A mogorva «szabad»-ra benyitott a dolgozó-szobájába, hol épen
csibukozott az ezredes. Féltizenkettőkor szokott reggelizni s ilyenkor
szívja a csibukját. Ez volt a legrosszabb időpont. Azt már mindenki
tudta, hogy az ezredest nem szabad csibukozás közben zavarni, mint a
püspököt imádkozás közben.
– Mi tetszik? – kérdé boszúsan.
– Én Kozsehuba vagyok.
– Az nekem mindegy, de mi tetszik?
– Mindenekelőtt ezt a borítékot akarom az ezredes úr jelenlétében
feltörni.
– Hát aztán? – kérdé az ezredes valóságosan nyugtalanul. Nem birta
elgondolni, miről lehet itt szó.
– Ime, a borítékban egy ma lejáró váltó van az ezredes úr girójával, azt
bátorkodom tiszteletteljesen bemutatni.
– Egy váltó? Az én girómmal? Lehetetlen, – mordá elcsodálkozva.
– Méltóztassék megtekinteni.
Az ezredes átvette a váltót. Megnézegette elől, hátul, miközben
kivörösödött, a szemei kigyúltak, halántékán az erek kidagadtak s a
balkezével idegesen dobolt az asztalon.
(No, most mindjárt kezdődik a vihar, – gondolta Kozsehuba.)
De az ezredes kemény arczvonásai a hogy kijöttek a formáikból, épen
olyan gyorsan vissza is igazodtak Egy nagyot fújt előbb, aztán egyet
szippantott a csibukból.
– Ki adta önnek ezt a váltót? – kérdezte nyugodtan.
– Noszty hadnagy úr.
– És hát most azt akarja ön ugy-e, hogy én fizessem ki?
– Igen is jogom van azt kivánni bármelyik aláírótól, s a mennyiben
Noszty úr ma délig nem fizetett, kénytelen voltam a másik aláírónál
mutatni be a váltót.
– Hát igen, – hagyta rá az ezredes udvariasan, – kezes fizess, ez a
regula. Foglaljon helyet uram, míg összekeresem a szükséges pénzt.
– Az ezredes úr ki akarja fizetni? – kérdé ez csodálkozva.
– Természetesen. Hát nem azért jött ön, hogy kifizessem? Hiszen úgy
értettem.
– Igen, igen, de joga van az ezredes úrnak legalább megvizsgálni az
aláírást és esetleg tiltakozni.
– Az ördögbe! – fortyant fel az ezredes. – Hiszen csak nem tagadhatom
meg az aláírásomat?
– Bizonyos ön abban, ezredes úr, hogy ezt a váltót aláirta?
– Persze hogy bizonyos vagyok. Hiszen csak emlékszik az ember, nem
vagyok még demencziában.
– Tessék csak jobban megnézni.
– Ejh, ön úgy tesz, mintha gyanakodnék, hogy nem az én írásom.
– Bizonyosan tudom, hogy nem az ezredes úré! – kiáltott fel élénken
Kozsehuba.
– Ezer ördög! – pattant fel az ezredes. – Hogy meri ön kétségbe vonni, a
mire én egyszer azt mondom, hogy így van? Egy szót se többet. Itt van a
pénze. Egy-kettő, fordulj, indulj! Aláz’ szolgája!
Rossz hangulatban tért haza Kozsehuba. Már a pitvarban meghallotta, hogy
vendégei vannak, a kikkel Klobukné bibelődik odabent. Kardcsörgés,
káromkodások hallatszottak. Könnyű volt kitalálni, hogy Nosztyék
méltatlankodnak, a miért nem találták otthon.
[Illustration: – Te gazember, – sziszegé a hadnagy.]
Egy perczig gondolkozott, ne forduljon-e meg, de mégis csak benyitott
hozzájuk.
– Szervusz bruder, – kiáltja eléje örvendezve a hadnagy, – de jó, hogy
jössz. Már szinte megharagudtunk, hogy nem vártál be. Édes apám Noszty
Pál országgyűlési képviselő. (Kozsehuba meghajtotta magát.) Eljöttünk
barátom, azt a bizonyos dolgot eligazítani.
– Már el van igazítva.
– Ne tréfálj, kérlek, hanem add ide az izét, a borítékot, elhoztuk a
pénzedet, köszönettel.
– Ismétlem, már rendben van. A váltót ezelőtt egy negyedórával
bemutattam az ezredesnek. Onnan jövök most.
– Azt a gazságot csak nem tetted meg? – hebegte a hadnagy elhalványodva.
– Ugyan ne tetesd magad, – tört ki Kozsehuba haragosan, mintha nem
tudnám, hogy össze voltatok beszélve, hogy az ezredes is csak olyan…
olyan lump («mint te») – akarta mondani, de a hadnagy vérbenforgó
szemeit látva, megenyhítette, mint a többi lumpok.
A hadnagy hozzáugrott és felemelte a kezét, hogy arczul üti.
Az öreg Noszty elébe állt, nem engedte.
– Te gazember, – sziszegé a hadnagy és reszketett a dühtől.
– Így beszél egy váltóhamisító egy becsületes emberhez, –
méltatlankodott Kozsehuba.
– Vigyázzon fiatalember, türtőztesse a nyelvét, inté tárgyilagos
magaslatról az idősb Noszty. Ne ingerelje. Nem látja, hogy kard van az
oldalán? A helyett, ha már megcsinálta a bonyodalmat azzal, hogy be nem
várt bennünket, hanem úgy viselkedett, mint egy Sylock, segédkezzék a
kibontakozásban. Hát lássuk csak. Ön bemutatta a váltót az ezredesnek;
mit csinált már most az ezredes?
– Az ezredes kifizette a váltót.
– És mit mondott?
– Azt mondta rá, hogy ő írta alá.
Apa és fiú mély csodálkozással néztek össze.
– Menjünk, – szólt az öreg, – itt többé nincs semmi keresetünk.
– De engem ez az úr megsértett! – dühöngött a hadnagy. – Ez vért kiván.
– Eredj a pokolba, az igazat mondta.
Erővel kituszkolta fiát a szobából, mire az megelégedett vér helyett egy
gőgös, lesujtó tekintettel.
– Eredj már, kérlek, itt úgyis borzasztó a festék-szag.
Az ajtók tényleg újonnan voltak festve és a hadnagy hozzá is súrolódott
az egyikhez, mire dühösen rúgott egyet a pitvarajtón s tisztogatni
kezdte a festékhez ért kardbojtját.
– Nem árt már annak semmi, – sóhajtott az öreg, – be van az már
piszkolva a nélkül is.
Túl a kapun tanácstalanul álltak meg.
– Hát már most mit tegyünk, apám? Hová? Merre?
Az öreg a gondolatait igyekezett rendbeszedni.
– Az ezredes kétségen kívül gavallér ember. Az szép tőle, a mit tett.
Nem akart elejteni, megmentette az életedet. Fizetett ezért ezer
forintot. Nem akarta, hogy a világ megtudja, ki vagy, de ő maga már
tudja. Mit lehet tehát ebből konstatálni? Azt, hogy úriember és
jóakarattal viseltetik irántad. A katonák többnyire jószivű emberek. Kár
azokat bántani. De ez más blattra tartozik. A fő az, hogy a konkrét
esetből szűrjük le a kardinális alaptételeket, a melyek aztán
eligazítanak a teendőinkben. Első dolgunk kipuhatolni, hogy ez a
jóakarat mekkora és mennyire aknázható ki? Ez az egyik. Mert ha nagyon
erős a jóakarata, akkor el lehet talán végkép simítani a dolgot. Azonban
azt is konstatáltam, úgy-e, hogy úriember. Ez a második. Itt megint az
áll elő, hogy nagyon úriember-e, vagy csak afféle úri svádájú jó bácsi?
Mert, ha nagyon úriember, akkor nem engedi elsimítani azt a disznóságot,
a mit elkövettél és nem öl meg ugyan, de megszabadítja tőled a
tisztikart. No, ne szólj közbe. Hiába csikorgatod a fogadat. Mert apád
vagyok, de nem akarok szamár lenni s úgy okoskodom a dolgok fölött, a
mint hideg észszel kell. Ezekhez képest tehát tisztán áll az én
feladatom. Most te eredj a hugodhoz a vendéglőbe, vigasztald meg és
rendeljetek nekem is ebédet, én pedig sietek az ezredeshez, megköszönöm
az eljárását, kifizetem, magamhoz veszem a váltódat és a mit meg lehet
csinálni a javadra, azt megcsinálom. Csak azt mutasd meg, hogy hol
lakik.
Ezzel aztán az öreg Noszty elindult jobbra, a hadnagy balra és csak az
ebédnél találkoztak, a mikor már ott ült az asztalnál Kopereczky is.
Lábainál a kos feküdt s ő annak a gyapjas hátán melegítette a lábait,
mert úgymond, ilyenkor őszszel, mikor még nem fűtenek s könnyen fölfázik
az ember alulról, lábmelegítőnek használja a kost, téli vadászatoknál
pedig megbecsülhetetlen. Ugyan tegye csak fel rá a lábacskáit, Vilma
kisasszony! Az imposztor így akart gyönyörködni ingerlő lábformákban és
bokákban.
Az öreg úr viseletéből semmit se lehetett leolvasni, mintha érczből
volnának arczvonásai. Jóízűen evett, fesztelenül csevegett
Kopereczkyvel, a mit jó jelnek vett a hadnagy, hanem azért mégis
furkálta a bizonytalanság s nem birta sokáig megállni, hogy egy
jelentőségteljes oldalpillantással meg ne kérdezze:
– Mi van az illetővel, apám uram?
– Nagyon úriember, – felelte az apa egész közömbös hangon. (Oh, ezek a
politikusok! Hogy tudnak magukon uralkodni!)
– No, hogy dagadjon meg, – gondolta magában a hadnagy elszomorodva.
Képzelhetni, milyen unalmas volt neki most végig hallgatni a Kopereczky
széptevéseit, parlagi bókjait, vaskos tréfáit és kijelentéseit. Épen
magyarázta, hogy ő sohasem hallgatott a tanítóira, mindent az állatoktól
tanult, a mit tud.
– Talán a kos is valami professzor-féle magánál? – csipkedte Vilma
kisasszony.
– Valóban az. Ő türelemre tanít engem, mint a hogy a méh, mely a
takarékpénztári épületen van, a gyűjtésre és szorgalomra emlékeztet. Én
az állatok tanítványa vagyok és ez egyik legfőbb büszkeségem.
A hadnagy kiváncsian nézegette a kost, jó volna most eltanulni tőle a
türelmet, mert ugyancsak türelmetlenül várta az asztalbontást, míg végre
okos szót válthat az apjával.
– Mit végeztél?
Az öreg úr kivette nadrágzsebéből a kettérepesztett váltót és átadta.
– Ezt elhoztam, – mondá, – a becsületet tehát úgy a hogy, megmentettem,
hanem az angyalbőr elveszett.
– Hogy érted azt?
– Úgy, hogy a váltómanipulácziódról csak két ember tud. Az egyik az
ezredes, a ki sohase fog arról szólni, a másik pedig Kozsehuba, a ki
talán szólni fog róla, de ez csak pletykaszámba esik. Mindamellett ez
legyen az utolsó botlásod ezen a téren, mert ez nagyon csunya és
veszedelmes dolog. A mi pedig a legközelebbi teendőket illeti, eredj fel
a szobámba és írd meg a lemondásodat, az ezredes követeli, hogy le a
mondurral, lépj ki a hadsereg kötelékéből, azután pedig csomagolj,
megyünk haza. S ha nagyon tapintatos akarsz lenni, kezdj köhögni, mert
egészségi okokból jösz; a felvidéki éles levegő megtámadta a tüdődet.
Így folyt és így végződött a Nosztyék felvidéki kirándulása. A legszebb
hadnagyot elvitték Trencsénből, a mi azonban nem hagyott nagyobb űrt a
kis tót városban, mert más hadnagy jött a helyére. Velkovics Rozália
sírt, a hol nem látták, egy csomó hitelező pedig káromkodott, a hol
hallották. Még egy darabig irkáltak utána, hol neki, hol az apjának, de
miután választ nem kaptak, elmaradoztak apránként, mint a darazsak az
elvirágzott fától.
Innen-onnan végkép is elfeledkeztek volna róla, ha Kopereczky nem járna
egy idő óta annyit Budapestre s nem hozna róla némi híreket, hogy
köhécsel, hogy azért hagyta el a katonai pályát, majd meg hogy vért
hány. («A mi vérünk az, a mit hány» – sopánkodtak a hitelezők) Némelykor
Velkovics Rozáliának is hozott valami üzenetet tőle s akkor rendesen
elpirúl vagy elsápad.
Ebből aztán kombinálni lehet, a ki akar. Hanem abból is lehet
kombinálni, hogy valahányszor Kopereczky Budapestre megy, mindig
találkozik Nosztyékkal. Sőt itthon is sokat gondol rájuk, mert a mi
galóczát fognak a Vágban s a mi vadkecskét lőnek a krapeczi erdőben, az
mind Noszty Pál czímére megy a fővárosba.
S hova-tovább mind több-több gyanus jel gyűlik össze. Az ősi
bagolyfészket, a krapeczi kastélyt javítani kezdik tavaszkor, a
bozóttal, farkastejjel, labodával fölvert kertet parkirozzák, utakat
csinálnak, exotikus bokrokat ültetnek. Valami fő a Kopereczky fejében,
meglássátok.
Hát az főtt benne, hogy egy félév mulva azzal állított be Pesten az öreg
Nosztyhoz, a hol különben gyakori vendég volt egy idő óta, hogy a
terminus lejárt, eljött a kétezer forintért és elhozta a zálogot.
Noszty Pál tréfára fogta a dolgot.
– Te is mindig olyat kérsz, a mi nincs. Várj kérlek őszig, míg a
viczinálisomból pénzt tudok összeütni.
Kopereczky megrázta a nagy fejét.
– Én bizony nem várok egy napot se. Előre megmondtam. Vagy fizess
rögtön, vagy pedig viszem a zálog eredetijét.
– Miféle eredetijét?
– Vilma kisasszonyt. No, mit bámulsz úgy rám, mintha meg akarnál enni?
Vagy a pénzt, vagy a leányt, így volt az alku.
Noszty arcza olyanra gömbölyödött ki, mint a császárzsemlye.
– Hát iszen jól van, csak ne kiabálj annyira! Azért kár olyan lármát
csapni, hogy a cselédek azt hiszik, verekszünk. Hiszen a mi Vilmát
illeti, megkapod tőlem ingyen is, sőt tartom szerencsémnek. Mért nem
szóltál már előbb, hogy szereted? Hát így szokás nálatok leányt kérni?
– Ej, te azt nem érted, – s fitymálólag intett a kezével. – Tudom én,
mit csinálok. Mert úgy van az bátyácskám, vagyis rectissime, kedves
apósocskám, hogy az öcsém János, IX. János, megkért a boldogult apámuram
kivánságára feleségül egy Abaffy kisasszonyt Liptóból, nem is szerette
pedig. Az Abaffy leány kosarat adott neki. János öcsém épen olyan
szerény, szégyenlős ember volt, mint én, a kosarát annyira restelte,
hogy beugrott a Vágba és belefult. Ezt meg aztán az apám vette a szivére
és a halálos ágyán megeskettetett engem, hogy sohasem kérem meg a kezét
anyától született teremtésnek. Ezért nem házasodtam ekkoráig. Mindig
vártam, hogy valaki rám köti magát, valami olyan módon, a hogy az a
regényekben előfordul, de az ördögnek se kellettem. Hát értesz most
engem, ha én a zálogot követelem.
Noszty melegen megrázta a kezét és megölelte.
– Látom, Kéti fiam, hogy a formulák embere vagy. Ezt szeretem. Ezzel
Magyarországon még sokra lehet vinni. Jövőd van, Kéti. Olyan főispánt
csinálok belőled, mint a pinty. De igazán szereted a leányomat?
Kopereczky csak a szemeivel hunyorított s bágyadtan leeresztette kezeit,
mint a meglőtt bagoly a szárnyát.
– Hát Vilma szeret-e?
Kopereczky az égre nézett merengve.
– Azt csak az Isten tudja, – sóhajtá.
– Nos akkor eredj, beszélj vele!
Búsan rázta meg fejét.
– Ez az, a mi nem lehet. Hisz az megkérésszámba menne és még kosarat is
kaphatnék. Isten ments attól, hogy én szóljak. Inkább a nyelvemet
vágatnám ki. Én csak passive viselkedhetem. A mit megfogadtam,
megtartom. Nem vagyok én politikus. Én az állatok tanítványa vagyok.
– Pedig úgy beszélsz, mintha a jezsuitáké volnál.
– Neked kell elcsinálnod a dolgot, – követelte Kopereczky, – vagy pedig
fizesd meg a kétezer forintot és akkor itt a medaillonod, én pedig
megyek szerelmi bánatomban egyenesen a Dunának, hadd lássa az apám
szelleme az égből, hogy a kosarat ki lehet ugyan kerülni asszonyi
dolgokban, hanem a vízbefulást nem.
– No hát csak ne menj a Dunának, hanem eredj szépen a vendéglődbe és
jöjj el este; addig én megpróbálom kiegyengetni az utat.
Így mesélik ennek a leánykérésnek a részleteit a Noszty-rokonság sósabb
nyelvű tagjai.
Kopereczky állítólag megjelent este a Nosztyék lakásán. A képviselő
azonban a klubban volt, Feri pedig a szinházban. Vilmát egyedül találta
nagynénjével, özvegy Ilvánczyné született Noszty Erzsébettel, a ki a
háztartást vezette fivérénél.
Nyomasztó hangulat támadt beléptével. Vontatottan indult meg a társalgás
s minduntalan megakadt. A hölgyek hímzéseik fölé hajoltak, Kopereczky
pedig a családi képeket látszott nézegetni. A néma időközökben hangosan
ketyegett a fali óra, mint egy szorongó szív. Hol a nagynéni, hol Vilma
kérdezett valami nagyon közömbös dolgot, a mire szórakozottan felelt
Kopereczky; ügyetlen, elfogult volt, mint egy diák, mintha valami
leszorítaná a nyelvét, miközben szelíden, reményteljesen függeszté
szemeit Vilmára, mint a mesékben a kővé vált lovag, kit a csillaghomlokú
királykisasszony egy varázsszava van hivatva megeleveníteni.
A nagynéni a kos után tudakozódott.