maradt a vidéki gavallérnak, bizonyos zöld allure-ökkel.
Jongleur-mutatványait vette elő, mindjárt első intradára elnyelte a
Vilma kisasszony keztyűit, majd újveretü körmöczi aranyakat szedegetett
elő a hajából és a csipkés gallérja fodraiból, a mire nagyokat kaczagott
az öreg Noszty, de Vilmának határozottan visszatetszett a szellemtelen
tréfa, bár nem mutatta.
Mikor a kunsztokból kifogyott, odaintette a kucsébert, rákényszerítvén
Vilmát, hogy húzzon a zacskójából három számot. Vilma húzott, de a három
szám összeadva túl volt a százon, tehát nem nyert. Most maga húzott
Kopereczky, megint nem nyert. Dühös lett, káromkodni kezdett, majd
megmustrálta a kucsébert, hogy csal, kiszedte a számait, megolvasta,
hogy kilenczven-e, mindez igen közönséges, izetlen magaviselet volt, de
csak el kellett azt nyelni jó képpel, mint egy kapitális bohóságot
szokás, hiszen kis városban kisvárosi emberek laknak és végre is Vilma
kiérezte apja modorából, hogy Kopereczky ez idő szerint becses ember.
[Illustration: – Ejnye Kopereczky, – szisszent fel durczásan Vilma.]
Különben nem volt ostoba s látszólagos együgyüsége mellett ravasz tervet
főzött ki. Az a művelet, hogy az aranyakat a Vilma hajából fogdosta ki s
hogy az elálló hajszálak érintése édesen csiklandozta, veszedelmes
kóstoló volt. Tovább, tovább! – incselkedett vele az a pajkos tündér, a
ki a pezsgőben lakik.
– Tudja mit, Vilma kisasszony, se az én kezem nem szerencsés külön, se a
magáé, van egy babonám, próbáljuk meg, húzzunk egyszerre együtt, én egy
számot, maga a másik kettőt.
Megrázta a zacskót és odanyujtotta Vilma felé. Vilma kisasszony bedugta
a keskeny kis kezét, mire a selyma Kopereczky is belenyúlt a maga nagy
mancsával, de volt annyi esze, hogy a zacskóban nem a begöngyölített
számokat hajszolta, hanem mohón kapott a fehér kezecske után,
megszorongatva azt nagy kéjjel, mámoros pislogással; mintha puha meleg
madárfészekben turkálna, érezte a kéz lüktetését, izzó tűz nyargalt át
erein, a leány arcza pedig piros lett, mint a rózsa. A bolond is
kitalálhatta, hogy a zacskóban mi történik, de hát a mit az emberi szem
nem lát, azt nincs joga az apai vigyázatnak figyelembe venni.
– Ejnye Kopereczky! – szisszent fel durczásan Vilma, és kirántotta kezét
a zacskóból. – Meg van maga bolondulva, vagy mi?
– Úgy látszik, hogy csakugyan bolond vagyok, mert kis számot kellene
húznom s a helyett szándékosan egy nagy numerus után vetettem ki a
kezemet. Haragszik?
– Persze hogy haragszom, – felelte és elfordította a szép, álmatag
arczát.
Erre aztán teljesen elkeseredett Kopereczky. Fejét lehajtotta a
félkönyökére és elkezdett könnyezni.
– No, ne okoskodj _Kéti_, ne légy gyerek! – szólt közbe az öreg Noszty.
– Micsoda dolog az, Vilma? Hiszen csak tréfa az egész. Még csak az
hiányzik, hogy felhívjátok rá a közfigyelmet. Máris idenéznek az idegen
asztaloktól. Hamar, nyujts kezet Kopereczkynek!
Vilma engedelmeskedett, a mi aztán annyira fölvillanyozta a bárót, hogy
egész vidáman fölkiáltott:
– Hopp no! Most már meghalsz kucséber! Játszom az egész kosárra!
Ez mindig esemény a «Nagy Szamár»-nál, korszakalkotó dolog. Minden
évtizedben egyszer történik, hogy egy-egy nábob vagy tékozló örökös
egész kosárra játszik. Síri csend támad szerteszét az asztaloknál.
Beszélgetés, anekdotázás félben marad. A kucséber szivének hangos
dobogását lehet hallani. A szegény olasz életfolyamatja megdöbbentő
válponthoz jutott: vagy koldus lesz a következő perczben, vagy
szerencsefi. Minden figyelem ide fordul. A pinczérek lába legyökerezik.
Még tán az óra is megáll a falon, bereked a tik-tak egy-két perczre.
A báró sokáig kotorász a zacskóban, végre kirántja a három számot és
figyelmesen a kucséber arczára néz.
– Nyertem! – hörgi diadalittasan.
– Honnan gondolja? – kérdi Vilma.
– A kucséber arczáról látom. Biztos.
A kucséber arczán a kétségbeesés gyöngyözik. Ő már ismeri kívülről a
számait, s hirtelen összeadja, de a szörnyű katasztrófát látva, mégse
adja meg magát, megüvegesedett szemeit babonásan emeli a mennyezet felé,
nem mer hinni a bizonyosban s csodáért imádkozik: «Oh, Santa Madonna,
segíts.»
A számok azonban Santa Madonnánál is erősebbek. A 9, 15, meg az 53
Maróthy szerint 77, jóval százon alul; a kosár tehát a Kopereczkyé.
– Engedje meg, Vilma kisasszony, hogy önnek ajánlhassam fel.
Olyan kevélyen, szertartásosan mondta ezt, mint egy középkori lovag, ki
az ellenségtől elvett zászlót a királynéja lábaihoz teszi le.
– Köszönöm uram addig is, míg viszonozhatom.
– Mit, viszonozni akarja? – pattant fel Kopereczky. – Vagyis szintén
kosarat akar nekem adni?
Vilma elmosolyodott.
– No no, hát alkudjunk meg, a kosarat nem maga kapja, – biztatta meg,
miközben kivett a kosárból egy szem mogyorót és egy narancsot, a
mogyorót kettéharapta a hófehér, rizskása-alakú fogaival, a narancsot
félretette, a kosarat pedig visszaadta az olasznak.
– Itt van, szaladjon vele szegény ember és máskor ne kezdjen ki a báró
úr szerencséjével.
Az nem is kérette magát sokáig, úgy elszaladt terhével, mint a füst,
abban a meggyőződésben, hogy a Madonna mégis csak segített rajta, egy
másik Madonnát küldvén le az égből maga helyett.
Most meg már azért neheztelt meg Kopereczky, hogy hát az ő ajándékát így
becsülte meg a kisasszony. Ezt ő nem érdemelte. Ez kegyetlenség. Isten,
a ki az ő szivében olvasni tud, látja, hogy az milyen tiszta és őszinte,
s ezen aztán sírni kezdett, el nem felejtvén, a mennyi nedvet kisirt,
azt megtetézve beszedegetni a poharakból.
Nosztyék látván, hogy a bárón mind jobban erőt vesz a bor, fáradtaknak
jelentették magukat s elbucsúztak, hogy a szobájukba vonulnak.
Kopereczky váltig ellenkezett.
– Ej no, restellem, hogy jobban nem mulattattalak De mért nem írtad meg
előre bátyácskám, barátocskám, hogy jössz. Fogattam volna galóczát a
Vágban, kötöttünk volna nyakára pántlikát, nemzetiszínt, a hogy szoktuk,
ha nevezetes férfiúvendég van. Galócza nélkül nem lehet. Egyszer Deák
Ferencznek is küldtünk, de mikor az «Angol királynő»-nél elébe tették
megsülve, a nemzetiszín pántlikával nyakán, csak nézte, de nem mert
belőle enni. «Várom, – mondta – hogy előbb talán a szózatot is el fogja
énekelni.»
Erősködött, hogy galócza nélkül nem eresztheti el a város kedves
vendégeit, azért csak olyan föltétel alatt engedte őket a szobáikba,
hogy holnap még nála jelentkeznek.
Fölmentek szobájukba, de az alvástól még messze voltak. Csordultig ki
kellett élvezniök a vidéki mulatság minden ízét, Kopereczky valahol
előkerítette a czigánybandát, Kiczka Flórist s éji zenét adott Vilma
kisasszonynak, a mire az boszúsan fordult meg ágyában s csípősen jegyzé
meg:
– Az ember, úgy látszik, nem kezdődik okvetetlenül a bárónál.
– No no, – felelt félálmosan az öreg Noszty. – Csakhogy Izrael barátunk
nemcsak báró, hanem azonfelül senior is lesz, az pedig csinos kis
bolondság.
MÁSODIK FEJEZET.
(A Kopereczky család s főleg néhány szó az előbbi fejezetben szerepelt
báró Kopereczky Izrael Izsákról.)
Kétségenkívül feltünik az olvasónak az Izrael Izsák kettős név s
körülbelül így okoskodik:
Ha már az apja bolond volt, legalább a keresztszülőknek lehetett volna
eszük. Micsoda hobort az, egy magyar bárót ilyen zsidó nevekkel
megnyomorítani?
Pedig bizony nem voltak azok a keresztelő funkczionáriusok bolondok, se
a papája, tudták ők azt, hogy mitől hízik a légy. Az Izrael Izsák
neveknek épen olyan, sőt amolyanabb oka van, mint például a _Tamás_
keresztnévnek a Szirmay-családban, vagy annak a hagyománynak a gróf
Nádasdyaknál, hogy minden házukat mindenkoron náddal födjék, a mit
annyira betartanak, hogy mikor a pesti palotájukat nem engedte a
fővárosi tanács náddal födetni, mégis náddal födték, – csak tettek
fölébe még egy zsindelyfedelet is.
Az Izrael Izsák keresztnévnek az az oka, hogy Kopereczky Károly a mult
század elején Prágába kerülvén, mint huszárfőhadnagy összeállt ott egy
kellemetes zsidó hajadonnal, mely vadházasságból egy fiú született,
Móricz, s neveltetvén a zsidó ritusban és hitben, csak felserdült
korában adoptáltatott Károly által, kinek kemény szivét a közelgő halál
fuvallata melegité meg törvénytelen fia irányában. Ez a Móricz báró
áttérvén a keresztény hitre s megkapván az őt illető magyarországi
birtokrészt, megtelepedett az arany Prágában, kereskedelemmel
foglalkozott (a vér, hiába, kiüti magát) s kivált mint katonai szállító
roppant vagyont szerzett. A magyarországi gőgös Kopereczkyek
mindamellett megvetették őt és sohasem érintkeztek vele, a mi
főbosszúsága volt életének. Gyermektelenül halván el, bolondos
végrendeletet tett, hogy vagyonának kamatait és mindennemű jövedelmét
idők végéiglen a Kopereczky bárói nemzetségnek olyan tagjai élvezzék,
kik a szent keresztségben az Izrael Izsák keresztnevet kapták és
viselik, még pedig, a mennyiben több Izrael Izsák fordulna elő a
családban, mindenkor a senior, a legidősebb Izrael Izsák báróé a vagyon
jövedelme s csak a Kopereczky-család czímere felfordításával (vagyis
magvaszakadtával) száll az egész tőke a katonai kincstárra. Katonák
bőrén szereztetvén, legyen a végén megint a katonáké.
A Kopereczkyeket természetesen hidegen hagyta a végrendelet. Nem
reagáltak. A pénznek még akkor szaga volt. Csak húsz évvel később, a
fösvény Kopereczky Benedek (IX. Benedek a családfán), mikor már a prágai
kamatok nagyon felszaporodtak és a családi birtokok erősen megfogytak,
gondolta rá magát a legutolsónak született fiúgyereknél, kinek az
anyjára erősen gyanakodott (egy az insurrekczióból visszamaradt
nyelvmester volt szóban), hogy Isten neki, kereszteljék meg hát Izráel
Izsáknak a kis porontyot.
Báró Kopereczky Izrael Izsák viselte is a nevet egészen húsz éves
koráig, de akkor belátta, hogy ezzel a névvel nem lehet egy Kopereczky
bárónak megélni Magyarországon; kigúnyolják, hep-hepet muzsikáltatnak
neki, az úri kisasszonyok háta mögött azt mondják neki a «Haragszom
rád»-ban: «Haragszom rád.» (Miért?) «Mert olyan furcsa neved van.» S
összenevetnek lenéző ajkbiggyesztéssel. A megyei restoráczión nem
választják meg semminek: a bemutatásoknál még a családtagok is
szégyenlik magokat s elharapják a keresztnevet; magok közt is «Kéti»-nak
nevezik a szerencsétlent (hogy t. i. két «i» van a neve után: Kopereczky
I. I.) Kéti báró érezte, hogy ettől az átkozott névtől okvetlenül meg
kell válnia, erre pedig épen csak egy mód volt, hogy főbelőjje magát s
ezzel aztán egy füst alatt azt is bebizonyította apja előtt, hogy mégis
_igazi_ Kopereczky volt. Abban a tekintetben legalább, hogy nagy szamár
volt, – a miről országszerte ismeretesek a Kopereczkyek – mutatja ezt a
pozsonyi dietán szárnyra kelt pasquillus is, Kopereczky István követre
vonatkozó:
Mivel nem vagy Deák, csupán Kopereczky
A nagy bölcsességtől ergo nem repedsz ki.
Igy mult el vagy húsz év. Sok idő egy család történetében. Azalatt
bejött a váltó, vasút, a vasúttal a nagy fényüzés, pezsgők, havanna
szivarok és most már nem Galilei mondta, hogy «mozog a föld», mert az
ugyan meglehetősen közömbös volt míg csak ő mondta, hanem az volt a baj,
hogy most már Kozsehuba János takarékpénztári igazgató (a Tivadar néhai
apja) kezdte mondogatni tótosan, hogy «mozogja a föld». Lehetett pedig
ezt a mozgást látni a takarékpénztári könyvekből, az árverési
hirdetésekből és egyebek közt az elterjedt Kopereczky bárói család
némely tagjainak mindég szükebbre szoruló háztartásából, szemlátomást
kopottabb fogataiból és egyre savanyúbb ábrázataiból.
Nem csoda, hogy ebben a helyzetben az egyik Kopereczky (IX. Benedek)
nagyot és merészet gondolt; rávetette magát arra az eszmére, hogy ő
megváltoztatja a nevét «Izráel Izsák»-ra, ha lehet, de megpróbálja, ha
nem is lehet. A kamatok annyira felgyülhettek azóta a prágai örökségnél,
hogy ez már maga roppant garmada, de a puszta évi jövedelem is a
harminczezer forintot kerülgeti. Nosza megindult kormányhoz, császárhoz,
kijárni az új keresztnevet, püspök rokona révén magához a római pápához
is eljutott és addig kilincselt, költött és rimánkodott, míg végre
csakugyan megváltoztatták a keresztnevét valamely törvényesnek kieszelt
formák között Izrael Izsákra, de a biróság kimondta, hogy néhai báró
Kopereczky Móricz a király által is helybenhagyott végintézkedése a
_szent keresztségben nyert_ névre érvényes és nem a koronás fők
audiencziáján szerzettre.
Uczczu lelkem teremtette, most aztán leesett a hályog a Kopereczky bárók
szeméről, kezdték már belátni, hogy hohó, hiszen ez a név voltaképen
nagy érték, és a mi fiúgyerek született a legközelebbi időben, az mind
Izrael Izsák nevet nyert, úgy a katholikus, valamint a lutheránus
ágaknál. Persze nem ütheti meg valamennyi az örökséget, de már a név
egymagában is promesse, ajánlólevél bármely a világba lépő
Kopereczkynek, ha nem nyitja is meg a kövér örökséget előtte bizonyosan,
de legalább el se zárja és hitelt fakaszt a könnyelmübb uzsorásoknál. A
hány Kopereczky családfő, annyi Izrael Izsák lett már most; igaz, hogy
az örökségben csak egy ült, a szkipcsavai Kopereczky Mihály fia (épen
abban az időben született, mikor IX. Benedek Rómában járt). Ezt most már
úgy hívták a családban rövidesen, hogy «senior», pedig még csak most
tanul járni, de ha meg talál halni, jön a sequens, az lesz akkor a
senior, pedig most még csak szopik.
Nőttek csendesen, lassan az Izrael Izsákok, s már a kiskorban bizonyos
gyöngédebb ápolásban részesültek a Kopereczky Józsefek, Mihályok,
Benedekek, Györgyök és Jánosok között, sőt a folyton romló világ is
többre nézte, elnevezvén őket «várandós Kopereczkyek»-nek, míg a
keresztény keresztnevű Kopereczkyek a «kimaradt Kopereczkyek» gyüjtőneve
alatt úsztak bizonytalan vizeken a boldogulás felé. Úgy, hogy idők
folytán szivettépő dologgá vált a Kopereczky-szülőkre nézve, hogy csak
az egyik fiúszülöttüket ékesíthették ilyen névvel. Ott voltak ő
méltóságaik is, a hol az angol lordok, a kik könnyeket csorgatnak utóbb
szülött fiaik bölcsőjébe, vagyis még rosszabbul voltak, mert az angol
lordnak a második, sőt harmadik fiából lehet lord, ha elhalnak előtte az
idősebbek, de a Kopereczky Györgyökből, Benedekekből, Mihályokból, hajh,
sohase lehetnek Izrael Izsákok.
Bizony vérlázító, hogy a papok nem engednek több egyforma nevű élő
gyereket egyugyanazon apától és anyától! Pedig egyik-másik Izrael Izsák
meg is halhat időközben, s micsoda szívfájdalom az aztán, hogy a
megmaradottakban egy se Izrael Izsák többé.
Hanem iszen a mit nem lehet, nem lehet, de miért nem lehetne megadni a
módját legalább a szép hangzatra nézve? S egyszer csak kitalálta az
egyik Kopereczky, a kinek már volt Izrael Izsák fia, hogy a következő
fiacskáját megfordítva: Izsák Izraelnek keresztelteti. Ez ellen aztán
nem lehetett a papnak semminemű kifogása, ezt a kánonok nem tiltják.
Hiszen csak az kellett, hajrá, utánna a többi Kopereczkyek, a mi divat,
divat; s lőn csakhamar majdnem annyi Izsák Izrael a családban, a mennyi
Izrael Izsák volt eddig. A bárónők egyebet se csináltak, szülték őket
rakásra.
Évtizedekig folyt ez ártatlanul, nem is látott ebben senki «dolus»-t,
legfeljebb jámbor mulatságot, hanem épen most, történetünk idejében,
hallatlan, micsoda kavarodás történik belőle, – ki hitte volna még
akkor?
Legközelebb IV. Kopereczky Izrael Izsákra, Mihály fiára következett a
seniorság. Most ugyanis egy tüdővészes Kopereczky III. Izrael Izsák (a
lutheránus ágból) a senior, a ki folyton utazgat, a tavaszt keresi és a
sirt találja meg rövid időn. Minthogy az utódlási igény még a senior
életében bejelentendő, a mi egyszerüen a keresztlevél beküldéséből áll,
s ez idő szerint IV. Izrael Izsák, Mihály fia, az előbbi fejezetben
leírt hórihorgas vörös Kopereczky a legidősebb, el is vitte a nyáron
személyesen a keresztlevelet Prágába. De tessék csak elképzelni, mi
történt, már egy másik keresztlevelet talált ott. Az Izsák Izraelek
közül, a kikre a kutya se gondolt, véletlenül előállt I. Izsák Izrael
(XII. Benedek fia), hogy azt mondja, ő négy egész hónappal öregebb a
hórihorgas vörös Kopereczky Izrael Izsáknál, tehát őt fogja illetni
legközelebb a stallum.
A szerteszét élő Kopereczkyek általában, de különösen a legitim érzésüek
megbotránkoztak e váratlan fordulaton (az Izsák Izraelekkel biró
familiák kivételével), s többnyire jól megmosták a törvénytelen követelő
fejét, ha találkoztak vele.
– Megbolondultál? Mit akarsz, szerencsétlen? Miféle nagyzási hóbort ez
tőled? Hiszen nem vagy te Izrael Izsák! Te csak Izsák Izrael vagy
barátocskám!
– Az mindegy.
– Ohó!
– No hát majd megmutatom, hogy mindegy. Két karakterisztikus zsidó
névről van szó, s az örökhagyó intenczióinak egyformán felel meg, akár
az egyik van elől, akár a másik van hátul.
Ennyiben állt az ügy s valóban igen kellemetlen volt I. Kopereczky Izsák
Izrael váratlan föllépése, mert a vörös Kopereczkynek nagyon kellett az
örökség. Csak nagy nehezen birta foltozni a szegénységet. A birtoka alig
jövedelmezett valamit, hivatalt pedig nem vállalhatott, mert semmihez
sem értett. Úgy nőtt fel, mint egy csikó. Nyilvános iskolába nem adták,
az otthoni nevelését pedig a krapeczi kántor-tanítótól, Szlimák
Józseftől nyerte. Mikor már olvasni megtanult (csoda, hogy megtanult) az
apja közbelépett, hogy nem engedi tovább kínozni a gyereket. Hogy mit
csinált, mivel töltötte idejét harminczhárom éves koráig (annyi idős
most), bajos elősorolni. Voltaképen semmit se csinált, vadászott,
lovazott, eljárt a szomszéd birtokosokhoz és a többi Kopereczkyekhez
névnapokra, búcsúkra, lakodalmakra, szerette a parasztlányokat és a
menyecskéket, kártyázott a környékbeli gentryvel, lovakat csereberélt a
trencséni kupeczekkel, néha gyapju eladás idején Pesten is töltött
egy-két hetet, hol a kaszinóban «jó spéczinek» tartották, ki
szeretetreméltó abban, hogy jó képpel türi a gúnyolódást és a brutális
kaszinói malicziákat. Atyja halála után átvette a krapeczi birtokot:
kétezer hold hozzáférhetetlen erdőt és mintegy nyolczszáz hold
szántóföldet, növelte apródonkint a rajta levő terheket, miközben
türelmetlenül várta a prágai stallumot.
Ez a várandóság, bár megzavartatott, mégis nagyban emelte tekintélyét.
Sőt, miután az a hír is keringett, hogy a Prágában elhelyezett tőkéket,
az új senior idejében, ha az egy kicsit utána jár, a magyarokkal
megbékült uralkodó átengedi hozatni magyar pénzintézetekbe, a hol ez idő
szerint magasabb a kamatláb, ez a körülmény adta meg az impulsust, hogy
a takarékpénztár Kozsehuba halála után, nem közönséges előrelátással,
Kopereczky bárót választotta meg elnökének.
A tudatlanok vakmerőségével kapott utána, de a nemezis hamar utólérte,
mert még el sem foglalta elnöki székét s már is híressé lett a pénzügyi
körökben egyetlen mondásával.
Az igazgatósági tagokat, kik a választás hírét testületileg hozták meg,
kitüntető szivességgel fogadta s cercleszerüen intézett hozzájuk
leereszkedő kérdéseket.
– Nos tehát nagyon jól van; szivesen leszek az elnökük. Majd csinálok
rendet. Mindent el fogok követni, hogy az önök dolgát megkönnyítsem.
Sokat dolgoznak?
– Elég sokat. A forgalomtól függ.
– És mi az a sok dolog?
– Reggeltől estig jönnek az emberek.
– Úgy? És mit akarnak? – kérdezé csodálkozva.
– Kölcsönt akarnak felvenni.
– Micsoda? – riadt fel Kopereczky, fenyegetőleg emelve fel ökleit. – No
iszen, majd adok én azoknak kölcsönt!
Az igazgatósági tagok hüledezve néztek össze s rögtön tisztában voltak
az új aquizíczióval. Titokban azonban nem tartották a famózus
kijelentést s csakhamar közkincsévé vált az emberiségnek, mint anekdota,
bejárván az egész országot, kaczajt fakasztott mindenfelé. Sok
becsületet nem szerzett vele a takarékpénztárnak, de szerzett magának
még egy titulust, a «_báró Stupiczky_» nevet.
Mindez inkább tudatlanságból eredt, mintsem hülyeségből, s abból a
szelességből, hogy nem tudta a tudatlanságát véka alatt tartani.
Nagyképűnek kell lenni az embernek, másokat hagyjon beszélni előbb ott,
a hol ő maga nem áll szilárdan. A tudatlanságnak csak egy takarója van –
a nyelv; minek azt minduntalan mozgatni?
Ismerethiányaitól eltekintve azonban, elég magához való esze volt s
veleszületett gavalléros gondolkozásmódja. Csakhamar belejött az
elnökségbe, s a mint apránkint megismerte a dolgok csinját-binját,
csakolyan jó takarékpénztári elnök lett belőle, mint elődei.
HARMADIK FEJEZET.
(Valahogy mindég rendbe jönnek az eligazíthatlan dolgok is.)
A bárónak ez a takarékpénztári állása foglalkoztatta az éjjel Noszty
képviselő úr gondolatait. Alig aludott valamit. A nagy
adósság-csinálóknak csodálatos a szimatjuk. Valami titkos érzés
megsúgja, hogy ettől vagy attól az embertől ki lehetne vasalni ennyit
vagy annyit. Nincs rá semmi különösebb ok, de azért görcsösen
ragaszkodnak ehhez a sejtelemhez.
Reggelre kelve első dolga volt a bárót felkeresni a nagy sárga épületben
a piaczon, melynek homlokzatán egy arany köpü pompázott, de a
takarékpénztári tisztviselők azt ujságolták, hogy a báró még nem jött
be, bizonyosan alszik, az éjjel nagy czéczó volt, ő méltósága olyan
kedvre szottyant, hogy éji zenét adott először itt bent a városban
valami pesti kisasszonynak, a kibe teljesen belebolondult, azután
kivitte az egész czigánybandát a Vághoz és a galóczáknak adott éji
zenét, végezetül pedig azzal az ürügygyel, hogy menjenek galóczát fogni,
belelökte a brácsást meg a czimbalmost a folyamba, hogy azok majdnem
belevesztek, de legalább tüdőgyulladást okvetlenül kapnak, szóval
fölséges egy mulatság volt, minélfogva ma az elnök úr ő méltósága
valamivel később fog bejönni.
Tíz óra is elmúlt és még mindig nem jött Kopereczky, sőt a féltizenegyet
ütötte a toronyban, mégse mutatkozott az utczán. Noszty tűkön ült a
várószobában, de hát még a fiatal hadnagy, a ki künn az utczán fel s alá
járva várta, széna-e vagy szalma: élet-e vagy halál? A kis forgópisztoly
ott volt a zsebében. Szorongó érzések között tapogatta meg s aztán
megint járt-kelt, hol a toronyórára tekintve, hol a takarékpénztár
zöldre festett kapujára.
Végre kijött az öreg.
– No mi van? – kérdé tőle rekedt hangon.
– Nincs szerencsénk, Kopereczky még most sem jött be. Devernázott az
éjjel és talán alszik.
– Mindennek vége, – sóhajtott fel a hadnagy. – Úgy látszik, el kell
vesznem. Tizenkét órakor felbontható és előmutatható a váltó. A hogy én
ismerem Kozsehubát, egy perczig fog várni. Mit tegyünk?
– Talán küldjünk valakit Kopereczky után? Vagy a lakásán keressem fel?
Ahol jön ni!
E pillanatban tűnt fel hórihorgas alakja, a mint nagy peczkesen
lépkedett a templomnál. Mellette egy hatalmas kos poroszkált, nagy görbe
szarvai körbe hajolva befelé nőttek a halántékaiba. Erős állat lehetett,
egyszer állítólag összetülekedett a város bikájával és megkergette,
Kopereczkyt mint egy hű kutya kisérte mindenüvé.
A hadnagy szemeiben remény csillant meg s sietve osont el egy
mellékutczába, míg az öreg Noszty Kopereczky elé lépegetett.
– Épen te hozzád iparkodom.
Kopereczkyn semmi nyoma sem látszott már az éjjeli dorbézolásnak, friss
volt, vidám és csupa illat, még a vén kos is rezeda-parfümmel volt
meglocsolva. Nyájasan nyújtotta mind a két kezét Nosztynak.
– Isten hozott kedves bátyácskám, Isten hozott. De jó, hogy
megszólaltál, mert bizony nem ismertem volna rád, mint az olyan kóróra,
hehehe, a min még tegnap egy rózsabimbó ringott.
– Vilmát a fogadóban hagytam, mert egy komoly dologban jöttem hozzád.
– No hát csak gyere be azzal a komoly dologgal.
Kart karba fűzve léptek be a takarékpénztári épületbe, a folyosón
kinyitotta az elnöki szobáját és előre ereszté Nosztyt, de a kos fürgébb
volt, ő törtetett be elsőnek a szentélybe s egész nyugodtan lefeküdt a
Wertheim-szekrény elé.
– Hát ülj le és gyújts rá, aztán parancsolj velem, ha úgy tetszik.
– Nem egyébért jöttem kedves Kéti öcsém, mint azokért az aranyakért,
melyeket tegnap a leányom hajából kifogdostál.