gyanánt, azért nem hordhatom magammal. Ilyenkor otthon legel a krapeczi
kertemben.
– Zöld-e már maguknál a természet?
– Oh igen. A krapeczi kertemben már virágoznak a baraczkfák és az
orgona-bokrok.
A krapeczi kert jó thémának igérkezett. Elmondta, hogy újonnan rendezte
az ősi parkot és renoválta a kastélyt. Gondolta magában, utat egyenget
Vilmának, hogy minden szemérem nélkül elejthessen itt egy melegebb vagy
jelentősebb czélzást, ha ugyan tartogat ilyet számára. De Vilma egy
csöppet se látszott érdeklődni a krapeczi kastély munkálatai iránt,
pedig tudhatja már apjától, hogy azok az ő kedvéért folynak.
Kopereczky elkomorodott. Legalább annyit kérdezhetett volna, hogy miért,
kinek újíttatja a kastélyt s ebből olyan szépen, illedelmesen
következhetett volna a többi.
Nagy zavarában most már ő kezdett fölvetni thémákat, idegesen nézegetve
óráját.
– Nem mondta Pali bácsi, hogy mikor jön haza?
– Az a «mesterek»-től függ. Tudja, azoktól a mesterektől, a kik a tarokk
végén még visszatartják az urakat.
Ösmerem ezeket a mestereket.
– Biz azok épen olyan bizonytalanok, mint általában a magyar
mesteremberek.
– Akkor én talán be sem várom Pali bácsit, – nyöszörgött elkeseredve.
– Minek siet, mikor olyan jóizűen beszélgetünk? – jegyzé meg csipősen
Vilma.
Kopereczky felállt és elkezdte lassan felhúzogatni a keztyűit.
– Nem hagyott hátra az öreg úr valami nekem szóló üzenetet?
– Nem.
– Sem nem szólt önnek valamit felőlem?
Vilma ma minden gonoszságát előszedte a szerencsétlen báró
megkinzásában.
– De igen. Megálljon csak. Mi is volt? (Úgy tett, mintha elfelejtette
volna.) Ahá, tudom már. Azt mesélte nekem, hogy ön házasodik. Igaz?
– Nem hitte?
– Persze hogy nem. (Felbiggyesztette ajkait, gúnyosan mosolygott,
miközben három szemvesztő gödröcske támadt szép arczán, egyik balról,
másik jobbról, a harmadik, a legellenállhatatlanabb, az álla közepén.)
Hogyan, ön, az állatok tanítványa? Hiszen ez nagy következetlenség
lenne, az állatok nem választanak hitvestársat, hanem csak úgy élnek, a
hogy jön.
– Vilma! Ejnye Vilma, – intette a nagynénje.
– Az nem áll, kérem, mert a gerliczének párja van, a papagály pedig örök
szövetséget köt a himjével, – disputált Kopereczky. – A házasság
alapgondolata kétségtelenül megtalálható az állatoknál.
– No hála Istennek, csakhogy ráakadt!
– Egyebet nem mondott az uraatyja?
– Dehogy nem. Azt is mondta, hogy engem akar feleségül venni.
Olyan közömbös, fáradt hangon, szinte fitymálva szólt, hogy Kopereczky
hátgerinczén halálos hideg futott végig.
– És mit felelt? – motyogta tompán, szinte elhalón, s még a szemeit is
behúnyta, mint egy halálra itélt, a kit most mindjárt szíven lőnek.
Vilma nagy figyelemmel igyekezett egy finom selyemszálat átbujtatni a tű
fokán.
– Azt mondtam, – szólt lassan, vontatottan, miközben ásított egyet, –
hogy hozzámegyek.
– Vilma, édes Vilma! – kiálta Kopereczky elérzékenyülten feléje rohanva.
– Én vagyok a világ legboldogabb embere.
– No no no, azért csak ne taszítson fel! Ejnye Kopereczky! Ereszszen el!
Maga szemtelen!
– Oh Vilma, Vilma! – lihegett lázasan. – Hát így szokás igent mondani?
Vilma az ölelés elől a nagynénje háta mögé menekült s onnan felelt fel,
mint valami bástya mögül.
– Hát így szokás úri kisasszonyt megkérni?
– Bocsássa meg nekem, hiszen tudja, hogy én az állatok tanítványa
vagyok. – Hiszen Vilma tudta is, de ő meg a Sacré cœur-ök tanítványa
volt, a hol Anselma nővértől azt az aranytanácsot tanulta, hogy a ki
gyalog van, az ne válogasson a hintókban, hanem üljön fel mindjárt az
első kinálkozó járműre.
NEGYEDIK FEJEZET.
(Néha a szerencse Istenasszonya ellen is sequestrumot lehetne kérni.)
Beavatott nyelvek így adják elő ennek a házasságnak az intim részleteit
a burleszk komikum mártásában. De ha így volt is, nem lehet érte senkit
megróni. Ki-ki úgy szerez feleséget vagy férjet, a hogy tud. Legalább
már ez ne történjék egyformán. A többi aztán úgyis chablon. A
mézeshetek, a háborús esztendők, a válás, vagy az összetörődés.
A mi Kopereczky házasságát illeti, azt bizony se a Kopereczkyek nem
irigyelték, sem a Nosztyak. A Nosztyak azt állították, hogy Vilma különb
szerencsét is tehetett volna; a Kopereczkyek pedig azt hajtották egyre,
hogy a senior-jelölt bolondot csinált, olyan leányt hozva a házhoz, a
kinek nincs a rajta levő ruhán kívül egyebe.
Hát a nexus kutya?
Kopereczky maga is restelte, hogy neje nem kapott rendes kelengyét s nem
győzte mentegetni a látogatók előtt ezt a dolgot.
– Magam kértem az apósomat, hogy ne vegyen semmi lim-lomot. Nem fér ide
be már egy bútordarab se. Ezeket az ősi székeket, szekrényeket pedig ki
nem dobálom, még ha színarany bútorokat hoz is Vilma. Nem én,
becsületemre mondom.
Hát ez igaz lehet, de egy bútordarab mégis csak befért még (pedig nem
volt ezüstből), egy bölcső, a mibe a gólya egy év alatt egy kis
Kopereczkyt hozott, a kit természetesen Izrael Izsák névre kereszteltek.
Ugyanaz nap észrevette a halál, hogy a Kopereczkyek létszámán most már
semmit se ront, lenyisszantotta kaszájával a senior Kopereczkyt
Meránban; este jött meg a távirat Krapeczre s most már nemcsak apa lett
Krapecz ura, de egyszersmind gazdag főúr.
A keresztelőre feljött Krapeczre az öreg Noszty is s a díszes ünnepély
után félrevonta a vejét és így szólt hozzá bizalmasan:
– Szoktál te lapokat olvasni?
– Minek volna az nekem? – csodálkozott Kopereczky.
– Ha lapokat olvasnál, akkor tudnád, hogy a bontómegyei főispán
megbukott. Nagy visszaéléseket fedeztek fel az ottani
folyamszabályozásnál s a főispán volt a szabályozás kormánybiztosa.
Buknia kellett. Most aztán tegnapelőtt félre hítt a miniszterelnök, mint
a legöregebb és legbefolyásosabb bontómegyei képviselőt, hogy ajánljak
neki valakit, vagyis hogy gondolkozzam egy pár napig s ha megfelelő
férfiút találok, a kit az úgynevezett Noszty-klikk elfogad a megyében,
azt ő ki fogja neveztetni.
– Mit bánom én azt.
– De nem úgy van az hékás, mert én tégedet akarlak ajánlani.
– Csak nem? – lihegte Kopereczky és csupa ragyogás lett az arcza.
– És miért ne, ha szabad kérdenem?
– Köszönöm, kedves apa – szólt ellágyulva – de meg tudok-e én annak
felelni?
– Elég jól áll rajtad a mente, elég ravasz vagy és most már elég
vagyonod is lesz hozzá.
– Épen az a kérdés. Félek, hogy a prágai örökség dolgában perbe fog ez a
hóbortos Izsák Izrael s a pör évekig elhúzódhat, már pedig az ördögnek
nőjjön a fű, ha a lovak megdöglenek. Szóval nem lesz pénzem, nem
mozdulhatok.
– Ebben az esetben még jobban elkél a főispánság. Ha meglesz a prágai
vagyonod, akkor mint rang és méltóság becses, ha nem lesz meg, akkor
mint kenyér is jó, mert össze van vele kötve a vízszabályozási
kormánybiztosság, vagy kilenczezer forint össze-vissza.
Kopereczky a szájával csettentett.
– Te vagy a legédesebb após a világon!
– Ne itélj kérlek hirtelen, mert ennek az én ajánlatomnak ára van.
– És az?
– Hogy te meg a sógorodat teszed úrrá.
– Már mint Ferit? Hm, az nehéz sor.
– Meg kell lenni.
– Hivatal?
– Dehogy. Nincsenek olyan hivatalok a világon, az irországi
alkirályságot kivéve. Dinasztát akarok csinálni Feriből, nagy urat.
– Akkor hát szoknya?
– Az.
– Kinéztél valakit?
– Megvan s neked és Vilmának kell nyélbe ütni. Hogy miképen lehet, azt
megtudjátok.
– Én rajta leszek – szólt Kopereczky – ámbár lelkiismeretes dolog. Azt a
fiút rosszul nevelted. Az alma messze esett a fájától.
– Rossz közmondás – felelte Noszty kedvetlenül. – Ha az almafa dombon
áll, bizony az almája könnyen elgurulhat a lejtőn messzire, de ha
kiegyenesítik a talaját, hát nem gurul el.
– Van benne valami – hagyta rá Kopereczky – Ki az a kisasszony?
– Egy amerikai leány.
– De csak nem kell Amerikába mennünk?
– Nem, nem. Az Isten végszükségünkben úgy tetszik, egyenesen nekünk
hozta, mint a sült galambot, és letette Bontómegye közepére. Ezt vétek
lenne kisiklani engedni. Add rá a szavadat, hogy ha bontómegyei
főispánná teszlek, hatalmaddal, ravaszságoddal és mindenféle eszközzel
támogatod ezt a tervet. A főispán szörnyű potentát ilyen helyen, sokat
tehet, valamint a főispánné.
Kopereczky oda nyújtotta a nagy csontos kezét. A sors pedig mintha egyéb
dolga se lenne, mint báró Kopereczkyt kiszolgálni, úgy rendezte a
dolgokat, hogy a mint Noszty haza ért a keresztelő után s másnap a Házba
ment, az első ember a miniszterelnök volt, a kibe beleütődött a
folyosón.
– Hohó! Állj meg ember, agyon ne tiporj – tréfálózott a miniszterelnök.
– Egyébiránt közlendőm is van veled. Tegnapelőtt egy küldöttség volt
nálam megyédből, mely Topsichot kivánja főispánnak. Van ellene
kifogásod? De kinálj meg előbb egy czigarettával!
– Igen is van. Elsősorban klerikális és másodszor nagy intrikus, ravasz,
megbizhatatlan ember.
– Van talán már valakid? De adjál előbb egy kis tüzet is.
– Igen is van.
– Olyan-e, a kinek adhaerentája van ott s a kiért egyszersmind jót
állsz, hogy simán megszünteti a Gyik-szabályozásnál beállott zavarokat?
– Olyan – felelte Noszty.
– Hm, az a baj, – vallogatta be lassankint a kegyelmes úr – hogy már
Topsich gróf is volt nálam tegnap és félig-meddig megigértem neki.
– Ejh mit! Ejtsd el!
– De nagyon megharagszik…
– Ne törődj vele. Kevésbbé ártalmas ő neked ellenségnek, mint
intimusnak.
– Bizony meglehet – dünnyögte a miniszterelnök elgondolkozva, majd
fürkészve tekintett egykori iskolatársa szeme közzé, mert Noszty ezen a
réven birt roppant befolyással. A közösen elkövetett diákcsinyek jobban
forrasztanak, mint akár a közösen csinált történelmi események.
– Nos hát, ki az a te jelölted? – folytatá élénken. – Add elő Pál úr, de
hamar, mert engem mindjárt beharangoz az elnök.
– Báró Kopereczky Izrael.
– Ugyan eredj, – pattant fel a miniszterelnök, – azt mondják, nagy
szamár.
– Ne adj a mende-mondákra, – felelte sértődve. – Hisz itt még (valami
nagy embert keresett az elméjében) Bismarckra is azt mondanák, hogy
szamár, ha nálunk pályázna valami állásra.
– No, a mi igaz, az igaz. Hát ki, mi voltaképen ez a báró Kopereczky?
Van vagyona?
– Övé a krapeczi uradalom.
– De az nem Bontómegyében fekszik. Mi nexusa van Bontóban?
– Az én rokonaim, a Nosztyak, Horthok és Ragányosok, Leviczkyek és
Homlódyak.
– Úgy? Neked is rokonod?
– Vőm.
A miniszterelnök kedélyesen a vállára borúlt.
– Ej no, bocsáss meg bruder, de bizony Isten nem tudtam. Szeretnék a
nyelvemre ütni. De ugy-e nem aprehendálsz? Ki lesz nevezve, punktum.
Kinevezem neked ab invisis. No, ugy-e jó lesz. (Kedélyesen a tenyerébe
csapott.) Végeztünk, amen.
Csengetyűszó hallatszott a teremből. Sietve tünt el a folyosón, eldobva
czigarettáját, épen olyan könnyedén, mint egy főispánt.
Csakhogy a czigaretta még füstöl egy darabig eldobva is, de a főispán
mindjárt hamu.
Nosztynak első dolga volt megsürgönyözni a nagy hirt Kopereczkynek, mire
hirtelen elterjedt egész Trencsénben, hol már eddig is szörnyülködtek az
emberek a Kopereczky szerencséjén. De ez az utolsó hir okozta a
legnagyobb szenzácziót. Gyereke ’iszen a többi trencsénmegyei embernek
is születik, az se szokatlan, hogy valakije meghal, a kitől örökség
nyílik, de hogy Trencsénből vegyenek kölcsön okos embert olyan híres
megye fejének, mint Bontó, a hol statusférfiak, miniszterek teremnek,
olyan még nem történt, mióta a világ áll.
– Hát ez az az elmaradt staffirung! Ehol van ni. No, most mondjátok már,
hogy Kopereczkyné csak négy szoknyát hozott a házhoz és három
hálóreklit!
Milyen szertelen a szerencse! Gyereke születik Kopereczkynek, új
költség, de mindjárt lehagyít az Isten egy nagy jövedelmet a prágai
seniorátussal; a nagy vagyonhoz már most nagy hivatal kell, itt van,
kinevezik főispánnak, a főispánsághoz sok ész kell, majd meglássátok,
meglesz. Hogy hol veszi, az Isten tudja, de meglesz valahogy, a mint
meglett valahogy a többi járulék is.
Nem sokára megjött a kinevezés a hivatalos lapban is. Alig hogy átesett
a tömérdek gratuláczión, Budapesten termett és átalakúlt. Máskép lép,
máskép beszél, máskép tartja a fejét. Valami nagy ő most, úgy képzeli,
hogy a föld is érzi, a hol a lábát ráteszi. Olyan kórjelei vannak ennek,
mint a tifusznak, hogy kodifikálni lehet őket.
Átveszi a belügyminiszteriumban a kinevezési okmányt, tiszteleg a
belügyminiszternél, a ki ellátja instrukcziókkal, kivált az ilyen
megyében, mint Bontó, a hol zavarok vannak és pánszláv mozgalmak
készülődnek. Már mindjárt az előszobában kezdi a hatalom bűvös mákonyát
fölszíni.
A titkár csupa mosoly, csupa szívesség, az ügyes-bajos várakozó
képviselők egymásnak suttogják: «Az új bontói főispán» s bosszús szemet
vetnek rá, mert a képviselőket megelőzve mehet be a miniszterhez. Ő
excellencziája «per tu» szólítja: «Ülj le kérlek és gyújts rá, beszéljük
meg együtt a dolgokat.»
Mikor a komoly és titkos részt rendbehozták, akkor egy pár meleg kérdést
intéz hozzá a miniszter:
– Mikor szándékozol lemenni?
– Mikorra parancsolod?
– Minél előbb tartod meg az installácziót, annál jobb. Reménylem,
leviszed a feleségedet is?
– Úgy szándékozom.
– Úgy-e, Noszty-leány?
– Az.
– No az ott aranyat ér… – Hát csak erély barátom, erély és harmadszor is
erély. Mihelyt egy kicsit megmelegszel, értesíts a viszonyokról,
természetesen számjelekkel.
Ezzel aztán udvariasan kikiséri és az ajtónál hozzá teszi:
– De ne felejtsd magaddal vinni a kulcsot. Majd elküldetem a lakásodra.
Hol vagy szállva?
– Az «Angol királynő»-nél, kegyelmes uram.
Az új főispán most már elhajtat egy litografushoz és névjegyeket nyomat:
«Báró Kopereczky I. I., Bontó vármegye főispánja», aztán a távirdára
szalad és egy sürgönyt meneszt a bontómegyei alispánhoz, melyben
főispáni kinevezését tudatja és kéri, hogy minél rövidebb idő alatt a
szükségesek megbeszélése végett keresse fel Budapesten az «Angol
királynő»-ben.
A Koronaherczeg-utczában találkozik a sógorral, Noszty Ferivel. Csinos
ficzkó, vasalt nadrágban, villogó czilinderrel, szegfűvel a gomblyukban.
Persze, nagy örömbe tör ki:
– Ejnye, de jó, hogy találkozunk, épen azon gondolkoztam, kitől kérjek
kölcsön hirtelenében ötven forintot?
Kopereczky most az egyszer nem vág savanyú képet, átadja az ötvenest, de
azt a megjegyzést még se hallgatja el: «Ámbár most nekem is sok kiadásom
lesz.»
– Az ám, főispán lettél. Ebédek, pezsgő, reprezentálás. Kedves poziczió.
Minden virág neked nyílik a megyében, minden fáczánt te eszel meg s
minden asszony a hálódba botlik. Ezt jól csinálta az öregem. Csak aztán
rólam se feledkezz meg, sógor.
– Mit? Volna talán kedved magántitkárnak lenni?
– Pfuj! Nem szeretek én körmölni. Arra keress magadnak valami skribát,
valami ügyes lateinert, a ki majd lapot is szerkeszt. Mert saját
organumodnak kell lenni, a mit te sugalmazol.
– Ne beszélj!
– Az úgy van, kedves sógor. Hozzátartozik a királyosdihoz. Kivált
nemzetiségi megyében. A kormány szubvencziót ad a lapodnak, a lap azután
működik. Te a közgyűléseken teszel nagy kirohanásokat a nemzetiségiek
ellen, ő a czikkekben; ha nincsen ok rá, találtok okot, a czikkeket
aztán a szerkesztő megvörösczeruzázva küldi fel a kormánynak, hogy
lássa, mennyire dolgoztok a magyar állameszme érdekében s addig-addig
dolgoztok, míg egyszer csak azon veszitek észre magatokat, hogy a hol
azelőtt béke volt, most fenekestől felfordult minden. Hát erre én nem
vagyok való, ahhoz egy «buzgó» fiatalember kell. Hanem ha valami jót
akarsz velem, szerezz nekem egy jó parthiet…
– Jó, majd hiradással leszek, ha valami érdemes falat akad. Apád már
beszélt velem ilyesfélét, de olyan formán, mintha már meg is volna. De
addig is kisérj el a szabóhoz, díszmagyart megyek csináltatni. Nini,
elfelejtetted már Velkovics Rozálit?
– Az csak akkor volt jó. Akkor még kevesebb adósságban úsztam. Most már
nagyobb hal kell.
– Vigyázz, sógor, mert a czápáig találod fölvinni, az pedig nincs se a
Tiszában, se a Dunában.
Ilyen vidám beszélgetés közt értek Grünbaum és Weinerhez, s onnan aztán
a Birner-féle kereskedésbe nyitottak be perzsgőt rendelni a beiktatási
lakomára. Ötven üveg franczia és négyszázötven üveg magyar pezsgőre
alkudtak meg.
– Hanem az etiquette legyen egyforma a palaczkokon, – rendelte a
főispán. – Ért engem?
Noszty Feri helyeslőleg intett a fejével, míg Birner úr arczán széles
mosoly terűlt el.
– Oh, hogyne! Nagyon is értem a méltóságos urat. Méltóztassék benne
megnyugodni, mind egyforma Moet Chandon vignettával lesz szállítva.
– Az ördögbe, Birner, – pattant fel Noszty megbotránkozva. – A sógorom
nem úgy érti ezt, hanem megfordítva, hogy t. i. a magyar vignetták
legyenek a franczia pezsgőkön is.
– A hogy parancsolni méltóztatik, – hajtotta meg magát Birner úr.
Kopereczky oldalba döfte a sógorát és tótra fordította a beszédét, mint
mindig kritikus pillanatokban.
– Cso robis? Csi szi sza zblazni? (Mit csinálsz? Megbolondultál?)
Hanem ott künn aztán felvilágosította Feri.
– Te bolondultál meg, sógorkám. Mert látod ez a különbség. Egy tót úr
úgy csal, a hogy te; egy magyar úr úgy csal, a hogy én. Ha a te
intézkedésed sülne ki (pedig minden kisül), örökre lehetetlen volnál
Bontómegyében, de ha az én intézkedésem tudódik ki, hogy a franczia
pezsgőre tettél magyar etiquettet, akkor mint bámulatraméltó gavallért
és hazafit fognak ünnepelni s a mellett így is, úgy is czélodat éred,
hogy csalod őket, s hogy ti inyenczek fent az asztalfőn franczia pezsgőt
fogtok inni, míg az alsóbb rendbeliek a becsületes magyar gyártmányt
kortyogtatják.
Tetszett az okoskodás Kopereczkynek.
– Hm. Mondasz valamit. Igazad lehet. Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Én
nem vagyok hiú ember, se pedig olyan nagy szamár, a ki ne tudná, hogy
szamár. Én tudom és érzem a szamár voltomat s ez a kiváló tulajdonságom
meglásd, ki fog emelni engem a közönséges főispánok közül. Apád nem fog
velem szégyent vallani, ne félj! Hanem egy okos ember okvetlenül kellene
hozzám. Mert ha egy jó titkárom volna, hiszem, jól be tudnám tölteni az
állásomat. Pompásan lehetne felosztani a dolgokat. Én a parancsolást
tudom, a törvényeket, meg a többi egyebet a titkár tudná. Kereshetnél
nekem valahol egy alkalmas ficzkót, mi?
– Utána látok.
– Köszönöm, sógor, nagyon lekötelezel, kivált ha sietsz vele, mert a
miniszter azt akarja, hogy minél gyorsabban foglaljam el a székemet.
Sokat vár tőlem – tette hozzá némi büszkeséggel. – Szóval, nem merem a
beiktatás napját későre kitolni, annál is kevésbbé, mert már mindenem
kész, ami a bontói fölszereléshez kell, csak még egy sastoll kell és egy
irótoll. A sastollat megvehetjük útközben.
– Az irótollról meg én gondoskodom. Három-négy nap múlva nálad lesz.
Noszty elvállalván a feladatot, egy úgynevezett «pokoli ötlete» támadt,
melyről bajos elhatározni, az ördög sugta-e, vagy egy kis ijjas fiú, a
ki valamikor Isten volt, míg az Olympusi hatalmakat nem depossedálták,
de a ki legtovább uralkodik, mert a többiek, az öregek, már eltüntek, de
ő még most is intéz.
– Szegény hugocskám, – dünyögte az elhatározásnál Feri – miért ne tenném
boldoggá?
S ezzel másnap, mikor reggel otthonról elment, benyitott az ugyanazon
utczában levő «Czinkotai itczéhez» czimzett kis kocsmába; oda szokott
járni, ha pénze nem volt és mulatni akart, ott mindig hiteleztek az
elegáns fiatal úrnak.
Jóképű, tisztes öreg asszony volt a kocsmárosné, nyájasan köszöntötte,
mert már régen nem látta.
– Itthon van Kornél? – kérdezte.
Kornél, az öregasszony fia, oskolatársa volt, azonfelül együtt
önkénteskedtek s azonfelül… de ezt már nem kell mindenkinek tudni.
– Nincs, édes urfim, nincs biz az, – felelte a jóképű anyóka. – Az
ügyvédi irodában van?
– Hát kegyed hogy érzi magát, kedves Malinkáné asszonyom.
– Köszönöm a szives kérdését. Mit mondjak neki, ha hazajön?
– Hogy kerestem, fontos beszélni valóm van vele.
– Jó vagy rossz? – kérdé aggódó pillantással az asszony.
– Jó – felelte Noszty.
– Azért kérdeztem, kérem alásan, mert kedélybeteg, félek, nem jó vége
lesz. Szenved, valami titkos bánata van, óvom a rosz fuvallattól is,
nemhogy a rossz hirtől. A lelkem is reszket, ha ránézek.
– Majd talán meggyógyitom – mosolygott rejtelmesen az úrfi. – Mondja meg
neki Malinkáné asszony, hogy eljövök délután, várjon meg otthon.
Feri körülbelül tudta, mi baja van. Évek előtt együtt voltak önkéntesek,
mikor az ezred még itt Pesten feküdt. A «czinkotai itcze» akkor is már
abban a hírben állott, hogy koszt dolgában csak a «Kis pipa»
versenyezhet vele. Szokásban volt akkor, de még most se multa divatját,
hogy a jobb házból való leányok a sacré-cœur-ök után mintegy a nevelés
befejezéseül egy-egy nevezetes konyhájú vendéglőbe adattak, hogy egy pár
hónapig déltájban ott szorgoskodjanak, mint volonteur-ök a konyhán,
annak csodás titkait meglesni, mert a szent házasságban csak eleinte
vonzerő a csók, de a jó asztal, az örökös kapocs a férj és feleség
között. Az elválás is «ágytól» és «asztaltól» szól. Az ágytól még csak
el lehet válni, de a jó asztaltól nagyon keserves.
Vilma kisasszony, minthogy az utczájukban volt, a «Czinkotai itczé»-hez
járt gyakorlatra. Eleinte kedvetlenül, később valóságos szenvedélylyel.
A kocsmárosné önkéntes fia szép, délczeg, magas, szőke fiatal ember,
be-bekukkantott a konyhába, ha éhesen hazajött, egy kis palacsintát
lopni azon melegiben a sütővasról, úgy jó az. Önkéntes Malinka Kornél
azonban csak éhes volt egy-egy gyakorlat után délfelé, de vak nem volt
(sőt inkább igen csinos ábrándos szemei voltak), tehát hamar észrevette
a konyhán sürgő-forgó uri kisasszonyt, Malinkáné sietett bemutatni a
fiát, a ki aztán elbeszélgetett vele egyről-másról, elannyira, hogy
bizonyos idő multán a konyhabeli jók közt Vilma kisasszonyt kezdte
találni a legédesebb falatnak és mondjuk ki egyenesen, a mi igaz igaz, a
backfisch Vilmácska sem maradt iránta hidegen. Itt a pattogó, perelő tűz
mellett, a hol minden nyers anyag megfőtt és megsült, az ő érzéseik is
hamar forrtak. Elannyira, hogy már szűk volt nekik a konyha.
Valahányszor Vilma elment az önkéntes öcscsével sétálni, az ifjú
Malinka, ki már az ablakból leste, hozzájuk csatlakozott s együtt
járkáltak a városban. Feri úrfi, a ki szerette hugát s kit a huga
sokszor segített ki apró pénzzavaraiból, testvéri gyöngédséggel húnyt
szemet a szövődő viszonyra. Sőt később, midőn Vilma már bevégezte a
tanfolyamot a «Czinkotai itczé»-ben, minthogy valaki, a kit Malinkának
hínak, semmiféle ürügy alatt nem juthatott volna be a gőgös Noszty Pál
szalonjába, Ferencz úr közvetítette a szerelmesek levelezését.
Hogy minek irkáltak és mit reméltek, isten tudja (de hisz a szerelem
legjobban táplálkozik a reménytelenségből), hogy találkoztak-e valahol a
Feri tudtán kívül is, nem igen fürkészte, meglehetős felületes és
könnyelmű volt, hogy ne törődjék vele. Az önkéntesi év után
mindkettőjüket kinevezték hadnagynak. Noszty elfoglalta helyét s elment
az ezreddel Trencsénbe, Malinka ellenben nem maradt a katonaságnál,
beállott ügyvédsegédnek, hogy minél előbb letehesse az ügyvédi vizsgát,
s mint híres ügyvéd odaállhasson Noszty elé egy szép reggelen. Hej,
mennyit álmodozott erről a napról a száraz akták között.