Harmadik forrása Mikszáth humorának a rendkívüli ötletesség.

Produced by Albert László from page images generously made

available by The Internet Archive

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

59. KÖTET

A NOSZTY FIU ESETE TÓTH MARIVAL

Irta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

I.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

A NOSZTY FIU ESETE TÓTH MARIVAL

REGÉNY

IRTA

MIKSZÁTH KÁLMÁN

ELSŐ KÖTET

KEMÉNYFFI JENŐ RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

_Minden jog fenntartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

MIKSZÁTH KÁLMÁN.[1]

I.

Mikszáth Kálmán annak a nemzedéknek szellemét képviseli irodalmunkban, a

mely gyermekkorát az abszolutizmus idejében töltötte ugyan, de már a

kiegyezés utáni világban cseperedett fel s lépett ki az életbe. Mint a

korszak jellemző képviselői csaknem mind, ő is faluról, a kisnemesség

köréből indult el, hogy aztán életét a nagyvárosban élje, a nélkül, hogy

a nagyvárosi életbe bele tudná magát élni. Ez a származás és az ettől

meghatározott nevelkedés adja meg gondolkodásának, izlésének,

érdeklődéseinek körét és anyagát.

A falusi ember nyugodt, passzivitásra hajló temperamentumát nem bírta

soha levetkőzni s munkájában is mindig van valami kényelmesség, a mely

szereti a dolgokat a könnyebb végükön megfogni. Az urbánus társadalmi

élet idegen előtte, nem is érdekli, a parlamenti folyosó és a politikai

klub teljesen kielégíti társaságra való igényeit. Szinház, zene,

képzőművészet alig érdekli. Olvasmánya nem sok, de válogatott: az

angolok közül Carlyle, Macaulay és Dickens – a történetírók és a

humoristák – érdekelték, egy időben úgy látszik az oroszok is, de már a

naturalizmus nagy világáramlatának nem volt rá semmi hatása. Szerette a

kuriózumot, a furcsaságot emberben, dologban egyaránt s bámulatos érzéke

volt minden iránt, a mi jellemző és tősgyökeres. Nagyon kifejlett volt a

családi érzéke; azok közül való volt, a kik odahaza élnek, mindenhova

máshova csak járnak. Szerette a politikát, de nem becsülte túlságos

sokra, inkább az érdekességét látta, mint a komolyságát, hajlandó volt

mulatságos játéknak nézni, mint valami nagyszabású kártya-parthiet.

Ragaszkodott parlamenti tagságához, de politikai ambiczió nélkül;

párthoz, vezető államférfiakhoz való ragaszkodását inkább a személyes

rokonszenv irányította, mint a politikai elveik és módszereik

helyességéről való erős meggyőződés. Szerette a vidám beszélgetést; nem

azt a társalgást, a melyben az egyik elbeszélő inspirálja a másikat, az

egyik megjegyzés pattantja ki a másikat, hanem az adomázást, melynek az

a lényege, hogy egy beszél és a többi hallgatja. A természetből csak a

gyermekkorában megszokott dombos nógrádi tájaknak volt rá mélyebb

hatása. Bár lakott Szegeden, sokat járt az Adria mellé és a stájer

hegyekbe, alig találni irásaiban képet, melyet ezek sugalltak volna

neki. Szkeptikus volt és irónikus, a lelkesedés elragadtatásait nem

ismerte, mindig ura volt önmagának; nem kelt ki magából soha, nem adta

oda magát semminek teljesen. Önmagában befejezett, kerek egyéniség volt,

nem volt egyetlen olyan pontja sem, a melyen beleolvadt volna valami

másba, rajta kívül állóba. Viszont beolvasztott magába mindent, a mi

kívülről érte. Egész lényével benne gyökerezett abban a földben, a

melyből származott, a maga társadalmi osztályának világfelfogásában,

érzésében, előitéleteiben és hagyományaiban. Harmincz évnél hosszabb

ideig élt Budapesten és a nagyvárosi életnek semmi nyoma se maradt sem

egyéniségén, sem munkáin: mintha csak az ablakon át nézte volna a

körülötte folyó városi életet.

Gyermekkorát a falusi kisnemesek és parasztok körében töltötte, serdülő

korában ezekhez járultak a felvidéki kisvárosok nyárspolgárai,

legénykorában a vármegyei urak. Ezek maradtak szeme előtt egész

életében. Később még gyarapodott galériája a parlament alakjaival, kik

között férfikorát töltötte. Ezekről is sokat írt, de többnyire

journalistikai jellegű dolgokat; még nagyszabású szatírája, _Az új

Zrinyiász_ is alapjában véve nem más, mint az ő különleges

journalistikai műfajának, a parlamenti karczolatnak legnagyobb arányú s

irodalmi magaslatra emelt példája. Képzelete a tornáczos kuriák, falusi

parókiák és a zsupfödeles parasztházak körül járt legszívesebben.

Meglátszik munkáin még az is, hogy ezek az ifjúkori benyomások hogy

rakódtak le, rétegenkint, az emlékezetében. Mikor parasztokról ír,

megérezzük, hogy ezeket az alakokat egy gyermek látta, ezeket a

történeteket egy gyermek hallotta, hogy aztán a férfi alkossa újra.

Legtöbb paraszt-történetébe egy alakkal többet képzelünk bele, mint a

mennyiről ír: a kis fiút, a ki ott ténfergett a falusi emberek közt,

hallgatta beszélgetésüket, álmélkodott nevezetes történeteiken,

megbámulta virtusos cselekedeteiket, megdöbbent tragédiáikon, sejtő

szemmel figyelte szerelmeiket. Mindenütt észrevenni a történetekben a

gyermeki perspektiva nyomait.

Sokszor meg is mondja a fiatal korra való visszaemlékezés melancholikus

hangján, hogy emlékeit írja meg, egyszer-másszor szerepelteti is

önmagát, a parasztok között ténfergő gyermeket, történeteiben. De a

többi paraszt-rajzokon is megérezzük, hogy milyen szemmel nézte egykor

azokat az embereket, a kikről szól; osztozott a falu közvéleményében,

ezzel együtt tartotta őket nagyon okos embereknek, vagy bolondoknak,

furcsáknak, nevetségeseknek, félelmeteseknek; érezzük, hogy mulatott

vagy borzongott azokon a történeteken, amelyeket egykor a

cselédszobában, a mezőn, a georginás kertekben, a kis házak előtti

padokon tágranyitott, mindent meglátó gyermekszemmel hallgatott s

melyeket most játszi humorral mond el, megindulását csak néha engedve

keresztülcsillogni.

Innen van, hogy bár a parasztokat is bizonyos távolságból, felülről

nézi, mégis valamivel közelebb van hozzájuk, kisebb távolságban

felettük, mint pl. ha megyei urakról ír. Innen van az is, hogy jóformán

csak azt rajzolja a paraszt-életből, a mit a gyermek is meg tud látni. A

vasárnap délutáni beszélgetések, a téli esték tréfálkozásai, a vidám

mesélgetések, a templomba járás, a falu nevezetes eseményeinek

meghányása-vetése, a kovácsműhely pletykálkodásai – ezekben és

effélékben alakulnak ki a történetek. Ha munkaközben rajzolja a

parasztokat, akkor a munka maga alig szerepel, annál többet a

munkaközben folyó tréfák, dalolások, tereferék. A paraszt szegénységét,

nyomorúságos, egyhangú életét, tudatlanságát – mindazt a sok

nyomorúságot, melyben egész életén át benne él, melyet úgy megszokott,

hogy észre sem veszi, mint a hogy nem veszi észre a levegőt, melyben

lélekzik: ezt nem vette észre a gyermek, a ki a paraszt álláspontjáról

nézi a parasztot s ezért nem szól róla az író sem, a ki a gyermek

benyomásait rajzolja meg.

Minden pontos megfigyelő észreveheti, hogy a szemlélet dolgában mennyire

különböznek Mikszáth palócz-rajzaitól azok, a melyekben a szegedi

parasztokról vette az anyagot. Ezeket már érett szemmel figyelte, s a

felnőtt ember attitudéjében áll velük szemben. Megrajzolásuk teljesen a

pontos, rendkívül éles megfigyelésen alapszik, objektivebbek, markánsabb

körvonalúak, de egyoldalúbbak is: a parasztnak csak egy-egy vonása

domborodik ki belőlük. Nagyon biztos kontur-rajzok, nincs meg bennük a

tónusnak az a gazdag árnyalása, mint a palócz-rajzokban. A szegedi

parasztban valami kuriózumot lát, a palócz nemcsak egyes különösségeivel

érdekli, hanem egész lényével.

Az egy Jókait kivéve senki regényirásunkban a parasztot úgy

megeleveníteni nem tudta, mint ő. De rajzai nem intimek, úgy ábrázolják

a parasztot, a hogy mások szemeláttára viselkedik, sohasem úgy, a hogy

önmagával szemben áll. Parasztjai kívülről vannak megjelenítve, nem

belülről, látvány, nem együttélés alapján. Szeretete a paraszt iránt nem

is intimitáson alapszik, hanem a magasabb társadalmi osztályból való

ember megbecsülésén; a magyar parasztot, kivált a palóczot, jóravaló,

erős, derék, tehetséges emberfajtának tartja s nagyon tud gyönyörködni

benne. A keményfejű, ravasz, érdekeit, igazát megvédő palóczczal szemben

mennyire másnak látja a tótot! A mi abban energikus keménység, az ebben

jámbor szelidség, a mi abban ravaszság, ebben félszeg, ravaszkodó

együgyűség, a mi abban önérzetesség, ebben alázatos meghunyászkodás.

Becsületes, szelid, derék emberkék ezek a tótocskák, de mennyivel

különb, imponálóbb náluknál a magyar! A tót nép fantasztikuma azonban

néhány pompás kisértetlátó történetet adott neki, a melyekben még ma is

érezzük azt a borzongást, melyet egykor hallásukra a szklabonyai kis fiú

érzett.

A paraszt után időrendi sorban a felvidéki kisvárosok nyárspolgárai

következnek. Ezek sokszor feltünnek egy-egy munkájában, ha nem adtak is

neki annyi anyagot, mint a falu népe. Sokszor megtaláljuk itt is a

diákkori szemlélet emlékeit azokban a színekben és vonalakban, a hogy a

kisvárosi kosztadó gazdákat, iparosokat, szatócsokat, bérkocsisokat

rajzolja és bizonyára diákkori epekedések emlékei azok a csinos, karcsú

bokájú, libegő szoknyájú polgárlányok, a kik egy-egy történeten hirtelen

átlebbennek. Selmecz és egyéb felvidéki városok polgárságának képei

ezek, olyan polgárságé, melyben még ma is elevenen élnek a régi bástyák

közé szorított élet hagyományai, kicsinyességeikkel, nagyzoló polgári

gőgjükkel, korlátoltságukkal. Innen van véve a régi szepesi polgárságnak

képe is az író utolsó regényében, _A fekete város_-ban Ezeket a

polgárokat Mikszáth majdnem mindig komikus, furcsa alakoknak rajzolja.

Valamikor a faluról a városi iskolába került diák is bizonyára

furcsáknak, nevetségeseknek találta őket, a minthogy a kisvárosi diáknak

mindig is legnagyobb mulatsága volt a nyárspolgárok rovására nevetni.

Ugyanebből a korból valóknak látszanak a falusi apró gentryre vonatkozó

emlékek. Mikszáth maga is ebből a kicsiny birtokon élő apró gentryből

származott s róla rajzolt képein megérzik, hogy a színeket hozzá

odahaza, a családi beszélgetésekből, környékbeli látogatásokból,

mulatságokból vette, a melyekben a vakáczióra hazajáró diák már részt

szokott venni. Ezeknek a kis uraknak is, mint mindennek, meglátja a

humoros vonásait, de a tisztelet bizonyos nemét hozta magával irántuk

gyermekkorából; szüleinek barátairól van szó, a kiknek, ha maguk közt

észreveszik is fonákságait, furcsaságait, idegenek előtt kimélettel

beszélnek róluk. Sohasem bánik el velük olyan kegyetlenül, mint például

a nyárspolgárokkal s ha rossz embert rajzol közülük, önkéntelenül

tragikus vonások vegyülnek a humoros rajzba. Egy vonás pedig

különösképen bizonyítja, hogy ezek a képek serdülőkori emlékek alapján

készültek: majd mindegyikükben feltűnnek az apró gentry leányai, olyan

színezésben, a hogy egykor a diákgyerek gyuladozó képzelete látta őket.

Ifjú pezsgések emlékei remegnek még ma is ezeknek a lányalakoknak a

vonalaiban.

Mikszáth témáinak anyagában a negyedik legdúsabban termő réteg a

vármegyei nemes urak élete. Ezt már érett szemmel, az élete pályáját

kereső fiatalember szemével nézte s megismerte egész körét, de abban, a

hogy látta, nincsenek meg a nyomai annak a gyermeki naiv szemléletnek,

melyet a többi körökről rajzolt képeiben láttunk. A kiegyezés utáni

gentrynek ő a leghívebb és legpontosabb festője irodalmunkban.

Jókai egész lelkével a 48 előtti és az abszolutizmus korabeli életben

élt és azt a nemességet rajzolja, a mely nimbusza tetőpontján, történeti

szereplése legszebb tényének, az 1848-iki törvényeknek világításában

áll. Ezért vagy idealizálja, vagy a régi táblabiró világ képeivel

humorizál róla. Mikszáth már a kiegyezés utáni nemességet látja, a mely

törvényesen lemondott ugyan előjogairól, de a hatalom megtartására

folytonos erőfeszítéseket tesz, a mely az állami, gazdasági és

társadalmi rend hirtelen átalakulásában megtizedelődött s a vármegyeház

fellegvárába vonulva küzd a régi hatalom maradványaiért.

Mikszáth gentry-képeiben érdekes fejlődést láthatunk. Kezdetben őt is

magával ragadta a pusztulás melancholiája. Bár tisztán látja azokat a

hibákat, melyek miatt a gentry egy részének szükségszerűen el kellett

pusztulni, melancholikusan nézi, hogy csúszik ki a föld a négylovas

magyar urak alól, hogy foszladoznak az egykor büszke, oszlopos kúriák. A

mit akkor, a nyolczvanas évek általános hangulata szerint a gentryről

írt, annak hangulata a pusztulás humorának hangulata, kevés szatirikus

ízzel. Az író rokonszenve alakjai mellett áll. A szatirikus elem, bár

egyelőre még keserűség nélkül, mind erősebb lesz – pl. a

_Gavallérok_-ban – s legkésőbbi korszakból való gentry-képeiben még

sötétebben színez. A _Noszty fiú_ már egyenesen hatalmas persiflage-zsa

a gentrynek. A családi politika, mely egy család zsákmányává, vagy

néhány család vetélkedésének harczterévé teszi a vármegyeházát, a

határtalan léhaság, a melyben feloldódik minden erkölcsi ellenállás, a

pénzvágy, a mely a becstelenséget is magától értetődőnek tartja, a

komoly közdolgoknak léha játékká való sülyesztése, a közhatalomnak

magánczélokra való felhasználása – ezek azok a jellemvonások, melyek a

_Noszty fiú_-ból, mint a vármegyei élet jellemző vonásai tünnek elő. Ez

a regény tükröt tart a vármegye urai elé. Torzító tükör-e? Mikszáth nem

annak szánta. Szatirikus nem lehet el bizonyos torzítás nélkül, Mikszáth

ezen a mértéken nem megy túl; az olvasónak folyton az az érzése, hogy ő

csakugyan ilyennek látta a vármegyei urakat s hogy tipust akart

rajzolni, nem tendentiosus torzképet. S a kép annál élesebb, mert az

okosság, a becsületesség, a komoly jellemszilárdság megszemélyesítőjéül

a meggazdagodott iparost állítja vele szembe.

Semmivel sem jár jobban a gentrynél, sőt még rosszabbul jár a mágnás. Ha

sorra vesszük Mikszáth mágnásalakjait – nem sokan vannak – alig találunk

olyat, a ki ne volna ellenszenvesnek rajzolva. A gentry akármennyire

léha, mindig marad benne valami szeretetreméltó, a mágnás egyéb hibáin

kívül még nyegle, keményszívű és rideg is. Mikszáthban jellemzően

fejeződik ki az az ellenszenv, mely a kisebb falusi gentryben a mágnások

ellen él.

Mikszáth műveiben változatos képekben tükröződik a harmincz-negyven év

előtti magyar vidéki élet egész köre. Gyakran tükröződik a magyar mult

egy-egy képe is; számos elbeszélése s néhány regénye történelmi

korszakba vezeti az olvasót. A történelemről nem volt mély felfogása,

történeti képei alapjában a mai élet képei, elmúlt idők kosztümjeiben. A

mult lelkébe való elmerülést nem találjuk meg nála, a történelemnek

inkább anekdotikus vonásai érdekelték s a mélyreható históriai tanulmány

szükségérzete sem volt meg benne. Az ő terrénuma a megfigyelés és ha

néha meglepő valószerűséggel hozza ki az elmúlt korok

gondolkodásmódjának egy-egy vonását, megismerni rajta, hogy

visszakövetkeztetés révén, a mai életre vonatkozó megfigyeléseiből

kiindulva jött rá. A történelmi anyag költői feldolgozásában Jókai

tanítványa, Jókainál is kevesebb történeti érzékkel.

II.

Alig van író az egész világirodalomban, a kinek elbeszélő hangja oly

közel áll az élő szóhoz, mint Mikszáthé. Mintha csakugyan eleven beszéd

csengene fülünkbe olvasásakor, folyton modulálódva: az elbeszélés

folyamában nyugodtan, kényelmesen ömlik, egy-egy jelenetnél ellágyul,

halk, alig észrevehető, de érzésünket épen ezért erősen ingerlő

remegések járják át, egy másiknál gyorsabb ütembe lendül – szóval él és

a maga kifejező eszközeivel kíséri a történet folyamát. Ez Mikszáth

közvetlensége, minden jellemvonása közt a legjellemzőbb. Nemcsak az

előadásban magában van meg ez a közvetlenség, hanem a mű egész

természetében, a mese alkatában, az ember és természetlátásban is.

Az előadás közvetlenségét a nyelv természetes könnyedségén kívül a hang

eleven, emberi volta adja meg. Mintha minden szó egyenesen az ajkról

lebbent volna a papirosra, még rajta van – hogy úgy mondjuk – a test

melege. Ezzel életet kap a szó, nem marad csupán a képzetek és fogalmak

kifejezője, hanem kifejezi ezeknek a beszélővel s a hallgatóval való

titokzatos kapcsolatait is. A szó mögött ott áll az ember, a ki mondta s

azzal, hogy hallom, bizonyos viszonyba jutok ezzel az emberrel is. Az

élőszóval mindig így vagyunk, az írott szónak csak akkor van meg ez a

hatása, ha nagyon közvetlen. A száraz, élettelen stíl csak fogalmakat

közöl, a közvetlen stíl ezen fölül megpendít lelkünkben bizonyos

húrokat, nem maradhatunk közömbösek az iróval szemben. Mikszáth

hatásának lényeges tényezője, hogy stíljének közvetlenségével személyes

kapcsolatokat teremt önmaga és olvasója között.

A mese is mintha önkénytelenül buggyanna ki lelkéből, mint a földből a

forrás vize. Semmi csináltságot nem érzünk, a minek papiros íze volna,

az apparatus el van az útból takarítva s csak az eredmények vannak

előttünk. A mese megindul és szabadon folyik, hol kiszélesedve, hol

keskenyebb mederben, nagyokat kanyarog, máskor kis tóvá terjed szét,

hogy aztán ismét tovább siessen s képzeletünket viszik magukkal

hullámai, mint a folyóvíz a falevelet. A jelenetek nem egymásra

következnek, hanem egymásba olvadnak, nem látni közöttük hézagokat, nem

válnak el egymástól, mintha egyetlen folyamatos jelenet volna az egész.

A mese önmagáért van, hogy szép legyen, kellemes legyen, érdekes legyen.

Utólag észrevehetjük az író apparatusát, hogy itt is elrejtett egy

gépezetet, a melyen a mese láthatatlan kerekei forognak, onnan is

eltakarított egy sziklát, melyen illuziónk megbomlott volna, szóval,

hogy mégis csak konstrukczió volt, a mit szerves folyamatnak gondoltunk.

Olvasás közben nem hallottuk a gépezet zörgését, nem láttuk a vetítő

lámpa fényét, azt hittük, élet van előttünk. Ha utólag rájövünk, hogy

csak mozgófénykép volt? Nem baj, jól mulattunk.

A meséknek szövevénye a regény primitiv korára emlékeztetően egyszerű.

Egy cselszövény, egy titok, a melynek nyitját keresik, egy ötlet, a mely

fordulatra hoz mindent – rendszerint ez a központja mindegyiknek.

Könnyen átláthatnánk az író szitáján, ha engedne belenézni. De nem

enged, folyton újabb, meg újabb érdekességekre irányozza figyelmünket,

minden jelenet magában érdekel, a míg olvassuk és minden jelenet mintha

csak arra való volna, hogy megvesse az utána következő érdekességeknek

az alapját.

Mikszáth kompozicziójának az adja meg művészi közvetlenségét, hogy nem

látszik kiszámítottnak; mintha kitűzött czél nélkül, magától folyna a

mese. Az epizódok kiszélesednek s csak mikor visszatérnek az eredeti

mederbe, látni, hogy egy sereg szál fonódik belőlük az egészbe s e miatt

szükséges volt, hogy kiszélesedjenek. Az olvasó szinte részese a

történetnek s vele megy jelenetről-jelenetre. A jelen érzése tölti el

egészen. Ez a jelen-érzés maga az élet; a mikor igazán él az ember, a

pillanatban él, a multba vissza és a jövőbe előre csak az elmélkedés

óráiban gondolunk, mikor az élet-érzés le van fokozódva. Ezért oly

elevenek Mikszáth történetei.

Mikszáthban erősen ki volt fejlődve a plasztikus látás ritka adománya.

Egy szempillantás alatt megelevenedik, dimenziókat kap nála minden,

ember, táj, élettelen tárgy. Azonnal meglátunk mindent, meg van

világítva minden annyira, a mennyire kell, a szemünkbe szökken minden

úgy, mint a valóságban. Ez onnan van, hogy Mikszáth legelőször mindig

szemléletünket ragadja meg s azon keresztül jut el képzeletünkhöz, hogy

felgyújtsa benne a valóság illuzióját. Ez a jellemzés közvetlensége.

Ő maga is írás közben mintha szemmel látná a történetet, az alakok

mozgását, olyan erősen, mintha előtte volnának. Mintha valami karzatról

nézne alá a világra, a hol az ő kedvére, mulatságára mozog minden.

Karzatról: mert Mikszáth felülről nézi az embereket, bizonyos

távolságról. Nagyon éles szemével mindig azokat a vonásokat látja, a

melyek pillanatnyilag fontosak, a melyekkel az illető alak résztvesz az

épen most folyó dolgokban. A mint más vonásokra van szükség az esemény

megváltozott körülményei között, eltűnnek az előbbiek s helyükbe

pattannak azok, a melyek épen kellenek. Így játszanak előttünk az alak

jellemvonásai, mindegyik az élet, az akczió pillanatában, a mikor az

illető lényének középpontjában vannak. Innen a plaszticzitás hatása, a

megelevenedés.

Mikszáth nagyon ritkán rajzol embert magában, a mikor csak önmagával áll

szemben. Emberei mindig másokkal való viszonyukban tűnnek elénk. Ez a

mélység rovására esik. Mikszáth ember-ábrázolásában nincs is meg a nagy

psychologus írók mélysége. De annál életszerűbb a hatás, mert úgy

mutatja be az embereit, a hogy az életben is látni szoktuk az embereket.

Az ő emberei sohasem jutnak abba a helyzetbe, hogy kitárják lelkük

legbensőbb tartalmát, heves rázkódások nem vetik bennük felszínre a

lelkük mélyén öntudatlanul szunnyadó erőket. Rendszerint kicsiny,

köznapi embereket rajzol, a kik kicsiny, köznapi harczokat küzdenek,

kicsiny, köznapi dolgokon mennek keresztül. Nekik azonban ezek a dolgok

fontosak, – az életükre tartoznak.

Az az ellentét, mely a kicsiny emberek kicsiny dolgai és a fontosság

között van, melylyel nézik és csinálják őket, adja humora egyik legfőbb

elemét. Nem humoros dolog-e, mikor egy vármegye urai minden eszüket,

minden ravaszságukat, minden erejüket megfeszítik, hogy megkaparintsanak

egy szolgabiró számára egy hozományt? Vagy mikor emberek sorsa azon

fordul meg, megkerül-e egy esernyő-nyél, a melybe egy hóbortos ember

belerejtette a pénzét? Ilyen apróságok, az embereken magukon kívülálló

dolgok döntik el Mikszáth embereinek sorsát, nem pedig az egész lelket

összerázó belső események. Általában ő, mert felülről s messziről nézi

az embereket, nagyon kicsinyeknek látja őket. Olyanformán van velük,

mint Chamisso versében az óriás gyermek a szántóvető emberrel. Fölveszi,

megforgatja, megnézegeti őket, játszik velük, mint valami játékszerrel.

Humorának másik főeleme ebben van: a hogy az embereivel viszonyba lép.

Mulat rajtuk s ezt a mulatságát szuggerálja ránk. Érdeklik, szereti

nézni, a mint tesznek-vesznek, de nem veszi őket nagyon komolyan. Nagy

gyermekek játéka – ez az emberi élet. A hogy a gyermek, ha katonásdit

játszik, csakugyan katonának képzeli magát, úgy játszanak az emberek a

pénzzel, a hiusággal, a szerelemmel, egész életükkel. Mindenük illúzió,

ők maguk komolyan veszik, a ki kívülről nézi – az író – mosolyog rajta.

Az emberi élet illuzórius voltának sejtelme tölti el Mikszáth humorát.

Az illuziónak szomszédja a hazugság s ezért szereti Mikszáth az olyan

embereket, a kiknek az élete egy hazugságon alapul. A gazdatiszt, a ki

tolvajnak hazudja magát, hogy legalább valamit megmentsen a vagyonból a

tönkremenő grófi család gyermekeinek. A gróf, a ki beleszuggerálja

magába a hazugságot, hogy a középkorban él, kastélya megvíhatatlan vár,

szedett-vedett népe hadsereg. A szolgabiró, a ki az önzetlen szerelem

hazugságával akarja megkapni a gazdag lányt. Butler gróf, a kit a Dőryek

e galádul kitervelt kényszerrel hazudnak leányuk férjének. A sárosi

gavallérok, a kik önmaguknak és egymásnak hazudnak a kölcsönkért

jóléttel és a zálogházból egy napra kiváltott pompával. A mikor a

hazugság így az ember életének fontos elemévé válik, akkor elhomályosul

a határvonal igazság és hazugság, valóság és fantazma között, a mi

rendkívül fokozza az élet illuzórius hatását, humoros színben tünteti

fel az egész életet.

Harmadik forrása Mikszáth humorának a rendkívüli ötletesség. Tele van

ötlettel, az elméje olyan, mint a leydeni palaczk, csak hozzá kell érni

és pattognak belőle a szikrák. Össze tudja kapcsolni a legtávolabb eső

dolgokat, mindenből ki tudja választani a szembeötlőt, fel tudja fedezni

a legkülönbözőbb dolgok között a rejtett hasonlóságokat. Az ötlet néha

lényeg nála. Egy-egy embere nem egyéb, mint egy elmés ötlet, egy-egy

története egyetlen ötlet kacsalábán forog. Ezért szereti a furcsa

embereket, a különczöket a bogarasokat. Minden különczség egy ötlet,

emberben megvalósulva. Minden regényében van különcz, néha több is, néha

ez válik a történet főalakjává. Legmélyebb s valamennyi közt egyedül

tragikus színezetű regényét, a _Besztercze ostromá_-t a különczség e

kedvelésének köszönhetjük. Ötletes a komponálása, az ember-rajzolása,

stílje is. Olyan ez a stíl, mint a pezsgő, tele van ötlet-gyöngyökkel, a

melyek kergetik egymást, összeolvadnak, szétválnak, – külön-külön

színjátékok az egészben. Minden hasonlata ötlet és mindent ötlettel

jellemez. Egy-egy mondása sokszor egész anekdota, a minthogy egész

előadásmódja a magyar anekdotázásnak művészi kifejlesztése.

III.

Mikszáth művészete egyenes folytatása a Jókai művészetének. Megérzik

rajta, hogy készen kapta a Jókai gazdag örökségét, nem gyarapította,

csak öntudatosabban használja fel. Jókai a vagyonszerző s rajta még

itt-ott meglátszik a szerzés küzködése, – sokszor a czéllal arányban nem

álló, túlerős eszközöket használ, elragadtatja magát a maga hangjától,

néha egy kis feszesség, papiros-íz érzik a stíljén. Mikszáth már a

vagyonban nőtt fel, úgy használja, mint valami magától értetődő dolgot,

egyensúlyozottabb, fölényesebb, jobban ura eszközeinek. Viszont azonban

jóval kisebbek az arányai, szűkebb körét fogja be a magyar életnek,

nincs meg benne Jókai hatalmas lendülete, fantáziája közelebb száll a

földhöz, több benne a reális elem, de kevesebb a színe. Jókai a magyar

regény nagy álmodója, Mikszáth a nagy megfigyelő.

Egy új elemet mégis hozott az irodalomba. A magyar humorba, mely

Jókainál gyermeteg nevetés, Aranynál mélabús mosolygás, Mikszáthnál

belevegyül az irónia. Minden más írónknál nagyobb tökéletességre

fejlesztette ki a magyar elbeszélő stíl ötletességét, plaszticzitását és

közvetlenségét. Egészen a magyar hagyományból nőtt ki, külföldi hatások

alig mutatkoznak rajta, múzsája sohasem járt túl a Lajthán. Nem kezd új

irodalmi korszakot, hanem befejezője egy régi iskolának, melynek utána

már csak epigonjai lehetnek.

ELSŐ FEJEZET.

(Csodálatos, hogy az emberek rendesen többet költenek, mint kellene.)

Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben. Jó dolga volt a

szép szőke trencséni _szlecsinkáknak és nyevesztáknak_ (kisasszonyoknak

és menyecskéknek), mert a kolera miatt egy gyalogezredet is ide

helyeztek, az egészséges városba. Annyi tiszt lődörgött itt, hogy még a

szeplős asszonyoknak is hármával jutott udvarló. De valamennyi tiszt

közt a legszebb fiú volt Noszty Ferencz huszárhadnagy; vidám, könnyelmű,

eleven, pompás lovas, jó vívó, jó tánczos és nagy kártyás. Mindebből

aztán az következett, hogy roppant szerencséje volt a szerelemben (sok

nyoma maradt annak) és kevés szerencséje a kártyában, a minek szintén

maradtak nyomai kifizetetlen váltókban és kötelezvényekben, katonatiszti

adósság, fizeti a nagy harang.

Zajos tél volt, vidám farsang, egyik bál a másikat követte a «Nagy

Szamár»-hoz czímzett vendéglő nagytermében. Noszty hadnagy a

polgármester leányába, Velkovics Rozáliába volt szerelmes (gyönyörű,

törékeny jószág volt), annak kijárt az éji zene minden muri után, meg a

sok virágbokréta tél évadján, az mind pénzbe kerül; a ki pedig

szerelmes, az rendesen el van keseredve, tehát iszik, s ha lehet,

pezsgőt iszik és az is pénzbe kerül, a hadnagyi fizetés ellenben

csekély, a mi csak azért szomorú, mert otthonról ugyan vékonyan

csörgedezik a segítség. Az öreg Noszty Pálnak magának is le van foglalva

a fizetése, de azt persze nem szabad itt tudni. Az öregről itt csak az

tudatik, hogy oszlopos tagja a kormánypártnak s hogy az őseinek

valamikor pallosjoga volt. A pallos megvan még, de most kukoriczát

morzsolnak otthon, Nosztaházán a tompa élén. Mindegy, a pengéje ide

fénylik azért.

A mi Velkovics Rozáliát illeti, még az se egészen tiszta munka. Rozika

ugyanis el volt igérve Kozsehuba Tivadarnak, a megboldogult

takarékpénztári igazgató fiának, a kinek virágzó szeszgyára és négy háza

van a piaczon, köztük a jól jövedelmező, «A nagy szamárhoz» nevű

vendéglő. Már épen meglett volna az eljegyzés, mikor a szép hadnagy

felbukkant a láthatáron. Minden össze-vissza kuszálódott. Rozika habozó

lett, messzebb, egyre messzebb tolta az eljegyzési terminust, egyre

hűvösebb lett a nagyfejű, torzonborz Kozsehuba iránt és a vak is látta,

hogy a zsinóros dolmányhoz húz. Ide hajlott nemzetes Velkovicsné

asszonyom is, ragyogó szemekkel mondogatva:

– Várjunk még. Ne siess Velkovics, ne okoskodj. Ha Noszty megkéri a

leányt, legyen inkább a Nosztyé. Noszty nagy család; viczeispán család.

Érsek is volt már a Nosztyakból. Nagy dolog az Velkovics, édes uram,

gondold meg csak. Az apja ott ül az országgyülésen, az egyik nagybátyja,

a bécsi Noszty, exczellencziás úr, egy másik Noszty kanonok. Milyen

dolog lesz az, mikor majd azt mondod a kaszinóban: «Ma a nászom beszélt

a Házban, ugyan okosakat mondogatott oda az ellenzéknek.»

[Illustration: – Nem adom a leányt ennek a hadnagynak.]

Velkovics uram azonban nem ezen a nézeten volt, ki is tört ilyenkor.

– Nem adom a leányt ennek a hadnagynak. Hess varju, ne károgj a fülembe.

Nem adom pedig azért, mert ez a hadnagy csak hadnagy, de ha kapitány

volna se adnám, mert lump. De ha lump nem volna se adnám, mert

katholikus, én pedig lutheránus létemre csak lutheránusnak adnám. De ha

lutheránus volna se adnám, mert nagy úri házból való, a honnan minket,

ha egyszer odaviszik, meg se fog látni, az új családjával egyetemben.

Azt ti ostoba asszonyok fényes parthienak nevezitek, ha a leányotokat

úgy adjátok oda, hogy az aztán szégyenkezik hozzátok jönni. Én ezt

eltemetésnek nevezem. Ennélfogva inkább adom a Nagy Szamárnak

(egymásközt így nevezték a vendéglő tulajdonosát), mint a nagy úrnak. A

mi pedig azt illeti, hogy egy érsek is volt a Nosztyakból, hát az

bizonyosan az égbe jutott s épen ebben van a baj, mert annak sehogyse

tetszenék ez a frigy s ott még közbejárna boszúságában az égieknél, hogy

vonják meg ettől a házasságtól az áldást, melyben egy lutheránus

kapaszkodik fel a híres családi fára. No hát az én Rozáliám nem mókus s

nem fog semmiféle fára felkapaszkodni, míg én élek. Azzal is szeretnéd a

szememet betapasztani Zsófia, hogy kanonok rokona van a hadnagynak, a

kitől örökséget lehet várni. Hát én azt mondom Zsófia, hogy a papok

ideje lejárt és nemsokára olyan szegény ördögök lesznek, mint a mi

papjaink. De ha nem is, én becsületes ember vagyok, nekem az ebül gyűlt

szerzedék nem kell. No, mit rázod a fejedet? Hogy nem ebül gyűlt

szerzedék? Hát mit tudsz te? Te semmit se tudsz. A történelmet kell

lapozni Zsófia barátocskám. Azt mondod, hogy én se lapoztam? No hát nem

lapoztam, nem értem rá, de azért tudom, hogy mit jelent az a «holt kéz»,

a hogy a papi birtokokat nevezik.

– Hát mit jelent no? – vág közbe Velkovicsné.

– Azt jelenti, Zsófia lelkem, hogy a papok annak idején szörnyen

becsapták az országot. Szent István királyunk, igaz, tett nekik

igéreteket, hogy birtokokat kapnak, csak kereszteljék, térítsék a népet,

de semmit se írt alá, a nélkül halt meg. Most aztán a papok

összeröffentek, csináltak egy adománylevelet, óriási darab területeket

osztva fel püspöki uradalmaknak, levágták a szent király jobbkezét s

abba szorítván be a kalamust, aláírták vele nevét az okmány alá. Már

most aztán mi következik ebből? Egy különös jogeset. Irtóztató ravaszság

volt ebben. Senki sem mondhatja, hogy az aláírás nem az István király

kezeírása, hisz az, és mégse az, mert már akkor «holt kéz» volt. Hát

érted-e már, mi forr én bennem? Tessék ebből kiokoskodni! Istentelen egy

dolog ez, a mely nem sokáig maradhat már annyiban.

A csendes vidéki félművelt emberek fejében csodálatosan alakulnak át az

elmúlt események s izgatják őket. Hanem iszen az mindegy, a fődolog,

hogy Velkovics a Kozsehuba pártján állt. Velkovics azonban a hangulatok

embere és mikor a hadnagyot a lován látja, neki is ugrál a szíve

örömében. Mégis csak szebb a ló, mint a szamár. (Ámbár a «Nagy Szamár»

árán akár egy ménest lehetne venni.) Aztán a hadnagy kedves,

megvesztegető modorú fiú, olyan szépen tudja mondani Velkovicsnak, hogy

«kedves Gyuri bácsi» s olyan szeretettel néz rá, hogy attól az ő szíve

is megolvad. «Szó a mi szó – gondolja magában, – ha leány volnék, én is

csak olyan volnék, mint Rozália, de minthogy én férfi vagyok és nem

vagyok szamár, hát mégis inkább adom Rozáliát a Nagy Szamárnak».

Ezért nem volt még tiszta munka sem a Kozsehuba tervbe vett eljegyzése,

sem pedig a Noszty hadnagy felülkerekedése; így is csöppenhet, de amúgy

is. Kozsehuba érezte, hogy roppant veszedelmes ellenfele támadt, forrtak

benne az ádáz gondolatok, a melyeket nem önthetett versszakokba, mint a

poeták, mert nem ivott ama bizonyos kasztáliai forrásból. Kozsehuba csak

sört ivott. Noszty sem volt bizonyos győzelmében, úgy vette a dolgot,

mint egy háborúviselést, melynek kimenetele bizonytalan.

A háborúviseléshez pénz kell. S ő szerencsétlenségére, épen most tört

le. Nagyon sokáig volt már egyugyanazon városban. Az mindig kész méreg

egy katonatisztnek. Az «andere Städtchen, andere Mädchen» közmondás nem

bolondság. Az új leányokat még talán elengednék a hadnagy urak, hanem az

új városokra, melyekben új uzsorásokat és új hitelt találnak,

határozottan szükség van.

Noszty hadnagy minden hitele kimerült, most már azon a fokon járt, hogy

a kameradjaitól kért apró tízforintos kölcsönöket becsületszóra s azokat

is alig birta megadni. Ez rendesen a vég kezdete. Tavasz felé már semmi

eszközökben sem válogatott, eladta a két lovát, értékes tárgyaitól,

emlékeitől is megvált, ezeknek az árából igyekezett még fenntartani

helyzetét, úgy a hogy, Velkovicsék szemében, de mikor ezek nyáron

Rajeczre utaztak hosszabb fürdőzésre, egyszerre végkép bedugult minden

forrása, pedig a döntő ütközetnek Rajeczen kellett megvívatnia. Az apja

megírta, hogy nem adhat most egy garast sem: «Rossz világ jár rám, az

egész hónapban vesztettem a tarokkon.» A módosabb Nosztyak a tavaszi

fagyokról és takarmányhiányról panaszkodtak, még a jó kanonok is, ki

pedig «készpénz bácsi» volt eddig, kisiklott egy ájtatos okoskodással:

«Krisztus urunk néhány halacskával töltött meg számos embert, szomorúan

kell bevallanom csekély szolgájának hiú erőlködését, a ki minden

halacskájával is képtelen volt egy embert betölteni: hiú kisérleteit

immáron abba is hagyja. Ámen.»

Ily kétségbeejtő viszonyok közt az a hadi fortély villant meg a

megszorult hadnagy fejében, hogy a kinek nincsen puskapora, szerezzen az

ellenségeéből.

Hanem ahhoz bizony egy kis pofa kell. Hiszen igaz, azelőtt, mikor még

nem udvarolt Velkovics Rozáliának, egy ízben már kért Kozsehubától száz

forintot és azt pontosan megfizette (épen ez a tény sugallta az eszmét),

de az akkor volt! Most egészen más a helyzet, harczban álltak a leány

miatt és egyébként. Noszty félvállról vette a zsíros czivilt, az pedig

lelke mélyéből gyűlölte benne nemcsak a vetélytársat, hanem a szép

hadnagyot és előkelő nevű úrfit. Nagyot bámult tehát, midőn az egy este

nagy kardcsörtetéssel és sarkantyúpengéssel benyitott az üzleti

irodájába.

– No, találd ki Tivi, miért jöttem én most tehozzád?

– Bizony nem birom elgondolni.

– Egy kis baráti szolgálatot kérek tőled, kedves öregem.

Bámulatosan melegítő, rokonszenves hangja volt.

– Ugyan? – csodálkozott Kozsehuba.

– Nem kerülgetem a kását. Katonás egyszerűséggel fordulok hozzád, nem

volnál-e szíves kétszáz forintot kölcsönözni?

Kozsehuba már eleget hallott a városban a Noszty pénzzavarairól s

gondoskodott róla, hogy Velkovics uram fülébe is eljussanak (mert árts

az ellenségnek, a hogy lehet), de annyira megszorultnak még sem hitte,

hogy épen ő hozzá merjen fordulni, a kit annyiszor megsértett hányaveti

modorával, elmés czélzásaival, épen Rozália jelenlétében. No, ez már

mégis nagy szemtelenség. Akkora nagy, hogy megzavarta Kozsehubát.

Ilyesmire nem volt elkészülve. Hirtelenében nem talált szavakat

megbotránkozására. Azon gondolkozott, hogy a szemébe kaczagjon-e,

kigúnyolja-e, vagy pedig egyszerűen üzleti ridegséggel elutasítsa?

Addig gondolkozott, míg aztán se az egyiket nem tette, se a másikat,

hanem valami mást tervelt ki és így szólt a hadnagyhoz jóakaró hangon:

– Mire kell az a pénz?

– Hogy némely apró dolgaimat rendbehozzam, míg otthonról nagyobb

összeget nem kapok.

(Nem mondta meg, hogy Rajeczre akar menni a pénzzel.)

– No tudod, – felelte Kozsehuba, – kétszáz forintot nem adok.

– Soknak találod?

– Kevésnek. Mire mégysz kétszáz forinttal? Az csak egy kis

æther-injekczió. Vagy levegőt adok, a miben mozoghatsz, vagy nem adok

semmit. Vagy ezer forintot kérj, vagy semmit.

A hadnagy el volt érzékenyülve, majdnem a nyakába ugrott a nagy

lelkesedéstől.

– Te vagy a legjobb czimbora, a legédesebb ficzkó a világon, szeretnélek

össze-vissza csókolni. Tudod-e, hogy boldoggá teszel?

– No csak még ne hirtelenkedj azzal a megcsókolással. Mert igaz, hogy

adok neked ezer forintot kölcsön, de nem akarok benned csalódni.

– A felől biztosítlak, pajtáskám!

– Egyszer már csalódtam benned! – mondta összevont szemöldökkel

Kozsehuba.

– Én bennem?

– Hát igen. Egyszer már adtam neked száz forintot kölcsön. Emlékszel?

– De hisz megadtam.

– Épen azért csalódtam benned, mert azt hittem, hogy nem fogod megadni.

Ha most azt hinném, hogy megadod, másodszor csalódhatnám. A kiben én

egyszer csalódom, én annak többé nem hiszek. Én üzletember vagyok,

barátocskám, vagyis a hogy te szoktad mondani, filiszter. Nekem elveim

vannak.

– Nem értelek, – idegeskedett a hadnagy. – Adsz vagy nem adsz?

– Adok, – mond ez nyugodtan, – ha meg tudod három hó alatt fizetni.

– Hogyne tudnám?

– És ha lesz egy elfogadható jótálló, – tette hozzá Kozsehuba.

Erre bezzeg menten elsavanyodott a hadnagy ábrázata.

– Ez egy rossz tréfa, Tivadar. Hisz ha nekem elfogadható jótállóm volna,

akkor egy intézethez fordulok és nem alkalmatlankodnám a barátaimnak.

Hol szaladjak én itt az idegenben egy elfogadható jótálló után? Ki ír

nekem alá ezer forintot itt ebben a zabpátriában?

Kozsehuba vállvonogatva fonta össze mellén a kezeit.

– Nem mondtam én, hogy szaladj valaki után, én csak azt mondom, hogy

legyen a váltón jótálló. Hogy hol veszed, mikép veszed, mint szellem

lép-e be a kulcslyukon, azzal nem törődöm, én csak azt kivánom, hogy

jótálló legyen a váltón. Érted-e?

Noszty vörös lett erre, mint a láng, haragosan emelte fel fejét

kevélyre.

– Te úgy látszik elfeledkezel, hogy egy Nosztyval beszélsz!

– Én csak egy ajánlatra mondtam egy föltételt, – felelte ártatlanul a

kezeit dörzsölve, mintha mosná.

– Egy elfogadhatlan, sértő föltételt!

– Ha sértőnek találod, visszavonom, ha elfogadhatlannak, ne fogadd el.

– Eszembe sincs.

S ezzel fölcsapta csákóját még a szobában s dühében hátrarúgta

előrecsúszott kardját, úgy rohant ki lihegve, fújva, de a küszöbről még

hátrakiáltott hevesen:

– Kozsehuba, te nem vagy úr!

Másnap a sörházban találkoztak a kuglizónál. Ebéd előtt odahúzódik az

egész városi intelligenczia.

Kopereczky báró is ott van ilyenkor s azonfelül mindenki, a kiben

izomerő van, kilökni a golyót. Nagy zaj és óriási érdeklődés mellett

folyik a kriegsparthie. Ebben nyer kielégítést, a mi hadakozási ösztön a

jámbor tót urakba beleszorult.

A hadnagy kedvetlen volt, szép hosszúkás arczán átvirrasztott vagy

átdorbézolt éj nyomaival, kékes patkókkal a szemei alatt, hihetőleg

bántotta a tegnapi eset, mert rá se nézett Kozsehubára, hanem egyszer

aztán kilenczet talált ütni, a mire nagy hurrah-kiáltás támadt és a

hadnagy is vidámabb lett, mert nincs az a vérbeli kuglizó a világon, a

ki arra a kéjes zörejre, a mit a kilencz báb összeomlása kelt, el ne

felejtené minden baját és a mint ettől a dicsőségtől mámorosan Kozsehuba

mellett kellett átmennie (hisz ilyenkor még a halálos ellenségének is

megbocsát az ember) nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa:

– Nagyon megharagítottál tegnap, Tivadar!

– Pedig nem volt okod, – mentegetődzött Kozsehuba, – mert mit kértem

tőled?

– Ne beszélj kérlek olyan hangosan.

– Úgyszólván semmit, – folytatá halkan. – Hisz az egész dolgot be

lehetett volna pecsételni a te pecséteddel s ráírni a borítékára, hogy

csak azon és azon a napon bontható fel. Ha pedig, a mint mondod, addig

kifizeted, hát akkor igazán tárgytalan az egész mesterség.

– Hiszen persze, persze, de tudod mégis. Léni, egy kriglit hozzon! (Majd

megint Kozsehubához fordult.) Úgy-e szép lökés volt, mi? A mi pedig azt

a tegnapi dolgot illeti, majd meggondolom, hogy mit lehetne benne tenni.

(Most már a boltomban vagy, – gondolta magában Kozsehuba.)

S valóban, estefelé újra megjelent nála a hadnagy, nagyon szelid volt,

semmi negéd, semmi hetykeség a magatartásán.

– Hát mégis eljöttél? – kérdezte Kozsehuba közömbösen.

– Az ördög idehozott. Add ide azt a czédulát, hadd irom alá, – mondá

fojtott hangon. – Kit akarsz?

Kozsehuba tintát, tollat és egy váltó ürlapot tett eléje.

– Hát mondjuk például az alezredest, Stromm Adalbert lovagot, – ajánlta

Kozsehuba.

– Eredj a pokolba vele, tört ki Noszty, – annak olyan szép kalligrafikus

írása van, hogy ha a nyakam vágod el, sem birom megközelíteni.

– Annál jobb, – nevetett Kozsehuba. – Legalább nem kell majd

írásszakértő.

Noszty összerezzent.

– Mit mondtál? – kérdé sötét arczczal, rekedten.

– Semmit. Mit mondtam volna? Hiszen csak üres formalitás az egész.

Hiszen csak egyet perczen a kihegyezett, meghasított lúdtoll, a papiron

megiramodik egy kicsit, hejh, erős munka volt. (No, máskor nem lesz már

olyan erős.)

Föllélekzett, izzadó üstökét megtörülte s lecsapta a tollat, mintha egy

mázsás rudat dobna le.

– Itt van! – hörögte. – Nézd meg, rendben van-e, aztán pecsételjük le!

Kozsehuba csak úgy félszemmel pislogott rá, látta, hogy rendben van; a

Noszty név fölé oda volt írva kúsza, bizonytalan betűkkel: «Adalbert von

Stromm.»

Hát rendben volt. Kozsehuba benyult a Wertheim-szekrényébe és kiolvasta

neki az ezer forintot. Most már hadd szaladjon vele Rajeczre, leányt

hódítani.

Mondani sem kell tán, magától értetődik, hogy volt most hegyen-völgyön

lakodalom, a mi hadnagyunk kihúzta magát, szabadságot kért, elment

Rajeczre és ott olyan szelet csapott a szép Velkovics Rózsika körül,

hogy a világ bámult. Meg kell adni, hogy mutatósan tudott költeni. Nem

járt itt ilyen gavallér még tán a Thurzó-kisasszonyok idejében sem, a

kik itt fürdőztek a hajdankorban. Picziny lábnyomaikat még most is látni

véli a fenyvesekben egy-egy a multakon elmerengő sétáló.

A pénz röpült, de az idő is. Egyszer csak vége lett a nyárnak.

Velkovicsék hazajöttek a skatulyáikkal és ládáikkal, a hadnagy

szabadságideje lejárt, minden elmult, a nyár virágai elnyiltak, a

falevelek sárgulni kezdtek, minden hervadozott, csak a szerelem nyilt

javában a két ifjú szívben. A hadnagy érezte, hogy itt az ideje

huszárosan nekivágni, s megkérte Velkovicstól is a leányt. Az öreg úr

nem mondott nemet (nem mert az asszonyoktól), hanem annyit mondott, hogy

«aludjunk rá egyet, hadd ösmerkedjünk meg jobban.» A halasztás pedig

veszedelmesebb volt most a kosárnál, mert a váltó lejárati ideje

közelgett kérlelhetlenül, megdöbbentő bizonyossággal. A halál semmi, még

ha biztos is, mert az elácsorog, megáll, kanyarodik, megfordul,

visszahuzódik, mint az útközben egerésző macska, Isten tudja, mikor

érkezik meg, enged egy napot vagy egy hetet, talán többet is, de a

határidő rideg szám, az nem engedhet semmit. Október 10-ike – tehát nem

lehet se előbb, se utóbb. Az éjek és a napok egyszerű fehér és fekete

koczkák, mint a híd padlóin, ő rajtuk keresztül lépeget zordonan,

kimérten a kiszemelt áldozat felé a rettenetes október tíz.

Míg messze az idő, száz terv, megannyi száz vigasztaló barát enyhíti,

oszlatja a gondot, törüli a verejtéket az izzadó üstökről, de a mint

zsugorodik a koczkás mező, szétszaladnak a jóbarátok, a vérmes tervek s

marad csak egy, a legutolsó, a legkétségbeejtőbb, megírni haza az

«öreg»-nek.

«Kedves Apám!

Ha még életben akarsz találni, jőjj hamar, nagy vallomást kell tennem,

de azt csak élő szóval lehet. Ha október 10-ikéig jösz, még beszélhetsz

velem. Tizedikén reggel már halva leszek. Bocsássatok meg nekem és

temessetek anyám mellé.»

Hej, erre a szomorú levélre megdobban otthon az apa szive. Mikor indul a

legközelebbi vonat? Hamar a táskámat, a köpönyegemet! Mint a záporeső,

sirdogál a kisasszony. Jaj, meghalok itthon a nagy bizonytalanságban,

vigy magaddal engem is, apuskám! Bizony nem is olyan rossz gondolat. Ki

tudja, mi baja a fiúnak, de legyen bármi szívbeli keserűség, ha valaki

vissza bírja őt rántani a sírból, az a huga keze, hiszen mindég annyira

szerette, olyan nagyon kényeztette. Jól van, készülődj fel, együtt

megyünk leányom!

Noszty Pál és Vilma leánya 9-ikén estefelé Trencsénbe értek és a «Nagy

Szamár»-hoz szálltak be, onnan küldték el a bérszolgát, keresse fel

Noszty hadnagyot.

A hadnagy nemsokára előjött (már az is milyen nagy öröm, hogy életben

van) s töredelmes vallomást tett.

Máskor földig sujtotta volna az öreg Nosztyt az eset, most csak annyit

mondott sötéten:

– Ilyesmi még nem történt a familiánkban, de most már késő, hogy e miatt

neked szemrehányást tegyek. Most már csak annyi időnk van, hogy

mentsünk, a mit lehet. De mikép? Mert pénzt nem hoztam. Annyira

megijesztettél, hogy rögtön jöttem. Hol vegyek itt pénzt? Engem itt

senki se ösmer.

– Hiszen épen az a jó, – jegyezte meg nagy czinizmussal a fiatalabb

Noszty.

Az öreg eltünődött, miféle ismerőse lehetne itt? Hát a kis Kubicza

főispán. Az bizonyosan megembereli, ha itthon van, s ha nincs is pénze,

segít valahogy. Aztán itt lakik most báró Kopereczky Izrael Izsák is,

igaz, hogy önző tót ember, de lehet vele beszélni, van rajta egy kis

kaszinói patina. Csakhogy most már későn van, vacsora ideje, ilyenkor

senkit sem illik meglátogatni, ilyen szándékkal; legjobb lesz reggelre

halasztani a műveletet.

– Eredj most a szemem elől, ne lássalak, mert csak az epém forr fel –

pirongatta meg a hadnagyot – végezd a dolgodat, ha van, vagy aludj, ha

tudsz aludni, de én előlem elpusztulj. Reggel aztán eljöhetsz és ha az

Isten szerencsét ad, hát még egyszer kiváglak, pokol fajzatja, hanem

aztán azt se halljam, hogy apád vagyok.

Ezzel a mennydörgéssel könnyítvén atyai lelkén, a könnyelmü emberek

csodálatos módon helyreigazodó nyugalmával lesétált leányával a «Nagy

Szamár» étkező termébe, mely alul volt, két rekeszre osztva a vörös és

fehér abroszok számára.

A fehér abroszos teremben első volt, a kit megpillantott egy nagyobb

társaságban, báró Kopereczky Izrael. Az asztalfőn ült; szürke kabátban,

nyúlszinű fajdkakas-tollas vadászkalap a fején. Épen javában beszélt

valamit, mikor a Vilma kisasszony szoknyáinak suhogására egyszerre

minden szem az ajtó felé fordult. Gyönyörű jelenség volt, nyulánk, magas

termetével, finom fehér arczával, melyen valami költői köd borongott;

fekete haja volt, de nem fényes, olyan mint a korom, s ahhoz egy

imádandó fitos orrocska, hogy az ember szeretné megenni.

– Ohó! Hohó! Hiszen ez Noszty – kiáltott fel a báró kitörő örömmel s úgy

vágta az asztalhoz a kalapját, hogy szinte zúgott.

– Szervusz Kéti öcsém! Ejnye, de derék dolog, hogy látlak!

Kopereczky felugrott, eleibök sietett és egyben átigazítá magát kaszinói

alaknak, kiegyenesítvén nyakát, félkörben hajlítá meg karjait. «Csak a

zúza hiányzik a hóna alul», jegyzé meg a törzsasztal seniorja, a

járásbiró, a rántott csirke szokásos tálalása jutván eszébe az

arisztokratikus kéztartás formájából.

Kopereczky aztán ott is ragadt a Nosztyak asztalánál. Az öreg úr felette

nyájasan fogadta s a kisasszony olyan pompás társalgó volt, hogy

mindjárt át tudta melegíteni, a kivel beszélgetett, mintha tiz éves

ismerősök volnának. A báró apró szürke szemei csakhamar ragyogni és

világítani kezdtek, mint a macskáé. Hova-tovább jobb kedve támadt, még

pezsgőt is hozatott és vizespoharakat rendelt hozzá. Így előkelő az a

vidéken, hogy a plebs ne tudja, mit isznak az urak.