és mint már annyiszor, bizonyára ezen az éjjelen is, sok beszéd nélkül
tértünk volna nyugovóra, ha különös esemény föl nem riasztott volna
bennünket. Az egyik legelésző ökör, amelyiken még részben rajta volt a
szerszám, hirtelen különös módon rázogatni kezdte magát. Ezt a zajt rám
nézve csak az tette szokatlanná, hogy Mangese Rao hirtelen gyors
egymásutánban két marék rőzsét dobott a tűzre, úgy hogy magas lángoszlop
csapott föl, amelynek világánál a kék messzeség mintha rövid időre
sötétségbe merült volna és a közelebbi környezet, mint valami vörös
terem, kivilágosodott. Fölkelt és óvatosan az állat felé tartott,
fegyverét csövénél fogva, ahogyan mindig szokta, kémkedve maga után
húzta és én követtem az enyémmel. Indiában kevés veszedelem van,
amelynek közeledtét világosan lehetne látni és amellyel nyugodtan
lehetne szembeszállni; a végzetes eseménynek hirtelen beköszöntése egy
része annak a nagy borzalomnak, amelytől nem menekül az indiai vadonban
senki, aki fogékony a sejtelmek iránt. Hogy alapjában véve mennyire nem
az életemet vagy barátaim valamelyikének életét veszedelembe sodró egyes
esemény rendített meg, hanem inkább érthetetlen közeledésének
bizonytalansága tette ezt, látom abból, hogy egy pálmacsoport vagy
melegház fülledt levegője még ma is a legnagyobb irtózattal tud
eltölteni. A pálmalevél kemény zöldjének szárnyas alakja állandóan a
halál sejtelmét ébreszti föl bennem, a kigyó mozdulatát azonban nem
nézem más fölindulással, csak azzal, amelyet szépsége és különössége
okoz. Bombay egyik szűk utcájában egyszer rámlőtt egy mohammedán hindu,
de azért azóta sem féltem a legkevésbbé sem népének embereitől vagy
fegyvertől, ellenben meztelen lábnak alig hallható nesze a kőpadlón még
évek multán is megrémített. Ebből az eseményből alig emlékszem
élénkebben másra, mint arra a tompa, halk «tapp-tapp»-ra, amellyel
mögöttem elkezdődött.
És éppen így, ha ezen az éjjelen, a pusztaság szélén határozottan tudtam
volna, hogy például párduc ólálkodik a táborunk körül, nem lettem volna
oly izgatott, mint most, amikor kétségeskedve majd azt gondoltam, hogy
valami semmiségről van szó, majd pedig valami irtózatos dolgot képzeltem
el. Nevezze mindenki aminek akarja, elég az hozzá, hogy ökrünket különös
merevgörcsben találtuk, annyira reszketett, hogy a szerszáma folyton
csörgött és az állatot sehogysem lehetett a tűz közelébe terelni, ahol
bajának okát kutathattuk volna. Egyszerre csak azt mondta nekem Mangese
Rao, hogy maradjak veszteg és meg ne moccanjak, de nem jutott időm
tanácsa követésére, mert a hatalmas állat hangtalanul összerogyott és a
földön irtózatos rángatódzás és ziháló lihegés közben kimult. A tűz
ismét szerény lángocskára lohadt le és ott látam feküdni a fűben a
csillagfényben a halott állat óriási fehér testét, mögötte pedig a kék
pusztaság végtelenségét.
A brahmin úgy látszik tudta e hirtelen halál okát, mert figyelemmel és
tudatosan mintha szilárd meggyőződésének igazolását kutatta volna. Végre
egy nagyobb forgácsdarabot gyujtott meg a tüzön és a füstölgő láng
fényénél a kimult állat száján parányi, sötét szélű lyukacskára
mutatott.
– Ez az ok, – mondta lassan olyan komolysággal, amely nem volt más, mint
meghatottság, – ez a kobra szúrása. Azt hiszem, hogy a legelésző állat a
fűben fölzavarta a kigyót.
Borzongás fogott el, amelynek tartós hatását akkor alig tudtam igazán
megérteni, de hogy most ember vagy állat lett-e a méreg áldozata, a
lábamnál heverő elpusztult élet láttára nem volt döntő fontosságú. Újra
éreztem a nagy tiszteletet a kobra iránt és Mangese Rao arcának
komolyságán is ott látszott ez a tisztelet, mint nemzetségének egy
ősrégi istenségre valló ősrégi emlékezete, amelyet semmiféle
fölvilágosítás sem tudott befolyásolni.
Ez az élmény tehette, hogy beszélgetésünk egy ideig a halál gondolatát
és fogalmát érintette és elmondom azt, ami e beszélgetésből
kitörölhetetlenül az emlékezetemben maradt. Nemsokára ismét ott ültünk a
tűznél, amely ezen az éjjelen nem aludt ki többé. A nyugodt embert
különös nyughatatlanság fogta el; fájt nekem, amikor láttam, hogy okos
gondolatai harcban állnak papi kasztja világfölfogásának a szívében
vérévé vált hagyományával. Még ma is olyan tisztán látom egyenesen ülő
alakját, amilyen tisztán másnak a tudatában szó nem tudja életre
kelteni, homloka és komoly szeme fölött a vöröses fényű selyemturbánt,
keskeny, csaknem kecses vállát és lehajtott fejét, amelynek amikor
beszélt, olyan tartása volt, mintha gondolatait térdén nyugvó kezéről
olvasta volna le. Olykor, ha különös súlyt akart adni valamely szavának,
fölemelte sovány világosbarna kezét. Lelkünk fontos kérdéseiről azóta
sem beszéltem belemelegedve és szenvedéllyel sohasem senkivel, aki annyi
nyugalommal és oly finom tapintattal engedte, hogy társa elmondjon
mindent, amit akar. Egyszer így szólt hozzám:
– Annak, aki az ön fölfogásával nem ért egyet, ne tegye könnyebbé a
helyzetét azzal, hogy félbeszakítja, mert ezzel lehetetlenné teszi a
számára, hogy bebizonyítsa, mily kevés a mondanivalója.
Gúnyolódását egyáltalán különös körülményességgel érvényesítette és
legcsípősebb megjegyzéseit barátságosan tette meg. Fölsőbbsége diadalát
sohasem élvezte láthatóan és a legbuzgóbban akkor beszélt, amikor
ellenfelének vereséget kellett kihevernie. De hallgatása igazán
érzékenyen hatott arra, aki megérezte, hogy hallgatásával lemondott és
miért mondott le a meggyőzésről.
Egy napon meglátogattam őt Mangaloreban, amikor a jezsuita telep egyik
páterével háza előtt az agyagföldön pálmaárnyékban sakkozott. A játék
bizonyára mulatatta, de játékfelének véleménye szerint éppen azért
nyert, mert mulattatott. Amikor a páter a szemére vetette, hogy azért
beszél folyton, mert a figyelmét el akarja terelni, új játszmában
állapodtak meg azzal a kikötéssel, hogy játék közben egyetlen szónak sem
szabad esnie. A szerzetes kissé bosszúsan veresége miatt, nem állhatta
meg, hogy hozzá ne tegye:
– Ha ugyan tud annyi ideig hallgatni.
Mangese Rao nem felelt, hanem elrendezte a figurákat. Néhány lépés után
ellenfele elvesztette a királynőjét és föladta a játékot, mire Mangese
Rao szerényen megjegyezte:
– Csak azért ütöttem el, mert hölgy jelenlétében udvariatlanság lett
volna a hosszú hallgatás.
Nos azon az éjjelen a halálról beszéltem, kezdetben meghatottságom
könnyelmű túláradásával és fiatalságom romantikus fölfogásával. Mangese
Rao figyelmesen hallgatott és végre megszólalt:
– Hallja hogyan üvöltenek a pusztaságban az éhes hiénák?
Kissé kijózanodva igenlően feleltem, mire ő elgondolkodás nélkül, amit
csak azok fitogtatnak, akik nem bíznak a gondolataikban, így szólt:
– Micsoda ünnepnapot teremtett a halál a hiénáknak. Ha elhagyjuk
táborhelyünket, hogy tovább menjünk, megtalálják az elhullott állatot.
És folytatta:
– Én akkor értettem meg a halált, amikor mint fiatalember egy nyári
napon kellemetlen gondolatoktól kínozva és halálos betegséggel a
véremben kimentem a város kapuján túl. Nagynehezen, lázban vonszolva
magamat egy omladékon haladtam át a pusztaság füvén, amelyet annyira
kiszárított a nap, hogy ropogott. Ekkor a kőkockák közt különös villogás
lepett meg a napfényben és alig hittem a szememnek, amikor csillogó
kigyót láttam a homokban feküdni. A hőség reszketett bőrének pompás
szinei fölött, amelyek mintha a gyémánt haragos ragyogásától egészen a
rubin csöndes tüzéig a megtört napsugár valamennyi színét egyesítették
volna. E vakító látvány pompája és gazdagsága annyira elragadott, hogy
kiváncsian közelebb mentem egy lépéssel. De ekkor izgatott zúgás támadt,
a lábamnál heverő összegyűrűzött test világító szépsége mint szárnyas
rovarok tarka serege emelkedett föl a levegő meleg fényébe és előttem
egy kis pusztai kigyó elrothadó maradványa feküdt, amelyen a szétrágott
szürke bőr között világosan megkülönböztettem a vékony bordákat és az
enyészet édeskés és utálatos lehellete áramlott felém.
A köztünk levő tábortűz bágyadt lángocskákkal kapaszkodott fölfelé a
kékségbe, a csillagok földi termébe és éreztem, hogy a csoda hatása
alatt megreszket a szívem, amely mintha mindent megértene anélkül, hogy
a gondolatok követni tudnák fönséges szabadságát.
– Az igazságot, amely ebben a hasonlatban van, mondám, éppen úgy érzem,
mint ahogyan akkor ön érezte, de mint azelőtt, most sem tudom
gondolataimat a halálról a fölismerés bizonyosságává rendezni.
– A kígyó felé tett utolsó lépés volt az, amit ön az ön bizonyosságával
gondol, mondta a brahmin. Ha meg tudja nekem mondani, hol szűnik meg az
élet és hol kezdődik a halál, akkor megmagyarázom önnek a halált. Hol
akarja ezt a határt megkeresni, a növénynél, az embernél, a kőnél vagy
az állatnál? Akárhová nézek, a természetben minden pusztuló alak
megujhodását látom. Még a kőzet kristályainak képződésében is életet
látok és e megmerevedett matematikai rendjében, amely éppen annyira tele
van gondolattal, mint amilyen szép, azt hiszem, fölismerem a
törvényeket, amelyek szerint én lélekzek, mozgok, örülök vagy búsulok. A
halál tág fogalom, amellyel azért kell érzékeinknek élniök, mert
időfogalmaink korlátozottak. És ami tudatosságunkat illeti, annál
távolabb van tőle a hit a halálban, minél inkább belefoglalva látjuk
vagy érezzük magunkat minden élőnek a közösségébe. És mégis úgy vagyunk
a halállal, mint az igazsággal, biztosabban megérezzük, mint az élő
lélek bármely más elemét, de megmagyarázni nem tudjuk. Mindig kétfajta
ember lesz, az egyik a maga lénye kötelességének tekinti a halált, a
másik egy idegen hatalom önkénykedésének. A ti egyháztok azt tanítja,
hogy a halál fizetés a bűnért, de az Istentek önként vállalt
kötelességből halt meg.
– Krisztust tehát az önéi közé számítja? – kérdeztem. Azt hiszi, hogy
élete módját és gondolatterületét az ön istenségének eszmevilágába
sorozhatja be?
Mangese Rao azt felelte:
– Megteszem annyiban, amennyiben minden földi vallás, vagy helyesebben,
minden földinek a vallásossága az óhaj és a remény ugyanegy forrásából
fakad, de nem annyiban, amennyiben egyházainak tanítására vonatkozik.
Krisztus gondolatai nagyobbak, mint a mi gondolataink és messzebbre
visznek. Sokat gondolkodtak a keresztény vallások és a mi népünk vallása
közt levő különbségekről és hasonlóságokról, de a legtöbb
összehasonlításnak nincs jelentősége azért, mert nehéz a sikeres
összehasonlítása két jelenségnek, amely lényegben különbözik egymástól,
mert a Brahman filozófia, Krisztus bölcsesége ellenben praktikus
oktatás. Azok az emberek, akik a jelenségek lényegét nehezen tudják
megállapítani és utánérezni, különösen jelentéktelen
mellékkörülményeknél fogva szeretik őket összehasonlítani és egymással
szemben értékelni. Az ilyen fáradozásnak a legtöbb esetben nincs más
célja, mint az, hogy az egyiknek az értékét leszólják a másiknak a
rovására. Bármily keményen hangzik is ez az állítás, mégsem engedek
belőle, mert a legtöbb embernek, aki többre tartja az érvvel való
fölérést az érzésnél vagy a megértést a hitnél, sajátossága az, hogy
előbbre valónak tartja a kisebbítést, mint a nagyobbítást. Nekem tehát
az is mindegy, hogy Krisztus ismerte-e a régiek bölcseségét vagy nem.
Nagy gondolatok sohasem fiatalok, aminthogy nem is öregednek meg és
lényegileg úgy hasonlítanak egymáshoz, mint hóban a hegyek legmagasabb
csúcsai. Minél lejjebb kutat a szem, annál több különbséget talál; a
csőcselék a legtarkább és csak a nyomorban egy. De a cél az, hogy az
örömben legyünk egyek.
Ezek a szavak nagyon megleptek és boldoggá tettek. Nem annyira az
ellenmondás szándékával, hanem azzal az élénk vággyal, hogy annál jobban
megismerjem Mangese Rao gondolkodásmódját, azt mondtam:
– De mily rettenetes Krisztus tanításának hatása az emberiségre. Nem
kell-e a kereszténységen jobban kétségbe esnünk, mint minden más
valláson, ha áttekintjük véres befolyását a népek történetére?
– De hát ki tekinti át ezt a halált? – kérdezte Mangese Rao.
– Amit ön e tan eredményének tüntet föl, nekünk első kezdetének látszik.
Az embereknek a kereszténység értelméért folytatott rettenetes és véres
küzdelmét inkább e tan vajudásának mondanám, mint eredményének. Ez a tan
még nagyon fiatal és alig terjedt el igazán. Nem tudjuk-e fáradság
nélkül más külső útját is kirajzolni a térképen, hogyan hatolt be
Ázsiából Görögországon és Rómán keresztül Európa szívébe, mintha csak
tegnap tette volna meg ezt az útat? És a földnek ama része, amely
követőit hordja, nem nagyobb, mint amekkorát embereivel, városaival és
templomaival együtt a Himalaja tömegével eltemethetnénk. Mire még
háromszor letelik a Krisztus halálától máig lejárt idő, nagy szelleme
kibontakozott az egyház szűk köpenyéből és sokkal inkább a szellemek
elemévé lett.
A nap, mintha örök tűz fenekéről dobták volna a magasba, fölkelt a
pusztaság fölött és ujongó uralkodásvágy megfoghatatlan diadalában, mint
már annyiszor, megkezdte útját a földön. Fülsiketítően hangzott az
őserdőben az állatok lármája és a természet hangos ébredése elűzte
véremből az utolsó gondolatot is az alvásra. Elváltam társamtól és
kimentem a pusztaságba, magam mögött hagyva a gőzölgő, zajongó
dzsungelt. És a lángok közt, amelyek tisztítóan emelkednek föl, ha az
ifjúság és a reggel találkozik egymással, eszembe jutottak Krisztus
szavai: «Ilyen hitet nem találtam Izraelben».
TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Hazafelé.
Alig egy-két nap múlva Mangaloreba visszatérésünk után a lelkeket a
legnagyobb mértékben izgató hír terjedt el a városban. Éjjel egy szakasz
angol katona érkezett, amely a tartományban szokásos szemleúton, tábori
gyakorlat alkalmával állítólag elszakadt a többi csapattól. Ezt az
ártatlan magyarázatot azonban senkisem hitte el, a legellentétesebb
hírek röpködtek a városban és a bazárúton és a tereken mindenütt
ünnepies csoportokba gyülekeztek az egyérzelmű emberek. Csak az utcai
csőcselék csatangolt megszokott utcáin, nem törődve a közömbös kormány
jogaival és kötelességével és a kereskedők jó napokat reméltek, amikor a
bazárélet tarka képében fölbukkant a katonák rikító vörös kabátja.
Az akkori rend szerint mindig négyesével sétálgattak, megbámulták az
idegen város érthetetlen különösségeit, megálltak emitt egy-két percre,
amott fesztelenül szórakoztak és általában nagyon jámboroknak látszottak
úgy, hogy nem sokat törődtem a titokban terjedő aggodalmakkal és a
sokféle ostoba hireszteléssel.
Mangese Rao eltűnt a szemem elől. Ugyancsak meglepődtem, amikor nehány
nap múlva az angol ezredes kocsiján pillantottam őt meg. Az ezredestől
balra ült, de szorosan mellette és nyugodt arcvonásai a jól ismert sárga
selyemturbán alatt, hideg közönbösséget mutattak és meg sem mozdultak.
Az angol tiszt élénken beszélt és inkább jókedvűen, mint izgatottan
gesztikulált. Minden azt a látszatot keltette, mintha véletlenül
találkoztak volna. Ellovagoltam kocsija mellett. Köszönésemet kimérten
viszonozta.
De különös, hogy e találkozás óta vége volt a nyugalmamnak, pedig ha
okosan fontolgatom meg a dolgot, éppen az ellenkezőjének kellett volna
bekövetkeznie. Teljesen figyelmen kívül hagyva azonban azt, hogy nincs
ország, amely kevésbbé volna alkalmas arra, hogy energikus nyíltsággal
és kuruc határozottsággal politikai hatalmat dokumentáljon, ez a csaknem
barátságos angol látogatás hirtelen gyanúsnak és annál veszedelmesebbnek
tűnt föl nekem, minél inkább rejtegetni látszott tekintélyét és
jelentőségét. Mély nyugtalanság esetén semmi sem kelti föl jobban a
bizonytalanság érzetét, mint ez a halkan, loppal járó India. Egyszerre
csak mintha minden embernek és minden leánynak hamis arca lett volna,
majd a brahminban bizalmatlankodtam, akit szerettem, majd Panjában, majd
pedig saját érzékeimben; szabadulni szerettem volna az érdekvilágnak
gabalyodásából, amelyet nem tekinthettem át, mert nem tudtam magamat
teljesen odaadni és amelybe mégis be voltam zárva, mert szeretetem
Mangese Rao iránt fogva tartott. Nagy örömmel fogadtam tehát azt a
nemsokára kinálkozó ritka alkalmat, hogy én is tevékenykedhettem és
kevésbe vettem a veszedelmet a fölszabadulással szemben, amelyet éppen
úgy éreztem, mint ahogyan hosszú kétkedést követő elhatározás után érzi
az ember.
A legutóbbi tapasztalatok után bizonyosnak látszott az, hogy a brahmint
sokkal többre becsülték és sokkal komolyabban vették, mint ahogyan ő
maga előttem vagy mások előtt föltüntette. Ez a tapasztalatom bámulattal
töltött el és büszkévé tett és ezeknek az érzéseknek bizonyára nagy
részük van abban, hogy szinte meggondolatlan készséggel teljesítettem a
kívánságot, az elsőt és az egyetlent, amelyet valaha előttem
hangoztatott.
Egy sötét éjjelen, két óra felé Panja az ágyam mellé állott és kíméletes
köhécseléssel fölébresztett. Még mindig a régi kíméletes módon végzett
minden bejelentést és különösen akkor volt gyöngéd, ha álmomból
ébresztett föl, mert tudta, hogy ez az esemény, inkább mint bármi más,
rossz tulajdonságaim egész seregét szabadjára ereszti. Olyan sötét volt,
hogy csak a fölhajtott, világosabb moszkitofüggönynek sötét háromszögét
különböztettem meg. Nem ismertem rá senkire.
– Gyujts világot! – mondtam, mert sejtettem, hogy Panja van mellettem, –
mit akarsz?
– Nem szabad világot gyujtani, Sahib, kelj föl, egy idegen van itt, aki
beszélni akar veled, azt mondja, hogy Mangese Rao brahmin küldte.
Maga volt Mangese Rao. Panja azt tanácsolta, hogy semmi esetre se
fogadjak éjjel olyan látogatót, aki azt kívánta, hogy ne gyujtsunk
világot, de gondoltam, elvégre ellenfelem sem lát többet belőlem, mint
én belőle és barátom neve engedékennyé tett. A brahmin szokatlan
ruházata fölismerhetetlenné tette. Kívánságára Panját kiküldtem.
Szemben ültünk egymással. A csillagok halvány fénye az ablak környékét
szegényesen megvilágította és most, hogy már kivehettem Mangese Rao
arcát, úgy rémlett, hogy arca keskenyebb volt és sápadt, de lehet az is,
hogy ezt csak a bizonytalan éjjeli világosság mutatta. Úgy látszott,
hogy küzd magával, elhatározza-e magát vallomásra, kimondjon-e valami
kivánságot, elpanaszolja-e az elmult napok fáradalmait, de mindebből nem
történt meg semmi. Rövid hallgatás után, mialatt alkalmam nyílt
megfigyelni, mennyire elváltoztatta őt éjjeli ruhája, nyugodtan és
minden bevezetés nélkül ezt mondta:
– A kormány katonái holnap az ön házában iratokat fognak keresni egy
összeesküvésről, amely állítólag az egész országot behálózza és amelynek
részeseit Mangaloreban is sejti. Mint tudja, engemet azzal gyanusítanak,
hogy együtt érzek az elégedetlenekkel és mivel gyakran megfordultam az
ön házában, azt hiszik, hogy ön valamiféle viszonyban van az én
érdekeimmel.
– Összeesküvés? – kérdeztem ijedten.
Mangese Rao várt, mondok-e még valamit, de hirtelen semmi sem jutott az
eszembe; ez az éjjeli találkozás, a következő nap várható eseményei és
végre az a leleplezés éppen annyira megzavart, mint amennyire
fölvillanyozott. Milyen más színben tűnnek föl a dolgok döntés előtt,
mint romantikus távolságban.
– Itt csaknem naponta van összeesküvés, – mondta Mangese Rao lassan,
mintha másutt már volna az esze. – Fölfedezik és meghiúsítják; de ha nem
is hiúsítják meg, azért még nem tör ki. Az angol hivatalnokoknak anyag
és tér kell buzgalmuk érvényesítésére. Mi is így vagyunk vele.
Elfordult és szomorúan kitekintett a szürkülő éjbe. A tücskök
csiripelése hallatszott, nehány csillag mintha szikra lett volna,
belekapaszkodott a papayakoronák leveleibe.
– Sajnos, nekem jó a lelkiismeretem, – mondám.
Különösebbnek és idegenebbnek még sohasem láttam ezt az országot. Eléggé
ismertem a brahmin tartózkodó magatartását és így tudtam, hogy sokkal
többet eltitkolt, mint amennyit sejtetett, de ügyének fontosságáról és a
dolgok állásáról különben sem győzhetett volna meg semmi magyarázat
annyira, mint amennyire éjjeli látogatása tette.
Ezen a napon nehányszor futóeső volt, hűvös levegő hatolt be hozzánk a
nyitott ablak rácsán át és illattal és finom pengéssel elterjedt egészen
a szoba sötét sarkáig. Mintha álmodtam volna.
– Mit tehetnék? – kérdeztem.
Mangese Rao a mellén kinyitotta a ruháját és néhány összekötözött
csomagocskát vett elő, amelyben iratok vagy levelek lehettek, tisztán
nem láttam, de a csomagolásból erre lehetett következtetni.
– Nem rejtené el a házában ezeket az iratokat? – kérdezte egykedvűen.
Gondolkodás nélkül igent mondtam és ebben a pillanatban hirtelen csak az
fordult meg a fejemben, hogy házamnak vagy kertemnek melyik része lenne
a legmegfelelőbb rejtekhely. Egy pillanatig sem jutott az eszembe, hogy
Mangaloreban elég rejtekhelynek kell lennie egy maroknyi gyanús irat
számára és az a gondolat, hogy talán visszaélnek velem, éppen oly távol
volt tőlem, mint amennyire megvoltam győződve annak az embernek
jellemességéről és értékéről, aki a kéréssel fordult hozzám.
Később gyakran gondoltam arra, hogy mely érzelmek érlelhetnek meg egy
fiatal ember lelkében hasonló elhatározást és hogy alapjában véve mily
ritkán van szerepe ebben a szolgálatkészségben az érzület egységének.
Meglehet, hogy nem egy ember valami gyors elhatározása következtében,
amelyet talán a pillanatnyi meggondolatlan szívesség szült, egész
fiatalságának szabadságát és munkás életének díját vesztette el.
Átvettem a csomagot és ezt mondtam:
– Bízza csak rám a dolgot.
Ezzel együtt eszembe jutott, hogy a barátom éppen az imént tudtomra
adta, hogy holnap valami házkutatásra kell elkészülve lennem és hogy
fölvilágosítást kapjak a dolgok e különös összefüggéséről, valamit
kérdeztem.
– Szeretném, ha ezeket az iratokat önnél megtalálnák, – mondta Mangese
Rao. Halkan beszélt és előrehajolva, de heveskedés nélkül és nem úgy,
mintha ezzel az óhajával titokzatosabbá akarná tenni előttem az
intézkedését. Aki Indiában külön és veszedelmes érdekeket követ, tudja,
hogy nemcsak a falnak van füle, hanem veszedelem fenyegethet az éjjel, a
nő és a legjobb barát részéről is. Sejtettem aggodalmát és így szóltam:
– A szolgám megbízható.
Mangese Rao a fejét rázta.
– A szolgája gyerek, – felelte. Az együttérzés és az őszinteség, ha nem
párosul ravaszsággal, bármelyikünknek, akik ismerjük ellenségeink
eszközeit, árulója lehet. Ön bizonyára olyan országból származik,
amelyben a vakmerőség mellett nagy dicsőségnek számít az őszinteség és
az erő, szabad népnek ez becsületére szolgálhat, a mi népünk már csaknem
elfelejtette szabadságát.
E szavaira szomorúsággal töltötte el valami a szívemet és ebben a
szomorúságban először éreztem egész teljességében szívem szeretetét az
iránt az ember iránt és könyörögve kérni tudtam volna, hogy mondjon le
arról a hiábavaló és veszedelmes harcról. Tisztán láttam, hogy bármily
erős is a lelke, a lénye nem tud ellenfeleinek fegyverével megmérkőzni,
mert a nemesen gondolkodót az aljassal való küzdelemben végtére is
legyőzi az undor. De tisztelettel a tűz iránt, mely lelkét égette,
hallgattam.
Mangese Rao folytatta:
– Ne könnyítse meg túlságosan a kutatók munkáját, de legyen gondja arra,
hogy föltétlenül megtalálják az iratokat. Ha a véletlen, amely éppen ott
szokott beavatkozni, ahol a szándék a leghatározottabb, meghiusítaná az
angolok sikerét, árulja el az iratokat azzal, hogy mialatt még keresik,
látszólag ügyetlenül elrejteni iparkodik.
Hirtelen abbahagyta a beszédet és mintha valami ellenvetést várt volna,
de mert semmi gyanakvás nem volt szívemben a barát iránt és mert tudtam
hogy sohasem kérne tőlem semmit, ami ha neki javára válik, engemet
megkárosít, nem adtam hangot annak a bizalmatlanságnak vagy
aggodalomnak, amelyet úgy látszik bennem sejtett.
– A mi időnk még nem jött el, – mondta egyszerűen, amit önnél találnak,
ártatlan természetű, de mégis elég jellemző arra, hogy fontos
fölfödözésszámba menjen. Ezek az iratok elterelik a gyanút és eltörlik a
nyomot a tartalmukkal, mire a vizsgálat eredményével hálásan beérik és
rajtuk fogják megmérni azoknak az üzelmeknek mineműségét és terjedelmét,
amelyek a gyanút fölkeltették. Nehány barátunk pellengére lesz állítva,
de ők szívesen meghozzák az ügynek azt az áldozatot, hogy valami csekély
büntetést elszenvedjenek. Végeredményben nem tudnak meg sokkal többet,
mint amennyit már amúgyis tudnak.
– Ön sokat mond el nekem, – feleltem hálásan és csupa csodálattal e terv
sorsa iránt.
– Az ön bizalmát bizalommal viszonzom, – mondta Mangese Rao és a mindig
annyira fegyelmezett arc hűvösségét áttörő meleg tekintet érte röviden
és szomorúan a szememet.
Még azt kérdeztem tőle, miként viselkedjem olyan vallatás esetén,
amellyel azt akarják kitudni, hogyan kerültek az iratok a házamba.
– Mondja meg a nevemet, – felelte Mangese Rao.
– És ha önt is megbüntetik?
– Ezt nem merik megtenni és azokon fognak kereskedni, akiket mi előre
toltunk, de jobb lenne, ha meg mernék tenni, mert a megbüntetésem
biztosítaná számomra azoknak a bizalmát, akikért a büntetést
elszenvedem. Minél kíméletesebben bánik velem a kormány, Mangalore
brahminjai annál inkább tőlük elpártoltnak fognak tartani. Nyíltságom a
papi kasztokkal szemben árulókat támasztana saját táborukban,
óvatosságom ellenben gyanakvóvá teszi őket. Sötét erdőben nehéz egyenes
úton járni.