tekintett reám, mintha semmi sem lenne távolabb ettől az embertől, mint
az, hogy engem vizsgáljon. Most először történt, hogy jólesett a
fölsőbbségnek e szerénysége és megértettem, mennyi bizonytalanság,
mennyi védekezés és hamis aggodalom van abban a vizsgálódásban, amellyel
legtöbbször kezdeni vagy elfogadni szoktunk új ismeretséget. Szemének
közönbössége udvarias volt és olyan biztosságot teremtett, mintha a
világon semmi sem volna természetesebb, mint a találkozásunk. Eszembe
jutott a kollektor elbeszélése és mosolyognom kellett a buzgalmon,
amellyel azon fáradozott, hogy teljes képet adjon nekem erről a
férfiről, tudtam, mi volt az angol ember aggodalmának az alapja és
semminek sem örültem annyira, mint annak, hogy a brahmin és én nem
politikai érdekből találkoztunk.
Ez magyarázza meg azt, hogy tartózkodó, kicsinyes óvatosság nélkül és
derült nyiltsággal beszéltem ezzel az emberrel és ő úgy látszik, hamar
meglátta, hogy én nem félek semmitől, csak az ő személyes becsülésének
az elvesztésétől. Meglepő volt, hogy temperamentumom megnyilvánulásából
mily helyesen következtetett érzületemre. Nyilvánvaló, hogy anélkül,
hogy alakoskodónak vagy túlzottan óvatosnak tűnt volna föl, már
beszélgetésünk első félórájában egész sor titkos vizsgálatot végzett és
ennek eredménye minden aggodalmát eloszlatta. Beszéltünk az angol
kormányról, dicsérte körültekintését, szóba került a német misszió és
Mangese Rao udvariasságból irántam, mint a misszió képviselőinek földije
iránt, ezekről az emberekről a legjobbat mondta, amit csak mondani
lehetett.
Elég fiatal voltam ahhoz, hogy ne tűrjem szó nélkül, hogy a szent
együgyüség e profétáival képviselem Indiában a német birodalmat és így
szóltam:
– Azok az emberek együgyüek.
– Ez nem zárja ki őszinteségüket, – mondta Mangese Rao.
Én azonban nem állhattam meg, hogy hozzá ne fűzzem:
– Keveset árthatnak önnek, mert oly elnéző irántuk.
Mangese Rao mosolygott, vigyázatlanságom úgy látszik jólesett neki és
ezt mondta:
– Csak azokon a területeken érintkezünk velük, amelyeket mi átengedünk
nekik.
A jezsuitákról lényegesen más volt a véleménye, mint a protestáns
misszióról és amikor elmondta, hogy miféle követelményeket lát a rend
tevékenységével és sajátos működésével kielégítve, azonnal észrevettem,
hogy mily keveset törődött mindennel, ami nem a szellemi térre
tartozott.
Mindabból, ami körül beszélgetésünk forgott, eddig minden arra vallott,
hogy vendégem távolról sem törődött politikával, sőt az ország sorsa,
gazdasági és szociális helyzete a legkevésbbé sem érdekelte. Átmenetileg
nem voltam tisztában azzal, vajjon a kollektornak a véleménye nem volt-e
téves és vélt ellenfelének ártatlanságát a legnagyobb fokú
alakoskodásnak tartotta. A nap tarka játékot űzött a csöndes szobában,
látogatóm tompított világításban ült és ha rátekintettem, a vendéglátó
házigazda büszke örömét éreztem a ritka vendéggel szemben. A háttérben a
kék függöny, amelyet előző nap vásároltam, díszítette szobám falát és
Mangese Rao válla, fénylő fekete haja és turbánjának tompított selymes
sárga színe idegenszerűen és meseszerűen ütött el tőle. Ez a látvány
néha mintha az ezeregy éjszaka mesevilágából való kép lett volna. Panja
nesztelenül és óvatosan teát és dohányt hozott és ugyancsak meglepett,
amikor láttam, mily mélyen és ünnepiesen köszöntötte a brahmint, aki
csak a szemével köszönt, de a fejét meg sem biccentette.
Egy idő mulva mintha a vendég mégis nagyon gyorsnak találta volna
társalgásunk menetét. Az előkelő indiaik az európaiakkal rendkivül
nyugodt módon érintkeznek és az ország uraival való társalgásban
megszokták, hogy szavaikat eszköznek tekintsék gondolataik
elleplezésére. Ezt a művészetet bizonyára nem a mohammedán és az angol
hódítókkal folytatott harcaikban tanulták meg, hanem sokkal gyakrabban
megcsalódtak, semhogy a megátalkodottságig bizalmatlankodók ne legyenek.
Amennyire Mangese Raot későbben megismertem, természete inkább őszinte
volt, mint alakoskodó, de ismerettségünk kezdetén minden nyilatkozatomat
újra és újra megvizsgálta, hogy mi rejtőzik a szavak mögött vagy azokon
túl. Ez a vizsgálgatás gyakran habozóvá vagy hallgataggá tette és én
hamar rájöttem, hogy ha gyorsabban akarom megnyerni a bizalmát, erre
bizonyára az a legjobb eszköz, ha bizonyos közönbösséget mutatok minden
óvatosság iránt. De van-e óvatos ember, aki még gyanútlannak látszó
odaadással szemben is meg ne fontolgatná rejtett célhoz szolgáló eszköz
lehetőségét? Mangese Rao ügyesen olyan utat választott, amely
észrevétlen megfigyelésre és hallgatásra adott neki alkalmat: a szomszéd
asztalról sakktáblát vett elő és mintegy gondolatokba merülve és
látszólag önfeledten, rendezni kezdte a figurákat.
A játék, amelybe nemsokára belefogtunk, nagyon mulattató volt, de csak
rövid ideig tartott. A negyedik lépésem után udvarias sajnálkozással
megjósolta a brahmin a sorsomat és megkérdezte, hogy a királyom a
sakktábla melyik kockáján látná legszívesebben a bukását. Megmondtam és
a fafejedelem egy ideig a maga harcosaitól és az idegen harcosoktól
szorongatva, mint valami megpirongatott kuli, ide-oda csúszott, míg
végre egyik ellenséges paraszt alattomos támadása következtében azon a
kockán ért véget dícstelen uralma, amelyet előre kijelöltem.
– Ez úgy jár a maga eszével szemben, mint az angol kollektor, – mondtam
nevetve.
Mangese Rao gondolkodás nélkül így felelt:
– Ne becsülje túl azt a kis könyvet, amely dolgot ad a hivatalnoknak;
remélem, hogy egyszer mindent hatásosabban elmondhatok.
– Hát ön írta és leplezetlenül bevallja?
– Amit négy szem közt bevallok, hat szem közt könnyen letagadhatom. De
azt hiszi, fenyegethet-e veszedelem olyan kormány részéről, amely nem
mer egyenes kérdést tenni csak azért, mert fél, hogy olyan választ kap,
amely beavatkozásra kényszeríti? Engemet nem az ügyességem véd meg,
amely felében elnézés volt azzal a személyiséggel szemben, aki nem
tudott rajta túltenni, ami engemet megvéd, az a birodalomban velem
együttérzőknek hatalma és akarata.
– Azt is tudja tehát, hogy néha a kollektor vendége vagyok? Kérdeztem a
legnagyobb érdeklődéssel.
Mangese Rao bólintott.
– Mi Mangaloreban könnyebben meg tudjuk figyelni az európai embert, mint
megfordítva. Eleinte az a gondolat foglalkoztatott, hogy ön talán az
angol kormány érdekében hívott meg magához, ezért jöttem el. De ez a
gondolat hamis volt.
– Ki kezeskedik önnek erről?
– Az ön iparkodása, hogy őszintének tűnjék föl, – mondta a brahmin és
mosolygott, – így csak az az ember jár el, aki valóban őszinte.
Nevettem és mert ő komoly maradt, ezt kérdeztem:
– Nos és ha az ön véleményével ellentétben, talán csak közönbös
társalgás közben elmondanám a kollektornak a vallomását?
– Nem kapna érte köszönetet, de kárára sem lenne, – mondta különös
érdeklődés jele nélkül a brahmin. – Senkinek sem fontos, hogy tizedszer
is meghallgasson valamit, amit úgyis tud.
A nap azzal telt el, hogy Mangese Raonak tőviről-hegyire beszámoltam az
ő országában eltöltött napjaimról. Nem csak az eseményekről beszéltem,
hanem azokról az érzelmekről is, amelyek keresésükre késztettek. Nyugodt
szemmel hallgatott meg, itt-ott közbevetett egy-egy kérdést, amely
megértéséről tett tanúságot és engemet mindig nagyobb őszinteségre bírt.
Végre bevallottam neki az okot is, amiért házamba kérettem és öröme nem
volt büszkeség nélkül, amikor előkelő módon arról biztosított, hogy
szellemi tulajdonának a java az enyém abban a mértékben, amelyben
vágyakozom rá.
– Megértem a szellemet, amely önt kikergeti a világba, – mondta
búcsúzóul. – Minden nép egyes fiait mindig megragadja ez a
nyughatatlanság, seholsem találnak nyugtot és bejárják a világot. Áldás
vagy átok jár velük és ezek az illető emberek értéke szerint támadnak.
Az egyiket fékezhetetlen gazdagsága, a másikat üressége kergeti. Az
utóbbi azt hiszi, hogy meggazdagodva tér haza, pedig csak rendetlenséget
és zavart hagy hátra mindenütt és valójában haza sem visz semmit, mert
üres fejben van a legkevesebb hely. A gazdag azonban, amikor keres, ad
és vándorlásának insége gyakran annak válik hasznára, akivel találkozik.
TIZENHARMADIK FEJEZET. Az utolsó tűz és a régi szellem.
Akkor még a «Prabuddha Bhârata», a fölébredt India idejét éltük. A nagy
szellemi áramlat hirdetői végig az egész országban a népeknek az ősi
vallás fényében való egyesülése új hitével termékenyítették meg a
lelkeket. Brahma-Samaj működése, aki a Védákat, de különösen az
Upanisádokat tisztult theizmus értelmében magyarázta, kisérlet volt
arra, hogy a bálványimádás és a babona sötétségében szociális reformot
teremtsen meg, ami Raghunatha Raoval megkezdődött és makacs harcokkal
először a kasztszellem ellen fordult. Svâmi Vivekânanda neve mint hangos
ébresztő terjedt el az alvó, elnyomott országban, de ennek az új
igazságnak lappangó lángja sohasem csapott föl a szabadság teljes
hitével.
A fölkelés e prófétáit követték mások. A fölfogás különböző irányai
pártokba csoportosították követőiket és ami újraéledő országos vallásban
való egyesüléssel kezdődött, pártviszállyá fajult és amikor még európai
agitátorok is beleavatkoztak a nagy ügybe, egyre nőtt a tömeg
bizalmatlansága. A gondolatok áramlata itt buddhista irányba terelődött,
amott keresztény eszmék befolyása alá került és az angol politika jól
tudván, hogy egységességének hatalma az ellenséges pártok
szétforgácsolódásától függ, ügyesen a maga hasznára értékesítette a
különböző megmozdulásokat és egymás ellen játszotta ki őket.
Ennek természetesen az lett a következménye, hogy azok a reformok,
amelyeket kezdetben az új országos egyház fölépítésére szántak,
mindinkább politikai színezetet kaptak, az új vallás fanatikus hívői
nemsokára eszközt láttak benne az ország fölszabadítására az angol
uralom alól és ez a változás halálos sebet ejtett az ügy szívén és ereje
elapadt a célzatossággal és szenvedéllyel teli nemzeti törekvés
sokféleségében.
Először Mangese Rao beszélt nekem minderről, akinek őszinte hite az
egyesült India lehetőségében magával ragadott, csakúgy mint gyülölete
Angolország iránt és érintkezésünk folyamán mindkettő egyre
leplezetlenebbül nyilvánult meg. Amily mértékben hitt Mangese Rao
érdeklődésem őszinteségében, abban a mértékben nyertem meg a bizalmát és
bárha, inkább elvből mint aggodalomból, a gyakorlati részletekbe nem
avatott be, csakhamar mégis általános bepillantást szereztem a
politikailag harcoló India érdekterületébe.
Föltette, hogy értékesebbek számomra az eszméi, mint az eszközei ezek
megvalósítására és rám bízta, hogy a gondolatokból a tett lehetőségére
következtessek. Szeretete hazája iránt föllelkesített, reménysége forró
volt és fiatalos és érdekes ellentétben volt azzal a megfontoltsággal és
magauralommal, amelyet tanúsított. Azért az izzó odaadásért szerettem
meg, amellyel olyan ügynek áldozta fel magát, amelynek jelentőségét és
kilátását akkor nem tudtam áttekinteni. Bizonyos az, hogy gyors
érdeklődésem olyan dolgokba keverhetett volna bele, amelyek rám nézve
végzetesek lehettek volna.
De amit a brahmin nagy eszméinek gazdag világából átvitt a politikai
küzdelembe, az oly szorosan összefüggött a fiatalságával, mint buzgalma
a reménységével. Tulajdonképpen oly kevéssé volt politikus, mint amily
kevéssé tudták őt civakodó világukban lekötni az enyém és a tiéd
kérdései. Törzsének papi hagyománya, amely vérévé vált, egyre
visszavonzotta a szemlélődő csöndbe és a fölismerés alapjában véve
hatalmasabban csábította, mint a harc a világ külső ragyogásáért.
Vele való ismerettségem és egyre sűrűbb érintkezésem megváltoztatta
életmódomat és fölfogásomat a világról, amely körülvett. Most már
gyakran kóboroltam egyedül és elgondolkodva az élénk bazáron át és a
templomok sötét kapui előtt, amelyeknek sárga rézlapjai a régi,
számtalan kéz és láb érintésétől sötétre csiszolt fán, mint nem is
sejtett csodák barlangjainak zárai, titokzatosan csillogtak. Új
megértéssel figyeltem az indiaiak homlokán a sokféle jelvényt, amely
majd korommal vagy hamuval, majd hennával volt festve és megtanultam a
kasztokat egymástól megkülönböztetni.
Valahányszor fölhangzott a templomudvarok homályában a dobolás és
fütyülés és az igazmondó gong, újra eszembe jutottak Mangese Rao szavai
az egyes szertartások jelentőségéről és az ő reménységével együtt bennem
az a kivánság ébredt föl, vajha megtisztulva e pogány torzítások
salakjától egykori szabadságában fölébredne a régi szellem.
Egyszer messzi a városon kivül a tenger partján jártunk, az egyenes
pálmasorokban és láttam, amint a napfényben barnán csillogó meztelen
hinduk a sekély vízben halászgattak. Beszélgetésünk, mint már annyiszor,
a politika világi dolgairól hamarosan vallási kérdésekre fordult és
talán abban a reményben, hogy végre világosan és határozottan
meghallhatom a hinduizmus értelmét, ezzel a kérdéssel fordultam Mangese
Raohoz:
– Mi a Brahman? Mélyértelmű gondolatokat hallok, szépséggel teli
bölcsességet, megváltó gondolatokat tele tiszta megszabadító hittel, de
magát a Brahman fogalmát titokzatos homály födi.
A brahmin erre így felelt:
– Az istenség lényét a szív csak érezheti, én azonban felelek úgy,
ahogyan a Védák legrégibb papjai magyarázták meg. Szerintük a Brahman a
szellem világossága és a boldogság bú nélkül. A Brahman az öröm, az
eredeti tudás, a fölismerésnek mindenre kiterjedő tömege, amelyet
boldogság alkot, öntudattal megszerezhető és a legnagyobb belátással van
fölruházva.
E pompás magyarázat után közelfekvő volt az a kérdés, hogyan részesülhet
a szív ebben az üdvösségben. Mangese Rao kis ideig gondolkodott, azután
ezt mondta:
– Elmondom önnek az Atmabodha egyik versét, amely talán nem úgy felel a
kérdésére, amint ön föltette, de helyesen megfogalmazott kérdésre a
helyes válasz lenne:
A jámbor, ki igaz tudásban jártas,
Fölismerés szemével látja meg,
Hogy benne van a világ mindensége
S hogy ő maga csak egy és mégis minden,
Mint vasgolyó, ha tűz izzasztja által,
A mindenséget áthatja a Brahman
A belsejében és kívülről is
A fényével, mivel maga ragyog.
Halkan beszélt és ünnepiesen. Úgy éreztem, mintha egy ezeréves szellemi
birodalom emlékezett volna vissza elhalványuló fényére és sötét
hatalommal most először fogott el a szomorúság az elveszett Indiáért.
Magamban aggódva megéreztem, mily hiábavaló a harc, amelybe mint
végzetébe ez az ember itt, mellettem belekeveredett és nyugtalan
ingadozás nem engedte eldöntenem, az ó vagy az új világ értéke
nagyobb-e. Mangese Rao mintha eltalálta volna gondolataimat, mert némi
hallgatás után szabadabban, szinte mintha beszámolna, ezt mondta:
– Nyomasztó annak kényszerű fölismerése, hogy minden, amit nagy
áldozattal kivívtunk a rabszolgasorban levő nép számára, egyre a nép
bizalmatlanságára ad alkalmat. Amikor elhatároztam a madraszi főiskola
látogatását, kitaszítottak kasztom közösségéből és amikor sikerrel
küzdöttem azért, hogy az ellenség körében tegyek szert befolyásos
állásra, elvesztettem legszűkebb baráti köröm bizalmát. Pedig nekünk
indusoknak nincs más utunk arra, hogy Angolországgal fölvehessük a
harcot. Ma még a politikai hatalom elnyomja Indiában a szellem
szabadságát, de nemsokára itt is, mint mindenütt a világon, a szellem
jut hatalomra. Ezzel azután megkezdődik Indiában Angolország bukása. A
belátók tudják ezt és már erős áramlat vehető észre, amely a nekünk
megadott jogokat ismét megakarja nyirbálni, mert Angolország érzi, hol
veheti föl velünk a versenyt és hol nem. De mily keserves, ha ebben a
harcban azt kell látnunk, hogy saját földieink, akiknek javáért küzdünk,
ellenünk fordulnak.
Később, amikor barátom végzete beteljesedett, gyakran kellett ezekre a
szavakra gondolnom, úgy jutottak az emlékezetembe, mint végzetének
szavakba öntött sejtelme.
A pálmák közt a színes tenger csillámlott. Elhaladtunk ama hely mellett,
ahol a halottakat elégetik. A közelgő estére farakás volt előre
elkészítve és a halott, akinek tagjait mesterségesen eltörték, csaknem
négyszögbe görbítve, meztelenül feküdt a kis máglyán. Köröskörül sok
hamuhely az elmult napokban lefolyt szertartásokra emlékeztetett és
hirtelen eszembe jutott, hogy nem egy este milyen különösen kínzó égett
szagot éreztem. A lelkek az elégett hús füstjében szállnak föl a
Nirvánába. Ránéztem Mangese Raora. E csöndes homlok mögött az a
rettenetes reménység égett, hogy nemsokára a lázadás fog üvölteni az
utcákon.
A vörös úton egy bélpoklos koldus mászott négykézláb felénk; a
sűrűségben rejtőzködött, hogy üldözőinek kődobásaitól meneküljön; most
rekedten ugatott és szétroncsolt arcú fejét úgy forgatta, mintha
kínjában megőrült volna. A parton hollók gyülekeztek össze, lármájuk
fölkavarta a naptól ittas csöndet. Félre kellett néznem, amikor egy
embernek minden hústól megtisztított mellkasát pillantottam meg.
– Beköszöntött a pestis és a himlő, – mondta Mangese Rao.
Hazamenet egy szót sem szólt többé. Talán neki is, mint nekem,
fenyegetődzően az jutott az eszébe, hogy mennyi ellenség ostromolta és
pusztította hazáját, ellenség, amely ellen nem használt semmi küzdelem.
Az életnek amaz áldozatai voltak, amelyek valamely nép öregségével és
fáradtságával jelentkeznek, az erkölcsök pusztulása, a bűn, a nyomor és
az alattomos járványok.
Panja még mindig szükségesnek tartotta, hogy óvatosságra intsen és a
maga fölfogásának nézőpontjából igaza volt. Megnyugtattam, amennyire
erőmtől telt, ámbár ebben az esetben aggodalmának inkább féltékenység,
mint gondoskodás lehetett a szülője.
– Az angolok félnek a barátomtól, Panja. A legrosszabb, ami érheti, az
hogy száműzik és ha engemet is ez a baj érne, nem történnék célom
ellenére és a magunk költsége helyett, államköltségen utaznánk Bombayba.
Panja minden izgalom nélkül, csaknem szomorúan elfordult.
– Te uram, nem ismered az országot. Ki beszél arról a veszedelemről,
amely Angolország részéről fenyegethetne téged vagy a brahmint? Nem
tudod, hogy Mangese Raot kasztjának papjai annyira gyülölik, mint a
hiénát a sakálok? Fegyvereik elfojtják a kiáltást, a pálmák sűrűjében
sötétség van, amelybe bíró szeme bele nem nézhet. Azt mondják a
kobráról, hogy csak akkor veszi észre az embert, amikor már a halál
kinyitotta a szemét és ezeknek a papoknak a kasztja ezt a kigyót
szentnek mondja.
– Hogy érted ezt Panja?
Nagy érdeklődéssel kérdeztem ezt, mert ha indiai napjaim ez őszinte és
gyermeki barátja nem heveskedett, akkor bizonyára hinni lehetett neki.
Régóta tudtam, hogy a gyűlölet, amellyel eleinte Mangese Rao iránt
viseltetett, titkos vonzalommá változott, amely nem szűntette meg
féltékenységét, amire azonban jobban fölfigyeltem, mint az aggodalmára.
– Nem tudom, – felelte, – de mért mégy neki a veszedelemnek? Angol
emberben csak addig bízhatsz, ameddig a hasznára vagy és ha az
ellenségeivel érintkezel, akkor nem tekinthet a barátjának. Mangese Rao
a középen van, ahol nem találsz támasztékot, árulónak tartják őt a papok
csakúgy, mint a kormány, mert amikor az országért folyik a harc,
senkisem nézi az ember szívét, mint ahogyan te teszed.
– Az élet örömeivel, amelyek mindenkinek veszedelem nélkül kinálkoznak,
Panja, nem törődöm. Amit kapok, megéri az én csekély kockázatomat.
– Nem azért beszélek így, mert el akarlak hagyni, – felelte Panja
egyszerűen.
Régen nem láttam őt ennyire komolynak és elgondolkozva latolgattam a
helyzetemet.
Mangese Rao a legutolsó hetekben ritkábban jött el. Megörlő feszültség
volt a levegőben, amely annál nyomasztóbb volt, mert oka állhatatosan
rejtve maradt, de új barátom hangulata együttlétünk óráiban gyakran
derült elfogulatlanságba csapott át. Beszélgetésünk közben
megfeledkezett a felelősséggel járó terhekről, amelyeket önként vállalt
kötelessége rakott rá. Egy este a szolgája, aki kisérte, egy sziámi
párduc bundáját hozta el, amelyet Mangese Rao ajándékul adott nekem. Azt
akarta, hogy fogadjak el tőle valami ajándékot és egy pillanatra úgy
éreztem, mintha búcsúzásról lenne szó. Szemem egész este gyakran
nyugodott a pompás bőr koromsötétjén; a vadon ezer emlékével föltámadt
lelkemben a gondolat az éjjelre, India éjjelére és az állat uralmára.
Azon az estén kimentünk éjjel a verandára, a világirodalomra és
legnagyobb képviselőire fordult a beszéd. Szárnyas éjjeli népség
mozgalmas felhője gyülekezett a lámpa fényében és az asztal nemsokára
olyan volt, mint vad összeütközés után a csatatér. A titokzatos éjjel
tele volt számtalan teremtményének tropikus lázával és a hold fehéren
csillámlott a fényes leveleken.
Nagyon furcsának találtam, hogy Goethe neve német hazájától tengerekkel
és világokkal elválasztva, olyan természetesen hangzott, mintha régen az
egész lakott föld szellemi tulajdona volna. Nagy életművéről a brahmin
az én fiatalos lelkesedésemmel szemben olyan eredeti véleményt mondott,
hogy mindig emlékezetemben fog maradni.
– Goethe, – mondá Mangese Rao, – annyira nevelőjévé lett a német nép
gondolkodásának és igényeinek, hogy az ön földiei aligha tudják
pedagógiai határán túl terjedő jelentőségét helyesen értékelni, mert a
legtöbben szinte az ő szemével tekintenek reája és mindent fölülmuló
tekintélye nem kapcsolódik olyan hagyományba, amely mértékül
szolgálhatna. Mint minden nagy embert, legvégül őt is alakító erejének
terjedelme szerint fogják osztályozni és ebben a tekintetben mi Schiller
Frigyest tartjuk a legnagyobb mesternek.
A beszéd átterelődött Dantera, akinek nagy, erkölcsi értékét dicsérte és
akit mindenekfölött szeretett, Shakespearere és végre Kalidászára,
akinek Sakuntalaját jóval többre tartotta, mint amit a nagy angol valaha
is érzett, gondolt vagy alkotott.
Megfigyelésének módjából és megokolásából sajátságosan új és általános
képet nyertem. Rejtett mosollyal kellett mindazokra a «nagyokra»
gondolnom, akiket apáink nemzedéke és vele ifjúságunkban mi is olyan
szívesen soroltunk a jelentékeny szellemek közé.
Panja nagyon boldog volt, amikor másnap azt mondtam neki, hogy Mangese
Raoval az ország belsejébe szóló utazásban állapodtam meg, amelyben ő is
részt fog venni és amely néhány napig fog tartani és Barkur vidékéig és
a Shita vízeséséig fog bennünket elvinni.
Az őserdő szélén végtelen éjben a tűznél ültem Mangese Raoval. A
pusztaság jajgatott és panaszos hangja vágyódást és gyászt keltett
lelkemben. A csillagokat ritkán láttam oly fényeseknek, mint ezen az
emlékezetes éjjelen, amelyet felejthetetlenné tesz sok gondolat, aminek
a hallgatag ember hangot adott. Panja már akkor sátorban aludt, amit
tulajdonképen mindig megtett, ha azt hitte, hogy nincs rá szükség és a
dzsungelerdő árnyas homályából tüzünk közelében hallottuk, amint a
legelésző ökrök a füvet tépték és nagyokat fujtak a földre. A hold még
nem jött föl, de a csillagok fényében is messzire el lehetett látni.