megfestette a barna pagodák csúcsát, Panja kíséretében, aki a ránk
szakadó eseményeket mintha megsejtette volna, nem tágított mellőlem, a
folyó lapályának mocsaras mangrove-sűrűségén lovagoltam keresztül. A
szemem különös idegenszerűnek látta a tájékot, az állatokat és a
növényeket és minden tárgyat. Mikor a sötét vizen egy fabódé közelében
csónakot vettem észre, amelyen egy hindú fagyoskodott a reggel
hűvösségében és az álomtól még egészen ki nem tisztult fejjel a zöldes
csillogású messzeségbe néztem, eszembe jutott az a nap, amikor
dzsungelutam elején Tsirakalba érkeztem a Vatarpatnam-tó mellé és Panja
a mohammedánokkal a kanuk árán vitatkozott.
A nappal föléledésével együtt fölébredtek emlékezetemben utazásom
élményei és képei fényükkel és gondjukkal és szívemnek azzal a soha meg
nem szünő kívánságával, vajha otthont találna ebben az országban és
megszerezné azokat az összeköttetéseket, amelyek a meghittséget
szeretetté változtatják. Huc, álmomnak majma öreg szemével ismét előttem
ült, jövendőlgetve és bölcsen, belefáradva a sóhajtozó kreatura ama
reménykedésébe, amely oly régi, mint a föld végzete.
Tapasztalatom új embereinek nyughatatlansága, gyűlölete és elkeseredése
és kicsinyes, de mégis oly fontos érdekei pusztították el a harmóniában
való azt a hitet, amelyet az érintetlen természet és a nagy tenger
ébresztett bennem? Sohasem éreztem magamat eltévedtebbnek, mint azon a
reggelen és a legszívesebben elhagytam volna mindent, hogy ismét a
hangos vadon zöld árnyai közé menjek, amely veszedelmére lehet ugyan a
szegény élet biztosságának és jólétének, de megadja a léleknek az útat
ahhoz a fölismeréshez, amely egyedül teremthet békét.
De óhajom csakhamar szökés vádjának tűnt föl, mintha kötelességek és
föladatok várnának reám egy másik országban, olyan vidéken, amelynek
erejével és céljaival összefűzött a származásom és hagyományom és évek
óta most először fordult lelki szemem a tengeren át a hazám felé. Arra
gondoltam, hogy az az ember, aki iránt már régóta a legmélyebb
részvéttel viseltettem, a maga nemzetsége és a maga faja elpusztulásának
szinte fájdalmas tudatában, sejtéssel tele az enyémnek közeli dicsőségét
és reményét mondta volna ki és hitének erejét, mint valami hagyományt
éreztem izzani lelkiismeretemben.
A nap eseményei úgy folytak le, ahogyan Mangese Rao szavai után várnom
kellett. Dél felé egy tiszt jelentette be magát nálam, akit három katona
kísért. Rendkivül komolyan vette a kötelességét, azt a látszatot
próbálta fölkelteni, mintha ő volna Angolország királya és patetikus
parancsára azzal feleltem, hogy átnyujtottam neki a zsebkésemet, mintha
a kardomat kérte volna. Nevetnie kellett és úgy látszik, ráeszmélt arra,
hogy egy magánember nem regruta és egy német ember nem angol alattvaló,
arra is figyelmeztettem, hogy a gyanú még nem bizonyítás és én magam nem
vagyok gyanús okirat.
Önérzete megint nagyobb lett, amikor az iratokat megtalálta és
fölkérésére ökrösszekéren elkísértem őt a kormányzósági épületbe.
Útközben udvarias, csöndes és nagyon komoly volt és titokban örültem,
hogy barátom terve sikerült. Mangalore egész sor lakásának magánjogaiba
történt e nyilvános beavatkozás után egyébként egyszerre sokkal
fontoskodóbb lett a katonai fölkészültség. A kormányzósági épület
ablakából künn a tengeren egy ágyúnaszád alacsony szögletes körvonalát
pillantottam meg, amely, mintha szénnel rajzolták volna, feketén és
fenyegetődzőn úszott a csöndes kékségen. Az épület barátságtalan udvarán
csak úgy nyüzsgött a katona. Egy pillanatig komolyan aggódni kezdtem
Mangese Rao sorsán. A legközelebb eső benyomások különösen akkor a
legerősebbek, ha nem tévesztjük szem elől a pártok kilátásait. Panja
halálsápadt arca mint a kísértet követett, szinte megkövülve maradt
vissza a kert kapujánál, én nem tudtam, megértette-e a parancsomat, hogy
estére várjon és komolyan tartottam attól, hogy valami hősies
ostobaságot fog elkövetni.
Két órai várakozás után, mely idő alatt a legrettetesebb
dzsungelmesékkel megerősítettem egy jólelkű őrnek a hitét
boszorkányokban és gonosz szellemekben és cigarettával ismét
megnyugtattam, megjelent a kollektor és az angol ezredessel szemben, aki
vele volt, jótállt ártatlanságomért. Előzőleg bizonyára részletesebben
vitatták meg az ügyemet, a hivatalnok udvariasan, de kissé ingerülten
bocsánatot kért tőlem, mert nyilván eszébe jutott, hogy Mangese Raoval
az ő közvetítése révén ismerkedtem meg és hogy ama nap óta nem nagyon
nőhettem ki magamat veszedelmes forradalmárrá. Ezenfölül mindenből úgy
láttam, hogy a brahmint kímélni óhajtják. Egy ujonc elindult a lovamért
és kissé szívtelenül és hidegen elbocsátottak. Nyilván sok volt a
dolguk.
Panja boldogan és büszkén fogadott; most, hogy teljes épségben ismét
meglátott a házunkban, mintha szégyelte volna aggodalmaskodását, de sem
az ő öröme, sem a magam megkönnyebbülése nem hagyott szabadon
föllélekzeni. A nap hátralevő részében nagyon nyugtalanul majd ebbe,
majd abba kaptam bele, semmi sem akart sikerülni, semmi sem
foglalkoztatott komolyan, vártam és nem tudtam mit.
Panját estefelé elküldtem Mangese Raohoz. Nem találta otthon, de
legalább megtudta, hogy szabadlábon hagyták és én nem tudtam magamban
eldönteni, elégtételt érezzek-e vagy újra aggódni kezdjek-e.
E nyomasztó órákban történt, jelentőség nélkül levő kis esemény oly
élénken megmaradt az emlékezetemben, mintha semmi más gondom nem lett
volna. A rövid esti borulatban, amikor már világított a hold és én
szivarozva a verandán a heverőszékben feküdtem, a kert kapujánál
settenkedő árnyékot vettem észre. Egy ideig csak szemmel kísértem
anélkül, hogy fontosságot tulajdonítottam volna neki, de végre
előszólítottam Panját, aki kiment és csakhamar egy gyermekkel tért
vissza, aki bámulva nézett reám és sokáig a száját sem merte kinyitni.
Körülbelül tizenhárom éves leány volt, vöröses vászonruhában, nyitott
hajjal és arca után ítélve az alsóbb kasztok valamelyikéhez tartozott.
Panja segítségével csakhamar megtudtam kései vendégem történetét és
kérését és titkos borzongással egészen más szemmel néztem a fiatal
lényre, amikor tudtam, hogy nehány nappal előbb anyává lett. Az ilyen
vallomást szó nélkül elhiszi az ember, ha tudja, hogy a tropikus
Indiában mily gyakori ez az eset. A fiatal anya a folyó völgyében levő
faluból jött hozzám és védelmet kért tőlem. Az én házamat alighanem
összetévesztette a missziós teleppel.
– Az ő falujában most van a szabad szerelem éjjele, – magyarázta nekem
Panja. A tavasz folyamán az ő kasztjának minden asszonya és minden
leánya köteles magát egyszer odaadni annak a férfinak, aki megkívánja;
egész éjjelen át üvölt és nyüzsög az egész falu, mint valami mocsár tele
fuldoklókkal, akik örök kéjelgésre vannak kárhoztatva. Addig tart, míg a
föld peremén föltünik a nap, akkor minden elcsöndesül és a nappalt
átalusszák az emberek. Ez a gyermek félelmében elmenekült.
Panja a fiatal anyát levezette a missziós iskolába. Én a tücskökkel
magamra maradtam a fehéren csillámló éjszakában, Indiában az utolsóban,
amelyre tisztán emlékszem vissza, mert a beköszöntő új nap reggelén
Mangese Rao holttesténél állottam.
Tudom, hogy hajnalhasadáskor ültem lóra, lovaglás közben gomboltam be a
kabátomat és láttam, hogy otthon feledtem a parafasisakot. Ez azt a
gondolatot adta, hogy hazatérőben az árnyékot kell keresnem és hallottam
Panja idegen hangját, aki a lovammal beszélt, amelyet futva vezetett a
szárán. Rákiáltott egy ökrösszekérre, amely a város kapujának közelében
elállta az utunkat és kis, hajlott embert láttam, aki félve és gonosz,
alázatoskodó szemmel az árokba vonszolta állatait. Fiatal kukoricával
volt tele a kocsija és meztelen lábával izgatottan rugdosta a nehéz ökör
vékonyát. Panja nem ugyanezen a hangon kiáltotta-e az imént: a brahminok
Mangese Raot megmérgezték?
A halott háza még nem volt egészen világos. A keményre taposott
agyagföld a veranda előtt nedvesen fénylett, a kerítéshez fehér kecskék
voltak hozzákötve és a pálmalevelek susogtak a reggeli szélben. Hangot
hallottam, amely sajátságos egyformasággal, mindig ugyanazzal a
lejtéssel jajgatott, egymást követték a kibökött levegővel a hangos
sóhajok és első gondolatom ez volt: Hát még nem halt meg, még élve
találom.
A halottasszoba ajtajánál szétrebbent nehány sötét alak, benn a szobában
közvetetlenül az ablaknál, alacsony nyugvóhelyet láttam, amelyre
zöldesen és halványan, mint valami kialvó fényszóróból, ráesett a
reggeli fény. Fehér lepel alatt egy meggörbült alak határozatlan
körvonalait ismertem föl, oldalt a ráncok körül egy ökölre szorult kéz
látszott ki és viaszosan, kissé fölfelé görbülve ágaskodott föl a
közeledő nap fakó fényébe.
Fölemeltem a leplet és mindjárt le is ejtettem az eltorzult arcra. A
pokoli méreg, amely a brahmin életét kioltotta, hatásával kétségtelenül
elárulja magát és egyszersmind azoknak alattomos hatalmát, akik kaján
bálvánnyá lesülyedt istenségük nevében keresik.
Amikor elfordultam, Panja szemével találkozott a tekintetem és amikor ő
meglátta az arcomat, a földre rogyott, mintha ököllel ütötték volna le
és üvölteni kezdett, mint valami állat.
A bazárúton megkezdődött az új nap tarka élete, a barna, meztelen alakok
a színes turbánok alatt a szokott módon haladtak tovább, fürgén vagy
lustán, majd teher alatt meghajolva, majd megszokott semmitevésben
peckesen és méltóságosan. Sokáig követett egy mohammedán kereskedő,
akinek már régen megigértem, hogy egy csomó gyömbérgyökeret vásárlok
tőle, amit magammal akartam vinni. A templomtónál, amely egy fehér fal
képét verte vissza, egy idegen zarándok prédikált. Elpárolgó kiöntözött
víznek és ökörnek szaga terjengett mindenfelé, a nap sütött, a szétszórt
pálmák ferdén és csöndben emelkedtek az utca csöndje és a házak fehér,
lapos teteje fölé. A melegség egyre nagyobb lett.
Amikor elértünk a tengerparton elvonuló magas pálmasorhoz és a város
zaját elnyomta a víz egyhangú moraja, átadtam lovamat Panjának és gyalog
mentem tovább. Testemet és lelkemet keserű áramként átható fáradtság
megállásra kényszerített, egy fatörzshöz támaszkodtam és lehunytam a
szememet.
Ekkor az esti csöndben német hazám egyik faluját láttam. A kerítésnél a
bodza virágzott, az imént eső esett és a levegő hűvös volt és nedves.
Fönn egy parasztház csúcsán a lenyugvó napon rigó énekelt és hangjának
tiszta édessége boldogsággal töltötte el a csöndes vidéket.
TARTALOM.
I. Panja, Éliás és a kígyó 5
II. Cannanore, a halászok és a tenger 22
III. Éjszakám Huc a majom társaságában 38
IV. A Vatarpatnam ezüstsírjánál 54
V. Dzsungellakók 68
VI. Lázban 90
VII. A hegyek közt 107
VIII. A nap trónusán 120
IX. Az állat uralma 135
X. Mocsári zsarnokok 147
XI. Mangalore 166
XII. Asszonyokról, szentekről és brahminokról 183
XIII. Az utolsó tűz és a régi szellem 202
XIV. Hazafelé 218