csatangoltunk, amely napról-napra élénkebb lett, vizi szárnyasok
vadászása végett csónakon fölvitettük magunkat a folyó ágain, amelyek
körülbelül tízszer szélesebbnek látszottak, mint megérkezésünk napján,
itt az életünket, amott a pénzünket kockáztattuk és mindketten
elfeledtük, hogy más is volt még a világon, nem csak ez a zöld, viruló
vadon és ez a tarka város.
A templomok előtt és a bazárúton pogány bálványimádás ünnepségeit
lehetett látni, a kikötőben verekedést mohammedán hinduk és szerecsenek
közt, akik Arábiából jöttek nagy vitorlásokon, hogy fűszert cseréljenek
be. Gyönyörűség volt megfigyelni a kikötő majd tunya, majd kicsapongó
életét és szemlélődő tétlenséggel az angol kormányra és a jó Istenre
bízni a magunk és mások jólétéről való gondoskodást. Barátságot kötöttem
szerecsenekkel, elefántokkal és királyokkal, amelyek mindenikéből bőven
akad Mangaloreban. A tavasz mámorral, feledéssel és áhitattal
ajándékozott meg bennünket és magával ragadott a csupa napsugár élet,
amely az egész várost elárasztotta.
Az idegen világ titkaiba merülve, újra megváltva a nap égi tisztasága
által és a fiatalság fáradhatatlan életkedvétől vezéreltetve, teltek el
napjaim. Legutolsó könyveim a rovarok prédájává, gondolataim az álmok
zsákmányává lettek és még jövőbeli reménységem is hosszú időre áldozatul
esett az éppen annyira mulandó mint lenyügöző élvezetek szelid
mámorának. Ébredésem a virágokon és pálmaleveleken keresztül szobámba
hatoló napdárdák csillogásában történt, a tea illatában, amelyet Panja
az ágyamhoz hozott és legelső vágyam a zöldes, nedves hazai szivar volt,
amely a legjobb levelekből vastagra és hosszúra volt sodorva, mint
valami melegházi spárga. Lepkevadászással vagy csónakkirándulással telt
el az aranyos nappal, a friss tengeren vagy a pálmarengeteg mély
árnyékában, bölcs és bolond emberek vagy állatok közt, lóháton vagy
gyalog és mindig abban a megnevezhetetlen fölsőbbségérzetben, amelyet az
a tudat teremt meg, hogy tisztelnek bennünket vagy félnek tőlünk, minden
esetre azonban egészen rendkivüli embernek tartanak bennünket. Míg végre
az emberek énekével, a nagy világító bogarak kisértetiesen vándorló
fényével, a szerelemittas állatok hangjával leszállt a hüvös éjjel és
hogy én a hatalmas hold fényében egyedül töltöttem-e el a fehér
éjjeleket vagy nem, nem fogom megmondani, mert van akárhány ember,
akinek ilyesféle megfontolgatás komoly gondot okoz és az ember ne
okozzon gondot senkinek, a legkevésbbé pedig a maga örömére való
visszaemlékezéssel.
Panja ezen a tág területen valami nagy bajba keveredhetett és egyik
reggelen kitárta nekem a szívét. Ennek megvolt a maga különös oka,
alkalmat pedig két hosszú karmolás adott rá, amely a szemétől végig
terjedt az arcán és amelynek eredetét annál könnyebben ki lehetett
találni, mert egyik éjjel nem volt otthon.
Amikor észrevette, hogy mialatt a reggelit készítette, az arcát
vizsgáltam, sajnálkozva így szólt:
– Ezek a tüskék, Sahib! Az ember nem tudja, hogyan kerülje ki őket a
sötétben. Ideje, hogy megint rendet teremtsek a kertben.
És egy ideig a tüskékről panaszkodtunk egymásnak.
– Néha kettő is ül egymás mellett, – mondám, – mint a kézen a körmök.
Panja gyanakodva vizsgálgatott, de mert komoly maradtam, húzodozva
mondta:
– Igen, az is megesik.
Úgy látszik azonban, hogy mégis észrevehette mosolygásomat, mert
haragosan fölpattant, a lábával dobogott és így szólt:
– Hát te is tudod, Sahib! Jól van, de változtat ez rajta valamit? Szép
tőled, hogy kigúnyolsz valakit, akinek amúgyis csak hálátlansággal
fizettek?
Megnyugtattam és vigasztaltam. Komolyan el volt keseredve és a bajért a
legtávolabbról sem okolta magát. Azután melankólikus lett, mint a
jólelkű de rossz lelkiismeretű emberek tenni szoktak, ha bűnüket másra
kenik.
– A te hazád asszonyai is karmolnak? – kérdezte, mivel abból hogy
helyzetét megértettem, azt következtette, hogy e téren tapasztalatom
van.
– De mennyire Panja! Karmolják azok egymást és másokat.
– Ne gúnyolódj, – könyörgött, – ez komoly dolog és amikor az álmot
várom, sokat gondolkodom róla.
Belepislogott a reggeli napba, amely zöld tüzet gyujtott a
pálmakerítésben, azután elgondolkozva nézegette magát egy kerek
rézkancsóban, amely valószínűleg éppen olyannak mutatta az arcát, mint
amilyen a gondolatvilág volt a fejében.
– Miért nem nősülsz meg? – kérdeztem.
Egy pillanatig csönd lett. A bazárút kereskedőinek és kikiáltóinak
hangja áthallatszott hozzánk és a bokrok ágait meghintáztatta valami
nagyobb állat reggeli sétája.
– Talán majom, – vélte Panja, de látszott, hogy valami másra gondol. –
Jól van, – mondta hirtelen, – nos és mi lesz akkor? Amíg fiatal az
ember, addig nem nagyon csábítja annak tudata, hogy mi várja éjjeli
tanyáján. A szerelem megkivánja a kiváncsiságot és a veszedelmet, a
megengedett szerelem olyan mint a fogoly madár.
Elhatároztam, hogy kissé komolyabb leszek és ezért könnyedén így
szóltam:
– Ha csak az léteznék, Panja, amit most mondasz szerelemnek, igazad
lenne, de megeshetik, hogy a szív mindenütt fogoly madárnak érzi magát,
csak ott nem, ahol egy bizonyos asszony várja.
Panja elgondolkozott.
– Lehetséges Sahib, de ez elmulik.
– Talán más valami jön a helyére?
– Ugyan mi jöhetne, Sahib?
– Talán egy fiú.
– Ó Istenem, – mondta Panja, – ki gondol mindjárt a legrosszabbra!? De
ha örülnék is neki, akkor sem gondolhatok fiúra, ha nincs fiam.
– Mi szebb Panja, az elfeledés vagy a megemlékezés? Tekints körül a
természetben bárhová és az emberek közt, a szerelem mindig együtt jár a
megemlékezéssel és a bűn az elfeledéssel. Nem a gyermek a legszebb
emléke a szerelemnek és a legkedvesebb kisérő a nyárból az őszbe vivő
úton?
Panja megigazította a turbánját és alaposan vakaródzott, ami mindig
annak volt a bizonyítéka, hogy valami az érzéki világát fölülmuló dolog
lopódzott a szívébe, de rendszerint ez volt az egyedüli engedménye
számomra.
– Én nem vagyok brahmin, – mondta végre, – hát minek törjem ezen a
fejemet? Neked, Sahib, csak azért vannak szép gondolataid, mert nem
ismered az asszonyokat. Majd ha feleséged lesz, elmaradnak a jó
gondolatok.
Nevetnem kellett és Panja diadalmaskodott. Ime, most ő oktatott ki
engem.
– A te hazád asszonyai, Sahib, talán mások, de valószínűleg úgy vagyunk
az asszonyokkkal mint a pálmával, az egész világon mindenütt egyforma.
Sohasem vetted észre, hogy alapjában véve ostoba valamennyi? Kitünik
abból, hogy éppen úgy félnek a tigristől mint az egértől, mert még ezt a
két állatot sem tudják egymástól megkülönböztetni. Éppen így nem tudnak
különbséget a férfiak közt sem és mindig azt látják a legjobbnak, akit
szeretnek.
– Ez talán inkább jeles tulajdonságuk?
De Panja nem hagyta magát kihozni a sodrából.
– Ha valami nagy ostobaságot mondasz, nagyot néznek és ragyognak az
örömtől, mert véletlenül talán helyt áll a világ legközönbösebb dolgára
nézve; de ha valami okosat mondasz, amit a bölcsek is megcsodálnának,
akkor azonnal elfelejtik, csak azért, mert nem kérkedhetnek vele. Ó, mi
minden történhetik! Idővel talán megfogyatkozik a szerelmed és megint
okosan kezdesz gondolkodni, de akkor meg az övé növekszik meg éppen
abban a mértékben, amelyben közönbössé válik számodra. Mindennel, amit
kigondol vagy talál, teleaggat mint valami csodatevő bálványt, míg végre
magad is úgy eltelsz magaddal, hogy csúfjára leszel a férfiaknak. Hát
még akkor mi történik, ha egészen az övé lett a szíved és buzgalmad és
fáradságod egyre hidegebbé és hidegebbé teszi őt? Ha mindenedet odaadod,
amid van és tartózkodás nélkül magadat is, akkor mindjárt más férfiakra
kezd kacsingatni. Az ilyen asszonyok lelke mint a verem, amely kissebb
lesz, minél többet tesz hozzája az ember és házadban nem szünik meg a
nyomorúság. Ó, te nem tudod, mi sors éri még a derék embert is! Azt
mondtad egyszer, hogy az adás nem tesz szegénnyé, de minden, amit
szívtelen asszonynak adunk, elveszett.
– Ez talán igaz, Panja, – szakítottam félbe nekirugaszkodását, – de nem
minden asszony szívtelen.
– Ó Sahib, ameddig szeretned kell, addig szép a szemednek minden, amit
az asszonyon megpillant, – felelte Panja meggyőződéssel – és ami gonosz
van rajta, az csak jóindulatod buzgalmát növeli.
Panja ezen a módon még sokáig magyarázta nekem azoknak a szíveknek földi
nyomorúságát, amelyek szeretnek, vagy szeretni akarnak, de nem tudnak
vagy szeretniök kell anélkül, hogy akarnának. Csak keveset feleltem
neki, de tisztán láttam, hogy a mi korunk és a mi országunk sok férfia
sem tudott a nőről sohasem másként gondolkodni. Bárha Panja nézetében
volt valami a gyermeki fölfogás derűs vonásából, alapja mégis olyan
itélet volt, amelyet nagyon jól ismertem. Ha csak néha-néha mondtam neki
ellent, azért történt, mert tartózkodásommal tekintettel voltam
fiatalságára és arra a tényre, hogy a legtöbb ember csak tapasztalással
okul és hogy mindenki nagyobbnak tartja magát, mint bárkinek az
élményeit. Ilyen és ehhez hasonló fölfogás továbbá jólelkű ifjaknak
megadja azt az óvatosságot, amely ellenálló erejük mértékének
valószínűleg megfelel.
Alapjában véve azonban nem jó, ha valaki ilyen nézettel nagyon is sokáig
gyerek marad és én ritkán vettem túlságosan komolyan azokat a férfiakat,
akik elvitatják a nőtől a lélek önálló erőit, csak azért, mert ezek
mások mint a férfiaké; mert csak fölületes ember mondja valamiről
könnyelműen, hogy nincs meg, holott csak el van rejtve. De különben is
nagyon nevetséges, ha a nőnek ama tulajdonságait kifogásolják,
amelyeknek dicséretéből, amíg javunkra válnak, nem fogyunk ki. A nő
külső tapasztalat nélkül is annál biztosabban tud a maga értékének
megfelelően választani, minél inkább jellemmé domborodik lelki és
szellemi életének összefüggése a tulajdonságaival. Ez az érték azonban
nem abban a képességben fog megnyilvánulni, hogy a férfiakat igazságosan
össze tudja egymással hasonlítani, hanem állandóságában.
Nem egy reggel telt el így komoly beszélgetéssel és semmiségekkel való
fölületes játékkal; a nap állhatatosságban, hűségben és erőben megint
kezdett túltenni rajtunk, ez áldott zóna földi lakóin. Mint úton talán
nem egy embert, az ünnepi szabadság túltengésében gyakran engemet is
elfogott a vágy ama nagyobb szellemi szabadság biztossága után, amelyet
legjobb erőink egész megfeszítése ad meg nekünk. De ez az éghajlat
megfosztja vérünket fajünk komolyságától, a tevékenységre irányuló
sajátos makacsságától és főként a hajlandóságtól állandó munkára. Amióta
a történelem népünket ismeri, azóta számtalan ember lett közülünk a déli
nap csábítgatásának áldozata, csaknem észrevétlenül, menthetetlenül
hatalmába kerítette a tétlen élvezet édessége és csak életerejének
elvesztése után riadt benne föl a honvágy, amely az elpusztító napok
ragyogásában buja fájdalommá sülyedt.
Amikor a tengerparton hevertem árnyas fák alatt és álom és akarat
ringatódzott az ég és a víz kékjében, gyakran gondoltam Homerra és
hősére, aki hajóárbócához kötözve, fogékony lélekkel, tehetetlenül és
vágyban égve haladt el a dicsőitett sziget mellett, mindent fölismerve
és a szellemtől megbűvölve, legyőzve magát az eszével, amely régibb volt
mint a vágyódása, magát odaadva és magán uralkodva. Gyakran irigyeltem,
gyakran sajnáltam, mint akit lelkének hidegsége száműzött a boldog
odaadás oltárától. De álmaimban megjelentek az éneklő asszonyok és
csábító testük pompája alatt megsejtettem gyilkos karmuk halálos erejét.
Belső nyugtalanság mindig másra unszolt. Megpróbáltam dolgozni, de
mindjárt a szegényes kezdet után elégettem a silány kísérletezést, amely
a köröttem levő pompát szavakban és alakokban akarta megfogni. Amikor a
nap zöldesarany reggeli tüze kigyulladt az ablakomat eltakaró bokrokon,
érzékeim annak a tökéletességnek a sejtésébe merültek el, amely mellett
haszontalan és mulékony semmiség minden emberi mű. Csak az áhitatos
odaadás tett szabaddá.
Panja aggódva figyelt engem és egy napon így szólt:
– Sahib, miért nem égeted el a papirost, mielőtt teleírod?
Ez már bosszantott. Szolgának ilyen kérdéshez nincs joga.
– Ostoba, – feleltem, – hát nem tudod, hogy a papirosra gondolatokat
lehet írni és ha mindkettőt egyszerre égetjük el, akkor a gondolat füst
alakjában azoknak az embereknek a fejébe hatol, akiket meg akarunk
győzni a mi véleményünkről.
Panja nagyot nézett és áhitatosan hallgatott. Ezt még nem tudta.
Nemsokára rajtakaptam, amint a kertben különöseket ugrálva elégetett egy
levelet és azzal az elégtétellel távoztam, hogy illetlen kérdéseért
azzal fog lakolni, hogy megcsalódik reménységében.
Futólag a mangalorei német misszió képviselőivel is érintkeztem;
tevékeny és komoly emberek, akik kis ipari műhelyekben foglalkoztatják
az áttért benszülötteket és csak elvétve és mindig sikertelenül
merészkednek szellemi harcot kezdeni a hinduizmus képzett képviselőivel.
Nincs képzettségük és tudásuk, de mindenekelőtt nem tisztelik a brahmant
vagy Buddha tanítását, már pedig az az együgyü hit, hogy itt «sötét
pogánysággal» van dolguk, a legjobb út az alapos sikertelenséghez.
Furcsa emberekre akadtam e misszionáriusok és missziós asszonyok között.
Ami rajtuk a finomultabb várakozással szemben mindig elidegenítő, ez az,
hogy tudatosan begubózzák magukat olyan világszemléletbe, amelynek ható
ereje kipróbálatlan marad. Könnyen igaza lehet az embernek, ha csak
magát hallja vagy azokat, akik vele egy véleményen vannak és az ilyen
alakok nevetségessége azon alapszik, hogy együgyüségük nagyszerűséggel
és óvatosságuk tapintat hiányával kapcsolódik össze.
Ezeket az embereket, ha nem vagyunk velük egészen tisztában, csakhamar
fölismerhetővé teszi az a jellemző tulajdonságuk, hogy képesek minden
dologról véleményt mondani, mindent megítélni és értékelni anélkül, hogy
fáradtságot vettek volna maguknak a dolog megértésére. Ezzel a
világfölfogással természetesen együtt jár a nagy előszeretet a dolgok
fonákja iránt, amely mindenben, az emberben is, könnyebben fölismerhető,
áttekinthetőbben és komplikált kifejezés vagy sokoldalú vonalvezetés
nélkül nyilvánul meg. És ezért van rendszerint, hogy ezeknek az
embereknek az önérzete azon szokott fölépülni, hogy először, sőt csakis
árnyoldalait fedezi föl a másként gondolkodó testvéreknek vagy távoleső
dolgoknak és mivel könnyebb valamit kifogásolni, mint megérteni, ez az
önérzet csaknem óránként új táplálékot kap és pompásan kifejlődik. Panja
egyszer, amikor már túl voltunk a megismerkedés elején, ezt mondta:
– Ezek az urak olyanok, mint Samaji királya, mindig uralkodnak, de nem
tudja az ember, miért és kín.
A valóban szerény ember nem kiván titokban köszönetet lelki
tulajdonságaiért és kissé kínos mindig, ha a cseléd valami különösnek
tartja magát azért, mert a gazdája valami nagy dolgot művelt. Mégis
bizonyítékokat szereztem a bensőséges hit erejéről és mert nem
szeretném, ha ama jellemző szavak után, amelyeket ezekről az emberekről
előrebocsátottam, az a kárhozatos hírem támadna, hogy a gúnyolódók
padjáról beszélek, elmondom a történetet úgy, ahogyan hallottam:
Nem régen, amikor ez a kis keresztény község imára gyülekezett össze,
szólásra állott egyik missziós asszony, aki a különben oly áldott
Württemberg királyság sötétebb vidékéről származott és csodálatos módon
bebizonyította, hogy mily együgyü tud lenni istenfélelmében. Rövid ima
után, amelyet ezek a gyülekezetek hangosan és közösen szoktak végezni,
elmondta, hogy az Úristen kifürkészhetetlen akaratának mellette ülő, már
fölnőtt Helén leányát galandféreggel tetszett sujtani. Kérve kérte a
közösséget, hogy vele és gyermekével együtt könyörögjön az Istenhez e
kellemetlen élősdi eltávolításáért. Kivánságát készségesen teljesítették
és a gyülekezet férfiai és asszonyai Isten szeme előtt megfelelő hosszú
ideig áhitatos könyörgésben foglalkoztak a fiatal hölgy galandférgével
és azzal az úttal, amelyet e különös állat jövőjére nézve reméltek.
A gyülés befejeztével a teremben levő egyik barátságos résztvevőnő
kijelentette, hogy otthon olyan hatásos szere van, amelynek még
energikus galandféreg sem tud ellenállni és ezt az orvosságot
köszönettel elfogadták. Már a legközelebbi összejövetelen elmondhatta az
anya a figyelő hallgatóságnak, milyen csodálatos módon hatott leányára a
közös könyörgés ereje. Megindultan elbeszélte az egybegyülteknek, hogy a
galandféreg, úgy látszik már kimult állapotban, eltávozott, de vonásai
nagy békét fejeztek ki.
Hogy Isten keze őrködik ezeknek az áldozatkész embereknek a jólétén,
kitünik egy másik, nem kevésbbé különös történetből is, amelyet
Mangaloreban egy nagyon tapasztalt és a bálványimádásban kipróbált férfi
beszélt el nekem. Amikor ez az úr pályafutása kezdetén egy szép estén
házának verandáján tartózkodott, egyszerre csak azt látta, hogy a kert
felől a lépcsőn egy tigris jön fölfelé. Az Isten azonban a megdöbbent
embernek még idejében olyan jó gondolatot adott, amely megmentette. A
szabadban tartott legutolsó iskolai előadás idejéből szerencsére még az
erkélyen maradt a harmonium, ez a pietista hívő körökben nagyon kedvelt
áhitatossági hangszer, amelyet itt-ott indiai missziók is használnak,
habár csak ritkán tud szembeszállni az éghajlat hatásával. A megrettent
ember rávetette magát erre a hangszerre és bizakodó hittel a szép
templomi éneket kezdte játszani:
Hogy fogadjalak téged
És hogy álljak eléd?
A tigris erre állítólag rögtön eltávozott, hogy a vadonban keressen
védelmet.
Egy délután, amikor a verandámon egy kasmiri kereskedő tarka rézvázáit
és hímzéseit mutogatta nekem, küldött érkezett a városból, aki a
benszülött szolgák szokása szerint, megszólításra várva, szerényen
megállott a lépcső alján. Panja és a szakács nagyon sok mindenféle kis
üzenetet kapott és ezért nem sokat törődtem az idegennel, aki kis idő
mulva a torkát köszörülte és amikor odanéztem, kezét a homlokára tette
és másodszor is meghajolt. Tehát nekem szól a látogatás. Magamhoz
intettem.
– Éppen jókor jösz, – mondtam, – mit ér a te véleményed szerint ez az
aranyfestésű függöny? Te pártatlan vagy, mondd meg.
Az idegen figyelmesen vizsgálgatta a szövetet és a munkát, de én úgy
láttam, hogy eközben valami kiutat keres, amelyen nekem is és a
kereskedőnek is kedvére lehetne. Azután így szólt:
– Nem ismerem pontosan ennek a munkának az értékét, de ismerem Devan
Chundart, a kereskedőt, aki téged kiszolgál és tudom, hogy becsületes és
óvatos.
– Ha nem lenne az, tőled tanulhatná meg, – feleltem.
Tetszett nekem a felelet és alaposabban szemügyre vettem a jövevényt.
A ruhája gondozott volt és jó és semmiben sem simult az európai
ruházathoz. Vörös turbánja selyemből volt, fehér derékkötője szélesre
volt hagyva és mint valami bő bugyogó, leért a térdéig, sötét
posztókabátka, aminőt a perzsák hordanak Bombayban, takarta el mellét és
karját.
– Hát veled mi van? Mi hozott hozzám?
– Az uram kéret, hogy holnap ebben az órában várjad, az idegen Sahibnak
köszöni a kérését.
– Mangese Rao brahmint szolgálod?
– Az uram Bahadur Mangese Rao.
A csöndes rabszolga egy ezüstrupiát kapott. Szívem az örömteli
meglepetéstől hevesen dobogott. Igazában nem is remélve fáradozásom
sikerét, követtem a kollektor tanácsát és levélben megkérdeztem a
brahmint, hajlandó-e engem szanszkritban és hazája történetében oktatni.
A legutolsó hetekben az az érzésem támadt, hogy a városban való
könnyelmű viselkedésemmel alighanem eljátszottam ennek a komoly
politikusnak és diplomatának a bizalmát, mert föl kellett tűnnie, hogy
másként viselkedem mint az angolok, de másrészt a missziónáriusok
szokásait sem vettem éppen mintául. Mangaloreban egyébként kevés európai
ember volt. Panja mindenféle vidám dolgot mondott el nekem arról, hogy a
nép mit gondol rólam. Itt az angol kormány alakoskodó kémjének
tartottak, amott gyöngykereskedőnek, a nép alsó rétege pedig varázslónak
gondolt, mert egyszer versenyre keltem egy bűvésszel, aki még sohasem
látott francia játékkártyát és annyit értett a kártyafogásokhoz, mint én
a kigyóbűvöléshez.
Nos, most úgy látszik, hogy a brahmin nem talált rajtam semmi megütközni
valót. A kereskedő megkapta a kért árat és a nap hátralevő részét
kincseinek kényelmes becsomagolására használta föl. Az az üzlet, amelyet
velem kötött, nyilván lehetővé tette számára, hogy néhány hétre a
magánéletbe vonulhasson vissza. Panját szólítottam.
– Tudom már, – mondta hidegen, – gonosztevőket hivsz a házba. Nemsokára
mindhárman lógni fogunk.
– Hát honnan tudod, hogy ki jön?
– Hiszen te magad mondtad meg nekem, Sahib.
Meg voltam győződve, hogy ezt nem tettem, de erről nem kezeskedhettem.
Egyre újra meglepett az a tény, hogy a legaprólékosabban figyelnek
engem, de hát indiai szolgának a kiváncsiság a legszentebb kötelessége
és gyakran úgy látja az ember, mintha a hallgatagságra halálbüntetés
lenne kiszabva. Bizonyos volt, hogy Panja nem örült ennek a
látogatásnak; amit csak tudott ennek a kasztnak kétezer éves
történetéből, mindazt leszólta és meggyanusította. Mégis egészen
világosan észrevettem azt a tiszteletet, azt a régi becsülést, amely a
brahminok valamennyi kasztjával szemben megnyilvánul és amelyet se
gyűlölet, se félelem nem tudott megszüntetni.
Mangese Rao másnap a legnagyobb pontossággal a megállapított órában
állított be. Lóháton jött a kerti kapun át egészen a veranda
falépcsőjéig. Szolgája, ezúttal egy másik, aki a lovát száron vezette,
tompa kiáltással, amely különös ünnepiességével és erős páthoszával
örökké emlékezetemben marad, jelentette be az urát. Panja komolyan és
méltóságteljesen megjelent.
A brahmin csak akkor jött föl a lépcsőn, amikor én megjelentem az
ajtóban. Európai módra kezet nyujtott. Az egyetlen dolog, ami külsején
kivül szokásában a kasztjára emlékeztetett, az a különös rituális
gondosság volt, amellyel az ajtó küszöbén levetette a cipőjét, hogy
meztelen lábbal lépjen be az idegen házba. Eközben nem hajolt le, a
sáfrányvörös szandálszerű cipő úgy maradt ott, mintha valami varázsszóra
került volna le a lábáról.
Vendégemnek valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy az első
pillanattól kezdve milyen hatást tett reám. Bármekkora is az önérzete
annak az embernek, aki ismeri a maga értékét, mégsem fog föltétlenül
hinni a hatásában, mert tudja, hogy másvalaki csak annyit tud
méltányolni, amennyit fölfogni képes és ebben a tekintetben nem volt oka
a brahminnak arra, hogy rólam az ő kiváló tulajdonságainak különös
méltánylását tételezze föl. Amikor megtudtam a korát, meglepett, hogy
mennyivel fiatalabbnak látszott. Nem csak gondosan beretvált és nagyon
vékony arca hazudtolta meg a korát, hanem mindenekelőtt szokatlanul
karcsú alakja és mozdulatainak kellemessége, amelytől távol volt minden
tetszenivágyás. Amikor szeme, világosbarna arcából sötéten, először
tekintett a sárga selyem turbán alól az enyémbe, kiváncsiság, kielégülés
és büszkeség mámorában elfogott amaz évezredek szellemének a sejtése,
amelyek mintha kései gyermekük halántékára koszorúként kulturájuk
ragyogását tették volna. Ifjúságom amaz álmainak varázsa boldogított,
amelyeket az India név ébresztett bennem és úgy látszott, mintha csak ma
állanék igazában titkainak kapuja előtt.