kikötésünk helyén, a tenger felé homokzátonnyal védve, csupasz volt és
elhagyott és a tenger gőzölgése, élet és frisseség nélkül, keservesen
kiábrándított. A városból szinte semmitsem láttunk. Három alacsony
dombon épült, pálmák zöldjébe egészen elrejtve. Most azonban megláttam a
kikötő házait, rossz düledező kőépületeket, amelyek barátságtalanok
voltak és gondozatlanok, olyan zordsággal és szánalmas
jellegnélküliséggel, aminőt gyakran lehet látni keleti kikötőkben,
amelyeknek hagyománya régen elpusztult és új szokásaik és berendezésük
sekélyes és rabló buzgólkodás szellemét szolgálja. Néhány régi, magas
orrú és széles hátú nagy vitorlás csónak hevert összevissza, félig a
vízben, félig a piszkos homokba besüppedve. Csaknem néptelen volt, csak
egy kis gőzbárkán guggolt az árnyékban egy hindu és dohányzott.
Kiváncsian figyelt bennünket; amikor a csónakban fölemelkedtem,
fölugrott, élesen és túlhangosan néhány szót kiáltott a töltésen át egy
befestett ház homályos ablakai felé. Az ő hajócskája közvetíti a
személyforgalmat a part és a nagy tengeri gőzösök közt, amelyek a
parttól néhány kilométernyire eresztik le a vasmacskát, hogy két vagy
három óra hosszáig utasokra várjanak. Magának Mangalorenak kikötője
nagyobb gőzhajók közlekedésére nem alkalmas.
Az első benyomások, amelyeket Mangaloreban szereztem, annál
visszataszítóbbak voltak, mert az elmult időkben folytatott életmódom
szerint mindent az érintetlen természet páratlan egyszerűségével voltam
kénytelen összehasonlítani. Hozzájárult ehhez, hogy a város a várakozás
tompa álmába merült és mindenütt tunyasággal, pusztulással és
részvétlenséggel találkoztam. Az elhanyagolt hindu fogadó, amelyben
kénytelen voltam első napjaimat eltöltenem, éppenséggel nem bátorította
vállalkozó kedvemet és az első viharokra való kínos várakozás
mindenkitől és végül tőlem is elvette a maradék életörömöt. Amikor
néhány hónap mulva a tavaszi nap ragyogásában Mangalore tarka
föltámadását ünnepelte, alig ismertem rá a városra. A mi német nyarunk
és telünk közt levő különbség távolról sincs olyan jelentékeny hatással
az ember hogylétére és életszokásaira, mint az évszakok változása a
trópusokban. Az a vélemény, hogy ezeken a vidékeken az időjárás
egyenletes és állandóan nyárias, fölületes utazók hiányos ismeretének
vagy hamis képzeletnek köszöni a létét; aki azonban az egyenlítő
közelében elejétől végig átélte a tropikus évet és változásának bajában
és örömében megfigyelte az embereket, a mi évszakaink közt levő
különbséget a mérsékelt égöv alatt jelentéktelennek fogja érezni.
Később sok mindent megértettem Mangaloreban, amit eleinte semmibe sem
vettem, megszerettem nem egy dolgot, amit kezdetben idegenszerűnek és
visszataszítónak láttam és azzal a biztos tudattal búcsúztam el a
várostól, hogy nincs még egy lakott hely a világon, amely paradicsomi
szépség dolgában fölvehetné a versenyt Mangaloreval. Életünk rövid
napjaiban sohasem szerzünk akkora tapasztalatot idegen jelenségekkel
szemben, hogy az első benyomásból igazságosan tudnánk következtetni az
általános értékre.
Ottlétem harmadik napján leírhatatlanul ingerült állapotban hirtelen
elhatároztam, hogy fölkeresem az angol kollektort, mert végre biztos
értesülést akartam szerezni hosszabb ottmaradhatásom lehetőségéről, a
lakásviszonyokról és a megélhetés föltételeiről.
Akárhová fordultam, valami teljesen érthetetlen aggodalomból mindenütt
kitértek az emberek a nyilt válasz elől, egyszer attól féltek, hogy a
kormánnyal kerülnek szembe, máskor hogy a papokkal, sőt pénzáldozataim
is csak a csőcselékre voltak hatással.
A hivatalnokok bungalovja nagyszerű helyen épült egy árnyas dombon és
régi úri lakra emlékeztettek. A kert kitünően ápolt, a hivatalos
helyiségek tiszták, hüvösek és nagyok. Az előszobában nagy iróasztal
mellett fehér, félig európai ruhában valami kevertfajú ember ült és úgy
tett, mintha rendkivül el lett volna foglalva. Kezdetben szerény voltam,
amennyire idegeim csak engedték, de fölháborított, hogy ezt a rabszolgát
ostoba módon elkapatta ahhoz a kulturához való viszonya, amelyet nem is
értett meg. Ha Panja nem lett volna velem, bizonyára uralkodtam volna
magamon.
– Álljon föl, ha én beszélek, – mondám.
Forrt a vérem. Valóban csak nagyon kis izgalomra van szükség, hogy az
ebben az időben amúgyis a forráshoz közellevő vér ne tudjon magán
uralkodni.
Az írnok mintha ólomból lenne a térde, lomhán fölállott, de szemtelen,
bámuló tekintete tüzessé tette a kezemet és még mielőtt egészen
kiegyenesedett sovány, barna lába, a méltóságteljes szobában elcsattant
egy pofon, amelyet hideg zuhanyként élveztem. Reá talán másként hatott.
Megfordult a saját tengelye körül, szalmaszéke bürokrata alázatossággal
szolgálatkészen ugyanezt tette és míg békén hagyott arcfele
elhalványodott, sehogysem tudott magához térni meglepetéséből.
– A kollektorral szeretnék beszélni, – mondtam barátságosan.
Sokkal jobban éreztem magamat, de sokáig nem tudtam magamnak teljesen
számot adni e cselekedetem durvaságáért. Ez a meggondolatlan fölhevülés
és az önuralom hiánya bizonyára összefüggött azzal, hogy csaknem fél
évet csak olyan emberek közt töltöttem el, akik még gondolni sem mertek
soha arra, hogy velem egyenjogúak és ezért ennek az embernek észrevehető
ellenállását még nagyobb fönhéjázásnak láttam, mint aminő talán
valójában volt.
A kétféle tekintetben súlyosan érintett ember csak akkor kezdte meg a
küzdelmet megsértett hivatalnoki becsületeért, miután körülbelül négy
méternyire távozott tőlem és kettőnk közt pácolt keményfa-asztalt
tudott. Minden csupa fölháborodás volt rajta, még olajozott haja is,
amelynek fényes frizurájáról leesett a szürke vászonsipkácska, mintha
haragosan csillogott volna.
Minden eshetőségre fölkészülve elvettem az asztalról egy fekete ébenfa
ládikát, amelyben acéltollak, egy radirgumi és néhány rézanna volt
elrendezve olyan gonddal, mint ahogyan egy hercegnő rakja el az
ékszerét. Elhatároztam, hogy első tiszteletlen szavára azzal felelek,
hogy ezt a ládikát hajítófegyvernek használom. Hallottam egyszer valamit
arról, hogy parasztok, akiknek földjét a tartós melegség lesüléssel
fenyegeti, ágyúlövésekkel próbálják az esőt előcsalni. Bennem akkor
egészen hasonló remény és rokon gondolkodás dolgozhatott. De köztem és
ellenfelem közt már nem került sor szóváltásra és erőszakosságra, mert
kinyilt az ajtó és hüvös szemmel és szépen beretvált arccal megjelent az
ajtóban az angol hivatalnok, aki nyugodtan tekintett majd rólam a
rabszolgájára, majd ismét vissza reám.
A távolság, amely köztünk volt, a kettőnk közt levő asztal, az irnoknak
arcára szorított keze és az én harcias magatartásom alighanem eléggé
fölvilágosította Dél-Kanara urát, hogy mi történhetett. A tropusi
szolgálatban és a kényes helyeken bevált, művelt angolok bámulatos
nyugodtságot tanusítanak minden rendkivüli helyzetben és kitünően
értenek ahhoz, hogy egyelőre úgy vegyék a dolgot, ahogyan van és ne
árulják el elsietve, hogy az ő véleményük szerint hogyan kellene a
dolognak lennie. Ez legalább is nagy önérzetre vall. A hivatalnok
nyugodtan hozzám fordult és udvariasan kérdezte, nem volna-e abban a
helyzetben, hogy beavatkozásával harmonikusabbá tegye ezt a helyzetet.
Egyszersmind minden további kérdés nélkül szobájának nyitott ajtajára
mutatott és én minden panasz nélkül mentem be a szobájába, mert éreztem,
hogy alantasa jelenlétében nem kivánatos a panasztétel. Mindjárt azután
kényelmes karosszékben szemben ültem egy körülbelül ötven éves férfivel,
akinek gömbölykés alakja, okos és egyszersmind jóságos arca a
legteljesebb bizalmat ébresztette bennem és mert mintegy harminc évvel
fiatalabb voltam, mint ő, nem esett nehezemre a kérés, hogy
bemutatkozásom szokatlan módját ne tekintse az angol kormány vagy az ő
személye ellen irányuló tiszteletlenségnek. Amikor megmondtam a nevemet,
hidegen ő is megmondta a magáét és azt kérdezte, angol vagyok-e?
Mily fontosnak tekintik e nemzet képviselői ezt a magában véve oly
ártatlan tényt! Feleletemre a neheztelés kis árnyéka siklott végig a
homlokán és azt kérdezte, vajjon a mangalorei német misszióhoz
tartozom-e? Ezt kérdeztem:
– Ezt abból következteti, ahogyan az írnokával elbántam?
Mosolygott, a fejét rázta, de válaszom módjából úgy látszik további
fölvilágosítás nélkül látta, hogy ezzel kérdésére tagadólag feleltem.
Azután várt. Míg beszéltem, föltünés nélkül vizsgálgatott, de a
birálatnak még csak árnyéka sem látszott vonásain. Arckifejezéséből
következtetve, én és elbeszélésem éppen úgy kiállhatatlan lehetett neki,
mint kellemes vagy teljesen közömbös. Amikor kissé megpihentem a
beszédben, kis asztali csengővel csengetett és a belépő szolgának
valamit parancsot adott és kisvártatva csöndes, barna alak tálcán
whiskyt, szódavizet és fagylaltot hozott be.
Szívem olyan érzelmekkel volt tele, hogy még az apám iránt sem lehettek
volna gyöngédebbek és szeretetemet csak növelte a kollektornak egyszerű
figyelmeztetése, legyek óvatos, mert Samajiben valószínűleg nem kaptam
fagylaltot. Kalandom a királlyal tetszett neki. Kis idő mulva ezt
mondta:
– Amikor évekkel ezelőtt első trópusi nyaramat éltem át, csaknem gyilkos
lettem, a másodikban kétségbe estem és csak a harmadikban kezdtem ismét
angol emberhez hasonlítani. Nem kell aggódnia azért, mert pillanatokra
megfeledkezett magáról, először a türelmét veszti el az ember Indiában,
azután rendszerint az eszét. Csak kevesen találják meg ismét mindkettőt,
de ezeknek azután szükségük is van rá.
Amit az ügyemben meg akartam tudni, megtudtam és csak keveset kellett
kérdeznem.
A kollektor hivatali szobájában hallottam későbbi napokban először
Mangese Raonak, a brahminnak a nevét is. Amikor ennek az embernek
röviden és mélyebb megértés nélkül elmondott élettörténetét hallottam,
kiváncsiságon vagy érdeklődésen jóval túlmenő vonzalmat éreztem iránta.
Ama kérésem kapcsán, hogy nevezzen meg valakit a mangalorei képzett
brahminok közül, akivel az ismerettség hasznomra lehetne és miután már
némiképpen barátságba keveredtünk, a hivatalnok apránként a következőt
beszélte el nekem:
– Mangalore, sőt Dél-Kanara fiatalabb brahminjai közt Mangese Rao a
legismertebbek és kétségtelenül a legokosabbak egyike. Érzelmeiről nem
adhatok fölvilágosítást, mert az ő érdekterülete csak politikailag
érinti a miénket, már pedig aligha van szenvedély, mely az ellenfél
jellemét jobban elleplezné az ellenfél elől, mint a politika. Sok dolgot
adott nekünk ez az ember és csak azért nem lett ránk nézve veszedelmes,
mert kasztbeliei nem csatlakoztak hozzája egy szívvel-lélekkel. Mivel a
madraszi egyetemre járt és akkora akadémiai képzettséggel rendelkezett,
amekkorát az indiai angol főiskolák adhatnak, természetesen elvesztette
kasztjának bizalmát, ellenben sokáig birta a miénket, igaz, hogy az én
személyes bizalmamat sohasem. Mint a kormány képviselőjének támogatnom
kellett őt, ameddig hasznunkra volt, de ha abban a székben, amelyet most
ön foglal el, szemben ült velem, sohasem tudtam megszabadulni attól a
különös félelemérzettől, amely lénye ritka áthatolhatatlanságának
láttára fogott el. Az itteni angol kollégiumban nemsokára vezető állást
kapott, látni lehetett őt a jezsuitáknál, földieinek titkos gyűlésein,
sőt a protentáns misszió táborában is. Sohasem tudhattam meg, hogy a
rokonérzés, amelyet mindenütt keltett, őszinte volt-e vagy pedig azért
mutatták-e iránta, mert féltek tőle.
– Fél évvel ezelőtt elbocsátották. Nem mertem ellene tovább eljárni,
mert időközben megtudtam, hogy nagy a befolyása és valószinűleg hiveinek
a száma is, ha nem is éppen ebben a tartományban, de az egész országban.
Nekünk óvakodnunk kell attól, hogy ebben az országban a büntetést
megtorlásnak vagy bosszúnak tekintsük, sőt ilyen esetekben csak addig
szabad elmennünk, ameddig ellenfeleink hatalma megnyirbálódik.
Megtörtént a következő eset. Az itteni kolostor egyik jezsuita pátere
megjelent nálam és kicsi iskolakönyvet hozott, alakra és kiállításra
teljesen hasonlót azokhoz, aminőket a kormány- és a misszióiskolákban
használnak. Majd megmutatom a könyvet.
Fölkelt és a szomszédos szobába ment egy vasszekrényhez, amelyből kis
keresés után akták és iratok közül szürke, füzetszerű könyvecskét vett
elő és odatette elém. Keskeny volt, három oldalon körülvágott, külseje
egyszerű és a tankönyvek hagyományos rendje szerint rajta volt a cím és
lenn a jezsuiták nyomdájának jele, akik propagandájuk számára a
benszülöttek nyelvének tíznél több különböző írásjelével fölszerelt
nyomdát tartanak fönn. A kollektor lefordította a címet: «Az
összehasonlító nyelvtudomány tankönyve a délindiai tájszólások
összefüggéséről a szanszkrittal. Irta Mangese Rao, tanító az angol
kollegiumban Mangaloreban, nyomatott ugyanott a S. J. műhelyében.»
A jelentéktelennek látszó füzet címét és első tíz oldalát nem hazudtolta
meg a tartalmával, azután azonban a déli tartományok angol
közigazgatásának okosan és agitátori áhitattal megirott birálata
kezdődött, amely annál jobban izgatott, mert tárgyilagos volt és a
helyzet alapos ismeretére vallott, anélkül, hogy hazaárulást lehetett
volna rábizonyítani. Később Panjával részletesen lefordíttattam magamnak
ezt az értekezést. A hivatalnok folytatta:
– A páter elmondta, hogy véletlenül födözték föl a nyomdájukkal történt
e visszaélést, ezzel a bejelentéssel együtt elhárította rendjének minden
felelősségét a kormánnyal szemben és tudtomra adta, hogy a
megvesztegetett embereket elbocsátották. Kérésemre, hogy mondja meg,
kire gyanakszik, kit tart a brosura szerzőjének, nagyon udvariasan azt
felelte, hogy van ugyan bizonyos gyanu, de rendjének nem szándéka és nem
szokása gonosztettről véleményt mondani, amelyet nem lehet egészen
helytállóan megokolni. Nyilvánvaló volt: ezek az emberek féltek, féltek
mint itt mindenki, aki nem tartozik az érdektelen csőcselékhez.
Akárhányszor megtörtént, hogy valamely párt legbuzgóbb vezetőit,
ellenfeleik mérgétől görcsbe rángatva, holtan találták meg reggel a
házukban. Most hát nekem kellett bátorságot mutatnom, de minden
meggondolatlan vakmerőség, amelyet nem a legnagyobb óvatosság irányít,
ebben az országban csak annyit ér, mint a kicsi gyermeki tréfa. Még
mielőtt tárgyalást kezdtem volna, leplezetlenül tudtomra adták, hogy
meggondolatlan beavatkozás esetén nem könnyelmű gonosztevővel, hanem az
egész indiai birodalom egy hatalmas pártjával kell tengelyt akasztanom.
Ehhez egyrészt nincs jogom, másrészt pedig állásom súlya is csak csekély
sikert biztosít. Az esetről jelentést tettem a kormánynak.
– Természetesen nem lehetett arról szó, hogy csak óvatosságot mutassak
és semmi mást. Magamhoz kérettem tehát Mangese Raot. Sohasem feledem ezt
a találkozást. A brahmin azzal az üzenettel kezdte, hogy valamelyik
későbbi napon szivesebben találkoznék velem. Ezen megütköztem, mert
belőle vagy teljes gyanútlanságra vagy szökés kisérletére kellett
következtetnem és ezért föltünés nélkül figyeltettem őt. Ma tudom, hogy
ezt a megfigyeltetést, amelyet rögtön észrevett, vonakodásával
szándékosan erőszakolta ki, hogy így megtudja, fontos dologról van-e
szó. Másnap azután eljött és mindenre el volt készülve. Közönbös
dolgokról társalogva egyszerre csak, mintegy véletlenül eléje toltam a
könyvet. Egy pillantást vetett reá és udvariasan mondta:
– Mihelyt időm lesz, átolvasom.
– Öntől származik, – mondtam én.
– Igen, – felelte olyan nyugodtan, mintha akármi mást mondtam volna, –
nemsokára meg fog történni.
– Ezen a könyvön az ön neve szerepel mint szerzőé, – folytattam és
bevallom, belsőmben bizonytalanul és haragosan.
Mangese Rao rám nézett, mintha biztosra venné, hogy tovább fogok
beszélni arról a vélt dologról, amelynek semmi köze sincs a kis
füzethez, amelyet közönbösen forgatgatott az ujjai közt. Végre a szemem
tekintetét követte és mintha látszólag csak most lett volna figyelmessé,
olvasgatni kezdett a füzetben, de nem az ártatlan első lapokon, amint
ahogyan kétségtelenül mindenki más tette volna, hanem a kormány ellen
irányuló áruló támadás kellő közepén.
Egy pillanatra föltekintett, udvariasan és szemöldökét kissé
összeráncolva ezt kérdezte: «Megengedi?» és tovább olvasott. Kis idő
mulva becsukta a könyvet, ismét a címét vizsgálgatta, elfogódottan
mosolygott és tovább olvasott. Ez az ember képes volt arra, hogy a
szemem láttára negyedóra hosszáig a maga szövegét olvasta, de nem a
meglepődés vagy a fölháborodás jelével, hanem minden jel nélkül. És a
tárgyalás egész ideje alatt bizonyára inkább én látszottam annak, aki
ellen a vizsgálat folyik, mint ő. Nos hát, türelmes maradtam, tudva azt,
hogy belsejében nyugodtan megfontolgatja türelmemnek alapját. De amikor
egy idő mulva vidám mosollyal föltekintett, megrázta a fejét és egészen
különösen találó és egyszersmind rosszakaratú fejezetet kezdett
fölolvasni, minden erőmet össze kellett szednem, hogy mosolyát
viszonozzam. Elgondolkozva félre tette a füzetet és aggodalmaskodva és
szemöldökét fölhúzva mondta:
– Ez ránk nézve nem kellemes.
– Nem gyanítja, hogy ki lehet a szerző?
Mangese Rao nem felelt és én kénytelen voltam folytatni:
– Hogyan kerülhetett a füzetre az ön neve?
A brahmin most az előbbi kérdésemre felelt, mintha a második kérdésemre
ezt akarná válaszolni: Ugyancsak ügyetlenül kutatgat.
– Nincs gyanúm. Az lep meg legjobban, hogy a jezsuiták jogosítványukkal
ennyire meggondolatlanul szolgálnak olyan ügyet, amely árt az őket védő
kormánynak.
Most már nem tehettem mást: vagy elő kellett állanom gyanúmnal a brahmin
ellen vagy abba kellett hagynom a társalgást, de az elsőt nem volt
szabad megtennem bizonyíték nélkül, amelyet azután beavatkozás követ és
a másodikat nem akartam megtenni. Még egyszer a középutat választottam
tehát, ámbár tudtam, hogy eljárásom eredménytelen. Hangosan kérdeztem
magamtól:
– Hogyan jutott a szerzőnek éppen az ön neve az eszébe?
Mangese Rao azt mondta, hogy az olvasmányból szerzett futólagos benyomás
szerint, ha pártatlanul vizsgálja a képzettségnek fokát, amely a
könyvből beszél, a visszaélés legalább nem válik szégyenére, azután
komolyan hozzátette:
– Közelfekvő a gondolat: ha már Mangaloreban nyomatták ki a könyvet,
akkor leplezésül legmegfelelőbb volt az itteni angol kollégium egyik
tanítója nevének választása. Bizonyára inkább azért történt ez, mert a
jezsuitákat akarták megtéveszteni és nem valami más óvatosság okából.
– Valami angol nevet is választhattak volna.
Mangese Rao a címet vizsgálgatta, azután szerény főhajtással így felelt:
– Ez nem lett volna okos dolog, mert Indiában mindenki, aki olvasni tud,
tisztában van azzal, hogy angol ember csak ritkán ért idegen nyelven.
Nos, még ezt is lenyeltem és beláttam, hogy hamis úton indultam el.
Ellenfelem e diplomáciai biztosságának valódi mesterműve volt az, hogy
amikor elbúcsúzott, a legcsekélyebb jelét sem árulta el diadalának.
Csöndesen és kissé elfogódva távozott, mintha lassanként rájött volna
arra, hogy ez a fölfedezés mégis kellemetlenebbé válhatik reá nézve,
mint ahogyan eleinte hitte. Akkor már bizonyítékok voltak a kezemben,
amelyeket tovább adtam. Minden kétségen fölül áll az, hogy ennek a
pamfletnek Mangese Rao a szerzője. Később nem minden gúnyolódás nélkül,
be is vallotta nekem olyan módon, amely csak engemet győzött meg, de
engemet alaposan. A kormány udvarias mérséklettel elrendelte, hogy
állásától ideiglenesen lépjen vissza és ezt azzal okolta meg, hogy gyanu
ugyan nincs ellene, de a nevét olyan szégyen érte, amely rövid időre
szükségessé teszi ezt az intézkedést.
Részletekből összerakva, amelyeket apránként tudtam meg, így szólt
Mangese Rao brahminnak a története és nagyon feszült lett a várakozásom,
amikor hetek mulva eljött a nap, amelyen megismerkedhettem vele.
Időközben megkezdődött a nagy esőzés. Egy erdős magaslat lejtőjén
sikerült kibérelnem egy háznak az egyik szárnyát, nagy szobákkal és
széles verandával, amelyet a bokrok egészen árnyékba borítottak, de
amelyről szabad kilátás nyilt egy pompás platánsorra, amely egy régi
városi kapuhoz vitt.
A lezuhanó víztömegek és a borzasztó viharok sokáig fogva tartottak
fehér lakásomban. A vízfalak közt, amelyeknek ezüstáradata langyosan és
csattogva dörgött az ablakok előtt, úgy éreztem magamat, mintha
szakadatlanul megpörgetett dobban laktam volna. Éjjel az egész mindenség
bengáli lángkoszorú tüzében égett; ropogott a villám és a menydörgés
sokszor elbódított minden érzést, míg végre a félelem is elmerült a
fásult megadásban, amely minden lényt elfogott, mintha az utolsó itélet
lángjelei cikáztak volna, mialatt köröskörül meggyulladt házak és fák
lángja csapott föl és ismét elaludt. Hetekig tartott ez, de a levegő nem
hült le, mert a hónapokon keresztül áttüzesedett föld tikkasztó gőzeit
leszorították az áthatolhatatlan, alacsonyan járó felhőtömegek. A
nedvességgel és melegséggel telített levegőt a tüdő, miként túlfűtött
melegház homályos üvege alatt, szítta be és lökte ki magából és
lassanként kialudt az utolsó életerő.
Künn ellenben aggodalmat keltő erővel kezdett nőni minden. Hét nap mulva
már nem juthatott be fénysugár a lakásomba és Panja szétfröccsenő lében
dolgozott a fejszével. Éjjente a villám kék tüze mint valami kusza,
lángoló rácsot, szénfekete levélszövedéket rajzolt ablakaim elé és az
első csöndesebb napokban nem értettem meg, hogy Mangalore várost még
mindig a helyén találhattam.
A tartós eső lassanként napról-napra lehütötte a levegőt. Senki sem
tudja leírni lelkem fölszabadultságát és boldogságát, amikor nagy idő
mulva először keltett föl a nap a pálmák zöldjében. Megint közelgett az
indiai tavasz és a gyönyörűségtől és ezer illattól dagadó kebel nem
tudta elrejteni ujongását.
Mangalore mint valami csodálatos, idegen, tarka és telt virág
titokzatosan hallgatva, mérgezően édeskés életvággyal a szemem láttára
feslett ki. Illata feledést adott, hangja a világ változásságáról el nem
mondható álmokat és színe egészen az elragadtatásig mámorossá tette az
érzékeket. A veranda fakorlátján, mint valami zöld kígyó, kúszónövény
hatolt keresztül, éjszaka gyermekfej nagyságú kék virágot bontott,
amelynek sárga, vágyakozó szeme nappal magához csalta a pillangót, este
pedig bezárult. A jázmin egészen a szédülésig elbódított, a béka
kuruttyoló panasza melankólikusan és szerelemittasan vegyült a fülemüle
énekének érces tisztaságába és a kutak és mocsarak fekete tükrén a
holdfényben a lótusz virágzott.
A fehér ruhába bujt barna emberek, akik meztelenül lépkedtek a vöröses
úton, úgy mozogtak áldott földjükön, mint megközelíthetetlen alakjai a
mesének, amely megszületett jóval azelőtt, hogy a mi népünk bölcsője
mellett, tölgyek alatt, a messzi nyugaton a legrégibb mondák
elhangzottak. És a szépség minden jótéteményével együtt, mint egy ifjú a
harmattól csillogó mezőről megint fölkeresett az álom és vele az
egészségnek, az erőnek és az élet örömetadó jogának boldog tudata.
TIZENKETTEDIK FEJEZET. Asszonyokról, szentekről és brahminokról.
A benyomások, amelyeket Mangaloreban való tartózkodásom első hónapjaiban
szereztem, rendkivül tarkák és sokfélék voltak és bármily buzgón
kutattam a jelenségek értelmét, a legtöbb dolog inkább megzavart,
mintsem fölvilágosított. De miként, különösen fiatal korban, a derült
jólét boldog állapota inkább gondolattalan odaadást teremt, mint odaadó
gondolatokat, éppen úgy én is, mint a vidám vándorló az egyre változó
tájakat, elvonultattam szemem előtt a színes képeket, de valamennyiből
csak kevés ragadt meg a szívemben addig a napig, amikor a házamba lépett
Mangese Rao.