buzgalmat, amellyel viszonyunk elemében uszkálni kezdett. Ez nagy örömet
szerzett nekem, mert az a mód, ahogyan vele érintkeztem, népének és
osztályának legtöbb férfiánál csalódással járt volna.
Panja a királyi város lakói legeredményesebb fáradozásának élő
következményeivel szemben parancsolólag lépett föl, de a hatás, amelyet
elért, kissebb volt, mint amekkorát ő várt. Erre megfordult, fogta a
fegyveremet és megint visszament. Most már félve kitértek előle a
kicsinyek és ő megelégedetten mosolygott és hindusztán nyelven beszédet
intézett hozzájuk, amely annál nagyobb hatást tett, mert nem értették.
Beszédét távoli csörgés és fuvolázás szakította meg, mire gyorsan
visszatért hozzám.
– Jön a király, – mondá, – ha nem volna rád nagyon kiváncsi, akkor
valószínűleg tovább váratott volna.
A lármás zene közeledett, a sűrűség zöld függönye mögül előrehatolva
feszültté tette a várakozást és ritmusa titokzatosan megrendítette a
vért. Az első, amit nemsokára megpillantottam, egy óriási elefántnak
szürke koponyája volt és rajta tarka kartonteteje egy némileg ferde
baldakinnak, amely négy aranyozott és egy vasrúdon nyugodott. A világos
tető alatt nádfontú hajószék volt művésziesen megerősítve és ezen ült
Samaji királya, aki fejét ide-oda forgatva az idegen látogatót kereste.
Az elefánt jobb és bal oldalán nyolc szolga pávatoll-legyezőt vitt,
amelyek vékony bambuszbotokra voltak erősítve és kissé hibásak voltak,
tarka szemük részben megvakult, aminthogy a kíséret ruhája is azt a
benyomást tette, mintha csak úgy kutyafuttában szedték volna össze. A
menet mindazonáltal bizonyos tekintetben pompás látványt nyujtott,
különösen tetszett nekem az elefánt takarója, amely leszámítva az
üvegből való ökölnyi drágaköveket, értékes, dús himzésű volt és szép
anyagból készült. A zenészek, az ilyen ünnepi menetek megszokott
rendjével ellentétben, az elefánt mögött haladtak, a király valószinűleg
sajnálta tőlük, hogy ők láthassanak meg először és ezért inkább
kiváncsian, mint ünnepiesen verődtek össze és a vastagbőrü szörnyeteg
jobb és bal oldala mellől iparkodtak az idegenből annyit meglátni,
amennyit csak lehetett. Mögöttük rendezetlen összevisszaságban ott volt
az egész falu.
Előre mentünk egy tisztásig és a király, miután a zene nekibuzdulását
barna kezének mozdulatával leintette, kegyesen felém bólintott. Vizsgáló
tekintetet vetvén a podgyászomra, angol nyelven üdvözölt. Én angolul
feleltem és Panja tolmácsolta szavaimat, mert nem bizott a király angol
nyelvtudásában és neki volt igaza.
Ezután a király nagyügyesen lemászott az elefántjáról, miközben magától
értetődőleg az udvari méltóságok vállára lépett mint természetes
lépcsőre. Azzal a távolsággal, amelyet kettőnk közt hagyott, jelezte,
hogy a nyugaton szokásos kézfogást mellőzni óhajtja és én néhány
udvarias szót mondtam neki a tekintélyéről és a hatalmáról, amelyektől a
dzsungel visszhangzik. Ez jól esett neki és elmondta, hogy van még egy
második elefántja is, de az nem akart eljönni, hogy szívesen lát a
városában és hogy palotájának kertjében fölüthetem a sátramat. Bámuló
emberek barna-fehér gyűrűjében, az elefánt árnyékában állottunk és még
jó ideig kellemes dolgokat mondottunk egymásnak. Végre azt kérdezte a
király, mi a kivánságom.
Pasa gyorsan azt tanácsolta, hogy ürügynek valami kormányzati
kötelességet említsek, de ebbe nem akartam belemenni és azt feleltem,
azért jöttem, hogy lássam országát és városát, amelyről már nyugaton
hallottam. Nem hiszem, hogy Panja ezt helyesen tolmácsolta, de szavai
nem csökkentették a király kegyességét, aki visszakisért bennünket a
faluba, mindig vigyázva, hogy engem meg ne sértsen és rendkivül
udvariatlanul a népe iránt.
– Angol vagy? – kérdezte bátortalanul a király.
Mielőtt felelhettem volna, Panja válaszolt:
– A Sahib azt kérdezteti, hogy te király vagy-e?
Ezt megértette és nagyon csodálkoztam, hogy mennyire barátságosan, de
aki tudja, hogy India belsejében milyen fagyosan és biztosan lépnek föl
az angol hivatalnokok, az megérti, hogy ez az ellenkérdés egyáltalán nem
lépte túl az angol dölyfösség mértékét. Igy hát angol voltam. Német
voltom bejelentése valószinűleg csak annyi hatást tett volna a
fejedelemre, mint ha Berlinben egy szerecsen büszkén az asanti törzshöz
tartozónak vallja magát.
Áthaladtunk a főtéren, amelyet nagy szürkészöld sátrakként, vadfügefák
vettek körül, amelyeknek lógó gyökerei, mint a ketrec rácsa, eleinte
elfödték a szem elől a zöldben csaknem teljesen elrejtett kunyhókat. A
kastély a falu végén állott vadcitromfák és arekapálmák ligetében,
kétemeletes volt és fehérre meszelt, magas kaktuszkerítés vette körül,
melyben termeszépítmények természetes erődtornyocskákat alkottak. A
bambusz rácsozattal letakart ablakok titokzatosan hallgattak az esti
napfényben, amely ferdén esett a pálmákon át, csak néha rezzentek meg
halkan a világos pálcikák, mintha mögöttük valami kiváncsi kéz mozdult
volna meg.
Csak a ház udvarára léphettem és e rövid üdvözlés után valószínűleg nem
láttam volna többé a királyt, ha egy izgató történet érdeklődésemet a
legnagyobb mértékben föl nem csigázta és külső kaland iránt ebben az
órában nem túlságos fogékony lelkemet veszedelmes eseménybe nem
kapcsolta volna bele.
Amikor a gyors este beköszöntött és sátrunk előtt elköltöttük a
vacsoránkat, a kert sötétjéből behizelgő és egyszersmind fájdalmasan
elmosódó panaszosan éneklő hangot hallottam. Olyan ember szokott így
magában énekelgetni, aki teljes magánosságban foglalatoskodik valamivel
és azt hiszi, hogy nem figyeli és nem hallja őt senki. Hosszan
elnyujtott, szinte nehéz sóhajjal megszületett hangok voltak, egymástól
csak kevéssé különbözők és állatiasan szomorúak. Egyre megismétlődtek és
olyan démoni kényszerítéssel kerítettek a hatalmukba, hogy akaratom
ellenére kénytelen voltam eredetüket kikutatni. Panja nem hagyott
magamra ezen a portyázáson az esti kertben. A csillagok tisztán
fénylettek és a szűk utak jobb és bal oldalán a banán óriási levelei
olyanok voltak, mint a gonosz istenek hatalma ellen épült pogány erőd
ledöntött és elsülyedő oszlopai vagy szétszakítva lógtak alá a csillagok
fényében, mint valami széttépett szörnyeteg bőre.
– A király csónakokat ad nekünk, – mondta halkan Panja, – de
méltóságának megfelelő fizetést vár értük. Evezősöket is kiválasztott,
sőt banánt, papaját és füszert a rizs számára.
Szótlanul bólintottam. Nem beszéltünk a bennünket csalogató hangokról.
Panja talán föltette, hogy tudtam, miről volt szó, talán ugyanaz a
bátortalanság tartotta vissza a beszédtől, mint engem a kérdezéstől.
Egészen a kert kaktuszkerítése mellett nemsokára templom fapagódáját
láttuk sötéten és hatalmasan fölmagasodni; átnéztünk az udvarára, amit a
királyi kertből könnyen megtehettünk és a legszentségesebbhez szolgáló
előtér barna oszlopai közt megpillantottuk a szent kecskét. Semmi sem
mozdult a szent helyen, csak az alacsony, sötét ajtókeret mögött
látszott gyönge, vöröses fény, mintha halvány rózaszínű selyemfüggönyt
feszítettek volna a titokzatos hely elé.
Amikor lépteink egy sűrűbb bambuszcsoporthoz közeledtek, amelynek halkan
susogó levelei mögül alacsony épület körvonalai látszottak, a szomorú
ének elnémult, mint ahogyan megszünik a tücsök éneke a magas fűben, ha
éjjel valami kiváncsi ember jön a közelébe. Szűk, alig látható
gyalogösvényen behatoltunk a bokrok közé; fölöttünk mint fénylő kis
lámpások, lógtak a gyér bambuszlevelek közt a csillagok. A sötétben egy
rácsos ajtó mögött, közvetetlenül a farudak mellett gyönge nyöszörgés
hallatszott.
– Világot kell gyujtanunk, – mondtam halkan Panjának.
Erre csak fáklya lett volna jó, ennek fénye pedig elárult volna
bennünket. Királyi házigazdánk aligha találta volna nagyon udvariasnak,
ha rajta kapott volna bennünket, amikor éjjel átkutatjuk a háza tájékát.
– Ha várunk, megtanulunk látni, – vélte Panja.
A csillagok nagyon tisztán fénylettek, hallottam szívem dobogását és
megállottam, nem tudva mit tegyek.
– Valami állat? – kérdeztem Panjától.
Meglepődve nézett reám, mintha meg lett volna győződve, hogy tudom,
miről van szó és éppen ezért csodálkoznék most a kérdésemen.
– Állat? Asszony az, aki jajgat, – mondta. – Talán a szerelem
sebesítette meg, talán valami büntetést szenved el.
Amikor közelebb léptem a farácshoz, lélekzetfojtó nehéz gőzölgés csapott
meg. Panja szavaira félelmemet a fölháborodás vak bátorsága váltotta
föl. Kissé oldalt léptem, hogy a gyönge fény a sötét nyilásra eshessék.
Az alacsony házikó téglaépület volt és elhanyagolt istállóhoz
hasonlított.
– Ki van ott? – kérdeztem kanarai nyelven.
Panja szorosan mögöttem állott. Rövid ideig tartó izgatott várakozás
után a rács két rúdja között csodálatosan színtelen és betegesen halvány
sovány emberi arc tünt föl. Fölbomlott fekete hajától jobbra és balra a
kéznek ijesztően lesoványodott ujjait pillantottam meg, amelyek a szem
magasságában egy-egy rúdba kapaszkodtak. Az éjjeli fényben olyan
borzalmas volt ez a látvány, mintha valami régen meghalt embernek az
arca a sírból bukkant volna föl. A nagy sötét szem magába szívta az
éjjelt és bénító csöndben ismét visszaadta. Úgy éreztem, hogy megáll a
szívem verése, szédültem és megragadtam Panja karját.
– Gyere Sahib, – mondá, – ha beteg, beléd is átlopódzik a járvány.
– Hát beteg?
– Nem tudom, – felelte bátortalanul.
– De hiszen tudod, – kiáltottam a fogamat összeszorítva.
– Én csak azt tudom uram, hogy ebben az országban így büntetik meg a
hűtlen asszonyokat, de az is lehet, hogy beteg.
Elhagyott az eszem, mindkét kezemmel megmarkoltam a rács egyik farúdját,
a lábamat nekivetettem a falnak és azt a nagy erőfeszítést fejtettem ki,
amelyet a legnagyobb fölháborodás tud megadni, de hasztalan volt minden,
mert bambuszból volt a rúd.
Panja visszahúzott. Nem emlékszem, hogy valaha is hozzám mert volna
nyúlni és inkább ez a vakmerősége mint a szándéka arra bírt, hogy
higgadtabban vizsgáljam a helyzetet, amely kétségtelenül nehéz volt, ha
meggondoltam, hogy mindenesetre mindent megkisérlek e szerencsétlen
teremtmény sorsának megjavítására és hogy másrészt egyáltalán nem
tartozott reám ez a dolog. A király sohasem bocsátaná meg önkényes
beavatkozásomat az ő jogába és ha hatalma nem is volt akkora, mint
amekkorának hitte és föltüntette, másrészt nekem nem volt meg az a
támasztékom, amelyet ő föltételezett. Az angolok az előkelő hinduk,
valamint a brahminok személyes szokásait a legnagyobb mértékben
tisztelik, mert rájöttek arra, hogy az egyes kasztokat jellemző szokások
megkülönböztetésével annál könnyebben uralkodhatnak az országon. Bármily
kevesen vannak is a benszülöttekhez képest, mint egyetlen zárt társaság
annál többet jelentenek még a leghatalmasabb kaszttal szemben is.
Figyelembe kellett tehát vennem azt, hogy aligha kapok védelmet és
legkevésbbé mint német ember attól a kormánytól, amelynek kormányzati
elve elitél olyan beavatkozást, aminőt én terveztem. Angolország éppen
akkor még nem volt tájékozva Németország erejéről és jogáról és a
németeknek minden energikus föllépését a tengerentúli országokban csak
elbizakodottságnak hitte.
Mégis szilárd volt az elhatározásom, hogy érvényesítem a kivánságomat és
eltökéltem, hogy Panját korán reggel a királyhoz küldöm, akitől külön
kihallgatást kérek. Érdekes, hogy mennyivel könnyebben követünk mi el
kegyetlen és igazságtalan cselekedetet, mint ahogyan másoktól eltürjük.
Ha ennek a bebörtönözött asszonynak a nyomorára gondoltam, a
moszkitófüggöny mögött álmatlanul eltöltött tikkasztó éjjelen a
fölháborodás forró borzongását éreztem. A kínos félálom rövid
időszakaiban izzó ködben föltünt előttem a viaszszerű barna női arc és a
veszedelemmel és közelgő viharral terhes éjjeli levegőt elhaló hangjának
panaszos énekszava töltötte be.
Virradatkor azzal a szinte a fájdalomig fokozódott kivánsággal ébredtem
föl, hogy végre megpillanthassam a tengert, a messzeséget, a
fölszabadulást. A zöld falak mintha eltompították volna a szememet, sőt
minden érzékemet és a legnagyobb ingerlékenységre kárhoztattak volna,
bűnösnek éreztem magamat és közel a megfulladáshoz. Ilyen állapotban
talán csak annál merészebb és szívósabb lesz minden makacs gondolat és
kétségtelen, hogy nemsokára fokozott dühvel állottam a királlyal
szemben. Nem sokat törődtem eljárásom következményével és ennek a lelki
állapotomnak bizonyára több sikert köszönhetek, mint amennyit talán
megfontolt eljárásnak köszönhettem volna.
– Egy asszonyt tartasz fogva a kertedben, – mondtam nyersen. – Hatalmas
fejedelemhez nem méltó, hogy tehetetlen lénnyel szemben így járjon el.
Kivánom, hogy azonnal add vissza a szabadságát. Többet nem óhajtok, de
ezt igen. Tedd meg rögtön!
Rövid pillanatig tartó megdöbbenés után nagyon simulékony lett a hindu
fejedelem, makacskodott, de egyszersmind alázatos is volt és a
részletekben olyan kitartást mutatott, amely a legnagyobb türelmet is
kifárasztotta volna. Panja nagyon komoly volt és minden szót a
legpontosabban tolmácsolt; éreztem, hogy ebben a helyzetben nem mer
vállalni semmi felelősséget.
– Látom, hogy nem akarod teljesíteni a kivánságomat, – ezt a választ
adattam a fejedelemnek, – hát gondolj a kormány törvényére, amely az
ölést tiltja és halállal bünteti a gyilkosságot.
A király elhalványodott, ajka kissé remegett, de barátságos maradt és
leereszkedő és arról akart meggyőzni, hogy könnyű büntetésről van szó,
amelynek kiszabásához joga van. De különben azt sem tudom, mi ennek az
asszonynak a bűne. Ismeri az angolok szigorúságát, de sohasem volt oka
arra, hogy az igazságosságukban kételkedjék és inkább el tudná hinni
azt, hogy egy igazságtalan ember nem angol, mintsem hogy
igazságtalanságot tételezzen föl angol emberről. Megint elém tárult
ezeknek az embereknek ravaszsága és szívóssága, az állhatatosság és a
fortélyosság, amellyel fegyvert tudnak kovácsolni minden legkissebb
kétségükből is anélkül, hogy ezzel megbántanának. Nem maradt számomra
más út: addig, míg be nem bizonyítom, hogy jogom van a büntetés
fölülvizsgálására vagy amíg meg nem hallgatom a bebörtönzött asszony
büntetésének okát, engednem kellett. De az, hogy sarokba szorított, nem
óvatossá tett, hanem haragossá és dühösen ezt mondtam:
– Ha az angolok az igazságosságot az indiai királyoktól tanulták volna,
akkor börtönben ülnél, még mielőtt én Bombayba visszatérek.
Királyokkal rendszerint nem szoktam ilyen udvariatlanul bánni, de a
kezdet után már csak így folytathattam, mert nekem idegen az az okosság,
amely sátrat üt ott, ahol valami nagylelkű tervet legyőzött a félelem.
Panján észrevettem, hogy helyesnek tartja válaszomat, előre lépett és
nyugodtan így szólt:
– A fogolynak a lábát föl egészen a térdig szétrágták a hangyák.
A király nem felelt neki, maga elé a földre nézett, mintha mindez
egyszerre nem tartoznék már reá és ellenfelem ez új magatartásának
láttára, most először lopódzott szürke félelem a szívembe. Éreztem, hogy
olyan fegyver használatát latolgatja, amellyel semmiféle érzelem és
gondolat nem veheti föl a versenyt; ez az a csönd volt, amelyben a
gonosz a végsőre kényszerítve, az aljast hívja segítségül.
– Szabadon fogom bocsátani a foglyot, Sahib kollektor, – mondta
nyugodtan és hátra lépett.
Ezt a címet bizonyára nem őszinte szívvel adta meg nekem, mert az angol
kollektor a kerület legelső kormánytisztviselője és aligha utaznék
Kanara dzsungelének magárahagyott vadonán keresztül olyan
fölszereléssel, mint ahogyan én utaztam. Nagyon jól tudtam és nem csak a
királynak kémlelő pillantása árulta el e támadás alattomosságát.
Vakmerően ezt mondtam:
– Ha a kollektor el akart volna jönni, akkor nem jöttem volna én magam.
Most már egyáltalán nem akartam mást, csak jó feleletet adni. Nyugodt
szemmel követeltem a király válaszát és a szine bizonyára nagyobb
zavarba hozta őt, mint a merészségem. Csak egyszer nézett rám gyorsan és
tele elfojtott gyülölettel. Fáradt bársonyszemében ott csillogott a
dzsungeléj sötét mérge és egy elnyomott nép egész fajgyülölete.
Helyesnek láttam, hogy egyelőre beérjem ezzel az igérettel és megvárjam,
hogy követelésemnek mi lesz a további hatása. Elbúcsúztam tehát a
királytól és mindketten azon iparkodtunk, hogy minél kegyesebbnek
tűnjünk föl. Sátramat fölszedettem és mindent elkészíttettem az
utazásra, de szilárdan eltökéltem, hogy addig nem szállok a csónakba,
míg fáradozásom eredményét meg nem láttam. Még annak alapos
megfontolására sem maradt elég időm, vajjon a siker vagy a kudarc
okozna-e nekem nagyobb nehézséget, mert még mielőtt a két utolsó
vasládát teliraktuk, a király két szolgája elhozta nekünk a foglyot. A
fiatal asszony fehér kendőbe volt burkolva, lassan és nehezen lépett,
amikor előttem állott, alig láttam mást, mint a szemét és a barna lobogó
félelem tanácstalanná tett.
Panja megkisérelte, hogy beszélhessen vele és nagynehezen meg is tudta
vele értetni, hogy nekünk köszönheti a szabadulását és hogy most
szabadságában áll oda menni, ahová a kedve tartja.
Valószínűleg a kimerülés következtében szótlanul leült a földre és újra
meg újra hosszú időre lehunyta a szemét, amely már elszokott a
világosságtól. A hálának vagy az örömnek semmi jele nem jutalmazott meg
bennünket, míg végre, miután én visszavonultam, azt kérdezte Panjától,
hogy el kell-e neki kísérnie az idegen Sahibot.
Panja állítólag azt felelte, hogy mi semmit sem kivánunk és semmit sem
várunk tőle és olyan csábítónak festette le neki a szabadságot, aminőnek
maga mindig látta. Nemsokára eljött hozzám és nem diadalérzettel vagy
pártfoglalással, hanem valódi megdöbbenéssel ezt mondta:
– Sahib, a fiatal asszony arra kér, engedd meg, hogy visszamehessen.
– A börtönébe?
– Igen uram. A kezét a szívére tette és a király nevét ejtette ki.
Egy óra multán Samaji falu kikötőhelyéről elindultak csónakjaink a
Kumardary csöndes vizén, amely lomhán vitt bennünket nyugatra, a tenger
felé. A szerelemnek nem lehet szíves szolgálatot tenni, önállób és
állhatatosabb minden más emberi érzelemnél és biztossága fölsőbb eredetű
mint az ész.
TIZENEGYEDIK FEJEZET. Mangalore.
Földi létünk furcsa tényét mindig azokban a pillanatokban láttam a
legcsodálatosabbnak, amikor álmomból ébredtem föl. Amikor a reggeli nap
ragyogására vagy a madár dalára a világosságban újraéledt érzékeink
ismét öntudatra ébrednek, néha boldogság és bámulat borzongásaként fogja
el a szívet az a bizonyosság, hogy élünk, hogy számtalan ember után, aki
már elköltözött és megszámlálhatatlanokon kivül, akik még jönni fognak,
élő emberek vagyunk a föld napsütötte fölületén. Ezt az örömteljes
bámulatot egy órában sem éreztem jobban, mint azon a reggelen, amikor a
folyón a csónakban fölébredtem. Előző este a befövenyesedett folyó egyik
holt ágára jutottunk, ahol a víz, csöndesen mint a tó vize, csodálatos
mocsári növények zöld takarója alatt feküdt és mivel a csónakokat a
mocsáron át egyáltalán nem lehetett partra húzni, Panja azt ajánlotta,
töltsük el az éjjelt a vizen. Reggel felé nem vettem észre, hogy a
csónakot, amelyben aludtam, ismét járható vízre tolták és így csak akkor
ébredtem föl, amikor már sütött a nap és a víz halk énekét kissé
megzavart érzékeim fogták föl. Csak lassan értettem meg a helyzetet, sőt
pillanatokra még az idő is elmosódott előttem. Öntudatomnak minden
időszámítástól megszabadult újraébredésében bizonyossággá csak ez vált:
a nap bevilágítja a földet, a fák közt élő lények hangokat adnak és te
magad élsz.
Későbbi visszaemlékezésben az ilyen pillanatok gyakran azért látszanak
nagyon fontosaknak, mert a távolsággal megnőnek és mert az emlékezet az
eseményeket nem tartamuk és értékük szerint szokta megőrizni, hanem
aszerint, hogy milyen mértékben hatottak reánk. És hogy valamely élmény
megmarad-e az emlékezetünkben, nagyon kevéssé függ össze az élmény
fölismerhető jelentőségével. Sőt többnyire jelentéktelen, gyakran éppen
kicsinyes események azok, amelyeket emlékezetünk kitörölhetetlenül
megőriz úgy, hogy csak mosolygunk rajtuk anélkül, hogy megértenők, hogy
erejük egész külön erkölcsi terület, amelynek misztikus sajátossága
semmiképen sincs akaratunknak alárendelve. «Ha Isten szeme, amely
szüntelenül átvizsgálja alkotásának régióit, a mi létünkre tapad, az a
pillanat örökre megmarad emlékezetünkben», mondta nekem egyszer egy
kasmiri buddhista szerzetes, aki egy szürke virágú szent fát keresve
vándorolt végig Malabaron. Így azután életünknek amaz órái, amelyeket
nagyoknak tartottunk, gyakran függő gyermekecskéi lesznek egyes kis
eseményeknek, amelyekhez hozzá kell támaszkodniok, ha nem akarnak a
sötétben elmerülni.
Fölállottam a csónakban és láttam a partok elsiklását, amelyek oly sűrűn
voltak benőve, hogy úgy látszott, mintha omladozó zöld falak közt
lennénk csöndes, gyors menekülő úton, falak közt, amelyek kitágultk,
majd összébb szorultak. Fölötte a csillogó egyforma színével mesébe
illő, halhatatlan kék ég terült el és a reggeli nap vakító sugara néha
megtalálta és lezárta a szememet.
Az elmult nap tele volt fáradtsággal és Uppanangadit csak üggyel-bajjal
értük el. A várost nem is néztük meg és csak annyi ideig pihentünk meg,
amennyire az evezősöknek volt szükségük. Utunk kezdetén inkább
kormányozniok kellett mint evezniök, amit állva végeztek el úgy, hogy az
irány szerint, amelyben haladnunk kellett, a kanu jobb vagy bal oldalán
mártották meg a vízben az evezőt. Ezt nagy ügyesen tették és sokáig
szórakoztatott. Mialatt még a Kumadaryn úsztunk, gyakran megtörtént,
hogy a csónakok zátonyra futottak. Ilyenkor a vízbe kellett mennünk,
hogy egyesült erővel levonszoljuk. Néha lassan, de meglehetősen sokáig
mély katlanokban keringőztünk vagy alacsony vízeséseken csúsztunk át,
amihez hozzá kellett szoknom, mert nagyon ijesztő volt annak
elgondolása, hogy ott fölfordulhat a csónakunk és a zavaros víz a
mocsaras partra vet ki bennünket vagy pedig hogy sellőkön és mély
örvényekben alligátorokkal juthatunk közeli érintkezésbe.
Éjjel volt az utazás a legszebb. Bár éjjel csak az Uppanangadi városától
egészen a város fakikötőhelyéig terjedő utat tettük meg, a sötét parton
vándorló fáklyák, amelyek mintha óriási világító bogarak lettek volna,
titokzatosan izgatták a fantáziát és arról adtak hírt, hogy lakott
tájékhoz közeledünk.
Minél messzebbre jutottunk a Netravatin, a víz folyása annál lassúbb
lett és megkezdődött az evezősök munkája. A folyó kanyarulatánál gyakran
hosszú időre szem elől tévesztettük a második csónakot, de nem kellett
aggódnunk, mert Pasának, aki a második kanuban podgyászunkat őrizte,
megvolt az evezősök előtt az a tekintélye, amelyhez könnyen hozzájutnak
azok a hallgatag emberek, akik anélkül, hogy udvariatlanoknak
látszanának, soha nem mosolyognak és kérdésre ritkán felelnek. A
teherhordókat Panja Samajiban elbocsátotta; háromnapi út után Panja és
Pasa kiséretében Mangaloreba érkeztem és a kanuk a kikötőben
visszafordultak anélkül, hogy a Samajiból jött emberek partra szállottak
volna. Nem élnek jó viszonyban a parti népekkel, akikről azt tartják,
hogy szakadárok és barátságosak az idegenek iránt.
A legutolsó órákban zavaros, álló vizen evezett át csónakunk. A
növényzet egyre fogyott, rizsföldek mocsaras kietlenséggel váltakoztak,
amelyeken nehéz gőzökkel terhes és embertől, állattól elhagyatott
gonosz, csöndes pocsolyák csillogtak. Ott aludta a pestis nyári álmát,
hogy az első esővel ismét fölébredjen. Olyan nyomasztó volt a hőség,
hogy a lélekzés kínos munkává lett, végül tompa bódultságban dolgoztak
az evezősök és a zavaros víz hangja gyakran egészen elnémult. A folyó
sok széles és szűk csatornára oszlott, a parton levő pálmák közül
kimagaslott a német téglagyár vörös kéménye.