pestis lehellete hatolt volna át hozzám arról a helyről, ahol az áloe
kékes tüskekarjai között a halott párduc sárga testét láttam, azután
ismét azt a napfényben úszó kőkupolát láttam képzeletben, amely mint
aranyosan ragyogó menyezet védte az állat trónusát. A tigris volt
hivatott arra, hogy ezen a vidéken uralkodjék, őt nem mérgezte meg a
dzsungel gőzölgése, a trópusi nap forrósága javára vált vasidegzetű
szívós testének, játékból a maga fölfrissitésére átúszta a ragadós
folyókat és napokig kóborolt a pusztaságban minden veszedelem és minden
baj nélkül.
Szinte az érzékeknek a közeledő láz nyomasztó és aggodalmat okozó
hullámzásában, amely összezavarja az ember gondolatait, de a látomás
természetfölötti tisztaságát is megadja, úgy éreztem, hogy nem lehet
túlságosan messze mögöttünk az az idő, amikor az állat uralmát a földön
fölváltotta az ember uralma. Mintha megfélemlített érzékeim előtt
bebizonyult volna, hogy az emberi kevélység, amely törékeny városaiban
könnyelműen biztosságban gondolja magát, botorul mennyire túlbecsüli
hatalmának terjedelmét és uralmát. És megint úgy éreztem, mintha ennek
az országnak és régi népeinek szelleme ihletne meg és meggyőzné a
szívemet. Megértettem a tant, amely az állatot tiszteli, imádja és
sohasem öli meg, amelynek vallásos öntudata és hitvallása mély
vonatkozást sejtet az állattal és amely a tétlen türelmet, a hódoló
várakozást és alázatos engedelmességben a szent kitartást dicsőíti.
Ahogyan nekem régen egy felejthetetlen áloméjjelen megmondta a fogsága
legyőzésén diadalmaskodó majom.
De amiként a bizonytalan hajlam a hódolatra aggodalmat teremt, de még
nem megnyugvást, amelynek békéje csak a megtörtént fölismeréssel köszönt
be, azonképpen ebben az órában titkos megreszketéssel úgy éreztem, hogy
az állat uralma a földön még nem ért véget, hanem ha mindjárt elrejtőzve
és megszorítva, de mégis eredeti hatalmával és sötétségével most is él.
Hucnak, a majomnak fáradt vonásaival, aki a régi isteni birodalom
túlvirágzott romjai közé tett könnyelmű utam kezdetén jelent meg nekem,
újra elém állott ennek a letűnt időnek szelleme és rám tekintett szürke
szeme: «Még mindig az állat uralkodik itt, körülötted, a hozzája tartozó
természet keretében, amelybe az ember nem hatolt be mélyebbre, mint a
szú a fába, ott elrejtőzve egyenes alakjába, a fehér bőr alatt, az okos
homlok és a szép szem mögött. Még mindig nem elég gyorsan és könnyen
történik a hüvelyben a változás? Nem csupán csatatereken és a lángra
lobbant tömegek zsibajában, hanem csöndes szobákban is vagy nyilt
piacokon, a szentek kínzó cölöpei alatt vagy a legédesebb beszéd
hizelgésében? Még mindig az állat uralkodik. A föld bölcseit világi
útjukon megreszketteti az ordítás, amely körülöttük fölhangzik, mikor
sietve, ruhájukat összekapkodva, megsebesült reménységgel élik át
idejüket.»
Az éjjel tüzes léptekkel lomhán cammogott előre, az égő pusztaság
visszfénye lassanként kialudt, de mintha megnövekedett hőség maradt
volna utána; a közeledő reggelnek még lehelletét sem lehetett érezni.
Hasztalan kutattam az égen a hajnali csillagot és a komor viharfelhőkkel
együtt, amelyek az izzó mindenségben mint gonosz sejtelem nyomultak
előre, mellettem egyhangúan ismét megszólalt aggodalmam hangja:
– Az állat uralkodik. Ha beköszönt a reggel, kifolyt a véred, ebben a
fülledt, zöld köpenyben meg fogsz fulladni.
Gyötrődésemet nem a testem halálának gondolata okozta, hanem az állat
uralmának e komor sejtése és az a reménytelenség, amellyel az őrület
határán kivezető utat kerestem, megváltó bizonyosságot, a jövő
világosságát. Ahogyan a kétkedő ember kedvesének életében jobb akarata,
de sőt lelkiismerete ellenére bizalmatlankodva a bűn bizonyítékait
keresi, lelkem ez éjjeli órákban éppen úgy kereste a föld történetében
az állat jeleit és lelki szemem előtt megint fölmerült a Szfinx képe. Az
emberiség régi emlékeiben és a magam élményeinek emlékében egybeolvadt a
sziklafalon pihenő tigris alakjával. Mintha az a jelenség, amelynek
megpillantása az elmult napon meghökkentett, misztikus összefüggésben a
régi emberfélelemmel és embertisztelettel magyarázó fényt vetett volna
az én fölismerésem világába is és azon az éjjelen semmiféle emberi
bölcseség és semmi meggyőző erő nem tudott volna eltéríteni gondolataim
útjáról.
Az egiptomiak régi népében világosan élnie kellett annak a tudatnak,
hogy az állat uralma nincs legyőzve, csodálatos szerves egységben
megteremtették a macskatestet az emberfejjel és az embertestet az
oroszlánfejjel. Istenségekké avatták a szobrokat, bennük tisztelték őket
és magukat látták meg bennük.
Mialatt gondolataim a bizonyosságot keresték, a döntő ellenértéket, az
igazság hirdetését, hogy az állat mégis le van győzve, elvonult előttem
János is, aki legtisztábban szerette a Golgota isteni-bölcs szentjét. Őt
is, akit annyira áthatott mesterének emberi fönsége és isteni diadala,
mint senki mást, az ember fia jövendő birodalmának elragadtatott
sejtésében megrémítette az állat. Utolsó látomásaiban, amelyekben a
félelem és a remény a megrontott testben széttépte a szerető lelket,
megjelent neki az állat:
«És a tenger homokjához léptem és láték egy fenevadat feljőni a
tengerből, melynek valának hét fejei és tíz szarvai és az ő szarvain
valának tíz koronák és az ő fejein a káromlások neve. És látám, hogy egy
az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett, de az ő
halálos sebe meggyógyíttatik és az egész föld csodálá a fenevadat. És
imádták a fenevadat és mondák: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? Ki
viaskodhatik vele? És adaték neki, hogy a szentek ellen hadakoznék és
őket meggyőzné és adaték neki hatalom minden nemzetségen.»
A forró őserdő kavargó sötétsége, mintha közeledő ájulás környékezett
volna, elhomályosította túléber érzékeimet és szegény gondolataim, mint
halvány lidércfények röppentek rajta keresztül. Akkor bizonyos voltam
közeli halálomban és határozottan tudom, hogy árnyékához sohasem voltam
közelebb. Szívemben, amely sötétségben és a föld rettentő hőségében
megváltásért esedezett utolsó reményként, meg nem értve és komor
szomorúsággal, leirhatatlan vágyódás támadt a reggel után. Úgy látszik,
hogy kevéssel a legutolsó emlékezésem után, magam fölött az állat
gőzölgő torkával, elaludtam.
De az álom, amellyel a nappali fényben fölébredtem, könnyü volt és
kedves, mintha valami kegyes szellem derült biztatással akarta volna
megjutalmazni gondolataim zürzavaráért. Velünk, földiekkel gyakran
megtörténik, hogy a sötétségnek váltakozása és kiegyenlítődése a
világossággal az alvás és az ébrenlét változásával megy végbe vagy néha
megfordítva is lehet, mintha állapotunk természetes változásának célja a
kiengesztelés és kiegyenlítés lenne. Ezzel lehet megmagyarázni azt, hogy
vidáman eltöltött nap komor álomképekben tükröződik vissza vagy hogy a
meghalás borzalmas kínja után kimondhatatlan béke ül a halott
arcvonásain.
Nem emlékszem álomra, amely nagyobb világosságot terjesztett volna a
lelkemben és nincs jótétemény azzal a nyugalommal összehasonlítható,
amelyet az álmomban kegyes kinyilatkoztatásként aggodalmam kínjához és
kétkedésemhez csatlakozó megoldás adott. Azok a fölismerések, amelyeket
az álmok közvetítenek nekünk, a tapasztalás különös ártatlanságával
birnak, gyakran úgy tünik föl, mintha kizárnának minden tévedést,
amelybe az éber agyvelő esik készséges gondolkodásában, remélve, hogy a
sokféléből sok és a különféléből különös valami lesz. A töprengés
ellensége a gondolkodásnak, mert a jó gondolatok úgy jönnek mint a
világosság vagy a melegség, váratlanul, ahogyan a nap egy pillanatra
áttör a felhők fátyolán vagy ahogyan a bimbó pattan ki a bokrán a
tavaszi esőben. Az álom tehát tevékeny barátja lehet a gondolkodásnak és
a gyakran tréfásan használt mondásnak, hogy kinek Isten akarja, álomban
is megadja, éppen úgy megvan a mély értelme, mint az emberek ősi
törekvésének, hogy az álmot helyesen megfejthessék.
Ragyogó menetben, amelyre a sötét földön egyedül és élesen hullott le a
fényes égi sugár, elvonultak előttem álmomban a történelem ama szentjei,
akik legyőzték az állatot. Feneketlen mélységből, amely egészen
sötétségbe volt ágyazva, olyan ragyogva jöttek sorban, mintha fekete
földön éjjel fehér patak folynék. És mindannyiszor abban a pillanatban,
amikor egy-egy alak világosan fölismerhető volt, elolvadt legfontosabb
hitvallásának nagy igéjében. De ennek az igének elhangzásakor, amely
fénysugárként ömlött a lelkembe, elmerült az igehirdetőnek arca és neve,
de úgy tűnt föl nekem, hogy a szentek akarták így. A közelükben levő
félhomályban kiséretükben megbilincselt állatok hatalmas körvonalait
vettem észre. Közöttük egy százszorosan összevissza csavarodott és
nagyon pompás sötét, izzó színű sárkányt pillantottam meg, föltünt és
elmerült a kedves leányvállon Sechmet oroszlánfeje, a megkoronázott
szent kígyó, fölfujt nyakkal torkának mérge alatt és a fehér ökör.
A szentek közt megint elém jött az a legcsodálatosabb próféta, akit a
népek vallásai ismernek és akinek az állat hatalmáról szóló szavai
röviddel előbb az eszembe jutottak, de megjelenéséből eltünt a
megpróbált vértanú aggodó magatartása. Ő volt az utolsó; vele és
istenségének szavával szétfoszlott a tündöklő menet:
«Én vagyok az első és az utolsó. Én vagyok a kiválasztott nemzetség
eredete, tiszta hajnali csillag.»
TIZEDIK FEJEZET. Mocsári zsarnokok.
Nehezen lehetne pontosan meghatározni azt az időt, amely elmult annak az
éjjelnek belső élményeitől, amelyen az állatot megláttam, addig a
reggeli óráig, amikor kevéssel utóbb Panja hangosan ujongó szavát
hallottam a bokrok közül. Hangos beszédének megcsendülésére sok
igérgetése után most először kezdtem szabadulásunkban teljesen bízni.
Kezdetben mindig csak egy-egy szót értettem meg és mert a kiáltozással
inkább énekelt, mint beszélt, nem tudtam, hogy mit akar tulajdonképen,
míg végre nevetve állott meg előttem és az örömtől reszketve azt
ujságolta, hogy egészen a Kumardarynak, Dél-Kanara nagy folyójának
partjáig hatoltak, amely Kurg és Maisur hegyeiből kapja a vizét és
Upanangadi mellett a Netravatiba ömlik. Ahol ez a tengerbe torkol, ott
van Mangalore, az a város, amely a mi célunk volt.
– A folyóban még elég a víz a legnagyobb kanu számára is, – mondta Panja
boldogan, – ha csónakokat szerzünk, egy lépést sem kell többé
gyalogolnod, míg Mangalore pálmáinak árnyékába ülsz és jöhet az eső is.
A folyón hamar leérünk.
Derült biztossága eleinte átragadt rám is. Az ő előadása szerint,
pontosan északról délnek tartó lejtőn a folyó jobb partjához
közeledtünk, tehát az elmult hetekben, valószínűleg a lázamat megelőző
forró napok boldog vándorélete idején, egyszer már átkeltünk az ágyán.
Hirtelen különös kijózanodás fogott el, amely új életerővel, de
egyszersmind mély elkedvetlenedéssel járt. A megszokott életmód szürke
képeivel egy megváltozott valóság közelgett és ezzel együtt hiányos lett
és hazug az álom mélyebb valósága. Ó, az elmult idő élményeit bizonyára
sohasem felejtem el, de mintha hirtelen sokat vesztettek volna
áhitatosságukból; ami egykor szent volt lelkem komolyságának, azon
ezentúl már csak elnézően mosolyogni fogok. Igaz, hogy a multnak ama
szépsége nagy volt egykor és fontos, de most már nem volt az egyedüli
szépség, mert az új világ ismét meg fogja kivánni teljes odaadásomat,
komolyságomat és áhitatomat.
Ekkor határoztam el, hogy élményeim nagy világáról sohasem fogok írni
vagy beszélni, hanem akár az egyiket teszem, akár a másikat, a külső
eseményekhez fogom magam tartani. Megfordultam és mintha még egyszer
mindent áttekinthetne a szemem, magam mögött mindent megláttam, ami
lesujtott és fölemelt. De csak azok az áthatolhatatlan zöld falak,
amelyeknek pálmadísze a napon csillogott, kinálkoztak a szememnek,
lábunknak már a nyoma sem látszott, feledve voltam azon a területen,
amelyen gyorsan haladtam át, amelyet csak sejtve értettem meg és félénk
lélekkel szerettem.
Ma, évek multán, ráhajolva a fehér lapra, amely gondolataimat, örömeimet
és emlékem képeit és színeit fogja megőrizni, jobban megértem azt a
bánatot. Akkor a visszafordulás órája remegtette meg keblemet, akkor úgy
éreztem, hogy maradnom kellett volna, mert nincs a világon érintkezés és
ölelés, amely boldogságra nézve a természetével lenne összehasonlítható,
mert ez ártatlan marad és nagyvonalú és élettudatunk sehol sem érzi
magát biztosabbnak, mint benne. Valószínű az is, hogy akkor
visszaemlékeztem az európai élet nyughatatlanságára és erőszakosságára,
amely kiterjed minden emberi föladatra és célra, de boldogságot nem ad.
Boldogság nem lehetséges a magábaszállás nyugalma nélkül, mert
önámításnak szegénység a vége.
És emellett mégis izgatottan kivántam a rám váró új dolgot és
határozottan tudom, hogy már akkor megérintett jövendő élményeimnek
megsejtése. Vágyakozó léleknek éppen úgy előre jelt adnak magukról a
szellemi világ viharai, mint ahogyan a természetben előre megérezhető a
zivatar vagy a napos idő. Egy pillanatra úgy éreztem akkor magamat,
mintha a dzsungelvadon bokrain át lelátnék a tengerre, megpillantanám a
nagy és kicsiny, majd hajlott, majd szálegyenes pálmák nyugtalan tömege
fölött a hindu város kékes füstjét és itt-ott egy fehér fal
csillámlását. A zöldből, barna fából épült templompagoda csipkés
vonalait láttam kiemelkedni és mögötte az óceán kék síkját. Ilyennek
képzeltem el a régi szellem lakóhelyét és semmi találkozásra sem vágytam
forróbban, mint e szellem valamelyik fiáéra. Utamon itt-ott találkoztam
ugyan brahminokkal, de egyikkel sem léptem érintkezésbe, mert azok
közülök, akiket ma meg lehet közelíteni, szokásra és képzettségre nézve
többnyire eltávolodtak nemzetségük hagyományaitól, már nem papok vagy
tudósok, hanem kalmárok.
Azt azonban tudtam, hogy Mangalore régi hely, amelyet az új világ csak
kevéssé érintett, a nyugati part ama kevés nagyobb tengeri városainak
egyike, ahová nincs vasút, sem gőzhajóközlekedés és ahol, mint egyébként
csak benn az ország mélyében, még nagy hatalma volt a papi kaszt
uralmának. Mivel ezenfölül ott úgy a jezsuiták, mint a protestánsok
egyházi működésük telepeit tartották fönn, a szellemi harc élénken és
titokban nagy hullámokat vetett a városban.
Így megoszlott érzésekkel, barna társaim kiséretében az utolsó napot
vándoroltam át az őserdőben. Dél felé kis faluhoz érkeztünk, amely a
folyóhoz közel alacsony dombon épült és amelyre csak egy elefánt
trombitálása hívta föl a figyelmünket. A folyót magát egész napon át még
nem láttam meg, ámbár mocsaras partja mentén haladtunk tovább, csak a
vizi madarak gurgulázása és hápogása árulta el és a levegő mocsaras
gőze.
Nemsokára kitaposott ösvényre jutottunk, amely sok kanyarodással, magas
nádasok közt mint valami barna szalag haladt tovább és nagy idő multán
itt találkoztunk ismét emberrel. Öreg asszony volt, aki botra
függesztett rézüstöt vitt a vállán és leszámítva a kötényét, meztelen
volt. Szemöldöke hennával volt színezve és homlokára sötét jel volt
festve, amely nagy pókhoz hasonlított.
Intettem neki, mire félénken közeledett, azaz inkább megállott és
megengedte, hogy én menjek feléje, azután fölemelte a karját és
meghajolt; magatartása arra vallott, hogy kész minden szolgálatra, de a
legrosszabb esetben a futásra is.
Panja belenézett a fazekába.
– Pfuj, – mondta, – béka kuporog benne.
Csak nehezen tudta magát az öreggel megértetni, aki egy szót sem tudott
hindusztánul és csak nagyon keveset értett kanarai nyelven, de
megtudtuk, hogy a hegységnek Samaji a neve, hogy a király jól szíveli a
fehér urakat és hogy két elefántja van, mindkettő hím.
– Az Isten tudja, miféle király ez, – mondta tiszteletlenül Panja és
olyan arcfintorgással nézett reám, amely legalább is kétségeskedést
fejezett ki.
Malabarban és Dél-Kanaraban egész sereg kis hindukirály van, aki a
mohammedánok vagy az angolok hatalma elől hátrálva, városi székhelyéről
a vidékre húzódott vissza, hogy egészen népének, vagy helyesebben
népéből éljen. Úgy járnak a hatalmukkal, mint némely állítólag
félreismert költő a lángeszével, elzárkózottságában mindkettő, de csak
kevéssé boldog gazdája szemében, hihetetlenül nagyra fejlődik. Van
valami rendkivül megható a szellemi vagy világi hatalom e zsarnokaiban
és határozottan szívtelenség kell ahhoz, hogy az ember megfossza őket
illuziójuktól. A hiúság mögött többnyire annyi jóindulat húzza meg
magát, hogy kevesebb megvetéssel kellene eltürnünk, mert az igazán
gonosz ember ritkán hiú. Félreismert fölsőbbségüknek e magukra hagyott
urait gyakran annyira meg tudja rázni az, ha valaki idegen váratlanul
elhiszi jelentőségüket, hogy ha egyszer nem vonják kétségbe
nagyszerűségüket, keserves panaszra fakadnak.
Bár tudtam ezt, mégis elhatároztam, hogy olyan komolyan fogom venni
Samaji királyát, mint ha Maisur maharadzsája volna; a kis ajándék, amit
neki küldhettem volna, aligha tett volna reá nagy hatást, mert ezek az
elfeledett fejedelmek gyakran még elég vagyonosak, hogy ellássák magukat
mindazzal a megszerezhető haszontalansággal, amelyet nyugatról hoz a
kereskedelem. Ezért elhatároztam, hogy előbb megismerkedem vele és Pasát
elküldtem az öreg asszonnyal, kérjen számomra kihallgatást és engedelmet
arra, hogy holnapig az ő trónja közelében üthessem föl sátramat. Pasa,
mint mindig komolyan és anélkül, hogy elárulta volna, mit tart a
tervemről, útnak indult, az öreg asszony megelégedetten fecsegett és
hozzája csatlakozott különös ugrásokkal, amelyek inkább erőt árultak el,
mint méltóságot és amelyek bizonyára igen kellemetlenül érintették
zsákmányul ejtett békáját. Panja ellenben tiltakozott:
– Így nem szabad királlyal bánnod, Sahib, – mondta elgondolkozva és
nyugodtan.
Igazán aggódni látszott és mindent mást inkább vártam volna, mint azt,
amit mondott:
– Fönn fog kuporogni a sánta elefántján és úgy fog onnan lenézni reád,
mint egy koldusra. De ha megengedted volna neki, hogy téged
megláthasson, akkor elküldte volna érted az elefántját és a földre
vetette volna magát, amikor székhelyére bevonultál volna.
– Panja, én nem azt akarom, hogy a király lásson engemet, hanem én
szeretném őt látni és pedig úgy, ahogyan ő látszani akar és ahogyan élni
szokott. Azt gondolod, hogy az ember meghajlott gerince mulatságosabb,
mint fölemelt feje?
– Ez a baj, – mondta Panja, – nem törődsz a méltóságoddal. Úgy
vonulhatnál keresztül a dzsungelen, mint egy fejedelem és úgy jösz, mint
a vándorló szerzetes, akinek mindenütt kérnie kell. Nehéz ilyen urat
szolgálni. Ez igazán nekünk való király lett volna. Más királynál, aki
még hatalmas és gazdag, úgy sem tehettél volna egyebet.
Elbúsúlva leguggolt az egyik csomagra és a hangyákat figyelte, amelyek
hatalmukba akarták őt keríteni. Igazában nem így gondolta és könnyen meg
lehetett volna győzni az ellenkezőről, csak az én tekintélyemet emelni,
a magáét pedig fitogtatni akarta és mert tudtam, hogy az utóbbira
bizonyára talál még alkalmat, magára hagytam a bánatával.
Fájdalma még egyszer utat tört magának:
– Azt hiszed Sahib, hogy szegénynek vagy tehetetlennek tartalak? Mindent
tudok. De mit ér az aranyhimzésű ruha, ha megfordítva veszi föl és
gombolja be az ember? Aki becsületes, az megmutatja hogy kicsoda.
– Panja, nagyon meleg van a beszélgetésre, pihenjünk kicsit addig, míg a
király jön.
– Nem, beszélned kell!
Mert hallgattam, a lábával dobogott. Haragosan kérdezte:
– Azt hiszed, boldoggá tesz, ha én maradok fölül?
– Én is így vagyok vele, – feleltem – és így van azzal az aranyhimzésű
ruhával is, amelyről beszéltél.
Erélyesen rázta a fejét.
– Nem lehet úgy, mert én a szolgád vagyok, te ellenben az úr vagy és
neked kell fölül maradnod. Ha a király szolgája lennél, bántana az, ha
hallgat, amikor pedig érzed, hogy alapjában véve mégis igaza van. Ott
hagyod és elmégy. De én nem mehetek el.
– Abban a birodalomban, amely nekem tetszik, nincs úr és nincs szolga,
Panja, csak élő lények vannak és minden élőnek célja a szabadság. Aki
azonban igazi szabadságra vágyódik, nem irányozza a szemét másra, hanem
legelőször magamagát vizsgálja meg. Ilyen módon senkinek sem kell
aggódnia a maga igazáért, mindenki megkapja a maga részét, ha mindenki
fölismeri és megőrzi a maga részét.
– Ha a te Istened erre tanít téged, – mondta Panja, – akkor nem ismeri a
világot és nem tudja, hogyan folynak benne a dolgok.
– Talán nem tudja, milyen a világ, de tudja, milyennek kellene lennie.
– Hát akkor mondd meg, mit nevezel te szabadságnak? Hogyan értselek meg?
– A szabadság azzal a fölismeréssel és akarattal kezdődik, hogy az ember
többé nem aszerint irányítja cselekedetét, hogy miként érint vele
másokat, hanem aszerint, hogy mit okoz vele magának vagy mit hagy abba a
maga kedvéért. Tegyük föl, hogy megversz egy embert vagy egy állatot,
ami néha szükséges. Te és az idegen lény, eközben mindketten érezni
fogtok valamit. Hogy mit érez a másik, azzal mindaddig nem fogsz
törődni, míg meg nem tanulod, hogy megfigyeld, mi megy végbe eközben a
te lelkedben. Erre ügyelni és cselekedetünket eszerint irányítani, ez az
első lépés a szabadság felé.
– És az utolsó? – kérdezte Panja.
– Az utolsó az az akarat, hogy szíved minden rosszakaratát szeretetté
változtasd.
– Én nem tudom, mi a jó és mi a rossz. Erről minden embernek más a
véleménye. A brahminok másként gondolják, mint én, te másként gondolod,
mint a fakirok, akik a hegyek közül jönnek le, ha meg éppen
misszionáriussal találkozol, az úgy gondolja a dolgot, hogy égnek áll
tőle a hajad.
– Ez nem igaz, hiszen tudod, mi a rossz és csak magadra nézve kell
tudnod. Nem a te föladatod, hogy elejét vedd annak a rossznak, ami mások
részéről száll szembe veled. De magadra nézve tudni fogod.
– Jól van Sahib, de ha nem tudok szeretni?
– Akkor Panja, veszve vagy, mert nincs Isten, hogy hozzá tudna segíteni
a szabadsághoz, se az enyém, se a tiéd, se senkié. Ezek az emberek
igazán szegények és el vannak veszve.
Úgy látszott, hogy Panja beérte a szerény elmélkedésnek ezzel az
eredményével, magában mosolygott, mintha a dolgok ilyetén állásával nem
járna éppen rosszul. Azután azonban vakaródzni kezdett és a napfényen át
rápislogatva fölismertem, hogy erre az erőkifejtésre semmi külső oka nem
volt. Óvatosan ezt mondta:
– Amit a fejedben kigondolsz Sahib, nem is hangzik rosszul, de ha kiadod
magadból és az ember érvényesíteni akarja, úgy jár, mint ha napsugarat
akarna eltenni éjjelre. A hiba ott van, hogy az élet mégis csak más.
– Sötét van Panja. Ez a különbség a szívünk és a kezünk közt, szívünkben
lehet fényt eltennünk és megőriznünk.
Ha a faluból ide szolgáló út végén nem jelent volna meg kis vadaknak
tipegő serege, akkor Panja bizonyára kigondolt volna még valami
ellenvetést, mindenesetre felelet nélkül is igaza volt neki annyiban,
amennyiben az élet megfogható tényei bizonyultak erősebbeknek. Talán
husz vagy harminc hindu gyerek a szűk úton bizonyos távolságban azon
mesterkedett, hogy mindig egyik a másik elé kerülhessen, mert
mindeniknek az volt a szándéka, hogy a legjobban bámulhasson. Ennek a
törekvésnek az lett az eredméye, hogy az élénk csapat egyre közeledett,
míg végre a legerősebb fiúk voltak elől és lábukat nekifeszítették a
földnek, hogy hozzánk még közelebb ne lökjék őket. Néhányan a borsindák
közé másztak és barna holdvilágarcuknak fekete szeme a zöld leveleken át
bámult bennünket.
– Öreg asszony fejében olyan az üzenet, mint a rizs a nagy szitában, –
mondta Panja és nevetett.
– Fiatal nem állt rendelkezésünkre, Panja.
Kiváncsian rám nézett és ezt mondta:
– Neked az mindegy, Sahib. Te annyit törődsz az én országom asszonyaival
mint én a te homlokod gondolataival.