ünnepiesebbek, mint nálunk Európában; kissé elszoktam attól, hogy
túlbecsüljem ama patetikus vasárnapi alakját, amely hazámban otthonos.
Az önkény kisértetének borzalmasságát még senki sem szüntette meg azzal,
hogy szentté avatta; a halálnak Európában szokásos, esetlenül romantikus
fölfogása bizonyára az egyház befolyásának következménye, amely a halál
lényét ezért ruházta föl akkora borzalmassággal, hogy ennek révén
szerezze meg tekintélyének egy részét. Oly nehézzé tették nekünk a
meghalás elképzelését, hogy igaz és igaztalan emberek nagy része a
legkellemesebben csalódni fog, amikor meghal.
A meghalás kötelesség, miként az élet is. Mindenki olyan könnyen vagy
olyan nehezen fog meghalni, mint ahogyan élt és aki értett az egyikhez,
a másikhoz is érteni fog. India emberei könnyebben, természetesebben és
bizonyos tekintetben kevesebb föltünéssel halnak meg, mint mi, ők az
istenségre bizzák a gondolkodást jövendő sorsukról és nehezen fogják
megérteni azt a gondolatot, hogy utolsó órájukban ők maguk felelősek a
rendezett eltávozásért. Az a fölfogás, amelyet keresztényinek mondanak,
nem is egyházunk ártatlan megalapítója meggyőződésének, mint inkább
gondozói számító okosságának szülöttje.
A nap lassan tovább haladt ragyogó útján és fényében változott a föld.
Köszöntenek-e reám még egyszer napok, amelyek a gondolatoknak és az
emlékezetnek szentelve, a sasok harci kiáltásától áthatva ekkora
csöndben telnek el? Mialatt lenéztem a vidékre, még egyszer átéltem nem
egy dolgot, amit láttam és tapasztaltam, amikor a lábamnál elterülő
földön áthaladtam. Északkelet felé kellett lennie Bitsapurnak, a régi
királyi városnak, amelynek romjai közül kiemelkedett a hatalmas félgömb,
amelyet egykoron egy mohammedán fejedelem építtetett magának és egészen
kiveretett arannyal. A fölkelő nap felé nyílt, amelynek fénye ezerszeres
ragyogással tört meg benne úgy, hogy káprázott a szem, ha belenézett. E
kupola szívében, a boltozatos aranytető alatt, volt a Maharadzsának és a
Maharadzsa Khunvarnak, a király fiának két trónszéke és a király a vad
fénycsillogásban, amely milliószorosan visszaverte a reggeli nap tüzét,
fogadta vendégeit. Hegyeinek drága vére és az új nap égi fénye a
pompáját szolgálta és birodalmának elfogódott barátai, akiket a napkelte
pillanatában vezettek trónusa elé, akkora fényből hallották meg a
fejedelem üdvözlő szavát, hogy le kellett a szemüket zárni és térdre
kényszerültek. Mintha egy mindenhatónak szolgált volna az ég és a föld,
hogy fönségességét megfoghatatlanná tegye. Amaz aranykupola és a
márvánnyal födött tér között, amelyre az idegeneket vezették, mélyebben
fekvő kert volt tele olyan viruló virággal, aminő illatra és pompára
csak a tropikus ég alatt nyilik és kelyhük illata összeolvadt a fénnyel.
A pompakedvelő király elesett egy erősebb király kezétől, aki északról
jött és elpusztította a várost. Kapui föl egészen a gömbölyü boltozatig
halottakkal voltak tele és a város elesett urának foga közül nem
lehetett kiszabadítani kardjának elefántcsont markolatát, amelyet még
széttépett testtel sem akart ellenségének átengedni. Elesett hiveinek
hegye alatt úgy akadtak rá és a monda szerint így is temették el a
hatalmas kupola alatt, amelyet, mint akkoriban minden fejedelem, még
életében építtetett magának.
A város ez óriási síremlékei még ma is kimagaslanak Bitsapur romjai
közül, nagyságuk és építésük módja moséra emlékeztet, néhányban még
istentiszteletet is tartanak vagy mint búcsújáró hely messzi vidékről
sok ezer mohammedán zarándokot csábít a nagy halott szent városába.
Ezekbe az épületekbe különös kőtömböket lát az ember beleillesztve,
amelyeknek eredetét máig sem tudták kideríteni; különösen sírkőnek
használtak itt-ott fekete, bazaltszerű szikladarabokat és a tudósok
ezeket csak úgy tudják maguknak megmagyarázni, hogy a meteorkövek közé
sorozzák őket. E kápolnák legnagyobbikát olyan kupola födi, amelynek
erkélyéről a szédülő szem csak akkorának látja maga alatt a két
sírkövet, mint a gyujtóskatulyát és a szem nem képes annak az embernek
az arcát fölismerni, aki vele szemben ugyanazon az erkélyen van,
ellenben megérthető a leghalkabb szó is, amelyet odaát a fal felé
suttognak, mert a kőépítmény köríve csodálatos módon megőrzi és tisztán
hallhatóan szétviszi a hangot. Azt beszélik, hogy a szultán ezen az úton
tette próbára minisztereinek engedelmességét, vendégeinek hűségét és
feleségeinek vonzalmát, akik közül az egyiket vagy másikat bizalmasaival
az erkélyre vezetett és kihívó szavak után mintegy véletlenül eltávozott
tőlük, hogy azután gondolatukat szóról-szóra kilesse az árulóként
beszélő körívben. E csoda félénk tiszteletében még ma is reszket a nép,
ha a halott titokzatos hatalmára gondol.
E dómok egyikében, csaknem a legnagyobban a megszokott két sírkő
helyett, amely a király és királyné testét födi és az épület egyedüli
tartalma, három sírkövet láttam és megtudtam a történetét ennek a
kivételes esetnek, amikor is a király kedvesét a király és törvényes
felesége, a trónörökös anyja mellé temették. Ez sohasem szokott
megtörténni, mert csak az a kegyelt nő, aki a trónörököst szülte, pihen
halálában a szultán mellett, többi felesége pedig és ezeknek gyermekei,
bármennyire érvényesítették is életükben hatalmukat és befolyásukat vagy
bármennyire is visszaéltek vele, jogtalanok maradtak. De a történet
szerint a király nagyon szerette öreg korának e fiatal szerelmét és
egyszer, amikor hadjáratból tért haza, a háttérbe szorultak
cselszövényükkel bizalmatlanságot keltettek a szívében hűsége iránt.
A király kedvese ártatlanságát hangoztatta, de a hamis bizonyitékok jobb
hite ellenére meggyőzték a királyt. De mert még ingadozott, hogy kinek
higyjen, elhatározta, hogy istenítélettel győződik meg a fiatalasszony
bűnösségéről vagy ártatlanságáról. Fölment vele a magas erkélyre,
amelynek alacsony kőkorlátján kihajolva a padló nagy kőkockáit akkorának
látja a szem, mint a sakktábla mintáját és megparancsolta az asszonynak,
hogy ugorjék le. Ugrása közben a levegő belekapaszkodott a ruhájába és
sértetlenül jutott le a mélységbe, onnan fölköszönt urának, aki nem
bízott benne és egy kis tőrrel, amely még ma is szíve táján van, megölte
magát. A nép «az idegen» nevet adta neki és titkolt borzadással
emlékszik meg sírkövéről. Ennek magyarázata talán az, hogy önkéntes
halála, igazának bebizonyulása után, a keleti világfölfogásnak
csodálatos és megmagyarázhatatlan.
A király búskomor lett és bűnbánata gyakran nagy kegyetlenséggé fajult,
bosszúvágya rettenetes volt és csak a halál csillapította. Azt beszélik,
hogy ama naptól kezdve, hogy a rágalmazók irtózatos halált haltak, görbe
kardjának élességét minden reggel annak a rabszolgának meztelen hátán
próbálta ki, aki a lovának kengyelét tartotta oda neki. Képe, amelyet a
város kereskedői vízfestésű művészies tarka másolatban árusítanak, magas
bársonypárnán ülve ábrázolja őt, kardja a térdén, szeme a vörös,
drágakővel ékesített turbán alól mereven és hidegen néz a távolba.
Nagyon különös, hogy azt terjeszti róla a hír, hogy bár népével sohasem
érintkezett és iszonyat fogta el azt, aki meglátta és országában
egyetlen leány sem volt előtte biztosságban, mégis úgy szerették, mint
sem előtte, sem utána egyetlen fejedelmet sem. Katonái a halálba mentek
érte, mintha haláluk, ha az ő akaratára történik, örök időkre föloldozná
a lelküket és ellenfeleivel a nép dühe végzett. Ez új bizonyiték arra,
mily kevés köze van valamely uralkodó fejedelem jó tulajdonságainak a
népszerúségéhez és nincs nagyobb tévedés, mint az, hogy az alattvalók
szeretete együtt jár az uralkodó megközelíthetőségével.
Bitsapur, amikor én láttam, tele volt halottakkal. Lóháton érkeztünk oda
kora reggel és nem tudtuk, hogy a városban borzalmas pestis pusztít. A
város kapujának közelében kisérőm a város körül levő, sátrakkal födött
dombokra mutatva azt ajánlotta, hogy forduljunk vissza, de ezt nem
tehettük meg, mert nem volt sem vizünk, sem élelmünk.
A dombokon levő táborok azt hirdették, hogy a lakósság elmenekült a
városból és a pompás romok területén csak halottakat találtunk. Amikor
az enyészetnek első, undorítóan édes szaga megcsapta az orrunkat,
reszketni kezdtek a lovaink és minden utcaszögleten undorító lármával
dögkeselyük egész felhője emelkedett lomhán a magasba. A halottak a
nyitott ajtókban és az utcákon feküdtek, üres szemüregekből és
megfeketedett arcokból vigyorgott reánk a halál és állataink patkója
beleakadt az emberi belek rothadó tömlőibe, amelyeket a keselyük
messzire szétvonszoltak.
A márvány visszaverte a kegyetlen nap fényét, amelynek csöndes szerelmi
dühét szellőcske sem mozgatta, néhány magárahagyott kecske ténfergett a
halál rettenetes kietlenségében és a mult gigászi pompájában. A pestist
éhinség előzte meg. Ma is látom még a sovány, sötét emberi testeket, az
enyészet mérgétől megfeketedve, fehér falakhoz támaszkodva, kőlépcsőkön
vagy a vöröses földön egymásra hányva. Két összeölelkezett gyermek
mintha egy templom tavának szélén elaludt volna, kedves testüknek
helyzete nem árult el sem félelmet, sem fájdalmat, de a szemük hiányzott
és egy szürke keselyű szorgalmas, jókedvű buzgalommal vagdalkozott
csőrével a homlok alatt úgy, hogy a kis fejecskék ide-oda mozogtak.
Közeledtemre a madár fölemelte keménycsőrű kopasz fejét és sárga
szemével haramia módjára nézett reám, mintha csodálkoznék, hogy
talponálló, élő ember lép az ő halotti birodalmába.
Amikor a nap lenyugodott és utolsó sugara violaszínű nedves páraként
eloszlott a messzi vizen, Panja sziklánk alatt, amely két oldalról
védett bennünket, a hegytetőn kis tüzet rakott. Takarékoskodnunk kellett
a tüzelőszerrel. A legnagyobb részét útközben gyűjtötte össze Panja és
cipelte föl magasan levő tanyánkig.
Halottian csöndes volt az éjszaka, az egész világ kihaltnak látszott,
csak néhány nagy éjjeli pillangó kereste föl a tüzemet és suhogásuk ott
reszketett a levegőben, míg Panja hortyogása be nem töltötte. Nagy
messzeségből a hiéna hangját és a sakál gyönge ugatását hallottam. A
csillag világa halvány gőzben fénytelenül merült el a mélyben, de a
hegycsúcsok és csipkék fölött, égi szabadságának isteni mámorában
keményen és élesen csillámlott a láng. A keskeny holdat csak éjfél felé
várhattuk.
Hogy a napkeltét el ne mulasszam, csak igen rövid ideig aludtam és a
magányos virrasztás órái a magasban, a kékezüstös trópusi éjben örök
tulajdonom, emlékem ünnepi ruhája maradt, amelyet lelkem sohasem fog
levetni. Ebben a bűvös köpenyben elfeledi a lélek a kis mindennapi élet
kellemetlenségeit, ebben a lepelben könnyen veszi az életet és a halált
és ez közelebb hozza a végtelenség gondolatát, mint ahogyan a térdeplő
ember közelebb látja magát a víz tükrében.
Azon az éjjelen elfeledtem, hogy a földön emberek laknak és láttam, hogy
mi, ennek az évszázadnak emberei nagyon is ehhez tartjuk magunkat. Az
érintkezést a természettel csak a menekülés az emberek elől és
életviszonyaink teszik lehetővé és csak rövid ideig lehet részünk abban,
ami kezdettől fogva tulajdonunknak rendeltetett. Az új világ sátánja
túlbőven kárpótol bennünket régi jogaink elvesztéseért és mégis csak mi
leszünk végül a megcsalódottak, mert elvesztjük a legjobbat, azt ami
megadja gondolkodásunk nyugodtságát, a jó gondolat nyugalmát és a magunk
fölismerésének békéjét.
KILENCEDIK FEJEZET. Az állat uralma.
Végtelen bágyadtság terjengett a levegőben. Már második reggel voltunk
úton, hogy Mangaloreba jussunk és irtózatos sziklahasadékok közt a
dzsungelerdőség végső nyulványai fogadtak be bennünket.
A hegyek közül csak lassan szállhattunk le a parthoz, mert nem
gyalogolhattunk többet, mint napkelte előtt egy órát és még utána két
vagy három órát. Néha este is elindultunk, de csak kis utat tettünk meg,
mert az estét megelőző hüvösebb órát az éjjeli szállás fárasztó és
körülményes előkészítésével kellett eltöltenünk.
Fájó nyughatatlanság és tompa nyomás a mellemben csaknem lehetetlenné
tette számomra a továbbutazást. Azt hittem, hogy elfúl a lélekzetem és
úgy éreztem, mintha vérem szétrepesztené ereit, mint az erjedő bor az
edényét. Bódulat fogott el, amely nem hasonlított semmiféle mámorhoz és
nem értettem, hogyan élhettem hónapokon át ebben a forró gőzben, de
persze nem vettem figyelembe, hogy az idő előre haladt és a forróság
tetőpontját érte el. Vadállatként megrohant a visszaemlékezés az
elszenvedett lázra; jobban féltem tőle, mint az éhes fenevadaktól,
amelyek nem tágítottak mellőlünk és mint a mérges kígyóktól, amelyeknek
harapása ebben az időszakban a legveszedelmesebb és szinte azonnal öl.
Mintha az egész őserdőt ez a méreg hatotta volna át és teremtményeinek
bágyadtsága átragadt az emberre, be egészen a szívkamráig. Nem egyszer
parancsolóan kivántam, hogy menjünk vissza a hegyek közé, de Panja és
Pasa, akiknek már alig volt ellenvetésük, sztoikus nyugalommal azt
tették, amit ők találtak helyesnek és a természet fenyegetődző eseményei
közt talán nem is tehettek mást.
Nem érdekelt a pompás vidék, amelyen áthaladtunk; az egyedüli reménység,
amely nem engedett összeroskadnom, az volt, hogy a tengerre gondoltam és
a halálos veszedelem ellenére, titkos egyetértésben a természet epekedő
teremtményeivel, gyakran esőért fohászkodtam az éghez. Növelte a bajt,
hogy a térképen már nem tudtam biztossággal tájékozódni,
határozottsággal már alig ismertem mást, mint az égtájakat és egészen rá
kellett magamat bíznom Panjára, akinek itéletét annál könnyelműbbnek
láttam, minél inkább vigasztalt hamis igéretekkel. Az irányt is gyakran
változtatnunk kellett, mert leküzdhetetlen akadályok tornyosultak elénk
úgy, hogy sokszor alig tudtuk, mekkora utat tettünk már meg bizonytalan
célunk felé. Egyszer az ennivaló hiányzott, máskor a víz és hogy
keserves szükséget nem szenvedtünk, csak annak köszönhettük, hogy Panja
alaposan ismerte az erdő sokféle gyümölcsét. Néha a kinzó éhség ellenére
sem volt elég energiám arra, hogy a puskával kissé körülnézzek és
akárhányszor egy kókuszdió teje vagy egy ananász volt egésznapi élelmem.
E napok sok nélkülözéséből és szenvedéséből megmaradt egy benyomásom,
amely mélyen bevésődött a lelkembe és amelynek erőm utolsó megfeszítését
köszönhettem. Kora reggel, még napkelte előtt egy szakadék szűk
sziklatorkához érkeztünk, amely nemsokára hatalmasan kitárult a szemünk
előtt. A holdvilág és az ébredező reggeli fény küzdelmének az a különös
és megható szürkülete terjengett még, aminőt az uralomért folyó harc e
magikus fényében csak a trópusokban láttam. A nyugati országokban az
éjjel mintha kitérne a nappal elől, csillagai jóval mielőtt a nap a
szemhatáron fölbukkan, szeliden elhalványodnak és a félénk reggeli hold,
amely hébe-hóba még látható, úgy hat, mint kialvó emlékezés az éjjelre.
Indiában azonban az éjjel világossága a beköszöntő napnak fényességével
szenvedélyes harcba keveredik, amely annál erősebben hat a lélekre,
minél hatalmasabb és állhatatosabb a fényvilágok csöndje.
Körülöttünk fölébredtek az első állati hangok, de semmi sem mozdult.
Mélyen a völgyben voltunk és szikláról-sziklára másztunk és ugráltunk
egymástól nagy távolságban lefelé, ledölt fatörzseken és mocsaras
lyukakon át, amelyekben valami hegyi patak maradványai rothadtak.
Nemsokára bambuszfalak tárultak elénk és rövid ideig áttekinthettem az
irtózatos szakadékot. Jobbra és balra csaknem merőlegesen leszakadó
sárgás sziklafalak emelkedtek minden növényzet nélkül. A távolban
eltértek egymástól és megmutatták a gőzölgő, szürkésen csillámló
messziséget. A dzsungel olyannak látszott, mint egy barna falú óriási
terem sarkában elterülő vastag, zöld takaró és fölötte a reggeli ég
tiszta volt, mint az üveg.
A két meredek sziklafal közül a nyugatra eső a közepéig mintha
sötétvörös festékkel lett volna befestve, szemben a holdfény zöldesen
csillámlott. Mélyen elmerültem a látvány bámulásába. Abban a reményben,
hogy utunk legnehezebb részén már túl vagyunk, mintha csöndes, hüvösebb
szél jótéteményét éreztem volna és szemem elragadtatással nézte a
reggeli fénynek a sziklafalon pompázó arany tüzét.
E fal félmagasságában, ott körülbelül, ahol a napfény ketté osztotta,
vízszintesen kivájt út, amelyet valami régi tenger határának lehetett
gondolni, haladt végig a kőzetben. Olyannak látszott, mint egy tetővel
ellátott út és nagy része talán járható is volt, félkupolaszerű
barlangok előtt nyúlt el és néhány törpe pálmának meg áloe cserjének
adott támasztékot. A legnagyobb barlang előtt kis sziklasík terült el,
nem nagyobb akkora területnél, amekkorát egy vén hársfa déli árnyéka
beföd és e sziklasík szélén feküdt valami. Világosan emlékezem, hogy még
mielőtt a szememet fogva tartó benyomás tudatossá vált volna bennem, még
mielőtt azon töprengtem volna, mi lehet az a sárgás csöndes valami,
sejtéssel teli tisztelettel egy tudatalatti érzés fogott el. De azután
hirtelen, mintha hangos kiáltással világosított volna föl valaki,
rájöttem és pedig anélkül, hogy az alakot és a színt valójában
fölismertem volna: a tigris.
Ez volt az egyedüli eset, hogy Indiában szabadon élő tigrist láttam. Egy
fatörzshöz támaszkodtam, lehunytam a szememet és ismét kinyitottam és
úgy tekintettem föl, mint az az ember, aki azt hiszi, hogy megcsalta a
szeme. Sohasem fogom elfeledni a világosbarna sziklafalat, a reggeli
fényben úszó kőkupolát és előtte a kőmenyezett védelmében,
márványtalapzaton mint trónuson a tigris pihenő Szfinx-alakját. A
távolság és a sziklafal magassága kicsinek mutatta, de világosan
megkülönböztettem bundájának rajzát és láttam egymás mellett pihenni
talpait az ijesztő fej alatt, amely mintha faragva lett volna, a hát
karcsú vonalának és a széles tarkónak mozdulatlan befejezője volt és
amelynek szeme a messzeségbe nézett. Páratlan fönségesség áradt ki a
természet ez izzó emlékjeléből.
Szomorúság fogott el, amelyet sohasem fogok egészen megérteni, de tudom,
hogy a kezem ökölbe szorult és reszketett. Most kerített először
hatalmába az egiptomi Szfinxnek, e leghatalmasabb kőemléknek szépsége és
nagysága, amihez foghatót az emberi szellem és fölismerés soha sem
alkotott. Ez az alak az istenség, a természet és az ember fogalmát
sokféle ellentmondásukkal egyetlen remekműben egyesíti, amely a
kérlelhetetlent kedvesen összeköti a reménnyel, az uralkodni vágyást a
bájjal, a veszedelmet az örömmel és az istenséget a játékkal. És nem
csupán a távolság következtében, amely köztünk és e mű közt van, hanem
magában véve és a mult és a jövő minden idejében a Szfinx a történelem
leghatalmasabb emléke, ama történelemé, amely a nagyvonalú fejlődés
tudatában nem emlékszik meg apró részletekről és eseményekről és csak
fönséges emlékjelekkel méri az évezredeket, amelyek elmulása alatt
változatlan érveréssel dobog tovább az emberi szív.
Egy nagy pihenő macska alakja a napon, magasan fönn a sziklák
szabadságában, a dzsungel sokféle kis teremtményének nyugtalanul erjedő
ágya fölött, a változó időkön át visszavitte gondolataimat az emberi
visszaemlékezés ama legrégibb kövéhez. És magánosságában úgy tűnt föl
nekem a pompás állat, mint egy letűnt idő kései utódja, amelynek erős
nemzetsége szomorúan búcsúzik már az emberek földjétől, akik elől sok,
régen elfeledett lénnyel együtt tágítania kellett.
De itt még az ő uralmának birodalma terült el. Kőtrónusa csillogott a
reggeli napban és mélyen lenn e királyi nyugalom alatt az ébredő őserdő
megborzongott e fönségesség láttára. Lenn a védő zöldben szegényen,
fáradtan és védtelenül cammogott néhány emberke és köztük én, akit
megtűrt és megfélemlített az állat uralma.
Este, amikor a sátorban aludni próbáltam, az égnek a fákon át
bekandikáló részén vöröses fényt vettem észre, amely nem származhatott a
mi tüzünktől. Kimentem és amennyire lehetett, megvizsgáltam a környéket.
A hold csak reggel felé kelt föl; láttam, hogy az egész éj izzik és
fölébresztettem Panját.
– A pusztaságok égnek, – mondta, miután körülnézett és a levegőt
beszívta az orrán, de a szélmentes éjjel nem hozta égés szagát hozzánk.
– A hegyek égnek, – ismételte álomittasan, – ezer állat meghal, köztük a
kártékonyak. A hegyi malabárok meggyujtják a maradékot, amit a nap
meghagyott; gyakran támad tűz úgy, hogy senkisem tudja, ki rakta.
Az izzó fény erősödött és izgató, halvány világosságot terjesztett az
éjjeli erdőben, az állatok hangja ritkábban és megtompulva hallatszott,
mintha félve tisztelnék a künn pusztító elemet.
– A tűz nem ordít, – mondta Panja és hallgatódzott, – csöndben oson
végig a magaslatokon.
Megint lefeküdt aludni, nem fenyegetett bennünket veszedelem, de engem
elkerült az álom, amelyet még az imént kerestem, de nem bíztam abban,
hogy meg is találom. Képzeletben láttam, mint repdesnek a kék éjszakában
a végtelen szürkészöld halmokon végig a vörös, lobogó tűzzászlók és
mintha hallottam volna hangját a menekülő és futásában utólért
állatseregnek, amely a hegyek birtokáért folyó viszálykodásban, a
szüntelen harc helyén az ember áldozata lett. Reggel felé a füstön át
fényleni fog a hold, míg a nap a hegyek aranyos taraját meg nem gyujtja
a mozgalmas kép fölött; ott fönn minden csöndes volt, ott már régen
lezajlott az örökös harc.
A szakadékban egy bagoly huhogott, egyszer elfojtott aggodalomban az
életért, másszor szerelmi kínban, nagy időközökben mély hangokat
hallatott. Amikor a vörös fény erősödött, elhallgatott, a sziklahasadék
elnémult, a sötét falak a vöröses ködben megint elárvultak és a
magárahagyott éjjel izzó fátyolban tovább vonult.
Az elvirágzott erdő tunya bujaságában hangtalan nyugtalanság rejtőzött
és az elporladtak lelkei a multból átjöttek hozzám emlékezetem
birodalmába és beszélni kezdtek velem. Mindenféle túléber érzékek
feküdtek betegen, lyukakból, üregekből és zöld mélységekből telhetetlen
vágy és ingerült lankadtság álarca meresztette egymásra a szemét, a
merev bambuszban a szél aludt odaroskadva, mint a mérges gázoktól
elbódult pillangó. A föld türelmetlensége, az édeskés megfulás undorító
határán, átragadt az élő lények vérére, de már nem segített semmi, nem a
kiáltozás és a panasz sem, sem a vígasz és a düh sem. Csak a vízben vagy
a tűzben volt a szabadulás. Nem az imént mondotta Panja, hogy a
pusztaság magától gyullad meg?
Az eleven csöndben minden fáradtan panaszkodott, a madár, az erdei állat
vagy a lezuhanó fa, amely sóhajtva dőlt születésének posványos ágyába.
Hallgattam a pusztulás hörgő suttogását, amellyel az elmerültek hangjai
elfeledett birodalmukba vezették vissza akarattalan gondolataimat. Zöld
szemével gonoszul megint kacérkodni kezdett velem a láz és úgy éreztem,
hogy körülölel a halál, amelynek menthetetlenül ki vagyok szolgáltatva.
Az elhagyatottság csodálatosan süket zürzavarában éreztem, hogy a
meghalást még nem tanultam meg, tettekre, harcra és erőfeszítésre
vágytam vágyakozva és legnagyobb aggodalmam az emlékezés volt a vér
lassú, fojtogató elfonnyadására, amit körülöttem követeltek tőlem.
A magam életjogához szükséges bátorságot és erőt talán azért nem tudtam
már kifejteni, mert szemem nappal a dzsungel uralkodójának fönségét
látta? Az a szorultság, amelyben a természet volt és amelyet
óráról-órára hevesebben és egyre lesujtóbb erővel éreztem én is, sőt
amely teljes legyőzésemmel fenyegetődzött, gondolataim legmélyén
bűnösségem kínzó tudatát ébresztette föl. Van-e érző és megértő ember,
aki minden bajban nem magában keresi-e először a hibát? Azok a
felelősek, akik fölismerik a dolgokat, ők azok, akik igazán áldozatot
hoznak és akik kis dologért éppen úgy, mint nagyért vezekelnek. Nem
láttam-e megborzongva és nem ismertem-e föl hódolattal ez ország régi
uralkodói hatalmának gyászát és nagyságát a magam módján, mint valami
gyalázatos betolakodó és gőgösségem miatt nem voltam-e bűnös a
szívemben?