amelyiket meg akarsz kaparítani, ismer téged és nem bizalmatlan, akkor
könnyen elfoghatod, ha előbb alaposan megmutatod neki, hogyan kell a
hurokba bebujni. Ennek a mesterségnek csak az első felét tanulja meg és
ha gyorsan oda ugrasz, elfoghatod. De a balkézzel kell feléje nyulnod és
a jobban hirtelen tarkón kell ragadnod. Az öreg majom, ameddig reménye
van a menekülésre, harap. Később meggondolja a dolgot és lemond róla.
Ez nagyszerű gondolat volt. Másnap reggel fogtam egy erős kenderkötelet,
beolajoztam és amikor kínzóim fogadásomra összegyülekeztek, kezdtem
magamat mindenféle módon, majd a karomon, majd a nyakamon, fölkötni,
miközben főként Gong figyelmét iparkodtam fölkelteni. Társai meghökkenve
visszavonultak, mert cselekedetem idegen volt nekik, de Gong
elgondolkozva végig nézte, mit művelek és nagyon elkomolyodott. Amikor
azt hittem, hogy már eléggé hatott a példám, amennyire kellett
kitágítottam a hurkot, visszavonultam és bizonyos távolságban
leheveredtem a fűre, hogy teljes nyugalomban megvárjam elégtételemet.
De Gong nyugodtan ülve maradt az ágán és szemöldökét fölhúzva majd a
hurkot nézte, majd engemet. Azután gonosz pofát vágott, fejével felém
bökött, megvetően ezt mondta: «ostoba sors» és elfordult, hogy a tájékot
szemlélje.
Ekkor mögöttem Panját nevetni hallottam és elhatároztam, hogy azonnal
megölöm.
– Sahib, ez a majom ismeri a hurkot és ismeri az embereket is, azért
jött akkor annyira közel.
– Miért nevetsz? – kiáltottam. – Ki engedte meg, hogy nevess?
– Muszáj, – mondta Panja.
Beláttam, hogy igaza van és vele nevettem.
Alattam a dzsungel zöld vadonja gözölgött a reggeli napon és gyakran
délig el volt fátyolozva. Most hogy a tiszta hegyi levegő hüvösen
lengedezett homlokom körül, nehezen tudtam megérteni, hogyan tarthattam
ki odalenn oly sokáig. A párduc a kiszáradt dombvidékről éhségtől
hozzánk kergetve, éjjel néha házunk verandájára is ellátogatott. A
kiégett síkságról a vad visszahuzódott a dzsungelbe és ha néha délután
az erdős helyekről puskámmal a kopasz hegyek közé mentem, sakálon kivül
nemsokára már csak hiénával találkoztam. De az állatok mindig bizonyos
távolságra egymástól és lőtávolságon kivül surrantak el a szemhatáron. A
szürkésbarna sakál, amely olyan színű volt mint a talaj, gyakran
ingerelt lövésre, de alighogy megláttam kedves fejecskéjét és fölálló
fülét, a föld mintha már megint elnyelte volna.
Kevéssel elutazásunk előtt lőttem első párducomat. Egy tiszta
holdvilágos éjjelen Panja betoppant a szobámba és szólított. Mögötte a
holdfényben Pasa állott nyugodtan és mereven, alulról kissé
megvilágította a tűz, amely csak gyöngén égett az előtéren.
– Sahib, – szólt Panja, – a párduc olyan éhes, hogy tüzet fal, nem
tudjuk elkergetni és nem tudunk aludni.
Kapóra jött nekem ez a hír, fogtam a puskámat és megparancsoltam
Panjának, hogy oltsa el a tüzet. A teherhordók úton voltak a lapályon,
hogy rizst és baromfit vásároljanak és másnap este előtt nem vártuk őket
vissza. Mindkét csövet golyóra töltöttem és magam mellé tettem
revolveremet. Az ablakon nem volt üveg, csak vastag fapálcákkal volt
ellátva, amelyeket Panja részben megújított, de azért energikus
támadásnak semmiképpen sem tudtak volna ellenállni. Árnyékba állottam és
vártunk.
Pasa az egyik kuckóban lefeküdt és nemsokára hortyogását hallottam;
Panja ellenben, miután tábori fölszerelésünk leghosszabb késével és egy
fejszével fegyverezte föl magát, szorosan mellettem maradt. Meglóbálta a
fejszét mint valami indiánus törzsfő és izgatottságában vigyorgott,
azután olyan csalódásig hűen kezdte utánozni a kecske mekegését, hogy
most először eszméltem rá teljes világossággal, hogy itt a nagy
ragadozót vártuk.
Eltelt talán egy óra és már veszteni kezdtem a türelmemet, amikor az
ablakdeszka tulsó oldalán eltűnt szemem elől a hold fénye. Eleinte
mindenre gondoltam, csak éppen a párducra nem, annál kevésbbé, mert
semmi sem mozdult, mivel az állat utolsó lépésekor valószínűleg
megneszelt bennünket. És most közvetetlenül magam előtt láttam a nagy
macskát, alacsonyabb volt ugyan, mint ahogyan elképzeltem és
csodálatosan színtelen, de tisztán megkülönböztettem szép hátvonalának
hajlékony élénkségét és a pompás macskafejet, amely félig nyitott
torokkal felém fordult. Ebben a pillanatban a hátrahúzott ajakból zaj
hallatszott, amely megfagyasztotta a véremet, túlhangos prüszkölő
hortyogás volt és benne annyi düh és aggodalom, hogy megbénított minden
akaratot. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban az állatkertben hallottam
ezt a rút és mégis annyira lenyügöző prüszkölést a tigris ketrecénél, ha
az ápoló közel ért a rácshoz. Igaz, hogy ebben a pillanatban engemet is
rács választott el a ragadozótól, de e hang haragja oly közvetetlen
közelség elgondolását ébresztette föl, hogy a legerősebb vasrudakban sem
bíztam volna.
Nem emlékszem már, készenlétben tartottam-e a puskát vagy csak akkor
kaptam föl, bizonyos, hogy a golyóm hatásában való mindennemű bizalom
nélkül céloztam az állat szeme közé, amit tisztán láttam és inkább karom
ama természetes képességében bízva, hogy a csőnek megadja a szükséges
irányt, mint az irányzékben, valószínűleg nagyon is gyorsan kilőttem
mindkét golyót.
Zajt hallottam a földön, mintha az állat ebben a pillanatban a
háztetőről leugrott volna elém, mindjárt utána talpának irtózatos
csapása, mint a gyujtószálat, összetörte az egyik ablakrudat. Azután
csönd lett és üresség, hallottuk a lövések visszhangját a hegyekből,
ugatva ugrottak szikláról-sziklára, végigdördültek a völgyeken és végül
messzi a holdas éjszakában mint menekülő útján két üldözött, panaszkodó
testvér lassan elhallgattak.
Az első világos érzés, amely magamhoz térített, az volt, hogy fájt a
kezem, amellyel úgy megszorítottam a revolvert, mintha egész testemmel
rajta csüggnék. Nem emlékeztem már arra, hogy mikor nyúltam hozzá, de
most megkönnyebbülve eleresztettem, hogy egész testem, mint a fagyban,
reszketett. Később Kanaraban és Maisorban rizsföldön, fán lesben feküdve
és sziklahasadékban leterítettem még néhány párducot, de sokkal nagyobb
veszedelemben sem rázott még megközelítőleg sem ennyire a rémület és a
tehetetlenség láza. Az elégtelen védelem gyakran jóval aggasztóbb, mint
a korlátlan veszedelem teljes bizonyossága és nem csak akkor, ha
párducról van szó. Talán számításba kell venni azt, hogy valóban
lenyügözi az embert, amikor hirtelen először kerül szemtől-szembe ezzel
a nagy macskával, amelynek jöttét titokzatos éjjeli sötétségből
hónapokon át éreztük és amelyből a képzelet szüntelen munkája sokkal
gonoszabb mesebeli lényt teremtett, mint aminő a párduc a valóságban.
Alapjában véve nagyon ijedős és embert csaknem sohasem támad meg, de még
gyermeket sem, ha erre nem kényszeríti a legnagyobb éhség vagy a
hajtóvadászat veszedelme. Ha jóllakott, mindig kikerüli a találkozást az
emberrel és nem gyilkol többet, csak amennyi létének föntartásához
szükséges. Valamennyi pásztor, aki Malabarban tigrisről vagy párducról
beszélt nekem, tapasztalásában megegyezett abban, hogy ezek a macskák
beérik azzal, amire szükségük van; a párduc rendes viszonyok közt egy
kecskét ragad el a nyájból, magával cipeli, jóllakik és zsákmányának
maradékát irigység nélkül átengedi a hiénának, amely csaknem mindig a
nyomában jár és amelyet csak akkor támad meg, ha arra a legvégsőbb éhség
kényszeríti.
A tigrisről sok ellenmondó történet járja, de valamennyit nagy
óvatossággal kell fogadni, mert a hinduk babonás félelme a tigristől
akkora, hogy alig akad köztük egy is, aki a tények és az allegorikus
koholmányok közt különbséget tudna tenni. A benszülöttek annyira
borzadnak a tigristől, hogy sok tartományban a gonosznak, a sátánnak e
ragadozó állat nevét adják, amit csak akkor értünk meg, ha ismerjük a
tigris fölsőbbségét az odavaló embereken, akik csaknem mindannyian
fegyvertelenek és lombsátraik nem adnak elegendő védelmet éjjeli támadás
ellen. Sok monda közül minden esetre igaz az, hogy az a tigris, amely
evett emberhúst, más táplálékkal már ritkán él és ezek az állatok
rendkivüli veszedelmére lehetnek az országnak.
A reggeli szürkületben az aloék közt megtaláltuk az elejtett párducot.
Haláltusájában köröskörül föltúrta és föltépte a földet, de most
nyugodtan, csaknem békésen feküdt a nagy állat, eltorzulás és a
halálküzdelem nyoma nélkül. Csak az egyik golyó útját találtam meg, a
fül mögött a nyakszirtbe hatolt és szétzúzta a gerincét. Szeme zárva
volt, ami nagy ritkaság elejtett állatnál és szép metszésű szája, mintha
az utolsó halálsóhaj mozgatná, fájdalmas és csaknem elérzékenyült
komolysággal kissé nyitva volt.
A tüskés áloecserjék kékeszöld levelei különös összhanggal,
idegenszerűen és egyszersmind ez ország sajátosságával meghitten és
szükségszerűen ütöttek el a bunda sárga színétől. Sohasem felejtem el
ezt a pillanatot, amely oly erővel vésődött a lelkembe, mintha ebben az
órában először értettem volna meg egész áhitattal India kimondhatatlan
fogalmát, amelyet egész teljességében és sajátosságában egyetlen festő
ecsetje és egyetlen költő szava sem tud elénk tárni.
Panja egész reggel szótlan volt, a hegyek egy hatalmas ura halt meg.
Egész nap különös gondolatok foglalkoztattak és néha úgy éreztem, mintha
gonosz és esztelen önkénykedés történt volna, mintha beleavatkoztam
volna a teremtés pompájába és változatosságába, amely a nagy macskák
kihalásával Indiában lassan legtökéletesebb alkotásaival lesz
szegényebb.
NYOLCADIK FEJEZET. A nap trónusán.
Éjjel, ha nem tudtam elaludni, mert a holdfény a halál örök hüvösségét
hirdető kisértetként végig lebegett az omladozó falakon, amelyek a
külvilág veszedelmei ellen védtek, gyakran föltámadt keblemben a vágy,
hogy följussak a magaslatokra, amelyeken reggel a fölkelő nap vörös
aranya fénylet. Arra vágytam, hogy abból a hüvös, magas nyugalomból
letekintsek a hegyeken túl levő indiai földre és a mérhetetlen dombos
messzeség láttára még egyszer vissza akartam gondolni azokra a napokra,
amelyeket átéltem, mielőtt Cannanoreba érkeztem.
Panja nagyot nézett, amikor új tervemmel előállottam. A vizes üstöt úgy
beleerőszakolta a tűzbe, hogy szerteröpültek a szikrák és egy ideig úgy
nézett reám, mint az az ember, aki mert teljesen reménytelennek látja,
hogy valakit valaha meggyőzhessen, a kétségbeesés szélén áll, de mégsem
tudja elrejteni azt a vágyát, hogy szeretne meggyőzni. Amikor ebben a
helyzetben láttam életmentőmet, e pillanatban azonban mégis inkább
vágytam a teára, mint arra, hogy megértsen engem, rövid időre egy
iskolai órára emlékeztem vissza, amelyben hasonló arckifejezésű férfi
föltette rólam, hogy olyan leszek mint Pythagoras, ha megértem őt. A
szánnivaló harag ott is növekedő tehetetlenség árjába fulladt és a szót
nem találó megvetés sokkal rosszabb sorsot jósolt nekem, mint amilyet a
tépelődésre hajló magára hagyott lélek elviselhet.
– Olyan vagy mint Stolzenburg tanár, – mondtam Panjának.
Azt tartom ugyanis, hogy jó emberrel szemben legjobb, ha nyiltan
kimondjuk a gonosz gondolatot, hogy így közös erővel kereshessünk utat a
kiegyezésre. Hiszen ha ezt már az iskolában is tudtam volna, akkor annyi
reggeli órámnak szigorú megkeserítőjével tíz és tizenegy óra közt talán
szintén lehetett volna beszélni.
Panja méltóságán alulinak tartotta, hogy hasonlatom jelentőségét
kutassa. Egy idő mulva lemondóan így szólt:
– Nos, egészen mindegy Sahib, hogy itt vagy ott fulladunk-e bele a
vízbe.
Ez még inkább megszilárdított elhatározásomban, mert mint minden
könnyelmű és egyúttal makacs természetű ember, gyakran engedtem annak a
hajlandóságomnak, hogy minden lécet, amelyet elbuktatásomra a lábam közé
hajítottak, ugródeszkának használjak föl. Persze ugrani kell tudnia az
embernek, hogy ezt megkockáztathassa, ez igaz és ez az ugranitudás
alapjában véve nem más, mint amit az emberek rendszerint úgy szoktak
kifejezni: szerencséje van. Szerencséje nem lehet az embernek. Az
úgynevezett szerencse olyan szorosan összefügg az ügyességgel, mint a
szerencsétlenség az ügyetlenséggel és ez az igazság egyáltalán nem
csupán külső eseményekre áll, hanem végeredményben a lélek
szerencsétlensége is ügyetlenség, ha mindjárt jóval fölsőbb értelemben,
amely a mindenség törvényszerűségében leli meg igazát.
Ezt nem mondtam meg akkor Panjának, aki ide-oda futkosott és úgy bánt a
tárgyakkal, hogy világosan észre lehetett venni, mennyire nem volt célja
a buzgalmának. Érdekes, hogy haragra lobbant ember mily könnyen hajlik
arra, hogy könnyebb tárgyat egyik helyről a másikra tegyen, sőt később
néha az új helyről megint vissza a régire. Ennek magyarázata nyilván az,
hogy gondolatuk éppen így jár el a határozattal és hogy van valami
titokzatos hajlam, amely lehetőleg összhangban akarja tartani a testet
és a lelket. Panja haszontalan sürgése-forgása az apámat juttatta
eszembe, ha valamiféle okból tudtomra adta, hogy az ő világnézete nem
azonos az enyémmel. Ez sajnos, legtöbbször ebéd közben történt, mert
máskor erőmtől telhetően elkerültem, hogy hosszabb ideig ok nélkül
nyugodtan üljek vele szemben és ilyenkor láttam, hogy a kés vagy a
villa, de a sótartó is és az asztalkendő gyűrűje a tányérnak majd jobb,
majd pedig bal oldalára vándorolt. Akkor sajnos csiszolókövet
használtunk késélesítőül, kerek fekete pálcikát, amely akkora volt mint
egy közepes spárga és fényezett keményfanyéllel volt ellátva. Ha apámnak
különös fontos nézeteltérése véletlenül összeesett e hasznos tárgynak
más helyre szállításával, akkor a csiszolókő rendszerint eltörött, mert
bár a legjobb acéllal is fölveszi a versenyt, az asztallappal való
küzdelemben alul marad.
Ez apám boszankodását egészen a gyanús pártosság határáig fokozta és
befolyással volt anyám kedvére, míg az én önérzetemnek többnyire új
szárnyat adott és nem alaptalanul arra a gondolatra juttatott, hogy apám
sokkal enyhében bírálná jellememet, ha rovátkolt acélból készült
késélesítőt használnánk.
Panjával tehát közöltem nézetemet a késélesítőről és meggyőződésemnek e
nem várt kifejezése annyira magához térítette őt, hogy megkaptam a
teámat.
Mint rendesen velem ivott, szemben velem a reggeli napon guggolt és
melankolikusan igazgatta a turbánját. Ezen kivül már hetek óta nem
viselt egyebet, mint egy keskeny kendőt a dereka körül, de nehéz
turbánjáról még a legnagyobb hőségben sem mondott le. Egészen különös
volt Panjánál az, hogy minél kevesebb volt az ellenkezése kezdetben,
rendszerint annál nagyobb buzgalmat fejtett ki attól a pillanattól
kezdve, amikor észre vette, hogy nem téríthet el elhatározásomtól.
Mindkettő azt mutatta, hogy komolyan akar rólam gondoskodni és ha rája
emlékezem, mindig elszomorít, hogy életem egyik legnagyobb vesztesége
akkor ért, amikor elváltunk egymástól. Viszonyunk harmóniájának talán
ama meggyőződése volt az alapja, hogy fajomnak fölsőbbségét éppen olyan
kevéssé lehet elvitatni, mint valamely természeti törvény
megingathatatlanságát. Ezért állott tőle távol minden nemtelen
értelemben vett hódolat és azzal a megadással, amely csaknem vallásosság
színezetével bírt, ez tette engedelmességét méltóságossá. Ma Malabarban
a Purrha mellett a rizsföldet műveli, azt az árnyas földdarabot a
pálmaerdő mellett, amelyen apjának kunyhója állott és amelyet el kellett
hagynia, hogy idegenben szolgáljon, mert testvérei nem tudtak ellenállni
a nagy városok pazarlásra csábításának. Ennek a darabka földnek a
visszavásárlása volt számára az utolsó adományom és nyomasztó az a
gondolat, hogy sohasem győzhettem meg arról, hogy amit ő adott nekem, az
sokkal dúsabb és maradandóbb ajándék volt. Amikor a teát kiittuk,
dühösen mondta:
– De Pasa itt marad.
Még mindig úgy tett, mintha gondolni sem lehetne erre az útra és
kisvártatva valószínűleg ezért fűzte hozzá:
– Hogy följussunk, beletelik három nap és három éjjel, de félannyi idő
alatt visszajövünk. Azt hitted talán, hogy tovább tart?
Nem hittem.
Panja fölnézett a hegycsúcsokra. Fönn minden fényben úszott, soha nem
látott ragyogás dicsőitette meg az elhagyott csöndet, a keringő sasok
csillogtak, mintha aranyból lettek volna.
– A hegyek frissesége könnyűvé tesz minden álmot, – mondta
elgondolkozva.
– Hidd el Panja, hogy élete rövid napjaiban csak az uralkodott a földön
igazán, aki megtanulta a föld szépségét szeretni. Ilyen értelemben adta
nekünk az Isten, így gondolta, amikor nekünk adta.
Panja gyermeki ártatlansággal mosolygott. Ilyen pillanatokban a karomba
tudtam volna zárni.
– Téged nem fog baj érni uram, – mondta csöndesen és mintegy magában
beszélve.
Nem tudom, hogy amikor így bizakodott, az Isten segítségére gondolt-e
vagy a magáéra, bizonyos az, hogy később ritkán tett oly boldoggá ember
közelsége, mint az övé. Az ember semmivel sem bocsáthatja jobban
rendelkezésünkre a maga erejét, mint azzal, hogy hisz a miénkben.
Másnap hajnalhasadás előtt, amikor köröskörül még az éjszaka uralkodott
és a hegyek kék sátorai fölött a csillagok fénylettek, kettesben
nekimerészkedtünk a fölkapaszkodásnak. Kiszáradt fűben, tücskök halk
énekétől kisérve haladtunk az egymástól nagy távolságra eső magas
latamfák alatt. Olykor a fejünk fölött csúfolódni kezdett egy-egy majom,
amelyet lépteink fölébresztettek vagy hangos figyelmeztető kiáltással
fölröppent egy-egy madár közeledésünket jelentve a gyanútlan
természetnek, amelyet itt bizonyára elképzelhetetlenül hosszú idő óta
nem taposott ember lába. Hüvös volt és csönd volt. Panja nem beszélt és
én akkora magányosság álmodozásában lépkedtem előre, hogy néha úgy
éreztem, mintha egy idegen harmadik ember volnék, aki látom, amint mi
két kis ember a fák és a csillagok alatt elterülő szürkületben
áthatolunk a dombos vidék óriási, szürkészöld hullámain.
Elég meggondolatlanság volt, hogy fáklya nélkül indultunk útnak, mert
ebben az évszakban a párduc legvakmerőbb reggel, amikor eredménytelen
éjjeli rablóút után a szürkületben csatangol. De olyan világosság volt a
csillagok alatt, hogy messzire elláthattunk és kezemben volt a puskám.
Panja szótlanul, könnyű léptekkel és vizsgáló szemmel haladt mellettem,
erő és öröm sugárzott ki belőle és egynek éreztem őt hazája minden élő
lényével és lelki harmóniája rám ragadt, mintha én is otthon volnék.
Egyszerre csak, szüntelenül a hegyeket nézve és annyira elmerülve
magába, mintha egyedül járná a vidéket, halkan énekelni kezdett.
Tompított hangja, valamint énekének egyhangú ritmusa ama papok énekére
emlékeztettek, akiknek temploma Cannanoreban az én házam kertje mögött
volt és a szabad magasságból és a hüvös levegőből hirtelen a tropikus
lapályon éreztem magamat, mintha a buja tenyészetnek tikkasztó gőzei
csaptak volna össze fölöttem.
Amikor egy idő mulva a legutolsó facsoportok elhagyása után
fölpillantottam, megijedtem egy csipkézett, lángvörös fényvonaltól,
amely előttünk, fönn a magasban, vízszintes irányban kettészelte az
eget. Halotti csöndben és mintha festve lett volna huzódott végig ez a
vörös szalag a hegy tarajának mentén. A hegy mögött fölkelt a nap.
Megrendülve megfordultam és az eltünő éjjelnek csillagos borongó
kékjében láttam a tájékot, messzi a tengeren halvány ezüstfény
ébredezett. Elragadtatott szívem vérből és ezüstből való két ég közt
dobogott a tágas, zöldesbarna föld hullámain, mint végtelenül kicsi és
mégis boldog forrása megfoghatatlan életörömömnek. Panja térdre rogyott
és kezébe temette arcát.
Egy órával azután, hogy a nap átpillantott a hegyek ormán, jóformán
egyetlen fát sem láttunk többé. Ha valami magaslatra kapaszkodtunk föl,
jobbról is, balról is nagy erdők sötét falát láttuk a távolban, de
nemsokára ez a kilátás is megnehezedett, mert szakadékban, kiszáradt
hegyipatak ágyában haladtunk fölfelé. Nemsokára kiderült, hogy hiányos
fölszerelésünkkel a hegycsúcsok egyikét sem tudjuk megmászni, miért is
Panja azt ajánlotta, hogy próbáljuk meg a legközelebbi hágók
valamelyikének megmászását. Csaknem egész reggelen át gyalogolhattunk,
mert a levegő hüvös volt és olyan átlátszó, hogy hozzája képest ködösnek
tűnik föl a felhőtlen német nyári nap. Panja derültsége megkönnyített
minden fáradalmat, gyakran minden észrevehető ok nélkül nevetett, csak
azért, mert tele volt életerővel és boldog volt, hogy az égi kékkel
betetőzött világon van.
Amikor déltájban jóval magasabban egy szikla árnyékában megpihentünk és
Panja ebédünket készítette el, nem nagyon messziről hallható tompa,
növekedő dörgés riasztott föl. Panja fölugrott és kezét ellenzőnek a
szeme elé tartva a csillámló messzeségbe kémlelődött.
– A bivalyok – kiáltotta, – nézd csak a felhőt, amely ott a lejtőn
lehömpölyög.
Most először láttam ily közvetetlen közelből bivalycsordát. Sötét lavina
módjára gurult tovább és a föld reszketett. Elől csak rövid időre
különböztettem meg egy-egy nagyszarvú fekete fejet, fényes nagy szemet
és hullámzó sörényt. Nem lőttem, mert amikor fölemeltem a puskát, Panja
izgatottan visszarántott és később megmagyarázta, hogy megesett már,
hogy a vezérbika a támadástól megijesztve vagy földühösítve hirtelen
irányt változtatott és egyenesen az akadálynak szaladt neki. Igaz ugyan,
hogy védelmet találhattunk volna a sziklákon, de ha menekülésünk nem
sikerült volna, széttapostak volna bennünket, mert az egész csorda
követi a bikát.
– A bivaly harcra kel a tigrissel, – beszélte el Panja, – még a házi
bivaly sem fél tőle és ha bivallyal dolgozol a rizsföldön, a tigris nem
mer megtámadni. A bivaly hamarább megérzi a tigris közeledését, mint te
és nem tudod a helyéből kimozdítani, mert egyenesen szembe fordul a
tigrissel, mint a zászló, amelyet szembe viszel a széllel. Ha a tigris
támadni merészel, a bivaly fölökleli és ameddig az állat mögött állsz,
biztosságban vagy.
A porfelhő jóval lejjebb eloszlott és a tiszta levegő ismét nyugodt
volt. Nemsokára ez esemény után, anélkül, hogy ettem volna valamit,
elaludtam és Panja nem keltett föl, mert ismerte a nap fárasztó és
veszedelmes erejét, amelynek sugarai a hegyekben éppen úgy hatnak mint a
völgyben, bárha a hűs levegő megtévesztheti az embert. A hegyek közt
tehát csaknem még inkább áll mint a völgyben, hogy a főt és a halántékot
ne hagyjuk védetlenül; a nap sok embert megölt már, aki nem hitte el
vagy elfeledte, hogy hatalma van e hidegebb regiókban is. Parafasisakom
sem volt túlságosan nehéz, ellenkezőleg napról-napra könnyebb lett, mert
molyszerű élősdiek serege kerítette hatalmába és építkezett benne, de
föl is falta. Néha finom parafaliszt pergett le, mint a természet kedves
bizonyítéka, hogy egy embert sem enged az útjára teljes elhagyottságban.
Panja már minden szert megpróbált ezek ellen az állatok ellen, de bíztak
bennem és annál jobban szaporodtak, minél jobban üldözte őket Panja.
Egyik magas hágóról nemsokára lepillanthattam arra a tágas indiai
földre, amelyen a Malabarban eltöltött idő előtt átutaztam. A rengeteg
dombos vidék úgy terült el előttem, mintha ősidők óta pihenne ott az
emberi munka minden jele nélkül és mintha vihar közepette megmerevedett
tengernek óriási hulláma lenne. Messzi távolban világosszürkén, mint
valami hatalmas tónak a fölülete csillogott a síkság, apró csúcsokat és
tornyocskákat véltem benne fölismerni, amelyeknek körvonala úgy vált ki
az égből, mintha a szemhatár finom tüskés dróttal lett volna bekerítve.
Egész napon át a hágó tetején maradtunk. Ferdére sülyedt szikla teteje
védett a nap sugarai ellen és a leírhatatlan csöndben, mint a
búcsúzkodás órájában, sasok éneke közben még egyszer elvonultak
emlékezetemben multam alakjai. Szellemek jöttek a kékségből
szellememhez, elköltözöttek nyomultak a még itt időzőnek tudatvilágába,
gondolkodásban, reményben és sorsban testvérek és ellenfelek, barátok és
ellenségek az öröm és szomorúság és gyors halál világában.