és büszkén fölnevetett, mert megértettem őt. Nagyon művelt asszony volt,
most bebizonyította és semmi sem tudta volna olyan cselekedetre birni,
amely e róla vallott véleményemben megingathatott volna.
Magamra maradva, alig néztem körül a szobában; úgy kellett lennie és
történnie mindennek, ahogyan erre az éjjelre elhatároztatott.
Parányi zöld lámpás alatt, amely egészen fönn volt a menyezeten, kerek
kis asztalt láttam, hihetetlenül vékony lábakkal és a rajta levő, vörös
és kék díszítésű sárgaréz csészében szárított, idegenszerű gyümölcs,
dohány, kender és betel volt. Mivel szemem hamar hozzászokott az
egyenletes, enyhe fényhez, mihelyt kinyilt az ajtó, a vizió érzékfölötti
világosságával azonnal megláttam a leányt, aki a szobába lépett és maga
mögött óvatosan elzárta és elreteszelte az ajtót. Olyan nyugodtan és
barátságosan közeledett hozzám, mintha régi meghitt vendége volnék és
üdvözletül kanarai módon ujjai hegyével megérintette homlokát és mélyen
meghajolt. Rendkivül finom füstszínű selyemflór-fátyol alatt teljesen
meztelen volt; fekete haját szürke virág ékesítette és megfakult
okkervörös színű keskeny bőröv, mint valami rozsdás rézgyűrű simult a
csipőjére, amely bár azt hittem, hogy gyermek áll előttem, mégis lágyan
gömbölyü és kedvesen, egyenletesen telt volt. Ebbe az övbe világoskék,
sötét aranybarna kelyhű nagy virág volt tűzve; csaknem valótlanul és
különösen jóleső ellentéttel emelkedett ki a fiatal test bronzszínéből.
E friss virágon kivül, színben, alakban és mozdulatban mindennek megvolt
az a különösen meggyőző tudatossága, amit csak évszázados hagyomány
adhat meg, mindennek e friss virágon és a simulékony leánytesten kivül.
Nem tudom, megértettem-e mindent, amit ezen az emlékezetes éjjelen ez a
gyermek mondott, de azt tudom, hogy megértettük egymást. E leány bája
teljesen hatalmába kerített és elűzte mindazokat a kis külön érdekeket
és vágyakozásokat, amelyek életünket szertehasogatják és megnyomorítják
és csak egy célja volt a vérünknek.
– Táncoljak? – kérdezte Goy, – szólj, mit szeretnél?
Táncolt a kis lámpás zöldes holdja alatt, amely egész világra bocsátotta
rá a fényét. Ez a világ tikkasztó volt és halotti csöndességü. Csak a
puha láb dobbanását hallottam a szőnyegen és ha lehunytam a szememet, a
finom láb táncát a szívemen éreztem. Valahányszor fölpillantottam,
újnak, másnak látszott Goy viruló gyermekteste; idegen maradt nekem és
úgy változott, mint a tájék, amelyen röpülve száll át a képzelet. Csönd
lett és asszonyszeme sokat tudóan, gyermetegen és sóvárogva mosolygott a
szemembe:
– Nem parancsolsz uram semmit? – kérdezte Goy oly lassan, hogy úgy
éreztem, mintha a kérdésében rejlő ki nem mondott igéret megállította
volna a szívem verését, de az igéret mögött mégis ott lappangott az
őszinte megadás és annak büszke tudata, hogy ő a parancsoló.
A lámpás különös fényében szeliden, mint egy nagy, aranyos macska
kuporgott előttem az ágyon, megfontolva sodorta a papiruszt, dohányt és
kendert aprózott szét és amikor opiumot kevert bele, egyszerre istennővé
változott előttem, aki az álmot adja.
Goyt, mint a Kelet legtöbb asszonyát, szörnyü elkényeztetéssel
szerelemre nevelték föl, de minden tettében ott volt ártatlan
gondolkodásmódjának varázslatos boldogsága, amely úgy hatott, mint a
szüzesség. Goy megtette kötelességét és semmi lelkiismeret, aminő a mi
keblünkben lakozik, nem akadályozta meg dolgos hűségét az egyetlen
élvezet iránt, amelyet ismert és szétosztott. Mély, szomjas
szippantásokkal szívtam magamba a füstöt és egyre jobban elkábultam. A
leány minden pillanatot fölhasznált arra, hogy magát odaadónak mutassa;
képe állandóan változott; nem árulta el egyetlen titkát sem, hogy
mindjárt újat ne sejtetett volna.
– Felejtsd el az életet, – mondta szelid feddéssel, mint akit
vonakodásom némiképpen megijesztett. – Nem vagyok szép?
– De igen, nagyon szép vagy, szebb mint bárki, akit láttam.
– Ó nem, – mondta elmerengve, – a halvány lányok szebbek.
Túlnagy gyermekszemével rám nézett és amikor hallgattam, mosolygott.
Körme vörösre volt festve és egész teste a legnagyobb gonddal volt
ápolva.
– Az emberek a ruhával együtt nem vetik le a hazugságot, – mondta Goy, –
én nem hiszek semmiben, csak a szerelemben és az örömben, amelyet ád.
Megértettem, mit gondolt, mert amikor ezt mondta, magát egészen
fölkinálva egyenesen állt előttem és a karját fölemelte, mintha csészét
nyujtana felém. Feje elfödte a lámpást úgy, hogy alakjának körvonalait
mágikus szétszóródó fény világította meg. De a szívemben egészen más
hatást tettek a szavai, ott fényre gyulladtak és hosszú útra hevültek
föl.
Goy az arcomban olvasott.
– Felejts, – mondá, – mire gondolsz? Itt nincs semmi idő, sem nappal és
éjjel.
– És nem tart az élet mégis tovább, mint a fiatalság? Szólj te, e kis
örökkévalóság szerelme.
– Nem, – mondta Goy határozottan és mosolyában volt valami különösen
meggyőző, – talán nektek férfiaknak igen, de nekünk leányoknak nem. Egy
öreg asszony rosszabb mint a kifacsart mangogyümölcs, a testtel együtt a
reménység is elhervad, mert a vér elveszti a hangját, amelynek a világ
folyása engedelmeskedik. Nekem gyerekben nem lesz örömöm.
– Mit tehetek érted Goy? Mindent amim van, odaadok, fogadd el!
– Nem fogadok el semmit, – mondta a leány. – Sohasem fogadtam el bármit
is. Az öreg asszony az elfogad. Mondd, hogy szép vagyok és hogy boldoggá
tettelek.
– Nagyon szép vagy.
– Csak ezt az egyet mondod, tehát hálátlan vagy, vagy talán azok közé
tartozol, akik sohasem tudnak magukról megfeledkezni, mintha bizony
olyan nevezetes, ó, olyan nevezetes emberek volnának!
Egészen mellém jött, a szemem alá nézett, azután szemem szögletétől
szeliden végighúzta az ujját az arcomon és a szájam körül, nagyot
sóhajtott, mintha sajnálna és bólintott a fejével.
Lehunytam a szememet. Az arcomhoz közeledett övének nedves virágja és
egy pillanatig úgy éreztem, mintha hidegen a homlokomra hajlanék.
– Miféle embereket értettél? – kérdeztem.
Mintha a tarka mámor, mint a felhő a szél elől, rövid időre kitért volna
előlem. Goy elgondolkozott és mintha elveszettnek tartana, fájdalmasan
mosolygott; azután homlokomra tette a kezét, az ujja hegyével gyorsan
megbökte a halántékomat és így szólt:
– Ott az a hideg tűz! Erősebb minden más lángnál és világosabb a fénye.
Harcban áll a szív melegével és már sok szívet kioltott. Nektek mindig
egyiktől a másikhoz kell vándorolnotok. Aki minden akadályt a maga
eszközévé akar tenni, elpusztítja a nyugalmát, mert a világ tele van
akadállyal. Hová akarsz eljutni? A mi bölcseink kinevetnek benneteket.
Jer hát, feledj!
Amikor kitaláltam a házból, megrohant a nap, mint valami ragadozó állat.
Támolyogtam és a házakon végigtapogatódzva mentem előre, míg lassan
visszanyertem teljes eszméletemet. Ilyen hatással lehetett a világ
Lázárra, amikor egy Isten újra életre keltette. Lassanként mint valami
mély álomra, emlékeztem vissza élményeim részleteire.
Megeshetett valóban, hogy egy kapzsi öreg asszony kalauzolt és egy
megrontott gyermek megosztotta velem az ágyamat, de mert nem félek a két
tulajdonság egyikétől sem, keveset törődöm velük, mert akkor nem az volt
számomra a kérdés, hogyan itéli meg a dolgot a világ
igazságszolgáltatásának bírói szeme, hanem a kérdés az volt számomra,
hogyan látom én.
Az élet azonban elhomályosítja a látást álmodozással, tréfával és
könnyel.
Lassanként egyre jobban éreztem, hogy már csak attól a különös virágtól
és fénylő kékségétől függött minden, amely különösen uralomvágyóan és
csöndben előttem kiterjeszkedni látszott. Ekkor mintha megint új létre
ébredtem volna. Testemre végtelen bágyadtság nehezedett, szemem
bizonytalan volt és fátyolos, mintha fogva tartotta volna álomvirágomnak
fénylő azurja, amely most mint végtelen kék fal terjeszkedett előttem.
Ekkor lesoványodott és egészen fehér kezemet, mint valami egészen idegen
tárgyat, hirtelen a térdemen nyugodni láttam. Megpróbáltam a fölemelését
és engedelmeskedett. Egy egészen új élet leírhatatlan borzongása
remegtette meg tagjaimat; az öntudatra ébredéssel kezdődött és mint
fénykéve végigcsörgedezett az ereimben, makacs szikrákhoz hasonlóan,
forrón és hidegen. Nagyot sóhajtottam és még ma is egészen jól és
pontosan tudom, hogy hangosan ezt mondtam:
– Ez nem lehet a régi élet.
Ekkor egy fehér oszlop mögül, amely elütött a kék faltól, Panja lépett
elő és mereven rám bámult. Egészen természetellenesen állott, inkább
mintha a levegőben lebegett volna. Hiszen ez egy barna ember fehér
turbánnal, gondoltam.
– Sahib, – kiáltotta, amikor a szemembe nézett, – Sahib, beszélj!
– Hol vagyunk Panja? – kérdeztem bágyadtan, – mi történt Panja?
Szolgám értelmetlenül rám bámult és arcáról újra föltámadó aggodalom
volt világosan leolvasható, de minél tovább nézett a szemembe, annál
inkább eltünt az aggodalma.
– Sahib, mondj néhány jó szót, – könyörgött kétkedve és egyszersmind
reménykedve.
Ekkor eszembe jutott, hogy kérdésemet német nyelven intéztem hozzá és
most megismételtem angolul.
Válasz helyett Panja nagyott kiáltott, térdre rogyott, az én térdemet
pedig átölelte a karjával. Zokogva dadogta:
– Sahib, élni fogsz!
– Hová jutottunk Panja? Micsoda kék fal az ott?
Panja boldogan nevetve fölkelt, félreállott és ezt mondta:
– Az a tenger. Fönn vagyunk a magas hegyek közt és innen a tengert
látod. A mocsaras vidékről két nap és két éjjel, alvás nélkül és alig
némi pihenéssel fölhoztunk ide, míg elértük a könnyü levegőt, a
hüvösséget és a nyugalmat. Nézz körül, nézd az erdőt! Ez egy angol farm
elhagyott bungalovja. Elkergettük a majmokat, amelyek birtokukba vették.
Elakadt a szava és rám nézett.
– Ó Sahib, most fölébredtél és meggyógyultál, szemedbe és szavadba
visszatért az értelem és az én szívembe az öröm.
Panja sírva fakadt és tudtam, hogy igazat mondott és hogy lelkem a
lázmérgek birodalmából visszatért a valóságba. Ekkor távolabb Gurut
láttam a földön guggolni, ahonnan szüntelenül rám bámult nagy éjjeli
szemével. Volt valami a tekintetében, amit sohasem fogok elfelejteni.
Csak napok mulva tudtam mag lassanként, hogy mi minden történt, mert
Panja mindentől megkimélt, amíg nem kérdezősködtem. Mivel az embereknek
velem kellett törődniök és teherhordókat nem lehetett kapni, podgyászunk
nagy része elveszett. Panja főképpen élelmiszert hozatott ide föl és
azokat a táskákat, amelyekben, mint tudta, legértékesebb dolgaim voltak,
úgyszintén fegyvereimet és egy sátrat. Bár tegnap óta Pasa és egy kuli
lenn voltak, hogy megmentsék, amire még ráakadnak és hogy minden még
meglevő dolgot a benszülöttek valamelyik falujában biztosságba
helyezzenek, Panja már nem nagyon bizott a dologban és attól tartott,
hogy megkezdődik a zivataros idő. A déli forróságban gyakran szótlanul
feküdt a hintaszékem mellett és nézte az eget a tenger fölött és a
messzi, kék területet, amely ebből a magasságból olyan egyenletesnek
látszott, mint egy érclap. Néha finom, szürke gőz feküdte meg. De ezen
az aggodalmon kivül, amelynek súlyát ismertem, más bánata is volt;
észrevettem rajta, de nem akartam kérdezni. Csak amikor az első szivarra
gyujtottam rá, mosolygott Panja melankolikusan és mondta:
– Nos, mivel visszatért az erőd, kibirod már a legrosszabbat is.
Éliást elvitte a párduc.
HETEDIK FEJEZET. A hegyek közt.
Panja újra megvizsgálta a roskadozó házat, amelynek egyik helyiségét úgy
ahogy számomra rendezték be. El is lehetett zárni, mert éjjelre nem
raktam tüzet.
– Itt akarsz maradni Sahib, míg beáll a nagy esőzés?
Tudtam, hogy ebbe nem mehetünk bele és hogy ha az első zivataros napok a
hegyek közt lepnek meg bennünket, veszve vagyunk. A Cannanoreből való
elutazásunk óta eltelt időt hiába próbáltam kiszámítani, lehetett négy,
öt vagy hat hónap.
Egyik reggelen fölkeresett Gurumahu és bejelentette, hogy nagyon
vágyódik haza. Nehéz szívvel vált meg tőlünk, de ha még a nagy esőzés
megkezdése előtt akart a falujába érni, akkor már most útnak kell
indulnia.
Neki ajándékoztam nikkelből készült, össze-forrasztott trópusi órámat.
Ez bizonyára nem volt valami nagy ajándék, bár az óra nagyon izgatottan
tudott ketyegni, sőt száraz időben még járt is, de Guru nagyon megörült
neki. Mindent, amit a szíve tudni akar, ezentúl erről az óráról fog
leolvasni: az évszakokat, a szél irányát és a csillagok járását.
Gyakran a legszükségesebb dolgaink is hiányoztak. Panja aggodó szeme
fölriasztott a tévedésből, amelybe abban a hitben estem, hogy a hegyek
jóhatású, gyakran hüvös levegője és az a bizakodó lelki állapot, amely a
lábbadozókat szokta megörvendeztetni, arra jogosít, hogy reményteljesen
nézhessek a jövőbe. Podgyászunk legnagyobb részét megmentettük, csak az
élelmiszerben pusztítottak rettenetesen a fehér hangyák, de Panján és
Pasán kivül még csak két teherhordóm volt velem Dél-Kanaraból, aki nagy
fáradsággal és gyakran élete kockáztatásával rizst és gyümölcsöt hozott
nekünk a legközelebbi dzsungelfaluból. Ennek lakói csakhamar kitudták,
mennyire függünk tőlük és pénzkészletem egyre fogyott, amely tény Panját
csöndes őrületbe kergette. Lenn a zöldben lakó zsarolóknak bosszút
esküdött és nem egyszer megigérte, hogy fölgyujtja a falujokat; az én
egykedvűségem komoly figyelmeztetésre serkentette:
– Sahib, te nagy úr vagy, tehetsz amit akarsz, de nem teszel semmit.
Egyik nap elmulik a másik után, mint hullám a tengerparton, nem hagynak
hátra nyomot és mindig ugyanazt hozzák. Ki él így? Amikor Anandapurban
voltunk, kinevetted a brahminokat, akik egész napon át a napfényben
heverésznek és zabálják a templomi rizst, ami megilleti őket, de hát te
mit csinálsz? Azelőtt mindent, amit láttál, könyvekbe följegyeztél és
gyakran kérdezősködtél nálam, de most már ezt sem teszed és a könyvek
elégtek.
Ez nagy bánatot okozott Panjának, mert tudta, hogy ezekben a könyvekben
róla is gyakran történt említés és készülődött a dicsőségre, amely
nyugaton, az urak országában vár reá. Kinevettem. Csak a zivatar
dolgában volt igaza és ezért elhatároztam, hogy a legrövidebb úton
Mangaloreba megyek és e régi, biztosított kikötőváros védelmében töltöm
el az esős időt.
De ilyen elhatározáskor szívem mélyén sejtettem, miről mondtam le és mit
hagytam el és hogy nem lesz már olyan idő az életemben, amely fény és
szabadság dolgában az elmult időhöz hasonlítana. Elutazásunk éppen azért
napról-napra elhalasztódott, jóllehet minden élményem a hegyek közt ama
borongós valószinűtlenség és titkos nyugtalanság fátylában játszódott
le, amely elfoghat bennünket, ha szép helyen már a búcsúzás gondolatával
foglalkozunk.
Ott volt Gong, nem fogom elfelejteni, azóta alighanem meghalt, mert már
akkor sem tartozott a legfiatalabbak közé és bizalmatlanságát velem
szemben sohasem győzte le teljesen. A félnagy majmok ama fajához
tartozott, amely Indiában csak a hegyek közt él. Jelentősebbek mint
testvéreik a dzsungelben és mások a tulajdonságaik, de semmiesetre sem
jobbak.
Kora reggeli óráim e társának a Gong nevet adtam rendkivül csunya hangja
miatt, amely olyan volt, mint ha régi rozsdás bádogfazeket kőfalhoz
vágott volna az ember. Szerencsére nem beszélt sokat, de a legnagyobb
érdeklődést tanusította irányomban. Nyilván eltökélte, hogy kimulása
előtt még valami különös dolgot fog átélni és erre engemet választott,
mint akit legmegfelelőbbnek gondolt és akit reggel mindig megtalálhatott
a vén magas latan- és tamarindafák alatt.
Alighogy a hajnali szürkületben ezüstös színt kezdett játszani a tenger
távoli síkja, elhagytam nyugvóhelyemet, hogy el ne mulasszam a
leghüvösebb órákat. Láttam az égnek halvány fényét, amint csak kevéssé
különbözve a hold fényétől, ablakom rácsos nyilása előtt fénytelenül
kiterjeszkedett és megtelt a mögöttem, már nagyobb világosságban a
sziklák körül keringő ragadozó madarak sikongatásával. Ettől kezdve még
körülbelül egy óra hosszáig tartott, míg a nap első sugarai eljutottak a
mi fensíkunkhoz; legelőször messzi a vizen láttam meg csillogásukat és
keleten végtelenül szabad, nagy magasságban sziklák nyujtogatták a
halványkék reggeli ég felé aranyba mártott szélüket. Olyan fény és olyan
csönd terjedt el, amely minden reggel újra betöltötte lelkemet és nem is
hagyta el jó néhány órán át, mert nem történt semmi, ami lelkem békéjét
kiolthatta volna. Csak az érti meg a természetet, aki ilyen módon és
ilyen körülmények közt tudja befogadni, mert mint minden nagy dolog,
teljes megnyilatkozásához korlátlan odaadásunkat kivánja meg.
Ebben az órában a házam közelében levő fák egyikén, többnyire valamelyik
alacsony vastag ágon várt engem Gong. Igaz, hogy egyik keze, minden
eshetőségre fölkészülve, rendszerint valamelyik magasabb ágba
kapaszkodott és ha velem volt a puskám, akkor semmiféle rábeszéléssel
sem lehetett maradásra birni. Nem tudom, hogyan ismerkedhetett meg a
fegyveremmel, de bizonyos az, hogy a majmok jóval régebben ismertek és
figyeltek engem, mint én őket.
Társai eleinte nagy csoportokban menekültek. Eközben könnyen meg
lehetett őket figyelni, mert a fák egymástól nagy távolságban nőttek és
az uraságoknak ha tovább akartak jutni, előbb ismét le kellett mászniok
a földre. Gong egy napon kivételt tett, ülve maradt, amikor közeledtem,
én pedig megállottam, mert legalább is meglepő volt, hogy ez a majom nem
illant el. Alacsony vastag ágon ült, mind a négy kezével
belekapaszkodott, mintha meg akarná magát akadályozni, hogy végül mégis
csak menekülésre fogja a dolgot, reszketett és szemöldökét föltolva
kiváncsian, gonoszul és félve nézett reám.
Az állatoknál mindig azt tapasztaltam, hogy rendszerint csak akkor
ártanak nekünk, ha mi erre okot adunk. Lehet, hogy e véleményemnek az a
magyarázata, hogy fiatal koromban sohasem tettem rossz tapasztalatot
kutyával, lóval vagy macskával, bárha ezek a teremtmények ebben az
időben nem állíthatnák rólam ugyanazt, de lehet az is, hogy nem érzem
magamat jól, ha fölsőbbségem tudatában vagyok. Minden érzelem közt,
amelyet más lények, akár emberek, akár állatok, társas együttléte teremt
meg, nekem a fölsőbbség érzete a legkinosabb, azt tapasztaltam mindig,
hogy ha alkalmuk nyilik rá, a legkorlátoltabb emberek élnek vele a
legkiadósabban. Minden élő iránt való áhitat lényege az, hogy az ember
korlátozza magát annak beismerésével, hogy másoknak is vannak jogaik,
amelyeket csak akkor követelünk a magunk számára, ha a közös érdek a mi
vezetésünkre szorul. A hatalmas élethangok közül, amelyek földi létünk
rövid útján megrendítik a lelkünket, mint a zúgó orgonadal vezető és
panaszkodó melódiáját, mindig az elnyomott teremtmény sóhaját hallottam
meg legjobban és mert utálom, hogy valakit szánjak vagy valaki engemet
szánjon, csak azt tehettem, hogy minden élőben a természetnek az én
életemmel egyenjogú megnyilvánulását lássam.
Amikor Gong ülve maradt anélkül, hogy társaival elmenekült volna és
lassan közeledtem feléje, vonásain tisztán megkülönböztettem, hogy olyan
feszülten figyel, mint az, akit szívdobogva aggodalom és kiváncsiság
kínoz. De úgy látszik, hirtelen eszébe jutott, hogy van még egy harmadik
út is és rá is tért erre: azzal próbált megfélemlíteni, hogy a maga
módján szolgáltatott bizonyítékot az erdőben élvezett jogáról és
személyes jelentőségéről. Fejét mélyen a válla közé húzta, azután
egyetlen lökéssel ismét föllökte és amennyire csak erejéből tellett,
egész testének energikus himbálásával vadul és támadólag rázta az ágat,
amelyen ült. Eközben kerekre formált ajka közül olyan hangot adott,
amelyet nagyon nehéz leírni, de fogalmat alkothatunk magunknak róla, ha
egy lámpaüveget az ajkunkhoz szorítunk és a legdühösebb meggyőződés mély
hangján belekiáltjuk: «Ostoba sors!»
Első pillanatban olyan komikus volt ez a tapasztalatom, hogy nevetnem
kellett; a combomra csaptam és hangosan nevettem. Gong egy pillanatig
megütközve nézett, de azután jóakaratú közeledés jelének gondolta
magatartásomat és úgy ahogy utánozta. Szeme eközben csodálatosan komoly
maradt és homloka mély ráncokba huzódott.
Most és később azzal bizonyítottuk hajlandóságunkat egymás iránt, hogy
legjobb tehetségünk szerint utánoztuk egymást és bár ezzel talán örömet
is szereztünk egymásnak, mégis elkomorodtam és némi melankólia fogott
el, ha arra gondoltam, mily nagy és áthidalhatatlan korlát választott el
Gongtól.
Ismerettségünk folyamán határozottan megfigyeltem, hogy Gong búsult, ha
egyszer elmaradtam és hogy igazán örült apró figyelmességeimnek. Lehet,
hogy ő is hasonlót gondolt rólam, amikor engem figyelt meg. Amit
megérthetett, azt iparkodott megtanulni és fölfogni és bár gyakran csak
külsőségekről volt szó, mégis mindkét részen fölismerhető volt a
közeledés vágya.
Igaz, sohasem engedett magához közelebb, mint körülbelül öt vagy hat
lépésnyire. Valahányszor megkiséreltem e távolság megrövidítését,
sajnálkozó visszautasítással fölemelte a kezét és egy magasabban levő
ágat fogott meg, hogy megértesse velem, mi lesz a következménye
közeledésemnek.
Ismerettségünk alatt Gong megtanult mindent, ami az ember tetteiből
szemmel fölfogható, a koponyájára tette trópusi kalapomat, használta a
zsebkendőmet és tudta, mire való a kés. Átlapozta jegyzőkönyvemet,
hintázott a függőágyamban és a kabát fölvevésének és levetésének
mozdulatát a csalódásig híven tudta utánozni, mintha mindig ruhát viselt
volna.
Persze gyakran egyátalán nem értettük meg egymást, mert Gong abban a
törekvésében, hogy olyan legyen, mint én, nemsokára nem tudott már
mértéket tartani és néha nagyon elkedvetlenített utánzásával, mert
mozdulataimat nevetségeseknek láttam és az volt határozott benyomásom,
hogy kigúnyol. Azon kellett gondolkodnom, miként lehetne Gongot
nevelésének egy részéről ismét leszoktatni, mert napról-napra
nyilvánvalóbbá lett, hogy sem ő, sem társai nem vettek már komolyan és
azzal a tisztelettel, amelyet megkövetelhetni véltem. Az állatok már
határozottan nevettek, ha megláttak. Reggel néha fölsorakozva vártak
rám, hogy minden alkalommal kinevessenek. Egymást löködték, hogy
figyelmeztessék egymást, jókedvükben szürke kezüket dörzsölgették és
combjaikat verdesték, közben minden hangnemben rikácsoltak, a következő
pillanatban megvontak maguktól valami boldogságot, amelyet alig egy
perccel előbb még egymásnak osztogattak és mindebben olyan fontoskodók
voltak, hogy nálamnál szerényebb embert is komolyan fölbosszantottak
volna.
Bárhol is voltam, nem voltam többé egyedül, sőt napról-napra még a
puskám tekintélye is sülyedt, mert az uraságok kisütötték, hogy csak
madarakkal és rőtvaddal törődtem, a majmok nevezetes nemzetségét
ellenben semmi veszedelem nem fenyegette. Ha azonban sikerült valami
kisebb állatot szákmányul ejtenem, megvárták, míg félre tettem a
puskámat, azután közelebb jöttek és úgy viselkedtek, mintha ezt a sikert
egyesegyedül nekik köszönhettem volna.
A legjobban bosszantott a feledékenységük. Gyalázatos volt, hogy
mennyire fontoskodtak valamely dologban, amelyről mindjárt azután,
mintha soha nem is létezett volna, megfeledkeztek. Minden pillanatban
valami más jutott az eszükbe és mindig azt akarták, hogy az új
helyzetben egészen komolyan vegyék őket. Végre már úgy éreztem magamat,
mintha valami idegen városban a polgárok mulattatására megtűrt különködő
ember volnék és az állatokról és a világról vallott fölfogásomban
kezdtem komolyan megzavarodni.
Elpanaszoltam hát a bajomat Panjanak.
– Ó, mondta, – a majom! Ki kezd ki majommal, Sahib? De te, ha csak egy
sáskát látsz, már teli vagy gonddal és megszólítod, azután úgy teszel,
mintha felelne neked, a barom. Aki azonban majommal foglalatoskodik,
nemsokára úgy érzi, mintha a saját árnyéka bolondult volna meg és az
árnyékot nem lehet megfogni.
– Gongot meg kell kerítenem, – feleltem.
Panja elgondolkodott.