lettek, kaján elégtétellel láttam hogyan pusztulnak el benne a fehér
lapok és szabadabbnak éreztem magamat, amikor az elszenesedett tekercsek
szétporlódtak. Csak egy kis, együgyü könyvecske kisért még sokáig és
határozottan tudom, hogy csak azért nem pusztítottam el, mert a födelét
egészen különösen egymásba fonodott préselt aranyinda díszítette, amely
nem volt szép, értelme sem volt és szemet szúrt, de jól esett, ha fáradt
szemem végig kisérhette ezeket a vonalakat. Egyszer megpróbáltam annak
megállapítását, hogy hol várhat valami hír; Bombay, Goa és Madrasz közt
találgattam, de már nem tudtam kisütni.
Fülemben a kinin kagylóhangjával a halotti csöndes déli verőn lehunyt
szemmel gyakran a télről álmodoztam. Mindig ugyanaz a kép merült föl
előttem: egy folyó szürke völgye esti ködben, a mezőn a tűnő napfényben
a kékes hó és fagyos szél a szurokfekete vizen, amelyen jégtáblák
uszkáltak. Összeütköztek, csikorogtak és harangoztak, egyiken-másikon
varjak ültek és hajókáztak. Azután homlokomon és arcomon hirtelen metsző
fájdalmat okozott a hidegség és mellem kitágult, mintha meg akarna
repedni a frisseségtől. Ilyen viziók közt néha hideg borzongással
elaludtam, de a legostobább álmok lehetetlenné tették, hogy ami után
annyira vágytam, az alvás fölüdítsen.
Egyik éjjel azt álmodtam, hogy a tengerparton egy hegyszakadékban
elaludtam és hirtelen fölébresztett két férfi hangja, amelynek csengése
sajátságos rokonságban volt a tengervíz beszédével. Félig fölemelkedtem,
könyökömet nekifeszítettem a homoknak és megütközve szétnéztem. A nap a
tengerbe sülyedt és a mélységből világított a vizen keresztül. Bár maga
vörösesen fénylett, a levegő mégis zöldes volt és halvány és különös
árnyhullámok vonultak rajta keresztül, amelyek alighanem a parti
hullámoktól származtak.
A két férfi egymás mellett állott a homokban, amely úgy csillámlott,
mint a türkiz. Karjuk egyszerűen és minden mozdulat nélkül a testükhöz
simult és kissé lehajtott homlokuk alól nyugodt, gömbölyü, egyenletesen
nagyon kék szem tekintett reám, amelyben nem tudtam fölfedezni a pupilla
körvonalát. Bőrük színe borostyánsárga és a hajuké fehéres volt, széles
sovány volt a válluk és a csipőjük olyan karcsú és oly kevéssé
észrevehető, hogy mint valami sima, ferdére állított lécen végig
lehetett nézni hónaljuktól egészen bokájukig. Halántékukra eozinvörös
szalag volt erősítve, amely széles legyezőként a bal vállra omlott le és
eltűnt mögötte.
A két ember, akin más ruha nem volt, nyugodtan állott előttem a
titokzatos árnyhullámú zöldes levegőben. Végre beszélgetni kezdtek és
azt a látszatot iparkodtak fölkelteni, mintha velem nem törődnének, de
határozottan láttam, hogy csakis az én kedvemért beszéltek. Lopva és
kellemetlenül mosolyogtak és olykor-olykor gyors pillantást vetettek
reám. Egyikük egy szakadék szikláira mutatott, ahol a hegy
félmagasságában egyenletes, mély, kerekalakban kivájt bevágás volt
látható.
– Úgy van, – mondta a másik, – ez tengerünk régi határa, az utolsó, de
hol van apáink határa?
– A víz nagyon is gyorsan mossa le a csúcsokat, – volt a válasz, – az új
világ összezsugorodik.
Ezután már nem tudtam mindent megkülönböztetni, mit mondtak vagy mit
gondoltak, de az volt az érzésem, hogy elsülyedt birodalmakról
beszéltek, amelyeknek kulturhelyeit a tenger homokja ősidők óta
eltemette a víz mély fenekén és arról suttogtak, hogy nemsokára
beköszönt az az idő, amikor a tengerfenék helyet cserél a föld szinével.
Megdöbbenve homályos sejtésem támadt a birodalmakról, amelyeket a tenger
elrejtett és láttam amikor föltámadásuk után napban, szélben és esőben
lassan áttörik a homokos burkolatot. Nem mertem kérdezni, pedig szívem
égett a vágytól, hogy része lehessen a két férfi tapasztalatában, de úgy
látszik megsejtették, hogy titkaikat el akarom rabolni, mert kézzel
érintették egymás vállát úgy, hogy különösen szép díszítménnyé olvadtak
össze, a víz felé fordultak és akárcsak a levegőben, a vízbe és a mélybe
lebegtek. Még egyszer láttam őket, amikor a nagyon mélyre merült nap
előtt elvonultak, azután elaludtam olyan nagy szomorúsággal, aminőt
sohasem ismertem és aminőt csak álmában érezhet az ember.
Máskor meg álmomban valaki női személyzettel ellátott hadihajót
ajándékozott nekem, hogy megtámadhassam ellenségeimet, de sajnos csak
három ellenségem volt és az is a szárazföldön élt. Elbocsátottam tehát a
hölgyeket, hogy ez a három ellenség boldog legyen. Az ágyúkkal
sirályokra lőttem, de ezek a golyók után kapkodtak, sőt a madarak ott
várakoztak az ágyúk szájánál, ami rendkivül bosszantott. Beláttam tehát,
hogy nem boldogulhatok és egyelőre megoldottam egész sor problémát,
amely azelőtt egészen érthetetlen módon kínzott. Eközben végérvényesen
kiderítettem, hogy az ilyes szellemi kisérletek végzésekor négykézláb a
földön kell ide-oda mászkálni, amit nagy kitartással és jó kedvvel meg
is tettem.
Amikor azonban sok ilyenféle álom után, amelyet már elfelejtettem, egy
napon kiszáradt gégével és förtelmes ürességgel homlokom mögött, a déli
hőségben fagyoskodva ébredtem föl a földön, a sátor egyik sarkában,
közönbösen szót fogadtam Panja utasításainak, engedtem hogy
gyapjutakaróba csavarjon bele és vérem és lelkem e fantasztikus tüzében,
amelyet gonosz démonok szítottak, tűzhalálomat vártam.
HATODIK FEJEZET. Lázban.
Egy bizonytalan órában, amely nem volt se reggel, se este, azzal a
határozott tudattal ébredtem, hogy Huc, a majom társaságában eltöltött
amaz emlékezetes éjjelt követő reggelen meghaltam. Úgy kell lennie, hogy
a halál után az elhaló érzékek különös félálomban tovább élnek, ami
azzal ámit bennünket, hogy egyideig még tovább tart az élet,
olyasfélével áltat, mintha visszaemlékeznék a test, amely még nem tud
belenyugodni enyészetébe, amelyben miután a lélek már elhagyta hüvelyét,
szívünk reménysége szánalmas játékkal folytatja az életet. Ebben az
állapotban kellett volna megtörténnie mindennek, amiről azt hittem, hogy
addig a reggelig átéltem; lekicsinylőleg és melankolikusan mosolyogtam
bele a szürke, szeliden megzendülő szférákba, amelyekben tova sodródtam.
Minden esetre örültem, hogy öntudatom nem látszott teljesen kialudtnak
és nagyon megnyugtatott annak fölismerése, hogy végre biztosan tudom,
hogy meghaltam; világosan láttam a kínos bizonytalanságot, amely rajta
volt mindenen, ami a legutóbbi időben velem történt. Nem mintha szürke
tükörből bukkant volna föl minden, hogy különös keringéssel és a valóság
kicsapongó semmibevevésével másik tükörbe megint elsülyedjen? Így újra
fölismervén halálomat, amit alapjában meglehetősen kicsinyes
életaggodalom miatt eddig nem mertem magamnak bevallani, lelkem
csodálatos nyugodtságával elhatároztam, hogy ezentúl nem szolgálok
másnak, csak az emlékezésnek. Érdekes, hogy ebben megzavart Panja arca,
amely olykor bizonytalanul és olyan nagy alakban, mint valami
felhőárnyék, megjelent fölöttem, megakadályozta a csillogó mindenségben
való továbbvonulásomat és értelmetlen tolakodással a közelemben maradt.
Nem engedtem magamat megtéveszteni, kétségbevonhatatlan világossággal
fölismertem, hogy a szomjúság, amely testemben izzott, lelkem
tudásszomja volt; ez volt egyetlen fájdalmam és boldognak vallottam
magamat.
Valaki szólt hozzám; szándékosan sokáig nem törődtem vele, mert nem
akartam lemondani arról a meggyőződésemről, hogy senkinek sincs joga
halottal beszélni. Hát még mindig nem vette észre az az alaktalan
teremtmény, hogy a halottaknak más az érdekük, mint hogy azzal a
mulékony haszontalansággal foglalkozzanak, amely a rendkivüli kis föld
lakóit foglalkoztatja, azét a földét, amely még a nyugtonmaradásra sem
képes és nevetséges függésben a naptól egyre táncolgat? Végre
elhatároztam, hogy nyugságot szerzek magamnak és a bátorság ama pompás
szabadságával, amellyel csak a halottak rendelkeznek, megfordultam, hogy
hallgatást parancsoljak. De ekkor azt láttam, hogy énem ült mellettem és
dohányzott. Magához kaparította pipámat, ruhámat és cipőmet és
zafirszemmel meg brilliáns koronával díszített ötszörösen átfonott arany
kigyógyűrűmet viselte. Hirtelenében nem találtam meg a kellő hangot,
mert rendkivül nehéz a halottnak a helyes magatartás azzal szemben, akit
életében gyakran rászedett. Énem bátorítólag rám mosolygott, de én nem
engedtem magamat megtéveszteni; ezt a mosolyt ismertem, hiszen mindenki
tudja, mivel téveszt meg másokat maga felől és hogy mi rejlik a saját
mosolya mögött. Valami okból gyorsan és haragosan ezt mondtam:
– Csak semmi filozófiát, kérem.
Énem barátságosan azt felelte, hogy erre nem is gondol és hogy az
elválás után, aminek megtörténtét be kellett ismernem, egyáltalán
megszűnt minden kérdés a lét és nemlét mibenlétéről.
Rendkivül érdekes volt hallhatnom a magam hangját, amelyen szomszédom
szólt hozzám; de volt valami ebben a hangban, aminek hüvös
tárgyilagossága messzi túlhaladta azt a szegény elfogultságot, amelyben
azelőtt ezt a hangot használtam. Ez meglehetősen bosszantott, mert
fölismertem, amit életemben elmulasztottam.
– Látod, mi minden rejtőzött bennem? – kérdeztem, de hamar elfeledtem
bosszankodásomat, mert mellettem levő megtisztult énemben volt valami
rendkivüli imponáló.
– Ugyan voltam-e én valaha emberre hasonló hatással, mint ön reám? –
kérdeztem.
– Tegezhetsz, – mondta énem nagyon szeretetreméltóan és sértő jóakarat
nélkül, – azon kell lennünk, hogy végre megértsük egymást.
Ezt beláttam.
– Legalább a gyűrűt add ide! – kértem.
Ekkor láttam, hogy ágyamon ülve magam húztam le a gyűrűt az ujjról
azonmód, ahogyan életemben tettem volna, ha valaki megkivánja. Föl
akartam húzni a gyűrűt, de letörött az ujjam.
– Mi a fene, hát ennyire vagyok már Sahib? – kérdeztem zordul.
Énem fogta az ujjamat és gondosan zsebbe dugta, még pedig helyesen abba
a zsebbe, amelyet ilyen tárgyak számára üresen szoktam tartani.
– Még Indiában vagyunk? – kérdeztem, de közvetetlenül e kérdés
elhangzása után ráeszméltem arra, hogy reám nézve mennyire nincs semmi
fontossága ennek a körülménynek. «Mi lesz?» kérdeztem kissé
bizalmaskodón, mert énem határozott cél nélkül aligha telepedett volna
le itt, ennyire ismerni véltem magamat.
És énem valóban fölkelt, helyre igazította a kabátját, a lábát előre
nyujtotta, hogy a nadrágot kisimítsa és végigsimította a haját. Már
tudtam, hogy a síromat akarja velem megismertetni. Ezt hallottam:
– A külsejét nem szabad valami különösnek elképzelned. Panja az erdőben
ásott el, alig mélyebbre, mint aminő hosszú a karod és szemed fölött
erdei virág nő.
E szavak elhangzása után már nem láttam senkit és most éreztem, hogy
síromban nyugszom. Rövid pillanatig még néhány gondolat cikázott át az
agyamon, azután leírhatatlan nyugalom fogott el.
Ezt a nyugalmat földi száj nem tudja elmondani; soha nem éreztem
jótéteményt, amelyet ezzel a nyugalommal össze lehetne hasonlítani.
Egyszer, míg éltem, hosszú és fárasztó vándorlás után, amely tele volt
egészségtelen sietéssel és kínzó aggodalommal, rendeltetésem helyére
érkeztem és a vigasztaló bizonyosságon kivül csöndes szobában, amelynek
ablakából a hegyekre nyílt kilátás, hüvös, tiszta fekvőhely fogadott.
Talán az a néhány perc, amelyben az elalvás előtt e fekvőhelyen pihenni
éreztem a testemet, hasonlítható össze némiképpen azzal a boldog
állapottal, amelyben most a sírban feküdtem, de ezt a jótéteményt
egészen az öntudatlanság határáig fokozva és mint valami földöntúli zene
békés mámorában kell elképzelni.
Kezem magasan a mellemen keresztbe volt téve, de nem volt
összekulcsolva; egyenesen kinyujtózkodva feküdtem és a föld nehéz
takarója édes teher volt; homlokomon és arcomon úgy feküdt, hogy a
gondos anya szerető keze sem pihenhet rajta enyhébben. Egyenletes, erős
érverést éreztem, amelynek eredetét nem ismertem föl, de nagy
megnyugvással töltött el. Ameddig a föld élő lényei közül csak egy is
szeretettel gondolt reám, öntudatom éber maradt, de kínos emlékek
nélkül; leírhatatlanul fönséges és szabad mosolygással gondoltam a földi
eseményekre anélkül, hogy igazán visszaemlékeztem volna rájuk. A téli
földben így nyugszik a mag, álmában mint valami tavaszi álommal a nyári
szélre és a napra gondol, amelyben megérett. A fény, az eső, a mozgalmas
levegő ingadozása és az arató, ez egyetlen enyhe sejtése a multnak,
amely nem engedi lábra kapni sem a szomorúságot, sem az elhagyatottság
érzetét. Mert a szendergés sötét országában rideg, egyenletes érverés
lüktet; vajjon ez a nap fényhulláma, a nappal és az éjjel vagy az
évezredek változása, ez sohasem volt a földben szendergőnek a gondja,
mert már legyőzte a halált; csak ismerni kell őt, hogy megtudjuk, mily
jelentéktelen a hatalma, amelyet a föld szegény foglyai oly hallatlan
uralomként ünnepelnek. Most már ezer év annyi mint egy nap. Nem kivántam
senkit sem viszontlátni azok közül, akiket szerettem és sorsukkal sem
törődtem. Boldogabbak azok a jámborak sem lehetnek, akik Isten arculatát
látták.
Beláthatatlan hosszú idő után, mialatt semmiféle változást nem éreztem,
úgy vettem észre, mintha körülöttem és bennem lassanként sötétebb lenne
minden. Talán az erdő lombja egyre vastagabb rétegben borította
nyugvóhelyemet vagy a föld nem keringett többé a nap körül, talán magába
szívta egy másik, nagyobb csillagzat, amelyen más törvények szerint
történik az idők változása. Öntudatom egyre jobban csökkent, de ez nem
busított el. Úgy éreztem, mintha gondolkodni tudásom maradéka
egyetlenegy szikrácskába gyülnék össze, amely éppen úgy pislogott, mint
az élő ember szívében a remény.
Bizonyos idő lefolyása alatt, amelyet elhatárolni nem tudok, enyhe fényt
láttam magam fölött fokozatosan megnövekedni. A fény lassan közeledett.
Fehéres volt, de nem csillogott és elmosodó körvonalú, lassú életű
halvány sugárnak tűnt föl. A szívem tájékára ereszkedett le és bár a
földben nem terjesztett világosságot, mégis kedves boldogsággal tovább
sziporkázott és a napra való halvány visszaemlékezés különös varázsával
fölkeltette bizakodásomat. Ekkor fölismertem, hogy egy növény
tapogatódzó gyökércsirája közeledett a keblem felé és mély borzongás
fogott el, amely nem volt öröm, sem reménység, hanem talán azzal a
meghatottsággal lehetne összehasonlítani, amely nagy lelki
megrázkodtatáskor könyre fakasztja a földieket anélkül, hogy örömet vagy
fájdalmat éreznének. Gyermeki és jámbor vándorlásában és engedelmesen
növekedve minél közelebb ért keblemhez a sápadt, szívó száj, emberi
voltom kialvó tudata annál inkább fönséges enyhülés boldog érzetévé
változott és örömteljes készséget éreztem, hogy fölolvadjak az
örökkévalóságban. A növény gyökere nemsokára behatolt a szívembe és
szikrázó csengés, frisseségével és boldog vadságával elkábító fényörvény
a föld fölületének meleg, világító pezsgésébe ragadta föl lényemet.
Síromon nagy virág nyilt ki és az égi nap felé tárta kelyhét.
Az őserdő sűrű lombozatában, a szövevényes utakon, amelyeken alig lehet
ellátni egy-két lépésnyire és olyanok, mint valami zöld barlang, könnyű
léptek hallatszottak; rendkivül lágyan és simulékonyan közeledett a
büszke egyenes alak, aminőt valamennyi teremtmény közül csak az embernek
adott az Isten. Leányka volt, korra nézve jóformán még gyermek. A nagy
őserdő árnyas tisztásán, ahol régente egy fa alatt megásták a síromat és
ahol most a friss virág lassan a nap felé fordult, a leány megállott és
lehajolt. Hajában szelid vörös lótuszvirág, gyönge derekán okkervörös
csavart selyemből készült keskeny őv volt. Ambraillat kisérte, mint a
fiatalság láthatatlan szárnya.
A nyakán két sor vörös angolaborsó-füzért viselt és a bokájára kovácsolt
széles aranykarika megcsillogott a növények harmatában.
Amikor szeme ezeréves szomorúság sötét csikorgásával a még alig
kipattant virág friss, világos kékje fölé hajolt, mintha égi fény
találkozott volna földi viszfényével. De a leány nem tépte le a virágot,
hanem úgy látszik, hogy valami drága kötelesség jutott az eszébe, mert
arcát szemérmességgel vegyes várakozás élénkítette. A fák gyökerein át,
a puha földben és barna lombon keresztül patak folyt; tiszta vize
gyorsan és hangtalanul osont végig a napfoltokon és bokrok árnyain. A
leány levette nyakfüzérjét és gyermeki gondossággal a betelindákra
akasztotta, amelyek a fa lelógó ágait az erdőtalajjal kötötték össze;
letette az ővét és jókedvűen hunyorgatott bele a meleg fénybe. Csak a
haját diszítő virágot hagyta pihenni éjsötét, fényes dús hajában, hogy
ott fiatal szépségének dicsőségére elhervadjon.
A kedves testének örvendő víz beszédes lett; szinte derült nevetéssel
csörgedezett végig a világos bronz testen, amely a természet érintésére
boldogan nyujtózkodott és páratlan odaadásában teremtőjét dicsőítette,
az erdő óriásainak teremtőjét, amelyek megvédték, megteremtőjét a
milliárd növénynek és minden állatnak, amely mint ő, illatozó árnyékban
lélekzett és a nagy napnak, amely övéinek javára állandóan aranyos
boldogságot küldött le a türelmes földre.
Napsütötte dombon, amelyet puhára párnázott a fű, a leány a földre
feküdt, hogy megszáradjon a meleg levegőn; kedves meggondolatlansággal
átengedte magát a világosságnak, mert előtte nincs titka a testnek vagy
a léleknek és mindkettő vágyódik utána. Mintha összeolvadt volna a
talajjal; a föld érverése egyesült vérének lüktetésével és hajában a
virág még egyszer elterjesztette illatát egyesülve a fáradtság enyhe
lehelletével, amely mint valami dal szállt föl a testéből. A napsugarak
játszadozva siklottak végig kis mellének kecses halmain és meleg
tagjainak gömbölyüségein, emitt fölvillantak, amott titkos árnyékba
merültek, mindenhatóbban mint a legerősebb uralkodó, aki valaha egy
világot hódított meg magának és a szerető férfi gyönyörével, aki viharok
legyőzése után jótevőnőjét boldogítja.
Az erdő zöld pompája mozdulatlan büszkeséggel, az áhitattól megmeredve
nézett le a teremtés pihenő diadalára, míg egyszerre az indák sűrűjében
túlboldogan, csaknem élesen és ijedten, fuvolázó dalra gyujtott egy
madár és a közelből ujongó felelet hallatszott. A leány ekkor fölkelt,
óvatosan ismét magára vette csekély ékszerét és a virág fölé hajolt,
amelyben testem vére támadt föl; leszakította a virágot és nagy szemével
rá mosolyogva a reszkető kehelyre, az ővébe tűzte.
Hogyan is történt? Igen, most már eszembe jutott, az a ragyogóan kék
nagy virág mindent emlékezetembe juttatott. Már régóta ismertem a leányt
és a virágját. Bombayban történt azoknak az elfecsérelt éjjeleknek az
egyikén, amelyek nyugtalanul és céltalanul kezdődnek és gyakran oly
vigasztalanul mulnak el csupa haszontalansággal, amely a szürke reggeli
órákban elapasztja borba áztatott minden nagy várakozásunkat.
Akkor estefelé eltávoztam a szállóból, amelyben már napok óta várakoztam
az engemet Szingaporeba szállítandó hajóra és lefelé ballagtam a széles,
élénk utcán. Mozgalmas éjjelre nem voltam fölkészülve, sőt nem is volt
más szándékom, csak az, hogy még néhány percig sétáljak a hüvösebb esti
levegőn és elnézegessem a tarka utcai életet. De a tikkasztó levegő nem
adott enyhülést. Öntözésre használt víz párolgásának, lónak és olajnak a
szaga volt benne és megakadályozta a szabad lélekzést csakúgy, mint az
okos gondolatokat. Ez a légkör gyakran úgy hat, mintha lázt jelentene
be, megzavar és mindenféle ostobaságra bátorít; az elhagyatottság
életfájdalma erjed benne, tele melankóliával; kis ördögök emelik föl
benne kalandokra vágyó bolondos fejüket, míg a közeledő vörös hold
elfátyolozza minden dolog józan értelmét.
Kis séta után leültem egy utcai kávéház faasztalkájánál. Úgy láttam,
mintha mindazok, akik rám néztek, szánakozó fölsőbbséggel kezeskednének
nekem valamiról. Sötét kendőbe burkolt öreg utcai koldusasszony elém
nyujtotta barna, nyitott kezét és mosolygásában hirtelen megértettem az
éjjelt.
Amikor tovább mentem, már sötétebb volt. Nyitott ajtókon tarka világítás
fénye hatolt ki; az utcák szűkebbek lettek és a járókelők ritkábbak.
Lépteket hallottam közeledni és mögöttem hirtelen elnémultak, mihelyt
egy-egy beburkolt éjjeli alak elhaladt mellettem; megálltak, utánam
néztek, kiváncsian vagy rablásra vágyva, nyugtalanság és bizonytalanság
sejtésétől megszállva, ami fogva tartott és tovább kergetett. Egy
pillanatig aggódtam életemért, mert ismertem e városrész
veszedelmességét, azután azonban úgy éreztem, hogy kedves és
aggodalommal óvott életem rám nézve teljesen idegen és közömbös lett
volna. Egészen más dologról volt szó; az éjjel követelte a jogát, a föld
éjjele és nyugtalan lelkemé, amely egy misztikus nap után vágyakozott.
Egy faház ajtaja be volt támasztva és amikor belöktem, szűk korridort
pillantottam meg, amelyet zöldes papiroslámpás világított meg
szegényesen. A lámpástól jobbra és balra a csupasz falakon tükrök
voltak, amelyek e csöndes hely halvány, lebegő csillagzatát mindkét
oldal felé ezerszeres magikus mindenségbe varázsolták át. Valahonnan
tompított cincogó muzsika hallatszott, olyan mint a mandoliné, de sokkal
élettelenebb és gyakran megszakította egy hosszan elnyuló hang, amely
fuvola hangja lehetett. Nehéz, édes szag áramlott felém, mintha erjedő
mézé és elbódító füstölőszeré lett volna; a háttérben levő vörös függöny
hasadékából áramlott ki, mint valami túlérett gyümölcs sebéből.
Rövid ideig álltam és hallgatództam e helyen, amikor szétnyilt az
alacsony függöny és habozva és látszólag meglepetve egy öreg asszony
jött felém. Fonnyadt volt és ősz haja kopottan csillámlott a feje fölött
levő papiroslámpás halványszínű fényében, teste köré mint valami zászló,
sárga kendő volt csavarva úgy, hogy válla és karja, valamint a lába
térdtől lefelé födetlen volt. Fölocsudván meglepetéséből, rám mosolygott
azzal a finom, személytelen szívességgel, amely azoknak az embereknek a
sajátossága, akik hivatásból vagy szokásból vendégszeretők és vizsgáló
pillantást vetve európai ruhámra, fölkért, hogy menjek beljebb. Mondott
is valamit, amit nem értettem, de könnyen ki lehetett találni, hogy
tisztelettel üdvözölt. Mivel habozás nélkül tovább mentem,
megkettőztette alázatosságát és az volt a benyomásom, mintha
csúsznék-másznék előttem a lépcsőn, amelyen a vöröses világításban
fölballagtunk. Édeskésen és gonoszul vigyorgott; valahol félénken
megcsendült egy hangocska; elfogódva követtem őt, bátorság pazarlása
nélkül, óvatosság nélkül, sőt igazi várakozás nélkül; történjék, aminek
történnie kell. Az élet nem sokat számított.
Tarka papirossal bevont ajtóhoz értünk, amely hirtelenül zárta le a
lépcsőt és az öreg asszony fonnyadt kezének nyomására nesztelenül és
könnyen kinyilt.
– Lépj be uram, – mondta hindosztán nyelven és a falhoz lapult, amely
engedett és ingadozott.
Határozottan éreztem, hogy mindenfelől figyelnek bennünket. Ezért
óvatosan tapogatództam előre az alacsony helyiségnek füstbe és ködbe
merült kékes félhomályában. Egy csöndes lámpás elalvó holdján kivül
eleinte csak tompított színű és különös rajzú faliszőnyegeket véltem
fölismerni. Bágyadt aranyszínek csillogtak felém és elhervadó jázminnak
és opiumnak szeliden bódító szaga feküdte meg a mellemet.
Kalauzommal áthaladtam ezen a helyiségen, hogy egy másik még kissebbe és
sötétebbe jussak, ahol legelőször alig lábnyi magas, sokszínű takarókkal
és bőrökkel letakart széles ágy ötlött a szemembe. Az öreg asszony,
miután kivánsága szerint leültem az ágyra, sokszor meghajolt és
távozóban tört angol nyelven ezt mondta:
– Goyt fogom neked elhozni uram, meg leszel elégedve.