arcokat. Már régen megszoktam, hogy sohase legyek egyedül, de
mindannyiszor újra megijedtem. Először öt, majd tiz és végre mintegy
húsz nagy és kis arcot számoltam össze. Mintha az egész falu együtt lett
volna.
Oda küldtem Gurut, az arcok eltüntek, de azután egyre élénkebb fecsegés
kezdődött a sötétben, végre tüzet gyujtottak és a kanuban dolgozni
kezdtek az evezők. Szerettem volna beszélni azokkal az emberekkel, de
nagyon féltek, mégis elhoztak mindent, amit kivántunk. Ennek a vidéknek,
valamint a keleti hegyeknek lakói is, az őslakósság leszármazottjai és
alig keveredtek össze a bevándorolt indogermán törzsekkel. Csaknem
egészen feketék és arcvonásuk inkább a szerecsenekéhez, mint a
brahminokéhoz hasonlít. A civilizáció rendkivül alacsony fokán állanak,
de jólelkűek és nagyon békések. Vallásuk úgy látszik megmaradt a
legkezdetlegesebb pogány fölfogásban, fából faragott bálványokat imádnak
és csak itt-ott hatolt be lelki világukba a Brahman vagy a buddhista tan
gyönge fénysugara. Brahma sok inkarnációjának valamelyike eltorzított
alakban elvétve föléled képzeletükben, de igazi értelmét nem tudják.
Jó időben a dzsungel bőkezűen gondoskodik róluk, borsot szállítanak a
kis malabári kikötőkbe, ahol nagyon olcsón a benszülött fűszerkereskedők
veszik át. Táplálékuk gyümölcs, néhányan halásznak is, állítólag
akadnak, akik húst is esznek, én azonban ezt sohasem láttam. Lombsátraik
előtt laposra vert agyagterecskén a napra terítik szárítás végett a
borsbogyót és az aszalás minden színárnyalatában, a legélénkebb zöld
színtől a legsötétebb feketéig, szépen rendezett négyszögekben látható a
földön kiterítve a bors. Főbirtokuk a gyerek. Soha annyi kis gyereket
nem láttam, mint ezekben a falvakban, fekete sorban orgonasíp módjára
állottak a gunyhók előtt, kis gömbölyű hasacskával és taknyosan és
megbámultak bennünket, ha elhaladtunk előttük.
Ezt az estét és ezt az éjjelt nem felejtettem el, mert szemem láttára
aludt ki a dzsungel éjjelében egy remegő kis életsugár. Sejtelmem sem
volt arról, mennyire járt az idő, amikor hangos kiáltásra ébredtem föl.
Panja mellettem fölriadt és félálomban akkorát lökött a függőágyamon,
hogy majdnem kiestem belőle és első pillanatban azt hittem, hogy
ellenség támadott meg. A tűz csaknem kialudt. Panja egy ugrással az izzó
hamunál termett és még ma sem értem, hogyan tudta olyan gyorsan lángra
lobbantani. A panaszos kiáltás hangosan és a tűz közelében
megismétlődött a sűrű sötétségben, amely fekete volt, mint a szén, csak
a tűz szomszédságában levő megvilágított fák csillámlottak
fantasztikusan és kisértetiesen, mint szörnyetegek, amelyek egymásba
fonódott tagokkal, összekuszált lombkoronák alatt vörösen fénylő terembe
hatolnak. Pasa valami második tűzről beszélt, amelyet Guru buzgón
szított.
– Mit mond? – kérdeztem Panjától.
– Egy asszony jajgat halálfélelmében, – felelte Panja, aki még nem
tudta, miről van szó.
Kimentem a sátorból és imbolygó fáklyákat és a vadak sötét alakjait
láttam a sűrűségben. Női hang jajgatása markolt bele a szívembe. Azóta
is ritkán hallottam annyi fájdalmat és kétségbeesést hirdető hangot.
Állatias panaszkodás, amelyből mégis kiérezhető volt az emberi lélek
szánalomra méltó lealacsonyodása, támadott nekem, mint valami éjjeli
kisértet és újra meg újra össze kellett magamat szednem, hogy tétlen
megmerevedésben ne hallgassam és hogy áldozata ne legyek rémületemnek.
– Tüzet! – ordítottam, – világosságot!
Sárga füstfelhő takart be bennünket, amelyből azután magas, vörös oszlop
lángolt föl.
– Az anya! – kiáltotta Guru.
Panja végre rendet teremtett a félig meztelen alakok vadul előrenyomuló
csoportjában, amely ágakból készített ágyon valami sötét tárgyat
lökdösött felénk. Egy asszony, akinek fekete haja kócosan lógott az arca
körül és karjával hadonázott, valamit odakiáltott nekem. Nem
merészkedett közvetetlen közelembe, bármekkora volt is fölindultsága
amaz esemény miatt, amely hozzám kényszerítette, de láttam, hogy arcát
aggodalom és reménység torzította el.
Az ágakon talán tizenkét vagy tizenhárom éves gyermek feküdt, egy leány
tarka kartonronggyal hiányosan betakarva, amely alatt kicsiny sötét
teste vonaglott és bágyadtan sziszegő jajgatás, elfojtott gurgulázás
hangja hallatszott ki a gombolyagból.
Guru sajnálkozva sóhajtozott és lábujjhegyre állott, mintha fáznék.
– A kobra, – mondta Panja röviden és rám tekintett. – Az anyja reméli,
hogy te segíteni tudsz a gyermekén.
Szívem vérzett az öreg asszony tekintetétől, aki fájdalmában és
csunyaságában kimondhatatlanul meghatóan és szánalomra méltóan állott
előttem. Fonnyadt melle élettelenül lecsüngött, beesett arcának barázdái
reszkettek és rángatództak. Már nem jajgatott, a várakozás elnémította
és előrenyujtott arcának szeme az én arcomat vizsgálgatta és kutatgatta,
mert azt hitte, hogy gyermekének halálát vagy életét olvashatja ki
belőle, tetszésem szerint.
A leányka a helység más lakóival együtt táborunkhoz lopódzott, hogy a
tengeren túl levő, titkokban és csodákban gazdag idegen világ különös
emberét megpillanthassa. Az új, ismeretlen dolog fénye után vágyakozva
megfeledkezett az óvatosságról, amely annyira szükséges a dzsungelben,
amelyre gyerekkora óta kioktatták és amelyet okosan és gondosan
alkalmazott is. Egyszerre csak a sötétben azt a kis, gonosz szúrást
érezte, amelynek rettenetes végzetességét a szív eleinte nem akarja
elhinni, bár a vér sejti és a gyors elmulás borzalma, mint sötét szárny
csapkod a halánték körül. Tüske, tüske volt, valami pálmalevél szélén
vagy cédrusfán… de azután beköszöntött a finom, édes szédülés, amely a
szemben kezdődik és oly különösen zavarja a szív verését, amely eleinte
a kart és lassan minden más testrészt száraz, rövid görcsbe rángat,
mintha az ereket széltépő üvegszilánkokat sodorna magával a vér. Míg
végül elhangzott a bizonyosságot hirdető rémületes panasz:
– A sötét királynő!
Az erdő homályát ez a panaszos jajgatás töltötte be, amelyben az
istenségnek szóló hódolat a legmélyebb borzongással egyesült.
Késő volt. Megnyitottam a sebet, amely csak egyetlen apró, feketeszélű
pontocska volt a lábán, de már nem vörösen és melegen folyt belőle a
vér, hanem megaludva és elemeire bomolva. Megpróbálkoztunk whiskyvel, de
a gyermek minden fáradozásunk ellenére sem tudta az erős italt lenyelni
és nagy megtörő szeme kegyetlen szorongatóinak kínzása alatt
aggodalommal révedezett reánk. A tűz csak az első pillanatban használ,
de különben sem vettem volna a szívemre, hogy még ennek az új kínzásnak
is kitegyem a kis testet. Engedd a gyermeket meghalni, súgta egy belső
hang, ez az ő utolsó földi joga.
Kínszenvedést okozott az anya tekintete. Szánalommal fordultam feléje,
mert ebben az órában mást már nem adhattam neki. Hosszú jajgatással
összerogyott és mint valami sötét ruhacsomó, egész éjjelen át ott feküdt
a sátor vászna mellett.
A gyermek halála után, mintha kemény ököllel verték volna belém,
megrendített emberi tehetetlenségünk keserves fölismerése. Nem vagyunk
az, ami legjobb szándékunk szerint lehetnénk, hol a hatalom, amelyet a
tökéletességre vágyva sejtünk, hol a fönség, amelyet jóságunk keres, hol
hitünk, amely hegyeket visz el más helyre?
Életem e legkülönösebb napjai komoran, kedvesen és izzón teltek el.
Gyakran napokig ugyanegy helyen maradtunk, megfeledkeztem célomról és az
időről. Lenyügözött a dzsungel zöld mocsárszeme és a puszta éjjelének
ezüstös lobogása, a mély lélekzés csukott szemmel pótolta a
gondolatokat, a nappal az életöröm szakadatlan biztosságává lett és az
éjjel alaktalan álommá. A növények hatalmas, csöndes és türelmes élete,
amely magának foglalja le az egész földet, lassanként megfosztotta a
lelkemet a maga jogának tudatától, bámulattal eltelve és idegen
életakarattal áthatva lelkem szinte álomban, de mégis túlságosan ébren
és legbelsejében szent élethit tüzében sodródott tovább. Sejtettem
zöldes-mocsaras mérgét az erdőnek, amelynek királynője és istennője
egész hatalmában megjelent nekem, a nedves szürkületben láttam
settenkedni a lázszellemet és ellenállásom szerencsém bizonytalan
reménylésévé sülyedt. Ez az erjedő, bugyburékoló mocsártermékenység, ha
magába szívná, az én testemet is magába venné és új életre keltené. Az
erdő hatalmasabb volt mint az emberek.
Egy este, mert már nem bírtam el a függőágy bizonytalan engedékenységét,
a sátorban lombágyon feküdtem. Guru a tűz mellett elaludt. Úgy guggolt a
sátor bejáratának háromszöge előtt az izzó hamunál, mintha lefejezték
volna: nyaka magasra fölhúzott térde közt és csaknem három méter hosszú,
ősrégi arabs puskája mint valami félig elsülyedt zászlórúd nyujtózkodott
mellette. Nagyon szerette ezt a fegyvert és többnyire magával vitte,
különösen pedig akkor, ha kilátás nyilt arra, hogy emberekkel
találkozunk. Szentül meg volt győződve, hogy ez a fegyver sohasem tenné
rajta azt a csúfot, hogy elsüljön. Nem is környékezte a csalatkozás
veszedelme, mert a puska száz éves volt, Szudántól Szingaporeig
bizonyára az egész keletet bejárta már és semmiféleképen nem lehetett
megtölteni, elsütni meg éppenséggel nem. De ezzel a fegyverrel Guru a
legnagyobb lelki nyugalommal elaludt volna az őserdő közepén is, annyira
biztos volt, hogy nem volt még egy ember, aki éppen úgy bizhatott volna
valamiben, mint ő a fegyverében.
Nappal eljutottunk a hegység utolsó sziklanyúlványáig, amelynek
szakadékaiban a dzsungel fölfelé terjeszkedett, hogy lassanként
megritkuljon. Tiszta víz folyt a sziklák repedéseiben és amikor végre
visszafordultunk, mert a vidék nagyon hasadozott és elvadult volt, kis
faluhoz értünk. Mintegy tíz lombgunyhó volt benne és Itupah volt a neve.
Lakósai eljöttek hozzánk, hogy gyümölcsöt ajánljanak föl, de csakhamar
otthagytak bennünket, mert fölszerelésünket túlságosan mágikusnak és
veszedelmesnek tartották.
Nem tudtam elaludni. Zavart a vadállatok hangja és a hold. Panja
szerelmi kalandra a hindu faluba szökött. Azt az izgatottságot, amelyet
jelenlétem Itupahban keltett, ez izgatottság jogosságának
bebizonyitására használta föl. A sátor bejáratánál papirosfoszlányként a
holdfény néhány foltja hevert és a tücskök ciripelésükkel úgy
betöltötték a levegőt, mintha megbolondult rabok nagysietve finom
ezüstdrótot reszelgettek volna.
A sátor sarkából zörgést hallottam és amikor odanéztem, kis állatot
pillantottam meg, amelyet eleinte nyestnek hittem. Mivel a megmozdulásom
bizalmatlankodová tette, meg sem moccant és rám bámult óriási nagyságú
fekete szemeivel, amelyek mint a majomé, egészen elől és szorosan egymás
mellett voltak. Kecses fejecskéje nem sokkal volt nagyobb, mint zöld
burkában a dió és bundájának a színe szürkésbarnának tetszett, aminő
télen a mókusé.
Rendkivül tetszett nekem a kis állat és megpróbáltam vele megbarátkozni.
– Jöjjön közelebb, – szóltam és mindig ugyanazt a néhány hangot
fütyültem halkan a szürkülő éjjeli levegőben.
Az állatka nem mozdult és azon törtem a fejemet, hogyan csalogathatnám
magamhoz. Amikor megmozdítottam a kezemet, hogy a mellettem levő angol
kétszersülttel kináljam meg, nesztelenül nekirugaszkodott és már üres is
volt a sátorsarok. De kis idő mulva megint valami árnyék suhant át a
holdfoltokon, a kis idegen, akit nyilván a kiváncsiság kergetett, megint
megjelent.
Tágra nyitott és mereven bámuló két fekete szemgolyója, magába szív
engem. Ennyire nem bámult még meg soha senkisem. A csöppség
kiváncsiságát úgy látszik borzasztóan izgatta az a kérdés, mit tartson
rólam és hogy messzi hazámból mi hozott éppen az emberlakta Itupah
közelébe és az ő tanyájának a vidékére. Bizony, nem tudtam volna neki
megmondani. De megcsalni sem akartam. Halkan kérdeztem:
– Van családja?
Eltünt. Talán kissé bizalmaskodó volt ez a kérdés az ismerkedésre, de
kisvártatva megint fölbukkant a kis teremtés, ezúttal pontosan ugyanazon
a helyen, sóspoharaink és Panja szandáljai közt. Úgy látszik,
észrevette, hogy szavaim nem voltak olyan veszedelmesek, mint ahogyan
kezdetben gondolta és kissé közelebb jött, hogy jobban bámulhasson.
Sajnáltam, hogy nem kinálhattam meg semmivel és hogy vendégszeretetemet
bizalmatlansággal viszonozta.
– Úgy látszik, maga éjjeli életet él, – kezdtem óvatosan a társalgást, –
ezt a szeméből következtetem és abból, hogy ebben az órában találkozunk.
Kérem ne vonjon le hamis következtetést abból a cókmókból, amit itt lát,
nekünk hosszú egyenesen álló lényeknek is alapjában véve csak az a
szívbéli kivánságunk, mint nektek. Hogy mi az, könnyen megmondható: a
szerencse, hogy a világ napfényében lehessünk, a szerelem és az álom.
Ezenfölül valami szüntelen remény azzal biztat bennünket, hogy egy napon
még sokkal pompásabb lesz a helyzetünk. Ezt mondja a te nagy éjjeli
szemed is; és vajjon az a vágyakozás, amely téged ideűz, más mint az
enyém, amely a te hazád vadonjába késztetett?
Hangos, gonosz fütty, amely csontomig hatolt és átjárta a velőmet, volt
erre a felelet és mindjárt utána válaszul éles sziszegés hallatszott
táborom lombjából. Most nem volt szabad megmozdulnom, különben rosszul
végződhetett volna utazásom a dzsungelben…
Most hát tudtam, ki állott előttem, de sokkal fontosabb volt rám nézve
az, aki közvetetlen közelemben a fonnyadó levelek közt volt. Az előttem
levő kis állat lassan és egészen különös módon ide-oda kezdte magát
himbálni és eközben rövid megszakításokkal félig füttynek, félig
nyikorgásnak mondható éles hangot hallatott, amely a sátorban levő
társamnak szólt. Ekkor a galy közül mint valami vastag sötét folyadék a
csatornában, szemem láttára előbbre és előbbre csúszott és a kijárat
felé iparkodott a kigyó. A sátor széléről kis árnyék villámgyorsan utána
osont és künn rövid ideig tartó prüszköléssel, sziszegéssel és
hortyogással járó vad zörgés és ide-odacibálás kezdődött. Azután csönd
lett és csak szívem heves dobogását hallottam és a holdfény fehér
papirosfoszlányait láttam, míg lassanként ismét átvette uralmát az
egyhangú tücsökzene. Úgy éreztem, hogy amíg hallgatok, szemem előtt az
éjjeli teremtmények közt egy sors dőlt el.
Mennyire különbözik gyakran az, amit várunk, attól, amit látunk! Gyakran
beszéltek már nekem erről a különös állatról, amelyet Indiában a kigyó
esküdt ellenségeként dicsérnek és amelyet védelmül a kobra ellen az
angolok gyakran háziállatként tartanak, de ama kivánságom teljesülését,
vajha megláthatnám ezt az állatot, másként képzeltem el. Történt-e
valami más, mint a harc, az aggodalom és az életvágy néhány hangjával
megszakított ugrálás és surranás? Árnyékszerűen játszódott le minden,
szinte mintha igaz sem lenne, szürkén, a félhomályban és ama pathetikus
vonás nélkül, amellyel csak a fölismerés ruházza föl lassan az eseményt.
Csak az emlékezés teremti meg a hősök alakjait. Ez volt minden? Mi sors
vár reánk gyors, kicsiny életünkben, amelyet, állandóan várva valamit,
elröpülni engedünk?
Amikor puskámmal és Éliással sátrunkból a dzsungel bebarangolására
indultam, a folyó partjáról gyakran láttam a napon sütkérező
alligátorokat. Keresztül-kasul hevertek a homokzátonyokon, sőt egyszer
kettőt egymáson láttam feküdni. Ez förtelmes volt. Nagyon nagy pofájuk
rendszerint szokatlan megelégedettséget árult el, apró szemük vidáman
pislogott és óriási, gyakran tágra tátott szájuk fölismerhető
hajlandóságot mutatott a mosolygásra. Meglátszott az állatokon, hogy
porcogós pikkelyes bőrüknek mily jól esett a nap forró sugara és nehezen
tudta az ember elhinni, hogy valami gonoszságra volnának képesek. Sárga
nyakuk, amely lágy volt és sárga mint a viasz, néha meg-megrezgett.
Két méternél hosszabbat sohasem láttam; afrikai testvéreik, úgy látszik,
más fajtához tartoznak és fontosabbnak tekintik az ember
megfélemlítését. Megtörtént, hogy rálőttem egy egy ilyen óriási gyíkra,
de golyóm hatása sohasem volt akkora, hogy a megsebesült állatnak ne
maradt volna ideje a vízbeugrásra. Az is lehet, hogy sohasem találtam. A
lövés dörejének elhalása után a homokzátony rendszerint üres volt. Ezek
az állatok határozottan sértően gyors módon tudják az embert faképnél
hagyni, mint a torpedó úgy rohannak a vízbe, lábuk valami mozdulatát
lehetetlenség észrevenni és az a látszat, mintha a vízzel kifeszített
gummiszalagok kötnék őket össze és hirtelen szabadon bocsátanák őket.
Pompásan úsznak és a vízben a csukára emlékeztetnek, de rendkivül
ijedősek és csak a kissebb rőtvadra veszedelmesek, amelyet az
itatóhelyen lepnek meg.
Egy reggel odadobtam nekik a maradványát egy lelőtt szarvasantilópnak,
amelynek csak kis hátrészét tudtam élvezni és a nap vagy a sakálok amúgy
is elpusztították volna és megijedtem e folyami csőcselék esztelen
mohóságától. Az állat teste továbbsodródó véres habforgatagban száz
részre tépve alig egy perc mulva eltünt. Délben ismét a napon hevertek a
szörnyetegek és mosolyogtak, mialatt a széles, zavaros folyam
bugyburékolva folytatta útját és gyilkos fénynyilakkal szórta a napfényt
a fájó szembe, amelytől a dzsungel homálya elszoktatta.
Egyszer sátrunk közelében a reggeli napon egy vadfügefa összekuszált
gyökérindái közt ültem a folyó partján és a fegyveremet tisztogattam,
amikor zaj hallatszott mellettem a mangrovák között. Megfordultam és kis
hindu fiút pillantottam meg, aki a félelemtől megmerevedett. Szeme mint
két nagy gömbölyü tükör élettelenül bámult rám és szája tátva maradt. Ez
könnyen érthető volt, mert éppen fürödtem és csak annyi volt a testemen,
amennyit túlzás nélkül körülbelül semminek lehet mondani. A kis fiú,
amikor reggeli sétára indult a folyóhoz, alighanem mindent inkább várt,
mint egy ilyen rávigyorgó fehér szörnyeteget.
Hevesen reszketett és nagyokat nyelt, de mozdulni nem mert. Amit látott,
gonoszabb volt mint a tigris, ijesztő erdei kisértet volt.
Tetőtől-talpig fehér volt az az idegen teremtmény, amely itt előtte
valami különös fénylő tárgyat tartott a térdén, a víztől csöpögött és
csillámlott és olyan szeme volt, hogy az elpusztulás megkockáztatása
nélkül nem lehetett belenézni. Amikor azután az a gőzölgő szörnyeteg
hirtelen nagyot tüsszentett, hangos jajveszékelés tört elő a megkínzott
kis kebelből, amely tele volt rémülettel és a kis fiú magában alighanem
gyorsan leszámolt az életével és végképpen befejezettnek tekintette. A
földre vetette magát, arcát a növények közé szorította és ismételten
ugyanazt az egyhangú panaszos kiáltást hallatta, amellyel valószinűleg
valamelyik bálvány különös jóakaratába ajánlotta magát.
Semmisem jutott az eszembe, mit tehetnék, hogy a lesujtott kis embert
megnyugtassam. Ha hozzányulok, meghal rémületében, egyelőre tehát
feküdni hagytam és megállapítottam, hogy az ő toalettje a fejlődésnek
éppen azon a fokán volt, mint az enyém. Azután az a nagyszerű gondolatom
támadt, hogy valami olyan ártatlan és mélyértelmű nótát fütyülök el
neki, amely meggyőződésem szerint csillapítólag hat és először egy régi
altatódalt, azután egy templomi éneket és végül a «Heil dir im
Siegeskranz»-ot választottam.
Ez hatott. Barátom a földre hasalva sötét fejét oldalt fordította
annyira, hogy félszemével a térdemig megláthatott. Még mindig biztosra
vette, hogy emberevő vagyok, de úgy látta, hogy ezzel nem nagyon sietek.
Óvatosan értésére adtam, hogy keljen föl és egész testében még mindig
reszketve engedelmeskedett, de szemlátomást nagyon meglepte, hogy józan
ember módjára tudok beszélni, sőt az ő nyelvén. Most már az egész gyerek
jóformán csupa szem volt és benne az az egyetlen vágy égett, hogy
lehetőleg észrevétlenül ajánlhassa magát; valami rejtekhelyről sokkal
jobban bámulhatna engemet és mi jó származhatnék a közeledésből?
De mégis megváltoztatta véleményét, amikor végigtapogattam a ruhámat és
egy rézannat tartottam a szeme elé. Először csak nézte a pénzt, de hogy
az övé is lehetne, ez a gondolat csak lassanként öltött alakot
fejecskéjében. Nagyon jól ismerte annak a kerek érclapocskának az
értékét, aminőt az apja hozott néha haza a kikötővárosokból, ha borsot
és gyömbérgyökeret vitt oda és aminek segítségével mindent meg lehetett
szerezni, a világ minden gyönyörűségét, tarka kendőt, a bazárutca
édességeit, rizst és maniokkenyeret és hatalmat a helység valamennyi
gyerekén.
Így tehát anélkül, hogy fölfaltam volna, kereket oldott a kincsével,
miután végre megértette, hogy minden tervem kimerült ebben az
áldozatban. Talán eszébe jutok, ha legénnyé cseperedett és első
rézannajához még néhányat hozzászerzett a kikötővárosokban és véleményét
rólunk, fehérekről megváltoztatta, kettős értelemben.
Napról-napra egyre jobban éreztem, hogy valami idegen anyag, amitől nem
tudtam megállapítani, hogy micsoda, megváltoztatta a véremet. Mint
ahogyan már ilyen esetben szokás, majd ebben, majd abban kerestem a
változás okát, ma az ivóvízben, holnap a dohányban vagy valami idegen
gyümölcsben gyanítottam a hibát, vagy később álmatlanságommal vagy a
tikkasztó, ezer illattal átfűtött levegővel magyaráztam meg állapotomat.
Panja gyakran hosszan és aggodalmaskodva figyelt, de nem tudta, hogy
figyelését észre vettem és hogy izgatott vele. Igazságtalanul és
keményen bántam vele, de ő türelmes maradt és nem duzzogott megsértődve,
mint régebben. Az utóbbi időben egyáltalán észrevehetően megváltozott.
Gyakran úgy éreztem, hogy ő maga valami új felelősséget vállalt magára,
mintha csak erejének érvényesítése végett be kellene bizonyítania
derekasságát. Nem voltam hálás e változásáért, de nem tehettem másként.
Néha úgy éreztem, hogy az agyam jóval kisebb lett és mint valami úszó
labda a vizespohárban, különös fordulatokat és ingadozásokat végez a
burkában. Közben minden elképzelhető orvosság az eszembe jutott, csak
éppen az az egyetlen nem, amely segíthetett volna rajtam: a menekülés a
dzsungel lapályairól.
Reggel ha volt, a delet kellett várnom, amikor a rovarok boldog zúgással
vagy a nagy pillangók könnyen és nesztelenül, hihetetlenül sötét kéken
vagy zöldön keresztül virágról-virágra szálltak. Az elmuló dél okozta
kedvetlenséggel az estét kellett várnom és nyomában az éjjelt fekete
mélységek fölött terjeszkedő világosságával, a rablásvágy és a szerelmi
düh ordító és nyögő hangjaival és kápráztató csillagaival. A nappal és
az éjjel nekem már régen nem jelentett ébrenlétet vagy pihenést, hanem
jelentette az indiai világ arculatának változó vonásait, amelyek
magikusan egymásba olvadtak.
Elfeledtem a hazámat, Európa eltünt emlékezetemből, mint valami
haszontalan izgalommal teli hangos, csunya álom és szánakozva
mosolyogtam a szégyenen, amely engem zajos multam apró eseményeiben érni
látszott. A nagy városok forgatagos élete az élet különös, rikácsoló,
rikító színű tévedésének tűnt föl és az alvásban és az ébrenlétben
elmultam és újra föltámadtam, mint tavaszban és télben, a nap- és
évszakok a változás határozatlan érzésévé olvadtak össze és az engemet
élő ruhaként betakaró növények ártatlansága volt a legerősebb hatalom
lassan eltünő fölismerő képességemen.
A dzsungel éjjeléből néha visszakergetett valami a pusztaság szélére,
ilyenkor a nyilt ég és a tágas barna dombvidék után vágyakoztam és e
világosság láttára úgy éreztem, mintha a fény hangtalan csöndes vihara
védtelenné tenne. Gyakran az éj kellő közepén keltünk útra, néha
ugyanazon az úton visszamentünk, amelyet nagy fáradtsággal nappal
tettünk meg és újra az elhagyott helyen ütöttünk tanyát. Úgy éreztem,
hogy a növények akadályozzák lélekzésemet és elrabolják a tüdőmtől, ami
az életéhez szükséges. Gyakran azon kaptam magamat rajta, hogy
ingerülten és haragosan nézek egy-egy viruló növényt, amelynek
biborvörös kelyhében kitárt szerelmi dühe haraggal és gyülölettel és
egyszersmind odaadó alázattal töltött el.