válás enyhe szomorúságával, de fájdalmat nem éreztem, hanem csak azoknak
búbánatát, akik ezer reménységgel lemondanak egy régi szerelemről, hogy
mégis megőrizzék. A hegyekből, Dindumallaból szembe jött velünk a
póstakocsi, lármás forgószél trombitaharsogással. Négy kicsiny
agyoncsigázott, szinte halálos kétségbeeséssel vágtató pusztai lovacska
izzadt a kocsis suhogó ostorzsinórja alatt, aki félig guggolva és egy
felingerelt majom ordításával csapott le rájuk. Mögöttük nagyokat ugorva
zegzúgos ívekben kicsi, túltömött kocsi zörgött. Még egy egérnek sem
jutott volna már hely ezen a póstakocsin; még az ablakok keretében és a
roskadozó tetőn is batyukon és ládákon ott kuporogtak a félig meztelen
alakok és olyan kiáltozással kapaszkodtak egymásba, amely félig
felindultság és ujongás, félig pedig aggodalom volt. Senkisem értette,
mily okokból sodorják veszedelembe az életüket ezzel a vad sietéssel;
azt gondoltuk, hogy a hatóság titokzatos bölcsesége tartja ilyen
fontosnak az utat, amely hatóságnak féleurópai kevertfajú képviselői
Cannanoreban még aludtak. Vöröses felhő takarta el mögöttük ezt a
békétlenségből és ostobaságból keletkezett pokoli hajszát.
Panja, aki a rúd végén kuporgott az ökrök kormányzója mellett, aki
egyszersmind kocsink tulajdonosa is volt, visszanézett reám, félretolta
a bambuszfüggönyt és lakonikusan tudatta velem az esetet. Csak ennyit
mondott:
– Vad disznók!
És máris ismét összehúzta a bambuszgyékényt. Ismét csönd lett
mindenfelé, a nap följebb emelkedett, a kerék nyikorgott és a rizsföldek
lapályáról fölhangzott a rigó három melódikus fuvolahangja.
Nemsokára lekanyarodtunk az országútról, hogy keskenyebb útra térjünk,
amely simán és árnyék nélkül vitt frissen elárasztott rizsföldek között.
A kicsiny, fehér ökrök nekiiramodtak úgy, hogy kocsink csaknem mérsékelt
lóügetés gyorsaságával haladt. Mindkét India déli tartományaiban sokkal
biztosabban és megbizhatóbban utazik az ember ökörrel, mint lóval, mert
az előbbi jobban bírja a meleget és kevesebb táplálékkal éri be. Hogy
teljesen elfoglalta birodalmát a nap, elfogott azoknak az embereknek a
jókedve, akik fiatalon és gondtalanul utaznak. Úton a legtöbb ember
jobb, mint szűk otthona kicsiny kellemetlenségei között; ha
visszaemlékszem utazásom éveire, amelyek csaknem egész ifjúságomat
kitöltik, mindig azt hiszem, hogy akkor sokkal jobb ember voltam, mint
ma. Az utazás tisztítja a lelket, mert az idegenben szerény lesz az
ember és pedig egyáltalán nem abban az értelemben, ahogyan csak a
semmirevalóknak kell szerényeknek lenniök. Az idegennek a tisztelése,
amiért éppen bennünket németeket olyannyira szeretnek megszólni, csak
akkor erkölcstelenség, ha saját lényünk föláldozásával párosul. Az
idegen lélek és mások életszokásainak tisztelete minden gazdagabb
szívben tompítja fiatal nemzedékünk két alapvető hibáját, a
gáncsoskodást és a fönhéjázást.
Ezek a dolgok nem akkoriban foglalkoztattak, csak későbben támadtak,
többnyire céltalanok és csak azoknak szolgálnak, akiknek tulajdonképpen
nincs rá szükségük. Mert a jó gondolatokat csak azok értik meg helyesen,
akiknek az ad értéket, hogy saját gondolataik vannak. Nem, engem a
tiszta reggel pompás képe, a termékeny rizsföldek csöndes élete, a
vizimalmok ütemes járása és a dolgozó férfiak és asszonyok szép alakjai
kerítettek hatalmukba. A vidék egyre jobban elvadult és amikor kocsink
magas bokrok közül és lomberdő sűrűjéből, mint valami sátorból szabad
térségre jutott ki, terült el szemem előtt utoljára egy darab sötét
szántóföld, amely már föl volt szántva, de még nem árasztották el vízzel
és a ferdén ráeső napsugár árnyékot és fényt vetett a fölhasogatott
földre. A tavaszi frisseség gazdag fénye ragyogott a gőzölgő föld
felett, amely illatozott és a termékenységtől ízzott. Egy fiatal ember,
akin a derekára csavart keskeny kötényen kivül nem volt más, mint a
vérvörös turbán fénylő fekete haján, a mi ekénket helyettesítő
meggörbített fa elé fogott két hófehér ökröt noszogatott. A háttérben
pálmaerdő zárta le a tájékot és fölötte csodálatosan kék és tiszta ég
ragyogott.
A szántóföld végén a vizimalomnál lányok foglalatoskodtak, tizennégy
vagy tizenöt évesek lehettek, teljesen meztelenek voltak és olajtól
csöpögő koromfekete hajuk hosszú, keskeny fonatban lógott le
világosbarna tarkójukra. Buzgón végezték dolgukat, fiatal testük a
gyermeki szabadság öntudatlan boldogságával és a természet ama nagyszerű
szemérmetességével mozgott, amely határtalan jókedvet terjeszt maga
körül és nagyon szomorú egyhangú dalt énekeltek. A lezuhanó víz zaja és
énekük következtében nem vették észre azonnal kocsink közeledését, de
amikor megpillantottak bennünket, hangos sikítással egy kis gunyhó
száraz nádfala mögé menekültek, miközben mint két megriasztott antilop,
átugrottak egy kis patakon. A gunyhóból mindjárt egy összetöpörödött
anyóka bukkant elő, aki elfonnyadt arcával ránk mosolygott és integetett
felénk. Azután elnyelt bennünket az erdő, mely mindegyre sűrűbb lett. A
napsugarak már csak hegyes dárdákként hatoltak le hozzánk, homályos és
tikkasztó lett a levegő, a bambuszsűrűség és a liánok lógó, tarkán
összeszőtt szőnyege egyre jobban eltakarta a szem elől az őserdő
árnyait.
Eleinte úgy látszott, hogy senki sem örült vállalkozásunknak, csak
Éliás. A nap legelső órájában legalább tizszer járta meg az utunkat, a
második órában körülbelül ötször és még a harmadik órában is, amikor már
meglehetősen nagy volt a forróság, buzgalomban és kitartásban lefőzve
mindnyájunkat, fürgén szaladgált ide-oda. Csak akkor lett
elgondolkodóbb, amikor bejutottunk az őserdőbe, olykor megütközve
megállott és a fák alatt terjengő homályt iparkodott átfúrni a szemével,
amikor is az egyik mellsőlábát fölemelte és a lábafejét merőlegesen
lelógatta. Eközben szakadatlanul mozgott a füle, néha kémlelődve rám
nézett, mintha azt akarta volna megtudni, vajjon én is oly kevéssé
bátorságosnak tartom-e ezt a környezetet, mint ő.
Éliás különben pompásan kifejlődött, most már éppen olyan tisztán
észrevehető volt rajta a farkas- és juhászkutya fajtajellege, mint a
fürge és hajlékony terrieré, ama kiváló fajtáé, amely akkor különös
kegyében volt az angoloknak. Gyapjas szőrzetének teltségében és színének
sokféleségében öröme tellett még az elkényeztetett szakértőnek is és
pompás dísze volt gyűrűkbe kunkorodó nagy farka. Mivel még nőtt is
keveset, megjelenése minden kellemetessége mellett bizonyos mértékben
fenyegetőző is volt, aminek kihasználását azonban kitünő jelleme nem
engedte meg. Bizonyos, hogy a nagyon kedvelt vadászkutya véréből is volt
benne egy jó adag, mert Éliás mihelyt valami szárnyast meglátott,
megfékezhetetlen vágyat érzett, hogy ezt az állatot hatalmába kerítse és
széttépje. Ebben követésre méltó bátorságot mutatott, aminőt más
kutyánál nem egykönnyen lehet találni.
Pompás napok köszöntöttek reánk! Hogyan írjam le a föltörekvő reggelek
világító tisztaságát, amelyek érthetetlen állandósággal követték
egymást, a nappalok csöndes, izzó fényét és a fehér, veszedelmes
éjszakák mágikus békéjét! Ami a rengetegben való e vándorlás idejéből
legmélyebben megmaradt emlékezetemben, az a kanuút a tavakon és a
csatornákon. Sohasem felejtem el azt az esti órát, amikor kocsijaink
Tsirakalba érkeztek, egy kis helységbe ama tó partján, amelyet a
Vatarpatnam alkot a tengerbe ömlése előtt. Pálmák alatt feküdt a helység
és amikor az útról lehaladtunk a kikötőbe, fehér, barna és zöld
színeivel érdekes ellentétben volt a nagy víz csodálatosan csöndes,
szürkéskék ezüstfalával. Az alacsony házakból és pálmagunyhókból kék
füst szállt fölfelé és egy fából készült templompagodának homályából
papi ének hallatszott. Szellő sem rebbent, a nappal bágyadtsága
megfeküdte a levegőt és a sötét kikötő csöndes volt, mint egy kép.
Óriási lombfák, hasonlatosak a mi jávorfánkhoz, árnyékolták be a keskeny
vízszorost, amelyben a kanuk sűrűn egymás mellett, mintha megmerevedett
ércbe volnának erősítve, mozdulatlanul pihentek, részben rikítóan
bemázolt árúcsomagok tornyosodtak rajtuk és a kikötőhöz szolgáló út
szorosan a házak mellett vitt el. Tele volt a levegő tea, fűszer és
gyümölcs illatával és amikor kocsijaink közvetetlenül a víz szélén
megállottak, elénk állott egy egészen fehérbe öltözött öreg ember és
Allah meg a próféta nevében üdvözölt.
– Te vagy az az úr, aki a vízen Taliparambuba akarsz jutni?
Homlokát, mindjárt a szemöldök fölött, fehér kötő takarta, fekete szeme
biztosan és mustrálgatva nézett reám.
– Add ide a pénzt, Sahib, ki kell fizetnünk az evezősöket, hogy szót
fogadjanak.
Panja kettőnk közé lépett és pedig szándékosan úgy, hogy az öregnek,
akit gyöngén meglökött, vissza kellett lépnie. Dühösen nézett Panjára.
– Ki engedte meg neked, hogy a Sahibot megszólitsd? – sziszegte Panja,
akinek merészsége meglepett. – Menj és mutasd meg kanuidat, hogy
megfelelnek-e az úrnak. Azt hiszed, azért jött a Sahib, hogy veled
fecsegjen?
Az öreg ingadozott és kételkedve tekintett reám, de azután szót fogadott
Panjának és habozva szólt:
– A kanuk jók.
– Azt én döntöm el, – mondta Panja hidegen.
– Nagy urat kalauzolsz végig az országon? – kérdezte az öreg.
Panja nevetett és megvetően ezt mondta:
– Ti itt Tsirakalban igazán semmivel sem tudtok többet, mint a békáitok
pocsolyáitokban. A mangalorei kollektor olyan türelmetlenül vár
bennünket, hogy egymásután jönnek a küldöttjei. Nem érkezett hírhozó?
Az öreg tagadólag rázta a fejét és félénken rám nézett. Panja tetszett
nekem és más apró hiúsága ellenére megéreztem, hogy itt megvolt az oka
föllépésének. Gyakran óva intettek a mohammedánoktól. Panja ismerte az
országát. Alaposan szemügyre vettük a csónakokat. Fatörzsekből készült,
körülbelül nyolc méter hosszú kanuk voltak hosszú evezőkkel, mert állva
eveztek benne az emberek és jókarban levő vászontetővel, amely megvédte
a középső részt körülbelül olyan módon, ahogyan Németországban a
teherkocsikat szokták boltozatosan és feszesen vászonnal bevonni. A
vászonernyő és a csónak széle közt keskeny nyiláson ki lehetett
tekinteni és e kabin előtt körülbelül két méter széles hely volt, ahol
el lehetett üldögélni hüvösebb órákban, amikor nem kellett a nap elől
elbújni. A csónak feneke gondosan ki volt párnázva és tiszta
bambusztakarók borították, de maga a csónak nem volt szélesebb, mint egy
keskeny tábori ágy.
Panja megelégedettnek látszott. Én a tóra néztem, amely vöröses színt
kezdett játszani.
– Mikor kel föl a hold? – kérdezte Panja.
– Éjfél tájban, – mondta az öreg elgondolkozva, – virradatkor indulunk
útnak.
– Ki akar utazni? – kérdezte Panja nyugodtan, – te vagy az úr? Azonnal
útnak indulunk.
– Nem lehet, az emberek szétszóródtak Tsirakalban és nem lehet őket
egyhamar összeterelni.
– Hány evezősöd van? – kérdezte Panja, aki eleresztette a füle mellett a
hajós ellenvetését.
– Minden csónak számára négy.
– Elég minden csónak számára kettő, – mondta ki az itéletet Panja, – a
víz nyugodt.
Az öreg a fejét rázta
– Holnap reggel, ha csak rövid időre is, elhaladtok a nyilt tenger előtt
és ott két ember nem tud átevezni a hullámtörésen.
Ezúttal mintha igaza lett volna az öregnek, mert Panja engedett, de azt
követelte, hogy az embereket azonnal hívják össze és osszák szét a
csónakokban. Később azt mondta nekem, jobb ha az evezősök előbb nem
cserélhetik ki egymás közt rólunk táplált véleményüket és érvényt
szerzett akaratának. Podgyászunkat átvitték, az ökrösszekerek még az
éjjel visszafordultak és alig egy óra mulva a fölkelő csillagok alatt
elindultunk.
Az evezősök énekére ébredtem föl. Elaludtam volna? Némi időre volt
szükségem, hogy magamhoz térjek, a levegőnek idegen szaga volt, hüvös
lett, hallottam a vizet és enyhe fehéres világosságban támolyogva talpra
állottam.
Amikor kimásztam a kabinból, szúró fény csapott rám az égből: a
csillagok. Alattam halotti csöndben, reszketés nélkül, mint gyémántok
szénfekete selymen, végtelen, feketén csillámló mélységbe sülyedtek. Az
égboltozat és a halotti mélység két haragos fényvilága között előttem
két óriási sötét meztelen test hintázott és hajladozott, belelökött a
csillagoktól és csillagképektől ragyogó mindenségbe és énekelt. Evezőik
belemerűltek a vízbe és miként ha folyékony ezüsttel öntötték volna le,
csillogó és szikrázó csöppekkel tele emelkedtek föl és amikor hátra
fordultam, szűk ezüstutat láttam olyan fényességben, hogy káprázott a
szemem.
Csónakunk mint valami hosszúfarkú szomorú üstökös, égi szikráktól
csillogó, parttalan világon röpült végig. Szárazföldet nem láttam sehol,
a tó közepén voltunk, ágyában a pihenő folyamnak, amely ezeréves iszapon
keresztül csak lassan csúszott át a tengerbe. Kezemet bemártottam a
vízbe és ezüstös lett. Az éjszaka e csodájának érzékfölötti mámorában,
meg nem értve és föl nem fogva a tüneményt, erőtlenül kabinom falához
roskadtam. Éjfél tájban a fölkelő hold világában kékes ködkúpok
bukkantak föl előttünk. A hold, okkervörös sarló, a dzsungel fölött
állott. Partot értünk. Sokáig nem vettem észre semmit, csak vizes
ágakat, amelyek arcomat surolták, hallottam a nedves sötétségben a
mohammedánok kiáltását és szemem csak ritkán pillantott meg fölöttem
fehéres vagy vöröses fényt. Ebből a háttérből nagy levelek vagy magas
nád kardjai emelkedtek ki. Egyszer átható panaszkiáltással, amely még
sokáig gurgulázott künn a víz fölött, nagy mocsári madár kapott
szárnyra.
– Panja, – kiáltottam.
Ekkor tűzfény lángolt föl előttem, amelynek világában fölismertem, hogy
a kanu keskeny homokzátonyra jutott. Fölötte lombos út kezdődött, amely
olyan sűrű volt, hogy szinte zöld barlangnak tetszett. Fehér ruhájában
benne állott Panja, fáklyát tartott magasra és intett nekem.
Az embereknek néhány órai pihenésre volt szükségük. Félkörben a
szárazföld felé tüzet raktak, rövid idő mulva mély álomba merülve
feküdtek gyékényeiken és Panja velem szembe lekuporodott a tűzhöz és
halkan és izgatottan szakadatlanul beszélt. Észrevettem rajta a tropikus
nyári éj nyughatatlanságát, az emberek evezése a vérben forró
visszaemlékezést keltett föl bennem vad tettekre és köröskörül az erjedő
csöndben izgató szerelemvágy és hirtelen ostoba halál sejtése
ólálkodott. Mintha a buján és csöndes vadságban pompázó növények és fák
életvágya és sóvárgása a mi testeinket kivánta volna meg. Ujjaim hegyén
halántékomon és a nyakamon lüktetett a vérem.
Panja kisvártatva fölkelt, száraz liánokból és elkorhadt fából fáklyát
csavart magának, leöntötte olajjal és a tüzön meggyujtotta.
– Hová mégy Panja?
– Az asszonyokhoz, – felelte tompán.
Fáklyájának vörös fényét nemsokára áthintázni láttam a sűrűségen,
védekezésül a vadállatok ellen, gyors, lágy lépésének ütemére magasan és
messze maga mögött lobogtatta. Egyedül maradtam Éliással a tűznél, Pasa
a csónakban a ládáknál aludt, takaróját keresztbe leterítette a holmimra
és álmában testével védte.
ÖTÖDIK FEJEZET. Dzsungellakók.
Panja, ha kutatásának kedvezett a szél, megszagolta a falvakat, mielőtt
oda érkeztünk.
– Faluhoz közeledünk, – szokta ilyenkor mondani, – itt sátort ütünk.
Főként azért ütöttünk tanyát falu közelében, mert biztosra vehettük,
hogy telep közelében friss vizet, rizst és banánt, szárnyast is vagy
tojást kaphatunk. Nagyon körülményes volt és sok fáradságot okozott a
teherhordók összeszedése, részint azért mert kisebb teher hordására is
többnyire két férfire vagy nőre volt szükségünk, részint pedig, mert
rendszerint két-három nap mulva honvágy fogta el az embereket és
megszöktek, pedig a bérüket csak a kitöltött idő után szoktuk kifizetni.
A bérüket annál könnyebb szívvel hagyták nálunk, mert rendesen elloptak
valamit, ami bőségesen kárpótolta őket, nekünk pedig nem okozott
érzékenyebb kárt.
Valahányszor egy-egy rabszolgánk elhagyott, Panja azt a reménységét
fejezte ki, hogy menekülő útján párduc karmába fog kerülni, ezt
szívtelenül és őszintén remélte és mindig a párducot választotta a
szökevény végzetéül. Ilyenkor gyakran napokig elidőztünk a síkság szélén
vagy a dzsungelvadon közepén, néztük a nap jövését, menését,
dohányoztunk, aludtunk és vadásztunk. A térképen már nem tudtam pontosan
tájékozódni, de ez nem is volt fontos, mert ismertem a dzsungel
szélességét és a nap meg a delejtű pontosan megmutatta az irányt. A
folyók is, amelyeken keskeny gázlókon vagy a benszülöttek kanuin keltünk
át, megmutatták, hogy nagyjában nem tévesztettük el az irányt. De hát
volt-e egyáltalán célom?
A fiatal teherhordók egyike sokáig szolgálatomban maradt és nemcsak én
kedveltem, de végül Panja kegyét is megnyerte, ami pedig nagy ritkaság
volt. Gurumahu volt a neve, körülbelül tizennyolc éves, magas, nagyon
karcsú, de hajlékony és erős legény volt. Áttért az izlámra, mert sokat
remélt a szabadságtól, amelyet ez az új tan fog jövendő életének
biztosítani, de sajnos jólelküsége nem engedte meg, hogy ezzel a
szabadsággal éljen. Mint azelőtt, most is reszketett a brahminoktól és
semmit sem változtatott élete módján. Nagyon szoros viszonyba kerültünk
vele egy nem éppen szokatlan módon elkövetett tolvajlása révén és pedig
rézüstjeimet szemelte ki zsákmányul a gazdagság után való
kielégíthetetlen vágya.
Guruhamu lopását hála Istennek elég jókor fölfedeztük, mert ha
zsákmányával kereket tudott volna oldani, ugyancsak nagy zavarba
jutottunk volna. Leleplezése tulajdonképpen Éliásnak köszönhető, amit
persze Panja kétségbe vont. Akkoriban a síkság szélén ütöttük föl a
sátrunkat úgy, hogy a sátor kijáratából a dombos lapályra nyilt kilátás.
Éliás morgására ébredtem föl és ekkor a holdfényben Gurumahut láttam
futni a síkságon át, mindenik kezében egy-egy rézüstünkkel. Akkora
ugrásokkal falta a mezőt, mintha a hosszúságuktól függne lelkének
üdvössége. Fogtam a revolveremet és a levegőbe lőttem, a golyó már amúgy
sem érte volna utól, de különben sem akartam őt megölni. Nem is volna
helyes, ha Indiában ilyen döntő föllépésre szánná el az ember magát,
mert a hinduknak a meghalás nem szerez olyan gyönyörűséget, mint aminőt
az Afrika-utazók szerint a szerecseneknek okoz. Tudtam azt is, hogy a
fegyverdörej hasznos hatással lesz a rabló lelkiismeretére, akinek
magának is volt egy nagy puskája, amelyről később még szó lesz. Gurumahu
éles kiáltással hosszában elvágódott, arcra bukott és a holdfényben
csillogva messzi túlgurult rajta a fűben a két rézüst.
Amikor látta, hogy mögötte csöndes minden és nem üldözi senki, lassan
fölszedelődzködött és sorjában végigtapogatta tagjait. A lábán kezdte,
mert ebben a helyzetben nyilván ezt tartotta a legfontosabbnak, lassan
fölhaladt a karjáig és csak legutoljára tapogatta meg a fejét és úgy
látszik ezt is, mint minden mást, rendben és a helyén talált. Azután
fölugrott és lehajolva, nagyokat ugorva tovább szaladt, anélkül, hogy
csak egy pillantásra is méltatta volna a rézüstöket, amelyeket a sors
megirigyelt tőle.
Panja értük ment és azonharagosan nagy körülményességgel megtisztította
őket.
– Majd elfogja a párduc, – mondta és dühösen rőzsét vetett a tűzre.
Nagyon elkedvetlenítette, hogy a lövésem véget vetett éjszakai
nyugalmának. Magamban, nem minden sajnálkozás nélkül elveszettnek hittem
Gurumahut, ha nem is föltétlenül azon a módon, ahogyan Panja gondolta.
De tévedtem, mert másnap déltájban táborunkhoz osont. Valószinűleg nem
tetszett neki a dzsungel éjjeli elhagyatottsága vagy talán rizslakománk
curryszaga vonzotta vissza hozzánk. Panja méltóságteljesen elém
állította. Olyan volt a szegény ördög, mintha a vízből húzták volna ki.
– Megfoglak ölni, – mondtam csöndesen.
Méternyi magasra ugrott, azután lezuhant.
– Fölakasszam? – kérdezte Panja olyan egykedvűen, hogy ez egyszerre
szemem elé tárta fenyegetődzésem egész alávalóságát.
Érdekes, milyen hamar meglát az ember minden igazságtalanságot, amelyet
más valaki követ el.
– Egész pohár sót fölfalt, – jelentette Panja komolyan, – a whiskyről
nem beszélek, mert azt nem tudta megtalálni.
– Az éhség kergetett vissza? Hol voltál ennyi ideig? – kérdeztem a
gonosztevőt.
Fölvetette a fejét és megpróbált szembe nézni, ami az őslakósság
benszülöttjeinek nagyon nehezen megy, ha kék szem tekintetét kell
kiállaniok és ha ritkán érintkeznek fehér emberrel. De Gurumahu mégis
fölismerte arckifejezésemet és nevetni kezdett, mint egy gyerek.
– Te barátságos vagy uram, – mondta habozva, majd meggyőződéssel
folytatta: – te nem vagy okos és igazságos, mint az angolok. A halálomig
vigyázni fogok az üstjeidre.
– Ha semmi mást nem akarsz csinálni, akkor már kotródhatsz is vissza a
mocsárba, – mérgeskedett Panja.
De Gurumahu nem hagyta magát csak az imént ajándékba kapott életének
élvezetében megzavarni és amikor mindketten távoztak, hallottam, hogy
szolgánknak gőgösen ezt mondta:
– Lőtt-e már rád, te áruló, valaha egy Sahib? Még golyóra sem vagy
érdemes, azért élsz és csúszol-mászol az úr lábánál, én azonban
küzdöttem vele!
– Ez igaz, te rézfaló, – mondta Panja, – köszönöm, hogy nem zúztad őt
szét, te levéltetű!
De Gurumahu ez időtől nálunk maradt. Gurunak szólítottuk, mert a nevét
hosszallottam, különben is még egész sor jólhangzó neve volt, de úgy
látszik a Gurumahu nevet szerette legjobban.
Egyszer Panja óvatossága ellenére elmulasztottuk a nap lenyugvásának
idejét és egy folyó mocsaras partján ránk szakadt a sötétség. Guru a
nedves esti levegőben szaglászgatott és a partról a szembenlevő
pálmaligetet vizsgálgatta, ahol kis idő mulva valóban gyönge fényt
láttunk fölvillanni. Amikor már sátort ütöttünk és a tűz is égett,
hallottuk, hogy evezőcsapások paskolják a vizet. Sátorunktól távolabb
megszünt a zaj és megzörögtek a bokrok, de ezután teljes csönd lett.
– Most szemük lett a mangrováknak, – mondta Panja, – de mégis csak
könnyelmű népség lehet, mert nem fél a párductól.
Ebben a tekintetben Éliásban nem nagyon bizhatott az ember, mert az ő
gondolkodásmódja nem engedte, hogy békésen közeledő éjjeli vándorokat
ugatással megijesszen. Ha a tábor közelében párduc köhögését hallottuk,
Éliás a sátor mélyébe vonult vissza, nem mintha félt volna, hanem mert
ott jobban tetszett neki.
Nappal lelőttem egy mátyásmadarat, barna tollát kitépdestem,
megkoppasztottam és kedves fejecskéje a világoskék szemgyűrűvel nyitott
csőrrel lelógott a térdemről. Ha Guru szemének is lett volna ilyen
világosszínű gyűrűje, éppen olyen mereven és élettelenül bámult volna,
mint vadászzsákmányom. Nem tudta megérteni, hogy madarat fogyasztok el,
amelyben valószinűleg egy meghalt lélek rejtőzködött. Ebben a
tekintetben Panja már régen eltávolodott a hazai világnézettől. A
rézüstökben forrt a víz és a tűz világánál szárnyas éjjeli népség nagy
tömege gyülekezett össze, színes szikraként rajzotta körül a lángot vagy
a levelekről belebámult a megfoghatatlan vörös életbe, amelynek parazsa
halállal csalogatott.
Panja nagyszívesen elhozta beretvám maradványát, amely olyan volt, mint
valami zsebbeli fürész és olykor-olykor fürészként is használtam.
Egyszer egy szakács elszomorító tudatlanság idejében kecskét ölt vele;
így bosszulja meg magát, ha mi európaik barbár szokásaink követésére
csábítunk egy jámbor népet. Ennek a barbárságnak a nyoma ott burjánzott
az államon és az arcomon, ahol a dzsungel növényvilágának vadon
növekedésével versenyzett. Guru nappal a borsindák közt kifosztott
néhány madárfészket és elhozta nekem a tojásokat, de csak azokat föztük
meg, amelyek még egészen frissek voltak. Panja betelt rágott és nézte,
mit végzek. Nagyon helyes érzéke volt az iránt, hogy valamely munka
meddig szerzett nekem örömet és mikor kellett tőlem átvennie, a
legutóbbi időben azonfölül útibiztosi szerepében szemlátomást nagyobb
önállóságra tett szert és úgy láttam, hogy a szabadság egész új
öntudatával végzi a munkáját. Pasa friss pálmahajtásokat tisztított, a
legfinomabb és legjobb izű főzeléket, amellyel India szolgál, de ez
szigorúan tiltott étel, mert a pálmát tönkre teszi szívének e
megrablása. A fának fehéres, középső tarját kimetszik; gyönge mint az
egészen friss mogyoró és az ize is hasonló; olajjal és savanyú
gyümölcslével elkészítve olyan salátát ad, aminőt az európai konyha nem
tud fölmutatni.
– Megkérdezzem az embereket, vannak-e a faluban mangófák? – mondta
hirtelen Guru.
– Micsoda embereket? – kérdeztem meglepetve.
– Azokat ott ni, – felelte Guru és maga elé mutatott.