társaság nélkül a bor szárnyas vezetésére bízza magát, az egész világon
mindenütt ugyanazt az utat kezdi meg, csak fokra nézve különbözik
egymástól, de olyan mint az a közösség, amelynek részesei mindazok, akik
ugyanegy szentség áldása alá rendelik magukat. Úgye először mintha
csöndesen visszavonulnának a napi gondok, hogy érzésünk meglepődve és
nagy örömmel kutassa ennek a menekülésnek az okát? Kínzó tanyájának most
kizöldült helyén fölemelkedik reménységünk barátságos angyala, aki
anélkül, hogy szemünket kápráztatná, ünnepiesen bizonyosságá teszi azt,
ami a legszebb a jövőnkben, úgy hogy észrevétlenül és titokban
kivánságaink céljához jutottunk. De hiába úgy vagyunk, Huc, hogy célhoz
érvén hirtelen elszomorodunk, mert azoknak a jóknak, akikké a bor alakít
át bennünket, nincs kedvükre, hogy kivánság nélkül legyenek, az elért
cél már nem több mint kilátás egy ujabbra. És azzal az egyszerre
fájdalmas és mégis boldog sejtéssel, hogy mindig így lesz, szívünkben
vágy támad maradandó nyereség után.
– Egészségére, – mondta Huc.
– Most ne zavarj, – feleltem azzal az aggodalommal, amely könnyen
elfogja azokat az embereket, akik komolyabban veszik gondolataikat, mint
amilyenek valójában és akik ezért azt hiszik, hogy, mert nem osztják a
meghatottságukat, el akarják őket tőlük terelni. – Meg kell tehát
tudnunk Huc, hol található ez a vigasz és mely alakban. Fölbukkan
poharunk fenekéről, a kehely árnyékából és aranytükrén egy nő képét
mutatja.
Minden mivel szívünk tele,
Szökken fénysugárba,
Jézusnak fájdalmas feje
S kedvesünknek szája.
– Csak verset ne, kérem, – mondta Huc.
– Bocsásd meg, – feleltem, – néha megtörténik anélkül, hogy az ember
akarná, de megértem, hogy kevesen vannak, akik tudják, hogy igazán
szépen csak versben lehet valamit elmondani. Lásd, Huc, ennek a nőnek a
képe egyikéhez sem hasonlít azok közül, akiket ismerünk, ennek az arcnak
szépségét és szendeségét sehol a világon nem tudjuk megtalálni és ebben
rejlik megnevezhetetlen vigasza. Szeme mélyéből az örök élet és a földi
álom sugárzik és az álomból kedves fátyol száll fölfelé, mint a jázmin
illata nyári éjjelen és betakarja a szemünket, hogy pihenésbe merülünk.
Mintha nem kivántunk volna magunknak mást, mint ezt a kegyes pihenőt.
– Tehát csak azért vagy aszkéta, – felelte Huc, – mert az út oda egész
sor élvezetet adó kellemetességgel van összekötve.
Kezével gyorsan végigtörölte nagy szájának keskeny ajakát és a
szemöldökét a magasba húzva ismét lebocsátotta a kezét, mintha
megfeledkezett volna róla.
– Adj egy kortyot, – folytatta és fölhúzta a vállát, miközben előredőlt
a feje és olyan nagynak látszott, mint egy emberfej. Óvatosan ivott,
alaposan megnyalta az ajkát és olyan fájdalmasan lélekzett, ahogyan csak
ember tud lélekzeni.
Egyideig csönd volt, a természet éjjeli hangjai és az utazó föld halk,
titkos zúgása vonyítva hatoltak be hozzánk. Huc fonnyadt kezét szíve
tájékára tette és egyszerűen ezt mondta:
– Tüdőbajos vagyok és nem élek már sokáig, az erdőről fogok neked
beszélni. Sokat nem mondhatok, mert az erdő szépsége akkora, hogy minden
róla szóló gondolat és szó álommá válik, minél inkább megközelíti a
valóságot. Ne gondold, hogy a betegségem elbúsít, csak nyomorult lények
érzik a testi bajt, a test minden fájdalmát és gyarlóságát mosolyodva
kellene elviselni.
– Meglep a bölcseséged, Huc, – mondtam.
– Nagyon gőgös lehetsz, ha ez meglep, – felelte Huc nyugodtan. – Ti
emberek megfeledkeztek arról, hogy a teremtés élő lényeiben a teremtőt
tiszteljétek és annyira túlbecsülitek a ti tulajdonságaitokat, hogy
ezért azután mosolyogtok minden más lény tulajdonságain. De
mindannyiunknak egy az útja és ha meg tudnók érteni az időt és át tudnók
tekinteni a multat és a jövőt, akkor tisztelettudóbbak, szerényebbek és
jámborabbak volnánk. Adj egy kortyot.
Odanyujtottam a poharat, amelyet két kézre fogott és szemét lehunyva,
lassan kiürített.
– Minden jó ember szereti az állat viselkedését és lényét megfigyelni, –
folytatta Huc nyugodtan, – meghatja és bizonytalan hitre serkenti őket a
jövendőbeli tökéletesedés megsejtése; mások még sokkal előbbre vannak és
megtanulják a növény sajátosságainak megcsodálását, amelyek bár
különböznek az állatétól, mégis éppen olyan sokfélék; de mikor fogjátok
megfigyelni az ásvány életét? Az emberek elvesztették a türelmet. Sokáig
kellett közöttük élnem és nemcsak szenvedtem, amint hitted, amikor engem
kikölcsönöztél, hanem tanultam is. Megismertem házaikat és városaikat,
hajón utaztam végig a part mentén úgy, hogy az erdőt a parton finom kék
ködnek láttam, sőt egyszer vonaton is utaztam, tehát tudom, mire vagytok
büszkék. Az emberek tássaságában betegedtem meg, mert esőben és szélben
és a rettenetes melegben védelem nélkül ott kellett maradnom a
cövekemen, amelyhez lánccal hozzákötöztek. Te leszel az utolsó gazdám.
Egészségedre!
Magamnak másik poharat vettem elő és mindkettőnknek újra töltöttem. Huc
öreg, elmélázó szemével közvetetlenül előttem ült az asztalon, úgy hogy
a gyertyavilágnál két fénylő üveg közt körülbelül egy magasságban volt a
homlokunk, kis ideig a színes sztanniollal játszott, eltépte és
szagolgatta. Amikor végre kiejtette a kezéből, mintha soha nem
érdőklődött volna iránta, egy pillanatra megint kételkedni kezdtem
jelentőségében.
– Mégis csak majom vagy, – mondtam és mintha álomból ébredtem volna föl.
Huc hosszú farkát melankólikusan végighúzta a kezében, a végét
megmarkolta és kerek száját felém lökve kérdezte:
– Mennyit ittál már tulajdonképpen?
Szégyenkezve mentegetődztem. Hucnak tehát mégis igaza volt, amint
mindjárt kezdetben gondoltam, amikor fiatal gazdája válláról tekintett
reám meg nem mondható komolyságával és elmélyült fölsőbbségével.
– Beszélj az erdőről, – kértem.
– Gyakran azt gondolom, – kezdte Huc nyugodtan, – hogy csak azóta
ismerem az erdőt, amióta ott kellett hagynom, mert e naptól kezdve
óráról-órára, még álmaimban is vele kellett foglalkoznom és eközben arra
is rájöttem, hogy amit szeretünk, csak akkor kezd igazán a mienk lenni,
ha elvesztettük. Mindent, ami részlet, elfelejtettem és lelkemben csak a
fönséges szabadság egyetlen tündöklő képe maradt meg, át van szőve a
hold fehér fényével, amely végigsütött a fák legtetején, a napsugár
játékával a friss zöldben, a pacsirta dalával a víz mellett és a virágok
illatával, amelyek oly sokfélék, amennyi színt és alakot csak elképzelni
tudunk. Te tovább fogsz élni, mint én, tehát örökségül hagyom neked a
vágyódást az erdő után, őrizd meg.
Poharat emeltem, hogy a jóváhagyás jeléül újra kiürítsem, de Huc már nem
ivott. Odasimult az egyik nálánál csak kevéssel kissebb üveghez, mintha
tarka csillogása a gyertya fényében melegíthetné, egyhangúan és
látszatra lelkesedés nélkül beszélt tovább, nem mosolygott és nem is
volt szomorú.
– Tavaszi reggel volt, amikor fogságba jutottam. A szülőhelyem messzi
esik innen; Mangalorenak, a tengerparton levő papi városnak a
dzsungeljaiban van. Egy rizsföldön hurokba keveredtem, amelyet emberek
raktak ki és megadtam magamat a sorsomnak, amikor láttam, hogy a karom
és vállam köré csavarodó kenderkötelet nem tudom széttépni. Két fiú
nyomorúságos kunyhóba cipelt, amely egy vadfügefa lógó gyökere közt
épült agyagfallal és pálmalevéllel. Szantálfa és elégetett tehénganaj
szagával volt tele és olyan komor és sötét volt, hogy jó ideig alig
láttam valamit. Amikor az első éjjel után reggel fölébredtem, a szűk
ablak előtt a banánleveleken ott láttam a nap sugarát és szabadon élő
társaimra gondoltam, akik most, mint egykor én is, a reggeli szélben az
arekapálma csúcsán hintáztak és a gémeket nézték, melyek a folyó sekély
vízének homokszigetén álltak és halásztak. Ha lehunytam a szememet, a
víz zúgását hallottam és a parton a nádi növények hangját. Az erdő sűrű
lombjai közül kihallottam a vadgalamb csalogató szavát és láttam a
párducot, amint átlopódzik a zsombékon, hogy igyék. Úgy mozgott a magas
nád naplándzsái és árnyékvonalai között, mintha a nap és a szél
árnyékkal és fénnyel játszanék és senki föl nem ismeri, ha rekedt
fujtatása el nem árulja vagy gőzölgő lehellete, amely tele van éjjeli
rablásának vérszagával. Magasan fölöttem a kánya énekelte bele a kék
égbe hangos vadászszavát és zsákmányt kutatva, mintha aranyban fürdenék,
kicsinyen és boldogan lebegett a hüvös reggeli magasságban a dzsungel
vad, zöld tengere fölött. Társaimmal összebujva ültem a magasban a
vöröses reggeli napon, beszívtam a pompás levegőt és magam alatt a nap
felé nyujtózkodó számtalan növény szótlan mozdulatát éreztem. Ha velem
éltél volna az őserdőben, megtanultad volna hallani a feslő virág
fájdalmas és édes zaját, meg tudnád különböztetni a kipattanó bimbó
szagát az elvirágzás lehelletétől és a kéjes sóvárgást, a vágyakozó
csirázást és ezeknek a türelmeseknek, a tavaszuk örömében és bajában
megreszketőknek odaadását.
De hát nektek mindennapi embereknek sok minden fontos és bizony akárhány
jelentéktelen dolgot többre becsültök, mint a nagy természet életével
való szemlélődő közösséget. Bennünket majmokat haszontalan, szeleburdi
népségnek hisztek, amely semmi okosat nem végez és elfecsérli a napot.
Ámde mit tudtok ti szabadságunk boldogságáról a napsugárban, vagy a
fehér, pezsgő éjszaka holdfényében, mit közösségünkről a természet
ezerféle teremtményének ártatlan sorsával? Azt hiszed, hogy ha
egyetlenegy órát tölthetnénk el békés együttlétben az erdő boldog
lakóival, nem adnók oda érette mindazt a haszontalanságot, amiért ti
egész napon át annyira fontoskodtok? Az a valóság, hogy más a lényünk
mint a tiétek, nem zár ki bennünket a földi boldogságból és vajjon
nektek más a célotok a földi életben, mint a boldogság? Kinevettek
bennünket, ha megfosztottatok szabadságunktól és elfelejtitek, hogy
nélküle semmi sem vagyunk. Csak a boldogságban lehet valakit igazán
megismerni, mert a boldogság az önérzet előföltétele és az önérzetből
születik minden nagy dolog.
– Ugyan mi nagy dolgot teremtettetek ti majmok? – kérdeztem.
Huc vállat vont, arca szürke lett és öreg, mintha évezredek suhantak
volna át vonásain; egyiptomi mumiához kezdett kissé hasonlítani és
egyszersmind valami búskomor állatiasság ült ki az arcára, tele
leírhatatlanul fenyegetődző komolysággal.
– Ezt is csak ember kérdezheti, – mondta erőtlen hangon. – Még mindig
úgy vélitek, hogy valamivel ki tudjátok egészíteni a természetet és azt
hiszitek, teremtenetek kell valamit, hogy fennállhassatok. Örök
megmaradástoknak semmi köze a műveitekhez és ameddig azt hiszitek, hogy
az iparkodással megváltást biztosíthattok magatoknak, csak azt
bizonyítjátok, hogy nem tudjátok, mi a megváltás. A nagy dolog, ami az
igazi önérzetből származik, nem emberi kéz műve, hanem a szeretet minden
iránt, amit a természet alkotott.
– Mit is tudsz te Istenről, te majom! – mondtam.
– Csak az a fontos, hogy Isten tudjon rólam, – felelte Huc, – és ő
megteszi. Boldogtalanok csak azok, akikre nincs gondja az Istennek.
– Ez igaz, Huc, ez igaz, megbántottalak Huc.
– Végül még majd hinni kezdesz nekem, – felelte melankólikusan a majom,
– pedig ez tehet leginkább kétkedővé szavaim igazságában.
Hiába, Hucnak nem volt rólam jó véleménye. Nem tudom, mivel keltettem
föl bizalmatlanságát, talán azzal, hogy nagyon sok pálmabort ittam.
– Beszélj az erdőről, – kértem, – Istenről ne vitatkozzunk, a bölcs nem
vitatkozik Istenről.
– Rád nézve ez ok arra, hogy megtedd, – mondta Huc.
Kissé kinyitotta a száját úgy, hogy fogait megcsillogni láttam és
hirtelen úgy éreztem, mintha ijesztő gonoszság leskelődnék vonásai
mögött. Ez a fölfedezésem leírhatatlan haraggal töltött el, amelynek
eredetét bizonyára nem csak az állat e titkos gúnyolódásában kellett
keresni, hanem inkább abban a dühvel határos megszégyenítésben, amelyben
Isten hamis fölismerésének épületét összeroppanni láttam a természet
egyszerű szeretetkivánalma alatt. Magamonkivül és elvakulva hirtelen
megragadtam az egyik üveget, nyakon fogtam és megforgattam a levegőben,
hogy hatalmas csapással darabokra törjem Huc kopasz koponyáján.
Szilánkjai mint tarka eső hullottak szerteszét és amikor a hirtelen
fénytől káprázó szememet kinyitottam, mintha valami sötét árnyat láttam
volna elosonni.
Ekkor ráeszméltem arra, hogy odakünn a levelekre sütött a reggeli nap és
hogy én éjjel az asztal szélén karomra dölve elaludtam. Zavartan és zúgó
fejjel körülnéztem, mert olyan világosan hallottam az üveg
csörömpölését, hogy semmi kétségem sem lehetett az iránt, hogy egy üveg
eltörött. Ekkor rájöttem arra, hogy álmomban lelöktem az asztalról egy
poharat, cserepei a reggeli fényben a padlón csillogtak és a félig
nyitott ablakon hűs fuvallat áramlott be magával hozva a mangofák közül
a papagályok kiáltozását. Nagynehezen összeszedtem megdermedt tagjaimat,
egyiket a másik után és nagyot ásítottam az asztalt díszítő csöndes,
sötét borpocsolyába, amelybe nyomorultul belefulladt a szivarom. Végre
még mindig kissé kábultan lehajoltam, hogy fölemeljem Huc hulláját, de a
majmot nem találtam sehol. Ekkor a nyitott ablakra esett a pillantásom
és csöndes ijedelemmel megértettem Huc sorsát. Az aggkori gyöngeség nem
minden nyoma nélkül merev lábbal és kissé görcsösen behajlított karral
kimentem a verandára és Hucot valóban megláttam egy papeiapálma csúcsán.
Olyan volt, mintha a kezén ülne, megelégedetten teljes erejéből
hintázott és kiáltásomra letekintett, fejét a válla közé húzta és
vicsorított a fogával, mintha kinevetne. De nemsokára ügyet sem vetett
reám, belehunyorgatott a vörös reggeli napba, az ágat kedve szerint
himbálni hagyta, kicsiny okos emberi fejét hátravetette és boldogan
behunyta a szemét.
Amikor visszamentem a szobába, Panja a nyitott ajtóban állott, keze a
hátán, frissen és kialudva állott ott, tiszta turbánja szénfekete haján
és szeme a földöntött borosüvegről kimondhatatlan kifejezéssel majd a
földön heverő cserépre, majd az én szegény alakomra vándorolt, amely
igazán hiján volt a frisseségnek és a mozgékonyságnak.
– Sahib… – szólt és csipőjére tette a kezét.
Arckifejezéséről nem akarok beszélni. Kellemetlen emlék nekem. Most majd
a majom után kérdezősködik, gondoltam, de nem tette. Ez éjszaka óta,
amely után Éliást egyedül találta az ágyamban, Panja meg volt győződve,
hogy még ő sem tud rajtam segíteni. Utálatos fölsőbbséggel, amelyet
sohasem fogok elfelejteni, csak ezt mondta:
– Sahib, egy halász van künn, aki azt üzeni, hogy megjött a keleti szél
és csónakod kész a tengeri útra.
NEGYEDIK FEJEZET. A Vatarpatnam ezüstsírjánál.
Napról-napra melegebb lett az idő, déltájban szivarral a számban
elaludtam a függőágyban, kedvetlenül és fáradtam ébredtem föl és a
könyvek is, gyakran napokig ugyanegy oldalon fölütve, érintetlenül
maradtak az íróasztalon. Szilárdan elhatároztam, hogy utazni fogok,
tanulmányoztam a meglehetősen tökéletlen térképeket, de már eldöntöttem,
hogy a folyók tengerparti lapályain át veszem utamat északnak, jóllehet
a folyamok vize még nagy volt és részben el is öntötte a vidéket. Az
angol helyőrség tisztjei, akik közül néhánnyal megismerkedtem,
lebeszéltek e tervemről, de nem értették meg szándékomat és ha azt
hitték, hogy gyorsan és kényelmesen akartam előrejutni, igazuk volt.
Körülbelül két hét alatt minden fölkészülés megtörtént, ökrösszekeret
béreltem, két hónapra élelmiszert szereztem és egy reggel azzal a hirrel
állított be hozzám egy fiú, hogy Tsirakalban a tenger partján várnak a
csónakok.
A Vatarpatnam és Ponani, amelyek Malabar északi és déli részén szakadnak
a tengerbe, az ország legnagyobb folyói. A Vatarpatnam, mint a nyugati
part legtöbb folyója, beletorkolása előtt hatalmas medencét alkot,
amelyben a tenger áradata szűk kifolyáson át egyesül a vizével. Az egyes
folyótorkolatokat ellenben medencéikkel együtt csatornák kötik össze,
amelyeket Tippu szultán, ez az éppen oly körültekintő mint kegyetlen
fejedelem ásatott az angolokkal folytatott harcait megelőző időkben,
hogy a monszunviharok idején, amelyek a tengerpartot járhatatlanná
teszik, a tengeri városokban ne érje károsodás a kereskedelmet. Ma,
amikor a tengerparti kereskedelem javát gőzhajók bonyolítják le,
megfeledkeztek az őserdőn át szolgáló e pompás vizi útról. Az esős
időnek vízhordta földje részben eliszaposította a csatornákat vagy
partjaik buja növényzete teljesen befödte.
Panja, amióta tudtára adtam elhatározásomat, hogy elhagyom a várost,
nagyon jókedvű volt, mert Cannanoret nem szerette és olyan vidékekre
óhajtott velem jutni, ahol csak mi uralkodunk. Amikor meghallotta, hogy
mily utat akarok megtenni, megelégedetten és elgondolkozva a tarkóját
vakargatta és oldalvást nézett reám; ma tudom, hogy nem egy dologban
talán tisztábban látta, mi vár reánk, mint én és hogy titokban örült,
hogy nemsokára mennyire tőle fogok függni. Nagy gonddal intézte a
fölkészülődést és nem egy intézkedéséből, amelyet határozottan és
önállóan tett meg, lassanként látni kezdtem a legyőzendő nehézségeket.
Utolsó bőrtáskámat vaspléhládával cserélte el és bádogdobozok egész fala
tünt el a podgyászkocsiban; azt tanácsolta, hogy ne nagyon mutogassam a
fegyvereimet, de jó karban legyenek, mert mohammedánok lesznek az
evezőseink.
Akkor még nem tudtam, hogy mennyiben helytálló az aggodalma, de nem volt
előttem titok, hogy a hindu világ sokféle csőcseléke csak azért tér át
az izlámra, mert e tan nagyobb szabadságát akarja élvezni. A nyugati
tartományokban a mohammedánok elszánt és összetartó társaságot alkotnak,
amely nagyobb veszedelemmel fenyegeti Angolországot, mint a hinduizmus,
amelyet a kasztszellem százfelé darabol és a legkülönbözőbb érdekek
szerint tagozódik.
Expediciónk egyébként az országnak inkább békésségét, mint veszedelmeit
tárta föl, amelyek nem az emberektől származnak és összehasonlításul
eszembe jutott egy másik expedició a vadonba, amelyet az én
jelenlétemben szereltek föl, hogy Szudánba menjen. Akkor az egész tábor
csupa fegyver volt és harcrakészülődés, a szerecsenek pompás óriási
alakjai a belföldön élő vérszomjas testvéreiktől való titkos irtózást
hirdettek és ez expedició elindulásának helye fölött keringő dögkeselyük
szárnycsapásában ott suhogott a levegőben a halál angyala is, akinek
ijesztő vonásai Afrika járványait és a vérszomját sugározták ki. Jóval
később, hogy már visszaérkeztem Európába, megtudtam, hogy ennek a
társaságnak egyetlenegy tagja sem tért vissza hazájába, az utolsó név
egyik genuai kórházban hangzott el, ahová beszállítottak egy lázban
gyötrődő utcai koldust, aki mindenből kifosztva és irtózatos betegség
karmaiban megkisérelte, hogy Nápolyból gyalogszerrel jusson el német
hazájába.
India veszedelmeinek ellenben kevés közük van az őslakosság jelleméhez,
mert az emberek békeszeretők és alázatosak és évezredek óta megszokták,
hogy uralkodjanak rajtuk. Nem tekintve a politikai fanatizmustól
fölkorbácsolt szenvedélyeket és a bosszúállás, gyűlölet és uralomvágy
következményeként föllépő haragot, az ország legnagyobb részében a
benszülöttek részéről semmi veszedelem nem fenyegeti az európai utazót;
ha nem volna láz, vadállat és pestis, akkor a mai India azoknak, akik
aggódnak életükért, jóval kevésbbé volna veszedelmes, mint európai
nagyvárosaink környéke éjnek idején. India veszedelmes behatása és
titokzatos hatalma más régiókban érvényesül, mint ott, ahol a kés vagy a
puska dönt. India aligha lesz veszedelmes arra az emberre nézve, aki
testi élete föntartásán kivül mást nem kiván, de démoni szelleme lesujt
az ember lelkére, amikor szárnyalása meg akarja ostromolni a lét nagy
kérdéseit és az emberi öntudat magaslatait. Az örök istenbirodalom régi
szelleme égi diadalának megfoghatatlan csöndjével megbénítja a harc és a
kutatás minden haragos buzgalmát, a megismerésért való minden fiatalos
küzdelmet és minden tett frisseségét a lélekben. Minden volt.
Megismerés, mi áldozatot érlel,
Megismerés végez csak szent művet,
Az istenek is, fényben, mint Brahmant,
Mint legrégibbet csak azt tisztelik.
S ki mint Brahmant fogja föl a megértést
S nem pártol el Brahmantól már soha,
Már életében minden bajt elhárít
És minden kívánsága teljesül.
Az Upanisádok égi világának és fényének nem idegen semmi szellemsugár,
amely a mi kulturánk ismeretvilágából áramlik feléje, engedelmesen és
csöndben vagy belenyugszik vagy nyugtalankodva szembefordul vele és
mindenütt Indiában az Upanisádok békéje álmodozik az egész lét élő és
elhalt lényei fölött. Egy régi közmondás szerint, aki türelem nélkül
megy Indiába, ott csakhamar megtanulja, de mindenki, aki türelemmel
fölvértezve megy oda, ott elveszíti. Ezt a mondást külsőségekre
alkalmazva egykedvűen az adomák közé lehetne sorolni, de mélyebb értelme
találó az évezredek régi szellemére, amely mindenütt uralkodik. India
útjain ősz hajjal és fiatal szemmel gubbaszt az emberiség szelleme és
csöndes diadalmi mosollyal látja ez elporlott népeket és az új
nemzedékek balga buzgalmát. Senki, akinek lelkiismeretében ott ég az
emberiség régi bűntudata, nem kerülheti el, csak a gyermekek ragyogó
szeme van megvédve megpillantása ellen és a farizeusok szánalmas
magabiztossága.
Kétségtelen, hogy jórészben különös álmom Hucról, a majomról kergetett
ki a szűz természetbe, minden igaz ember hitének és tisztánlátásának
anyjához. Ki tudná eldönteni, vajjon álmaink, az agynak csodálatos
kinyilatkoztatásokra emlékeztető öntudatlan továbbműködésével új irányba
tudják-e terelni gondolatainkat vagy pedig csak gondolataink képesek-e
megtermékenyíteni álmainkat? Akkor azt hittem, hogy a világnézet egészen
új evangeliuma van Huc egyszerű véleményében, amely szerint a földi lét
minden nagy dolga egyesegyedül szeretetünktől származhatik minden iránt,
amit a természet alkotott. Emellett nem felejtettem el a mondását: Örök
megmaradástoknak semmi köze a műveitekhez és ameddig azt hiszitek, hogy
az iparkodással megváltást biztosíthattok magatoknak, csak azt
bizonyítjátok, hogy nem tudjátok, mi a megváltás.
Ilyesféle gondolatok nyugtalanítottak és űztek tovább, mintha a régi
világ szívét meg kellene találnom az ország folyóinak és fáinak
zúgásában, a dzsungelrengetegek fölött elterülő ég kékjében,
teremtményeinek magatartásában, legyenek ezek emberek, állatok vagy
növények és a napfénynek az ezer éves változás és türelmes visszatérés
fölött sugárzó vagy izzó áradatában, ami mind, mintha a legbensőbben
egyesülve Brahmant, mint legnagyobb kivánságot és várvavárt
beteljesülést szülte volna.
Ifjúságom szerencsés tévedései így zaklattak engem, ahogyan már előttem
milliókat fölemeltek vagy megaláztak, fölszabadítottak vagy bilincsre
vertek, megáldottak, megrontottak vagy megsemmisítettek, de soha
teljesen ki nem elégítettek. De testük megváltozva, mint új reménység és
mint új hit a természet föltámadottjaiban, fölzúg a lezuhanó forrásban,
a duzzadó gyümölcsben vagy az éneklő madarak dalában, amely
fényhullámokba szőve harsog el a kipattanó virágok fölött. Krisna
emlékezetes szava saját lényünkről, a legfőbb istenség fényéről, mindig
újra arra csábít és vezet bennünket, hogy pihenés nélkül a magunk
tökéletesedésére törekedjünk.
Az út, az oszlop, fájdalom s tanú,
Barát, szülőföld és menhely vagyok,
Kezdete, vége s élete mindennek
A tarló is s örök mag én vagyok.
A fölébredt hinduk a reggeli hüvösségben dideregve még kunyhóik
bejáratánál állottak, amikor ökörfogataink északi irányban elhagyták
Cannanoret. Köröskörül minden kimondhatatlanul friss volt, az emberek
élete még alig kezdődött meg, csak a madarak hangja köszöntött bennünket
és a harmatban csillogó reggeli fény, amely különös vörös fényfoltokkal
terjeszkedett szét a pálmák és a bokrok zöld és barna tömegében és az
országúton, amely eleinte szeliden fölfelé kapaszkodott.