állatokat, hogy kimuljanak, mert a maguk erejéből nem tudnak
visszafordulni. Ilyen módon szerzik meg az emberek a nagyon keresett
békateknőt, anélkül, hogy megtámadnák az állat életét, ami nekik tilos
és meggyőződésükkel is ellenkezik. Ilyen módon az istenség akaratából
halnak meg az állatok és a hinduk fölfogása szerint nem az ember öli meg
őket; abból, hogy az istenek nem fordítják vissza a teknősbékákat,
nyilvánvaló az a döntésük, hogy az emberiség javára pusztuljanak el.
Cannanoreban egyébként ellenségemmé tettem ezeket az iparűzőket, mert
éppen az a fiú, aki oly nagy tisztelettel volt irántam, magas
rejtekhelyén megfigyelte tevékenységemet és Cannanoreban elbeszélte ezt
az újságot.
A parton sokféle rákot és mindenféle más kis tengeri csőcseléket
lehetett találni, amellyel foglalatoskodtam; olykor a patakokon
patkányok jöttek le és kikutatták, vajjon nem vetett-e a partra a víz
halottakat. Malabarban van egy kaszt, amely a pestisben elhaltakat a
tengerparton a homokba ássa el; igaz ugyan, hogy többnyire a
homokzátonyokat és szigeteket keresik föl erre a célra, de sírok nyomát
elég gyakran a parton is lehet találni.
Egyszer egy nagyobbfajta léggyel ismerkedtem meg, amelynek csak fél
szárnya volt és életét a tengerparton töltötte el. A parton fekve és
dohányozva megfigyeltem. Kikereste magának azokat a köveket, amelyek
föltünően gömbölyüek, fényesek és fehérek voltak és úgy látszott, hogy
legjobban a fehéreket szereti. Ha egy ideig elüldögélt egy ilyen kövön,
kiszemelt magának egy másikat és ugrásszerű röpüléssel iparkodott
odajutni, de mindannyiszor valamelyik harmadik kövön ért véget az útja,
mert sajnos fél szárnyának a hiánya az irány megtartásában befolyásolta.
Minden egyes esetben eleinte kissé meglepődve tekintett körül, de azután
megadta magát különös sorsának, hogy mindig máshová kell eljutnia, mint
ahová eljutni akart. Kissé aggodó, de egyáltalán nem izgatott
kifejezéssel tájékozódott új környezetében, elvégre ott is sütött a nap
és a forró fényben a csillogó víz előtt ülve maradt.
Bizonyos vonzalmat éreztem a tengerparton töltött magános óráim e
futólagos barátja iránt. Hiszen én sem jártam sokkal jobban az életben
és tulajdonképen mindketten a napot kerestük. Elbeszéltem neki, amit az
életről gondolok, de mert nem figyelt reám, kis kövekkel dobáltam meg,
amelyek évezredeik kerek testvérein vigan átbukfenceztek és csörögtek. A
legtöbb kő pompásan le volt gömbölyítve; az egyiket meleg kezembe vettem
és gondosan csiszolmi kezdtem. «Te kis huncut még nem vagy elég
gömbölyü» és visszadobtam a tengerbe, hogy az ár még néhány ezer évig
csiszolgassa. Ezer évvel éppen olyan keveset törődtem, mint egy nappal.
De ez a kő talán nem fog engem elfelejteni, hiszen még aligha történt
meg vele, hogy a mulandó emberkék valamelyike a pártját fogta és
egyszerre így beleavatkozott lassú fejlődésébe.
A tenger könnyű és kedves gondolatokat fakasztott elmémben, ostobákat és
okosakat, de sohasem súlyosakat. Álmot adott, feledést és alvást, a
reszkető forró levegővel ismeretlen régiókba emelkedtek föl és a röpke
tengeri szél elvitte magával. Letelt életem emberei elsülyedtek egy
csillámló mindenségbe, amelyben én, amint ők is, személytelenül
tovasodródtam és a szerelem is emlékké vált.
De unalom vagy bosszankodás sohasem bántott, az élet makulátlan edény
volt, tele kedves öröm és derült életkedv tiszta régi borával.
Megértettem ennek a földnek és ennek a napnak embereit, akiknek mintha
nem lett volna más vágyuk, mint az, hogy az életet ilyen módon
kiélvezzék és a születés és elmulás akaratának, a földi idő mulékony
szerencsejavainak megelégedetten és fontolgatás nélkül átengedjék
magukat.
Néha a parton a halálnak jövendő jogára kis részletfizetést
teljesítettem és elaludtam, de a tengervíz hangja elkísért a sötét,
csöndes országba. Friss hangjának egyhangúsága álmaimban nagy
változatosságú ékesszólássá változott és a világ folyásáról egész
könyvre való csodákat és mondákat tudtam meg, de a tengervíz bölcsessége
megakadályozta, hogy ilyen ostoba tervvel foglalkozzam.
– Elmondom én mindenkinek, – szólt egykedvűen, – miért akarod te
megtenni? Embertől senkisem fog hallani olyan dolgot, amelyet a
természet nem bíz reá és ti, akik még magatokkal sem vagytok tisztában,
hogyan akartok engemet, a tengert szent lényemben megérteni?
Amikor fölébredtem, az esti fényben a tenger ezüst szélén fekete
csónakot láttam haladni az éj vörös szinében. Négy ember hajtotta, akik
állva eveztek és akik szintén feketének tüntek föl nekem, mert a
mögöttük levő fény kissé kápráztatta a szememet.
Talán messzi útra indultak, talán haza tértek, róluk éppen oly kevéssé
tudtam megmondani, mint rólam.
Ebből az időből élénken emlékszem egy sajnálatos eseményre, amely
Cannarore lakósainak szemében jellemem értékét nagyon kérdésessé tette.
Fiatal korom óta szerettem pillangókat és rovarokat gyűjteni, de ezen a
téren sajnos sohasem volt sikerem, sőt ellenkezőleg mindig érezhető
balsors üldözött e vállalkozásomban és nem volt rajta áldás. Az
üvegfedéllel ellátott pompás szekrény, amelyet tanulságos hajlamom
fejlesztésére a szüleimtől kaptam ajándékba, nemsokára az olcsó
táplálkozás aranybányája lett egy kicsi, tetűféle élősdi sereg számára,
amely rovargyűjteményemnek nekiesett és fölfalta. Egy tapasztalt
iskolatársam tanácsára megvásároltam a naftalinnak nevezett pompás
védőszert, de a paraziták nekiestek a naftalinnak is, fölfalták és
szemlátomást nagyon jól érezték magukat. Kudarcba veszett tehát minden
fáradozásom egy vöröses földi bolha kivételével, amely rozsdás
gombostűre volt tűzve és alig volt nagyobb, mint a tű feje.
Bizonyára jobb lett volna, ha ifjúságom e tapasztalatait Indiában is
értékesítettem volna, másrészt azonban mindenki meg fogja érteni, hogy
India rendkivül tarka és pompás rovarvilága régi szenvedélyemet új
életre keltette. Panja ellenvetéseivel nem törődtem és Cannanoreban
kihirdettettem, hogy fölnőttnek vagy gyermeknek egy annat fizetek minden
pillangóért vagy bogárért, amelyet a tanyámra hoz.
E kihirdetést követő reggelen a házam előtt jó korán különös zajt
hallottam, aminek nyitjára kezdetben nem tudtam rájönni, míg végre
kiderítettem, hogy nagyobb tömegnek a zugásáról van szó. Ijedten az
ablakhoz siettem és föltünően rendezett hosszú embersort láttam,
amelyben voltak gyermekek, aggok, nők csipőikön csecsemőkkel, férfiak és
suhancok, sőt koldus, utcai leány és csavargó is akadt köztük elég. A
hosszú sor engedelmesen végigállta a kerti út hajlását, kikigyózott a
nyitott kapun és tovább folytatódott Cannanore felé. Hosszát nem
lehetett átlátni; ettől a tapasztalattól a sors eleinte megkimélt,
ahogyan az élet is néha azzal könnyiti meg áldozatainak a kemény
sorscsapások elviselését, hogy a bajt nem azonnal mutatja meg egész
terjedelmében. Panja csak ezt mondta:
– Sahib, ezek az emberek az állatokat hozzák.
Be kell vallanom, hogy nagy zavarba jutottam és csak nagynehezen tudtam
magamat összeszedni, de mégis sikerült, mert irigyeltem Panjatól a
diadalt, amely ferdén és várakozóan szűntelenül rám irányzott csöndes
szeme mögött leskelődött. Mialatt fölöltözködtem, jókedvűen
megkérdeztem:
– Van aprópénzed?
Panja pedig komolyan azt kérdezte tőlem, van-e elég nagy pénzem.
Magamhoz szólítottam Éliást, fejemre tettem parafasisakomat és bátran
kiléptem házam verandájára. A várakozók helyeslő moraja üdvözölt. Csak
úgy mintha nem is nagyon érdekelne a dolog és csupán járni szeretnék
kissé a kert frisseségében, elmentem a kapuig és végignéztem a
Cannanoreba szolgáló úton. A várakozók lánca hosszabb volt, mint
amennyire a szemem ellátott, messzi a vadfügefák alatt a vörös úton mint
fekete szénvonal folyt bele a lombok árnyékába. Éliás csöndesen
visszavonult a házba, mert ez egészen új látvány volt neki és a verendán
ismét Panja nyugodtan várakozó szeme fogadott. Hintaszéket hozott ki a
számomra.
Nem tehettem mást, hozzá kellett fognom a dologhoz. Pasát egy maréknyi
rupiával váltás végett a városba küldtem, mert Panjara szükségem volt
mint tolmácsra, de különben is valószinüleg estig elmaradt volna, hogy
ezzel megakadályozza vállalkozásom sikerét.
A sok jövevény közt a legelső egy egészen meztelen, pompás sötétszemű
kis kövér fiú volt. Összeszorított kis markában, amelyet bátran felém
nyujtott és amely ugyancsak piszkos volt, egy teljesen szétnyomott és
átizzadt kis molynak a maradványát födöztem föl. Hogy ne visszautasító
döntéssel kezdjem, egy annát adtam neki és a kis meztelen vadász boldog
ugrándozással távozott, de nem mert szabad utat engedni a keblét feszítő
ujjongásnak. Úgy látszik, hogy a legutolsó pillanatig sem bizott
üzletének a sikerében. Panja utána nézett és mérgelődve mondta:
– Útközben majd tetűt keres a fején, azután odaáll megint a sor végére.
A következő egy öreg ember volt, aki sovány kezével nagy falevélből
formált zöld zacskót nyujtott felém, amelyet fölül összefogott. Fehér
hangyák voltak benne, aminők csak úgy nyüzsögtek a házamban és ő azzal a
reménységgel jött, hogy darabonként fogom megfizetni az állatjait.
Elutasítottam, mire könyörögni kezdett és elbeszélte családjának a
sorsát, amely valóban nem lehetett kedvező; két annát adtam hát neki és
miután két hangyát rám akart erőszakolni, neheztelő pillantást vetve a
pénzemre, távozott.
Nem sorolhatom föl, hogy mi minden férget, legyet, tetűfélét és bogarat
hoztak nekem ezen a reggelen. Ezekután el tudtam képzelni, mily gazdag
India e teremtményekben. Egy öreg asszony fiatal csirkét hozott, amelyet
félig fölfaltak a patkányok és már semmi tolla nem volt. Remélte, hogy
besorozom a gyűjteményembe. Egy leány, viruló mint a napos reggel,
amelyen félénken elém állott, igazán szép, éneklőmadár nagyságú,
narancssárga, a szélén a leggyöngédebb lilaszinű pillangót hozott, de
ujjai közt úgy szétnyomódott, mint valami villamos vasuti jegy a
keztyűben. Elnéztem a gyermeket és ártatlan fényben égő nagy szemét,
amely mintha barna selyembe ágyazott sötét bársony lett volna. Évezredes
álmok sugároztak ki belőle, nyugodtan és szomorúan, mák és álom.
Hirtelen változás történt érzésemben és szomorúság fogott el; egyszerre
megszégyenítő világossággal láttam tervem egész semmiségét. Hogyan
hihettem végzetes tévedéssel azt, hogy csak valamennyire is közelebb
jutunk a természet fönségességéhez, ha teremtményeit üveg alá és
szekrénybe rejtjük. Hirtelenül többszörös gyilkosnak éreztem magamat és
előttem a véres harcosok serege a jutalmát várta. Ekkor a gyermeknek
odaadtam a maradék pénzt, amit Pasa hozott és fölállottam annak
kihirdetése végett, hogy kivánságomat kielégítették és hogy több rovarra
nincs már szükségem.
HARMADIK FEJEZET. Éjszakám Huc a majom társaságában.
Cannanorei házam verandáján egy reggelen barna hindu fiú állott, akinek
vállán majom ült. Nem tudtam, mióta állt már ott, mert a benszülöttek
szerényen meg szokták várni, míg az idegen úrnak tetszik őket
megszólítani. Sőt még akkor is, ha azt hiszik, hogy már régen meglátták
őket, türelmesen tovább várnak, gyakran órák hosszáig, míg figyelemre
méltatják őket. Indiában való időzésem első idejében ez a körülmény
gyakran nem csekély ijedtséget okozott, mert még a házbeli szolga is, ha
belép a szobába, csöndben várakozik a gazdája közelében, amíg
megszólítják. Bitsapurban, ahol utazásom kezdetén rombadőlt királyi
várak közepette ütöttem tanyát, megtörtént, hogy éjjel az iróasztalomnál
egyszerre csak az az érzésem támadt, mintha valaki mögöttem állana. Ez a
félelem a késő éjjel elhagyatottságában sokkal több aggodalmat okoz,
mint valami hirtelen, váratlan összetalálkozásnak a bizonyossága. Még ma
is egészen határozottan tudom, hogy jó ideig nem mertem hátranézni és
amikor végre lassan mégis megtettem és mögöttem a sötétben sötéten egy
barna alak körvonalát láttam meg, fölugrottam, mintha maga az ördög
állított volna be hozzám. A szolga abban a biztos hitben, hogy már régen
tudok a jelenlétéről, szerényen és türelmesen várt, míg megszólítom.
Mivel a hinduk tisztán meghallják a meztelen láb lépését még
kókuszgyékényen is, kioktatás nélkül nem értik meg, hogy a mi fülünk a
közeledés határozottabb bizonyítékához van hozzászokva. Szerencsémre az
én ijedelmem akkor annyira megijesztette az éjjeli jövevényt, hogy
nevetnem kellett és ez fölszabadított és kiragadott a rémületből.
Sokan, akik a mai Indiáról írnak tudósítást, könyvekben és hírlapokban
egyre ismételgetik, hogy ennek az országnak minden titkát és csodáját és
minden misztikumát régen leleplezték. Ezek Indiában valószinűleg csak az
újdivatú szállókat ismerik. Én mindenütt megtaláltam a Védák poetikus
fényét és Kalidásza szellemét és csak magában az országban tanultam meg
igazán méltányolni és megérteni és a modern próféták sajnálatos
kijózanodásával csak azt a gondomat szegezem szembe, hogy erőm nem elég,
hogy helyes képet adjak minden jelenség misztikus fönségességéről és
titokzatos varázsáról. Persze aki India csodáit a büvészek mutatványában
keresi és megcsalódottnak érzi magát, ha nincs alkalma arra, hogy egy
szabadon lógó kötélen fölmászhassék, nem kapja meg amit várt, de nem
csak Indiában, hanem mindenütt a világon megcsalódik, ahol azt hiszi,
hogy valami derék dolgot élhet meg anélkül, hogy maga derék ember volna.
Mert nem a sötétség és homályosság, nem is az érthetetlen vagy
titokzatos események fantasztikus fenyegetődzése teszi ki a misztikumot,
hanem mélyebb értelme szerint sokkal inkább magába foglalja azt a
bizonyosságot, hogy az örök igazságok fölismerésünk határain túl is
tovább hatnak.
Az a fiú, akit házam előtt láttam, a majmot ajánlotta föl nekem
megvételre. Panja révén értesültem az ajánlatról és arról is, hogy
milyen hasznos minden kerttulajdonosnak, ha majmot tart.
– Lehozza a fáról a kókuszdiót, – mondta Panja.
A kicsiny, szürkésbarna állat, amely körülbelül akkora volt, mint egy
foxi, öreg arcával nyugodtan nézett reám magas helyéről. Láncra volt
kötve, amelynek vége gyűrűt alkotott sovány dereka körül. A fiú késznek
nyilatkozott arra, hogy a majmát bemutatja és valóban rendkivül jól
betanított állat volt. Alighogy megszabadult a bilincsétől, gyorsan
fölmászott az egyik pálmára, lecsavart egy nagy diót és türelmesen ismét
megláncoltatta magát, mihelyt a dió leesett és maga, jóval lassabban,
lemászott. Panja alkudozott a fiúval és mialatt anélkül, hogy megérteném
a szavukat, mindkettőjüket figyeltem, észrevettem, hogy látható
aggodalom szomorítja el a hindu fiú arcát. Vágyódó és szomorú volt
egyszerre.
– A majmát csak bérbe akarja adni, – mondta Panja, – azért, mert ostoba.
Nekem más színben tünt föl a dolog; világosan láttam, hogy a fiú
vágyva-vágyott az összeg után, amelyet elérni remélt, de örök időre csak
nehezen tudott megválni a majmától.
– Igérj neki öt rupiát, – mondám.
Panja egyet igért. A fiú reszketni kezdett, mert már ez a kis összeg is,
a mi pénzünk szerint nem egészen két márkát tett ki, nagy kincset
jelentett neki. Minthogy a gyerek megindultsága azért kötött le, mert
megérezni véltem, hogy nem csupán a pénzvágy dolgozott benne, Panját
félre nem érthető jellel figyelmeztettem, hogy ideig-óráig
engedelmességet kivánok tőle. Tudta, hogy az ő ellenőrzésére
elegendőképpen értettem a kanarai nyelvet és a magát mindennek megadó
kétségbeesésbe roskadt össze, mit mindannyiszor megtett, valahányszor a
vesztembe rohantam anélkül, hogy az ő szolgálatkészségével törődtem
volna. A fiútól megkérdeztem:
– Mért nem akarod eladni a majmot?
– Más tulajdonom nincs, – felelte a fiú.
– De ha nagy össszeget adok érte, könnyen szerezhetsz új majmokat. Adok
öt rupiát.
Panja az összeg említésekor fulladozni kezdett és meg kellett
ismételnie.
A fiú annyira reszketett, hogy a legszívesebben karomba zártam volna.
Habozva mondta:
– Nincs még egy olyan jó majom, mint Huc. De, – fűzte hozzá gyorsan és
szomorúan, – ezért a nagy összegért neked adom. Te nem fogod Hucot
megverni, sem megölni és ha megengeded, néha majd eljövök és benézek a
kert kerítésén.
– Miért adod el a majmodat, ha szereted? – kérdeztem.
– Igazán lefordítsam ezt neki? – kérdezte Panja.
Ránéztem és mint valami automata, lefordította a szavaimat.
A gyerek egyszerűen, panasz és vád nélkül, így felelt:
– Szüleim éheznek.
És a beszélgetés folyamán különös történetet tudtam meg, amely élénken
érdekelt. A fiúnak az apját, miután áttért a kereszténységre, a német
missziós társaság abban a szövőmühelyben alkalmazta, amelyet
Cannanoreban a missziók tartanak fönn. Mivel azonban többször lopáson
kapták rajta, elbocsátották. Atyafiai, akik már régen hitehagyottnak
tekintették, most hogy visszatért közéjük, nem akartak róla tudni, itt
is mint ott száműzték és nyomorba jutott. Azt ugyan megértettem, hogy
iparműhelyben nem lehet tolvajt használni, de e tapasztalat után
némiképpen kétségbe vontam, hogy templomban helyén van-e a szövőmühely.
A kalmárok és a papok semmiféle templomban sem lesznek egymásnak
áldására, legkevésbbé a keresztényben.
Ezen a téren még meglehetősen érdekes tapasztalatokat tettem és meg is
ismertem Istennek néhány ilyen szolgáját, valamint gondolkodásukat és
lényük értékét. Panjanak nagy szomorúságára szerződést kellett kötnie a
fiúval, amely szerint Huc majomnak a tulajdonjoga két hónapig az enyém
volt és ezért öt rupiát fizettem ki előre. A tulajdonosnak jogában
állott, hogy a majmát hetenként kétszer meglátogassa és el is vihesse
abban az esetben, ha én a kikötött időnél korábban távozom Cannanoreból.
A gyerek boldogan haza sietett és Panja fölmondta nekem a szolgálatot;
ezt azonban nem kellett komolyan vennem, mert gyakran megtette. Amikor
látta, hogy nem törődöm a dologgal, állva maradt és rám nézett.
– Sahib, – kezdte, – néhány hét alatt tönkre mégy és mi lesz akkor velem
és öreg anyámmal, testvéreimmel, anyám testvéreivel és a purrhai
rizsföldekkel?
Udvariasan feleltem:
– Panja, amikor néhány héttel ezelőtt előlegednek tizedik rupiáját
fizettem ki, azt mondtad, hogy meghalt az anyád és a temetésére kell a
pénz.
– A nagyanyám volt, – mondta Panja, – beszéljek róla?
– A nagyanyád akkor halt meg, amikor Bitsapurba érkeztünk.
– Te mindent összazavarsz, – mondta Panja szomorúan, – csak az előlegre
tudsz pontosan visszaemlékezni.
Ezt a megrovást azért érdemeltem ki, mert Panja előlege kétszer akkora
volt, amekkorának mondani merészeltem és komolyan elhatároztam, hogy a
jövőben becsületesebb leszek.
Amikor estefelé hazatértem a tengertől, ahol a halászváros partján
csónakot vásároltam, a szobámban találtam Hucot. Panját nem lehetett
előkeríteni és Pasa a veranda bejáratánál szótlanul föltálalta a rizst.
Figyeltem mozdulatait és nyugodt tevékenységét. Kivette a forralt vízzel
telt agyagkorsókat bambuszhintáikból, ahová lehülés végett kerültek,
komolyan és gondosan hozta az ételt és a gyümölcsöt, mindent kis adagban
és kedves elrendezésben, gyömbért, pirított pizanggyümölcsöt és rizst
curryvel és kókuszlét. Akkor már régen megszoktam az indiai ételeket,
amelyeket nagy változatosságukban igazán csak nagyon kevesen ismerhetnek
meg, mert még a hindu szállókban is azon vannak a benszülöttek, hogy az
európaiaknak európai módon készítsék el az ételt. Aki megismerte az
indiai gyümölcs sokféleségét és szükséglete szerint tud velük élni, az
jól el van látva Indiában és a táplálkozásnak ezt a frissítő és
egészséges módját mindennél többre fogja becsülni és sohasem fogja
elfelejteni.
Amikor Pasa az ananászt és a banánt hozta és az első mangogyümölcsöt,
amely még nem Malabarban érett meg, az étel mellett az asztalon ülve
meglátta Hucot, a majmot és megijedt.
– Majd kiviszem, – mondá.
De én kijelentettem, hogy beszélnem kell a majommal, mire csöndesen
távozott. A majom eleinte nem nagyon bízott bennem és női óvatosságával
mindig visszaakart vonulni, de nemsokára rájött, hogy a javát akarom és
látszólag közönyösen nézett rám és fáradt, mindig kissé lelógó kézzel
habozva fogadta el, amit neki nyujtottam. Nagyon bizalmatlankodott
szegény az emberekben, mert Indiában nincs jó sora a fogságba jutott
majomnak, el kell szenvednie a gyűlöletet és a megvetést, amely rabló
társainak szól. Mindenki aki elmegy mellette, egy darabig azzal
szórakozik, hogy a foglyon tölti ki haragja egy részét, amelyet szabadon
élő testvérei keltettek föl a pálmák koronái biztosságában tanusított
szemtelenségükkel és csúfolódásukkal. A leggonoszabbul azonban a
gyermekek bánnak vele, akiknek meggondolatlan kegyetlensége seholsem
nagyobb, mint Indiában, mert korán hozzájárul az indulat és a vér
romlottsága, és ugyan mit ér egy majom élete Indiában, ahol az emberi
életnek is alig van értéke. Az a fiú, aki Hucot hozta, az állathoz való
viszonyában kivétel volt.
Még sütött az esti nap. Mivel a kert sűrűjébe keskeny rést vágattam,
kipillanthattam a tengerre, de csak a fensíkot láthattam, amely mögött
lélekzett, éreztem hüsítő fuvalmát és hallottam tompított robaját a
sziklákon. A fensíkon két pálma körvonalát pillantottam meg, az egyik
mint a gyertyaszál egyenesen emelkedett a magasba, míg a másik enyhe
ívben alázatosan oldalt hajolt. Kecses alakjuk finoman és feketén,
mintha szénnel volna megrajzolva, elvált az esti ég vörös hátterétől, a
tenger melódiájában a szabad eget föltáró amaz út közepén emelkedtek,
amelyen míg Cannanoreban időztem, minden este végigtekintett a szemem.
Már régen elhagytam a várost, de ez a kép még sokáig megjelent lezárt
szempillám alatt és vele elvesztett és elsülyedt alakjai indiai
életemnek, melynek nagyszerűségét földi száj nem tudja elmondani. Európa
lázas nagyvárosainak forgatagában, az utcai kavargás közepette,
kivilágított termekben csacsogó és nevető emberek közt, vagy éjjeli
munkahelyem magános csöndjében még most is megjelenik előttem ez az
egyszerű kép és vele föltámad az oceán nagy melódiája és a víz szava a
sötét sziklákon. Az idegen iránt érzett olthatatlan vágy ez és nagy
béke.
Leszállt az est, de Huc egészen érthetően kifejezte azt a kivánságát,
hogy a közelemben akar maradni, amibe bele is egyeztem, mert szüntelenül
fogva tartott az a különös szorongató tudat, hogy még sok beszélni
valónk van egymással. Semmiféle élő lény sem unszol bennünket annyira,
hogy elgondolkozzunk rajta, mint a majom. Mialatt lassan egymásután több
pohár nehéz indiai pálmaborral örvendeztettem meg izolált lelkemet,
álomalakjaimnak megszokott sora szőlőlevéllel megkoszorúzva elvonult a
szemem előtt és szívem lassanként megszabadult a mindennapi élet
erejétől, hogy jobb és fölsőbb erővel cseréljem el, amely hatalmáról nem
tud földi bizonyitékokat adni. Ez óra alatt Huc csöndesen és
elgondolkozva ült előttem és türelmesen figyelt engem. Különösképpen
gyöngéd, világosszürke szempilláit, amelyek vékony guttaperchára
emlékeztettek, csak ritkán emelte föl látszólag fáradt szemének felén
túl és sötét aggastyánkezecskéje a fekete körmökkel álmos és külön
életet folytatott, amiről mintha gondolatai semmit sem tudtak volna.