KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK
KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK
FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST
WALDEMAR BONSELS
INDIÁBAN
(INDIENFAHRT)
FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR
FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA
ELSŐ FEJEZET. Panja, Éliás és a kígyó.
Amikor az áldott Maladar tartomány Cannanore városába érkeztem, a hindu
Rameni elvezetett a házhoz, amelyet ottlétem idejére bérbe akart nekem
adni. Olyan volt, mint Indiában az európai házak: egyemeletes, magas
kiugró tetővel és széles verandával, amely végigterjedt az egész
homlokzaton. Hogy megláthassam, előbb az elvadult kerten kellett
magunkat egyesült erővel keresztüldolgoznunk. Rameni ezt mondta:
– Ez legkedvesebb birtokom a földön. Kiméltem és vigyáztam rája és hét
év óta nem érintette ember lába. Legutolsó lakója Sahib John Ditrey
volt, egy nagyhatalmú angol tiszt, akinek minden katona, aki a közelébe
került, engedelmeskedett. Boldogan teltek napjai e födél alatt és még ma
is boldog lenne itt, ha kormánya embereivel együtt más helyre nem küldte
volna.
Szemügyre vettem a nagy, jobbára üres helyiségeket, amelyekben dús
növényzet fejlődött és olyan állatvilág tengette benne az életét,
melynek tarkasága a legnagyobb fokra csigázta várakozásomat.
– Ez csupa ártatlan állat, – mondta barátságosan Rameni, – a legtöbb
valószínűleg vissza fog vonulni, mert nem szereti az ember társaságát.
De mert te, Sahib, társaságban vagy, kutyát, szolgát és szakácsot hoztál
magaddal, lelkeden nem fog elhagyatottság rágódni. Adok tyúkot, ha
akarod…
Rameni úgy beszélt angolul, hogy éreztem, mint mered a hajam égnek a
parafasisakom alatt.
– Te is angol vagy, – szólt hozzám, miután Sir John Ditrey angol tisztet
dicsőitő hosszú beszédét befejezte.
Megmondtam neki, hogy német vagyok, mire vigasztalni kezdett.
– Erről az országról sohasem hallottam, – mondta végül, – de lakóinak az
a híre, hogy bőkezűek és valószínűleg gazdagabbak mint a brit birodalom.
Mivel megértettem őt, a bér iránt érdeklődtem, amelyet birtokáért
követel. Erre olyan buzgón beszélt mindenféle más dologról, hogy
aggodalmam növekedett. Végre sikerült őt rábeszélnem a vallomásra és
számolni kezdett és titokteljes meghatottsággal összeadta a veszteséget,
amely azalatt a hét év alatt érte, amíg nem akadt bérlője. Hallgatva
figyeltem egy rakás fehér hangyát, amely lakóhelyének elkészítése végett
a legügyesebben aláásta a padló deszkázatát és a falat. Nem leszek az
utatokban, gondoltam, birodalmatok az én uralmam alatt nem sejtett
virágzást érjen el, bölcs fejedelmetek és hű társatok leszek. Az
ablaknál levő pálmarengetegen, csipkézett díszítésű zöld fátyolon át
sugárzott a reggeli nap. Az a boldogság, amely megremegtetett, mióta
India földjére léptem és először szívtam magamba ennek az országnak
illatát, melegét és fényét, újra szívembe hatolt.
– Ne félj Sahib, – mondta Rameni.
És a kétkedéstől, reménytől és várakozástól csaknem magánkivül
számolgatott görcsösen szétfeszített ujjain. Én a bátorságomról
beszéltem és ő tizedszer emelte föl a kezét, hogy barna sovány ujjait
jobbról balra ismét egymásmellé sorakoztassa. Azután mindent elfelejtett
és nagysietve a drágulásról meg a rossz rizstermésről beszélt:
– Minden kuli bizonyíthatja, – mondá, – ide hívjak egyet?
– Mit kérsz? – szóltam rá szigorúan. – Hallottam, hogy a tengerparton
van egy ház, ahol évekkel ezelőtt a kollektor lakott és amelyet a
kormány olcsón ideadna.
Rameni erre nagynehezen nekidurálta magát és tudtomra adta, hogy egy
évre száz rupia a ház bére, az elvesztett hét évre ennek az össszegnek
csak negyedrészét számítja föl azzal a kikötéssel, hogy a következő
három évre egyszerre előre kifizetem a bért.
Amikor a fejemmel biccentettem, elhalványodott.
– Sahib, – dadogta, – kigúnyolod a szolgádat? Igaz, sokat kértem.
Felejtsük el a hét gonosz évet, majd csak kiheverem a megpróbáltatást,
amelyet az ég mért reám, hiszen úgyis elmult már. Ha igazán három évre
előre fizetsz, addig szolgálok neked, ameddig élek.
Sohasem bántam meg, hogy erre ráállottam és noha csak néhány hónapig
maradtam Cannanoreben, csekély áldozatom a legbőségebben kifizette
magát, mert Rameni egész becsületével azon volt, hogy jóvátegye azt a
megszégyenítést, amelyben akaratamon kivül részesítettem. Csaknem
naponta tojást és gyümölcsöt, halat vagy szárnyast küldött nekem és nem
szállt szembe egyetlen kivánságommal sem, amely arra vonatkozott, hogy a
házban és a kertben valamit berendezzen vagy megváltoztasson. Csak hetek
mulva, amikor észrevette, hogy nagy üvegszekrényben élő kobrát tartok,
huzódott vissza tőlem, nem lépte át többé a küszöbömet és nem érintette
meg többé a kezemet. Nem annyira félelemből tette ezt és mint bizonyosan
tudom, nem bánkódás nélkül, hanem mert meggyőződésével nem tudta
összeegyeztetni, hogy valaki fogságba vessen egy istenséget, hogy
üvegtáblán át megfigyelje a viselkedését. De az az idő, amelyet a
fölfedezésig együtt éltünk át, indiai éveim legkedvesebb emlékei közé
tartozik.
Miután ökrösszekér elhozta a kikötőből a podgyászomat, a legjobb fekvésű
szobákat éjjeli szállásul rendeztem be, amiben Panja szolgám és a
szakács segített. Panja gyakran és nyomatékosan figyelmeztetésekkel állt
elő, de akkor már eléggé ismert ahhoz, hogy tudhatta, mily gyakran félt
éppen attól, amit én reméltem. A szakács, Délmaratta hegyeinek fia, aki
Bombayban megszokta az érintkezést az európaiakkal, már régóta nem
állott ellen nekem, a gonosznak. Egyébiránt nem sokat törődött velem;
elzárkózva és sztoikus nyugalommal teljesítette kötelességét, ha csak
tehette meglopott és lesütött szemmel várta a vesztemet, melyet
mindannyiszor megjósolt, valahányszor valami rendellenességen csiptem
rajta. Mégis mindig kedveltem ezt a makacs és a maga módján büszke
embert, aki nem tudott az európaiak előtt meghajolni és a ki hazája
iránti szeretetből gyűlölte az idegeneket. Ennek az embernek szótlan
ellenállása érdekesen méltóságos ellentétben volt Panja alkalmazkodó
alázatosságával, amely különben nem alantas gondolkodásnak, hanem annak
a gyermeki bámulatnak volt a következménye, amelyet minden idegen dolog
fénye iránt érzett. Pasa nevet adtam neki, mert az igazi nevét mindig
elfelejtettem. Így járt volna vele különben mindenki.
Amikor kiléptem a verandára, hogy meggyőződjem, hogy a háznak egyetlen
ablakja sem volt épségben, Panja egy könyvesládán ült, dohányzott és
függőágyammal betakarta a térdét.
– Mindenütt el van szakadva, – mondá anélkül, hogy fölállana és mint
közeledésemkor kezdetben tette, a munkában nagyobb buzgalmat mutatna. –
Ez azért van Sahib, mert a függőágyat halászásra használod.
– Az kitünő gondolat volt, – mondtam mentegetődzve.
Panja csak ezt felelte:
– Egyetlen halat sem fogtál.
Megvizsgáltam a padlót, amelyet a hangyák mindenütt kikezdtek; csaknem
minden deszka és kőkocka mozgott vagy mélyen lesülyedt, ha az ember e
népség Szodomáját és Gomoráját elpusztítva rálépett.
– Ha megakarod látni, mit csinálnak ezek az állatok, – mondta Panja
gúnyolódva, – akkor nem szabad őket zavarnod. A házban különben
patkányok vannak, – tette hozzá – és Cannanore kapui előtt a pestis.
– Akkor macskákat kell tartanunk. Holnap bemégy a városba, hogy vásárolj
néhányat.
Panja szánakozva nézett reám és kérdezte:
– Ki ad macskáért pénzt? Mindenfelé szaladgálnak. Ebben a házban is
lesznek macskák.
A mosuszmacskára gondolt, egy kisebb fajtára, amelyet Malabarban gyakran
láttam és alig hiányzik egyetlen régibb épületből. Elhatároztam hát,
hogy várok. Mivel azonban a patkányt tartják a pestis terjesztőjének, ez
a rettenetes járvány pedig még mindig szedett áldozatokat, óvatosnak
kellett lennem. A pestis, mivel bacillusa csak nedvességben él meg,
rendesen az indiai tavasz kezdetén az utolsó esővel szünik meg. A forró
időt követő első esővel ismét fölüti fejét.
Beszélgetésünk leírása talán hamis képet adhat Panjahoz való
viszonyomról és egyáltalán arról a helyzetről, amely az európai ember és
a hinduk szolgáló osztálya közt van. Igaz, hogy Panjanak, mint
mindenkinek, aki szolgálatomban volt, sok személyes szabadságot
engedtem, de tekintélyben, sőt önállóságban hozott áldozatomat olyan
ajándékkal köszönték meg, amelyet minden más ellenszolgáltatásnál többre
becsültem és ez az ajándék az ember lényének őszinte nyiltsága volt.
Valamely ember használhatósága valamennyi tulajdonsága közül a
legkevésbbé érdekel és minden alázatosság alakoskodással jár együtt. Az
a mód, ahogyan az angolok a hindukkal bánnak, zárkozottá teszi a
jellemüket és elnyomja igazi lényüket, ámbár ellenvetés nélkül
beismerem, hogy magatartásuk elengedhetetlen föltétele annak, hogy az
országon uralkodhassamak. Én azonban nem azért utaztam Indiába, hogy
uralkodjam rajta.
A fölsőbbségeért folytatott küzdelemben egyébként köztem és Panja közt
is voltak izgatott jelenetek. Az ilyen összetüzés rendszerint azzal
végződött, hogy leütöttem ezt a rabszolgát. Igaz, hogy az én ütésem és
az ő összerogyása két olyan jelenség, amely semmiféle összefüggésben sem
volt egymással, mert gyakran lerogyott, mielőtt kezem hozzáért és a
legrosszabb esetben is rendesen úgy el tudott fordulni vagy védeni tudta
magát úgy, hogy nem történt más baj, mint turbánjának vagy beolajozott
frizurájánek elalaktalanítása. Mégis minden alkalommal összerogyott, a
szoba egyik sarkából a másikba vonszolta magát, jajgatva panaszolta el
hálátlanságomat és az ő hűségének eredményét. De mielőtt leszállt az
est, mégis gondja volt rá, hogy az ellene elkövetett bűn terhe ne
rabolja el éjjeli nyugalmamat.
– Sahib, – mondta és szálegyenesen elém állott olyan büszkeséggel és
annyi emberi méltósággal, hogy igazán hálával telt meg a szívem. De úgy
látszik, nem tudta, kinek köszönhette mindkettőt. – Sahib, hogyan
feledkezhettél meg ennyire magadról? – Arcára olyan becsületes
szomorúság ült, hogy mindent inkább tudtam volna, mint kételkedni benne.
Szerényen megmagyaráztam neki, mekkorát vétkezett és a következmények
jelentőségét, de ilyenkor nem tudott eléggé angolul, hogy megértsen.
– Tanulmányaid Hindusztanban nem haladnak előre, – mondta azután kissé
elszomorodva és mindketten örültünk, hogy olyan tárgyra tértünk át,
amely ismét közönséges érintkezésünk útjára vitt bennünket. Boldog élet
és a legszebb egyetértése idejét éltük ezután, amikor is annyira ment
Panja magamegtagadása, hogy még a whiskymet is higítatlanul tette az
asztalra és így pontosan megvizsgálhattam, mennyit lopott az üvegből.
Akkor a tizedik hónapot töltöttem Indiában és Panjan meg Pasán kivül
hűséges kisérőm volt az egész időn át egy pompás kutya is. Éliás volt a
neve és éppen betöltötte életének első évét, úgyhogy magam nevelhettem
és vigyázhattam fejlődésére. A kutyával sajnos úgy áll a dolog, hogy két
hónapos állatkáról nagyon nehéz határozottan megállapítani, miféle
származású és mit igér a jövőre nézve. Én azonban mindig különösen
vonzódtam azokhoz az emberekhez, akik minden eseményt és személyt a
legkedvezőbb színben látnak és a maguk erényével ruháznak föl másokat
mindaddig, míg csalódás nem éri őket. Ilyen jellemű embereket utánozva
sikerült Éliásban a legkitünőbb állatot látnom. Kiváló tulajdonságait
fölsorolva, nem szeretnék belesülni alakjának ismertetésébe, már csak
azért sem, mert nem tudható, hogy idők folyamán egyben-másban nem
változik-e meg, de bizonyos az, hogy kitünő étvágya és egészséges álma
van. Renkdivül óvatos és sohasem teszi ki magát veszedelemnek, az
idegent sem támadja meg és éberségét is elnyomja a lehető legnagyobb
mértékben, amit annál szívesebben látok, mert sokszor fárasztó szellemi
munkába vagyok elmerülve, amikor minden ugatás zavarna. Ragaszkodása
akkora, hogy kiterjeszti minden emberre, akivel találkozik és különösen
dicsérendő akaratának rendkivüli makacssága, ami a nemes jellem alapja.
Éliást sem fenyegetéssel, sem igérettel nem lehet rábírni arra, hogy
másoknak akaratával vagy az enyémmel törődjék. Nem piszkítja be sem a
kertet, sem az utcát és ami etetését illeti, fölment bennünket minden
fáradtságtól, amelyet a táplálék ide-odahordása okoz.
Sajnos eddig nem sikerült közte és Panja közt tűrhető viszonyt
létesítenem. Valószínű, hogy Panja, mint a Kelet fia nem óhajtja
megváltoztatni régi véleményét a kutyáról; bizonyos az, hogy a faj iránt
nincs túlságosan sok érzéke.
– Sahib, micsoda disznót hozol ide a házba? – kérdezte, amikor annak
idején hazahoztam az éppen akkor megszerzett Éliást.
– Poros és a kötél összehuzódott a nyakán, – mondtam, – csak várj, míg
meg lesz mosva.
– Te fogod megmosni? – kérdezte Panja és fölváltva rám meg Éliásra
meresztette nagy szemét.
– Kitünő természetű állat, jó szolgálatot fog nekünk tenni, –
biztosítottam őt, kissé megcsalódva e fogadtatástól, amelyben Panja
részesített bennünket és vizsgálódva néztem Éliást, aki harcban volt az
ajtóküszöbbel és tehetetlen buzgalmában az ártatlan tetterő elragadó
látványával szolgált.
Ha nem kelt ki termékeny életre minden mag, amelyet Éliás fiatal lelkébe
vetettem, bizonyára Panja az oka, aki sohasem próbálta legyőzni
lealacsonyító véleményét erről az állatról. Az én meggyőződésem szerint
a még föl nem ébredt lélekre ható minden pedagógiai befolyás valamennyi
házbeli közös fáradozásának köszöni a sikert. Ameddig Éliás nem bízhatik
Panjában és Panja minden baj eredetét Éliásban keresi, addig aligha lesz
meg bármelyikükben az a teljes örömöm, amelyet reméltem.
A Cannanoreban eltöltött ez első nap után ránk szakadt az éjjel. Panja a
ládákban kutatgatott, hogy gyertyát találjon és mindent összevissza
dobált, hogy rendet teremtsen. Az ágyamra szánt moszkitoháló a
legnagyobb láda fenekén volt, mert Panja amikor útra keltünk, legelsőnek
ezt tette el és így a legmélyebbre ásta el.
Panja nyugalomratérése után még sokáig ott ültem új házam verandáján és
vártam a holdat és a hüvösséget. A kert fáinak, bokrainak és
növényzetének mozdulatlan függönyéből bódító szagú tikkasztó lehellet
terjedt, minden virult és szenvedélyes életerő tódult felém, hogy
megtalálja az utat a vérembe. A szertelen virulásnak hatalmas, csöndes
kényszere mindenütt fölhevítette a tücsköktől visszhangzó levegőt, amely
olyan nyugodt volt, hogy gyertyám lángja szinte a telített levegő
nyomása alatt reszketett és nem lobogott. A pálmaerdőből, valahonnan
messziről a kert mögül, egy templomudvarból a hinduk fuvó hangszerei
hallatszottak, egyhangú pléhcsörgéssel keverve. A kisérő ének elárulta a
papi énekesek növekvő részegségét.
Ha behunytam a szememet, ez a zene gyermekkorom egyik emlékét állította
élénken elém. Eszembe jutott, hogy egyszer valami különös csengés, amely
nem hasonlított semmihez, amit addig hallottam, a kertünkből kicsalt az
országútra. Messziről hallatszott, onnan, ahol az út hársfái, amelyek a
falunál egymáshoz közeledni látszottak, mindent titokzatos árnyékba
borítottak és én kifutottam a napra, mögöttem nyitva maradt a kertajtó
és megfeledkeztem anyám tilalmáról. Az egyik parasztház előtt
világoshajú falusi gyerekek tömegének koszorújában egy fa alatt két
nagy, fekete szakállú szomorú embert láttam állni hosszú köpenyben.
Szürke zsákokon ők fujták ezt a kiáltó muzsikát és gyermekségem első és
legnagyobb eseményeként hatalmukba kerítették a szívemet. Világosan
emlékszem, hogy mintegy vérem mámorában támaszt kerestem, hogy a földre
ne rogyjak. Ma tudom, hogy ettől az órától kezdve fájdalmas
nyughatatlanság sejtése kelt életre a lelkemben és hogy végzetem első
pillantása áldott meg. Lelkem kivánsága, mintha a megváltás reményének
átka nehezednék rája, még mindig követi ezt a fékezhetetlen örömvággyal
teli állatszerű panaszt. Ezért cserélem föl a közelit és megszokottat az
idegennel és bizonytalannal, a házat az utcával és a szülőföldet a
világgal. Mikor kinyitottam a szememet, nagy barna éjjeli pillangó ült a
gyertyatartó rézfogóján és megzavarodva és tehetetlenül nézett a
megfoghatatlan lángba. Kis idő mulva lassan fölemelte és lebocsátotta a
szárnyát és aggodalommal teli mozdulatlan fekete szeme megtelt a szent
tűz fényével. Erős szárnyával könnyen röpült a levegőben, amely oly
nyomasztóan nyomult a mellembe és oly fárasztóan nehezedett reá. Csak
most vettem észre, hogy a veranda benépesedett és hogy éjjeli csavargók
szárnyas nemzetsége jött hozzám vendégségbe. Minden abból a zöld falból
bujt ki titokzatos módon, amely engemet és házamat körülzárt. Mögötte
alighanem fölkelt a hold, mert most a meleg növényfalon világosabb és
sötétebb foltokat vettem észre, a legyezőpálmák cifraságait és a
banánlevelek hatalmas formáit, amelyek a magasba nyultak föl, mint alvó
óriások buzogányai vagy eltörve lelógtak mint a széttépett bőr. Az eget
nem láthattam. Eloltottam a gyertyámat és bágyadt, mágikus borulat vett
körül hangtalanul, mintha zöld üvegtenger választaná el a világot a
fénytől.
Mindabból, ami az embernek adatott, a legfönségesebb a gondolat. És akik
éjjel születtek és földi utazásukon az örök fényességre törekszenek,
éjjel lesznek a legélénkebbek, mintha a sötétben, szinte titkos
aggodalomban, kettős tetterőre ébrednének. Előttük nincs elzárva semmi,
a jövőbe éppen olyan szabad az útjuk, mint a multba és behatolnak az
eltünt nemzedékek titkaiba, a virágok kelyheibe és a szeretőnek
hálószobájába. A mindennapi élet kis dolgai, amelyekkel foglalkoznak,
nem fosztják meg őket hatalmas erejüktől, amellyel az Isten lényét
megértik. Diadaluk a határtalanban van és öntudatlan céljuk az
örökkévalóság. Minél erősebbek, annál inkább keresik a rendet, a
megismerés testvérét és földi munkájuk az, hogy megtalálják az
összefüggést a letünt és a jelen szellemek közt.
Mialatt így szabadjára eresztettem gondolataimat, különös zajt hallottam
a házból kihatolni, majd kaparás volt vagy kopogás, majd a fal fövenye
hullott le vagy a gerendázat ropogott. Néha állati hangokat
különböztettem meg, a harcnak vagy a szerelemnek különös panaszos
szavait. Nehezen lehetett eldönteni, kivülről vagy belülről jöttek-e
hozzám ezek a hangok, de hogy megszabaduljak az éjjeli szürkület
bizonytalanságaitól, nemsokára megint meggyujtottam a gyertyámat. Amikor
fölkeltem, hogy nyugovóra térjek, teli képpel nézett le a hold;
csábított a gondolat, hogy a fényben úszó kertbe menjek, de az ezzel
járó veszedelem nagyon nagy volt ezen az idegen és emberektől sokáig
elhagyott területen.
Panja a tornácon aludt a földre terített kókusztakaróján és hortyogása
mint az egyetlen bizalmas hang ebben a magányban, megnyugtatott. A
háttérben valami alacsony árnyék menekült be nesztelenül a kerti szobák
egyik nyitott ajtaján. Azon gondolkoztam, hogy utána megyek, de nem
tettem. Éliás, amikor beléptem, az én ágyamon feküdt.
Az ablakok falécei korhadtak és részben töröttek voltak, üveg nem volt
már sehol. Az áttörhetetlen növényfal itt is megakadályozta a
kitekintést a szabadba és frissebb levegő beáramlását. A virágillat
mámorító volt, majd mérges, majd édes, az illat nehéznek és
megfoghatónak tünt föl, míg a tücskök éneke bódítóan erősödött a
holdfényben.
Megvizsgáltam a fegyveremet, ámbár tudtam, hogy rendben van és ágyamat
messzire eltoltam az ablaktól. Nehezemre esett, hogy Éliást fölkeltsem,
mert tudtam, hogy minden zavarás a legmélyebben sérti és egyetlen
társamat nem akartam ezért a bizonytalan éjjelért elkedvetleníteni. De
csak barátságtalanul morgott és a földön tovább aludt anélkül, hogy
igazán fölébredt volna. Mivel a gyertyát nemsokára el kellett oltanom,
mert nagyon is vonzotta a rovarvilágot, csakhamr zöldes szürkületi
fényben feküdtem a hálószövetfüggöny alatt és elaludni próbáltam.
Künn negyedóráról-negyedórára hangosabb és szenvedélyesebb lett az élet;
az ismeretlen állat élénksége izgatta a véremet és éreztem annak a
pillanatnak a közeledését, amikor végképpen le kell mondanom az álomról.
Gondolataim azzal a sokféle változtatással és berendezéssel
foglalkoztak, amelyeket az e házban való hosszabb lakás megkivánt. Ezek
a megfontolgatások elkedvetlenítettek, amit könnyen megszoktak tenni
közönbös dolgok, amelyek pillanatnyi kényszer következtében jó és
harmonikus gondolatok helyére lépnek. De a gondolatok lassanként
elejtették a tárgyakat, amelyekkel foglalkoztak, a körvonalak
elmosódtak, csukott szempillám alatt még az a bizonytalan érzésem volt,
mintha a szoba jobban kivilágosodott volna és a tücsöklárma szétolvadt e
tikkasztó, fojtó levegőtengerben, amelyben élettelenül hányódtam tovább.
Elmerültem az álomban, mint az opiummámorban.
Lágy taszigálás, amely oldalamat érte, fölriasztott. Megmerevedve abban
a helyzetben maradtam, amelybe ébredésem kényszerített, míg fölismertem
Éliást, aki a moszkitófátyollal együtt a takaróm alá bujt. Ha a
szobámban támadt borzasztó lárma nem lett volna nagyobb a haragomnál,
ártatlan kutyámat bizonyára egészen új módon megtanítottam volna a
légugrásra, de ösztönöm hamar megsugta, hogy Éliást a legnagyobb rémület
kényszerítette e cselekedetére. Hevesen reszketett és szűkölése a
halálfélelem hangjához hasonlított. Ezért nem bántottam, magamhoz
szorítottam és kutatni kezdtem a hálóhelyemet betöltő különös lárma
okát.
A szoba csaknem egészen világos volt, mert a hold már oly magason állott
az égen, hogy sugarai a pálmák csúcsain át utat találtak a házba, de a
padló fényfoltjai és a levegő halvány sávjai eleinte zavarták a
látásomat, míg végre fölismertem, hogy a padlón nagy patkányok izgatott
tömege nyüzsög s a szoba egyik oldalán mintha támadásra gyülekeznék.
Velük szemben a sarokban egy macskacsalád kuporgott, kisebb hosszúszőrü
állatok kölykeikkel és a két párt közt megölt patkányok hevertek, néhány
megsebesített pedig vérnyomot hagyva maga után, panaszos visítással
vonszolta magát előre. Egészen világos volt, hogy a macskák – kölykeik
nélkül négyet vagy ötöt számoltam össze – a legnagyobb félelemben és a
legszorultabb helyzetben voltak. A kétségbeesés harcát vívták a
patkányok túlerejével. Fenyegetőző prüszkölésükben és nyivákolásukban
volt valami, még erősebb ellenfelet is rendkivül megfélemlítő és
mozdulataik a fölingerelt párducéra emlékeztettek. Úgy látszott, hogy
régi ellenségeskedésről volt szó, amely már régóta élt e ház területén
és ki tudja hányadszor, ma éjjel véresen kitört. Valamikor úgy lehet,
más volt a helyzet, régebben talán a macskák nemzetsége korlátlanul és
mint a patkányok zsarnoki elnyomója uralkodott, míg ezek meg nem
szerezték a túlsúlyt, amely most teljesen kétségtelennek látszott.
A patkányok a düh és a vérszomjúság hangjaival lassan előre nyomultak. A
mágikus fény és a csaknem üres helyiség, amelynek sarkait eltakarta a
szürkület, sajátságos módon megváltoztatta érzékemet a nagyság és a
távolság iránt: úgy láttam, mintha messzi hegyen sötét szörnyetegek
indulnának harcra egymás ellen, magam kisebb voltam mint ők.
Amikor az első macska, azt hiszem, egy öreg és tapasztalt kandur,
védekezésül hosszút, laposat ugrott előre, megijesztett és
föllelkesített mozdulatának vadsága. A kandur a harcban nem annyira a
fogára, mint inkább a karmára bízta magát, amellyel szívós ügyességgel
és halálos biztossággal csapott le. A patkányok eleinte szétrebbentek,
amikor közéjük ugrott, csak az egyik, amelyet talpával eltalált,
hánykolódott mellette kínjában jajgatva a földön, de a macska nem ölte
meg, sőt nem is törődött vele. Tűzben égő szemével szorosan a padló
fölött az újra előrenyomuló ellenséget figyelte. Lassan és undorító
rikácsolással közeledtek, amely éppen úgy halálos félelmet árult el,
mint dühös elhatározást a harcra, de amikor a kandur újra közéjük
ugrott, ennek már nem volt meg ugyanaz a hatása, mint az első ugrásnak.
A most eltalált patkány nyilván beleharapott az ajkába, mert fájdalmában
magánkivül irtózatos dühvel tervtelenül csapkodott jobbra-balra, a
magasba szökött és a földön fetrengett, mialatt az az egy patkány már
egészen széttépve és teli vérrel, ide és oda, jobbra és balra cibálva,
még mindig a szájába kapaszkodott. És míg a borzalomtól csaknem
elfulladva láttam, hogy az első áldozatnak undorító árnyékszerű társai
minden oldalról belecsimpaszkodtak a küzdő macskába, észrevettem, hogy
szorosan a fal mellett egy másik patkánysereg nyomul a sarokban
összeszorult macskák ellen. Sűrű csomóban lassú árnyékként csúsztak
előre és a szoba közepén haldokló kandur rettenetes ordítása mint valami
irtózatos, kihívó harci zene kisérte ijesztő előrenyomulásukat.
A közeledő árnyék egyszerre mintegy titkos parancsra villámgyorsan
rárohant a lekuporodott macskákra és a sötétben második, nem kevésbbé
heves küzdelem keletkezett, amely annál nagyobb irtózattal töltött el,
mert semmiféle részletet sem tudtam fölismerni.
Egy apró, fiatal, nagyon kedves cica megijedve és nyilván alig sejtve a
veszedelmet, kecses ugrásokkal a világosságba menekült. Két gyors árnyék
követte, semmiféle más mozdulatukat nem lehetett látni, csak a
tovacsúszást és néhány pillanat mulva szét volt tépve a kis állat.
Rövid, panaszos kiáltására az anya kétségbeesett erőfeszítéssel a
segítségére akart sietni és rémületemre láttam, hogy a borzalmas éjjeli
fickók beleharapták magukat a testébe és fájdalmában ordítva, ahogyan
macskát még sohasem hallottam panaszkodni, magával vonszolta vérszomjas
gyilkosait anélkül, hogy gyermekének segítségére lehetett volna.
Ha ez a harc mindjárt ezután döntő módon félbe nem szakadt volna,
beavatkoztam volna, hogy véget vessek neki. Később gyakran fölvetettem a
kérdést, mi akadályozott meg abban, hogy mindjárt megtegyem. Az emberi
léleknek megvan az a különös hajlama, hogy szeret harcoló állatokat
nézni és az ily izgató látványon érzett kéjes élvezet nemcsak hogy nem
kárhoztatandó, hanem alapja bizonyára a természet magacselekvő
mozdulatainak tisztelete és annak az igazságnak titkos tudata, hogy az
ember a természet rendjéből semmit el nem vehet és nem is tehet hozzá
semmit. Emlékszem, hogy már mint gyermek örömmel és elégtétellel néztem
végig egy kakasviadalt és a csodálkozás fölemelő érzetével és
szégyenkezés nélkül vártam a végét. Mint gyermek azt is nehezen tudtam
megérteni, miért iparkodnak az emberek szétválasztani a kutyákat, ha
egymásnak esnek és jóllehet egy farkaskutya átharapta a gégéjét egy
helyes kis pincsinek, amely az enyém volt és őszintén szerettem, mégis
jól tudom, hogy fájdalmam ellenére olyan meghatottsággal tekintettem a
gonosz győztesre, amely szinte az imádással volt határos és ebbe
babérjának heves irigylése vegyült bele.
Abban a pillanatban, amikor irtózattól és szánalomtól kínozva
elhatároztam, hogy beleavatkozom az állatok véres harcába és óvatosan a
fegyverem után nyultam, titkos elégtétellel méregetve azt az irtózatos
hatást, amelyet a lövés döreje fog kelteni az éjjeli csatatéren,
mögöttem a szoba sarkából hang hallatszott, amelynek parancsoló hatalma
erősebb volt, mint fegyverem vasszájának tüzes dördülése. Halk sziszegés
volt, amelyet tompa prüszkölésnek lehetett volna mondani és ahhoz a
különös, kissé nevetséges hanghoz hasonlított, amellyel a lúd szokta
néha kinyujtott nyakkal ellenfelét megtámadni. De ennek az érctelen és
visszataszítóan sürgető hangnak hatása minden inkább volt, mint
nevetséges, sőt inkább borzalmat keltő ereje volt. Ereimben megállt a
vér és a szobában beállott halotti csönd halálszerű merevséggé fokozta
irtózásom borzalmát. Akkora volt a csönd, hogy megállott véremet zúgni
hallottam a fülemben, míg lassan, egészen lassan megkezdődött szívemnek
az a borzasztó, tompa dobogása, amely elállítja a lélekzetet és a
megfulladás fájdalmas érzetét kelti föl. A padlón az állatokat mint
sötét, mozdulatlan foltokat láttam, egy időre még a sebesültek halotti
kiáltása is elnémult, csak egy nagy patkány, amelynek teste teljesen föl
volt tépve, keringett a holdfényben beleibe bonyolódva a padlón
vértócsában és förtelmes körtáncával párosuló rekedt sivítása mitsem
sejtő buzgalomnak csaknem komikus hatását keltette.
Megszólalt im’ a kígyó forró kövek alatt,
Holt éneke szívedre dönt tengernyi havat,
Halálnak pillantása tör hangjából reád,
Amit a hegyvidéknek örök hava is ád.
Ezt a verset Marattaban hallottam egy fakirtól és később le is irattam
magamnak, amikor is megtudtam, hogy régi vers, amely a Nyugat-Gatesek
hegyi népének sűrűn énekelt dalából való. Ebben a pillanatban nem
gondoltam ugyan a versre, hanem úgy látszott, a vers gondolt reám,
rettenetes helyzetemben a hatalmába kerített és megint elfogott annak a
fönséges nyugodtságnak megható csodája, amely az aggodalom
pillanataiban, mint valami fölsőbb és érdektelen erő érvényesülni tud.
Nagy kígyót láttam előbbre csúszni, vékony fejét vagy egy tenyérnyire a
padló fölé emelte és amikor kijutott a világosságra, láttam hogy
szaporán öltögette finom nyelvét. Úgy tünt föl, mintha mosolygott volna.
Szemem láttára megkezdődött most a kígyó kegyetlen játéka, amelyet a
földkerekség minden népe ismer és dicsőit vagy elátkoz. Egyetlen
állatnak sem adatott meg e hatás titokzatos hatalma, amely hangtalanul,
megmagyarázhatatlanul és mintegy a gonosznak földalatti világából jön
elő. Erő és bátorság vagy jó fegyver és vakmerőség ritkán van hatalmának
a veszedelmére, mert sok mágikus eszközén kivül azzal is rendelkezik,
ami a hőst is lefegyverzi, az undorral. De ezen kivül és még sok más
tulajdonságán kivül mozdulataiból az a démoni fény sugárzik ki, amely
mint valami régi emlék, a gonosznak állandó diadalát hirdeti. Így
alattomos csúszása fönségességgel párosul, szépsége elrejtőzködéssel és
hatalma alávalósággal. Mindazokat a tulajdonságokat, amelyek őszintévé
teszik az erőset, önző gonoszságának titkos elégtételéül, hamissággal
köti össze. Testének mozdulataiban elvész a víz, a föld és a levegő
különálló elemeinek sajátossága, mert a kigyó járása nem hasonlítható
semmiféle más élőlényéhez; a víz egyhangú csörgedezése ölelkezik benne a
táltosok ördögűzésével.
A kígyó körbe járt egy megsebesült, de még élő patkány körül, álmos
táncából, amely lenyügöz minden élő lényt, hirtelen támadásba csapott át
és hozzáfogott a zsákmányolt állatok elnyeléséhez. Gondtalansága és
tevékenységének fölsőbbséges biztossága nagy bámulatra ragadott el,
szinte úgy tünt föl, hogy nem ismert ellenséget, amely vele
szembeszállani merészelne. A szobában csönd volt, csak a menyezetről
pergett le olykor finom por és a padlón a csipkés fénydíszítés
lassanként oldalvást eltünt. A föld forog, gondoltam, velem, ezzel a
rablóval, a szoba kis haldoklóival és halottaival és mindennel, amitől
végtelen tenger választ el. Künn Panja hortyogott és a hátamnál Éliás
elaludt. Az útitáskám széléről óvatosan elvettem a nagy indiai szivarok
egyikét, amelyek barnák mint a tőzeg és nedvesek mint a föld,
rágyujtottam és vártam a reggelt. A füstfelhőkkel a zöldes szürkületbe
vonultak gondolataim és tárgyuk az emberek és állatok élete volt a
különös földön.
MÁSODIK FEJEZET Cannanore, a halászok és a tenger.
Hajnalhasadás előtt kikivánkoztam, hogy a vörös reggeli napnak csöndes
harcát láthassam a hold zöldes ezüstfényével. A tenger partján gyakran
láttam magános, magas pálmákat, amelyeknek egyik fele vörös fényben
izzott, míg a másik még a hold ezüstös fényében pompázott, amelynek
hideg világából a reggeli szélben lassan fölébredni látszottak. A
fénynek és színnek e pompájában néztek a hullámzó tenger felé, amelynek
hangjai a beköszöntő napot üdvözölték.
De a sors úgy akarta, hogy ezen a reggelen ne örülhessek e pompás
látványnak, mert Panjanak tárgyalnivalója volt velem.
– Sahib, – mondá, – micsoda ház ez, amelybe behurcolkodtál!
Hozzáfogtam a ház leírásához, de szánakozva közbevágott.
– Egész éjjel nem hunytam le a szememet! – mondta és szemének kihívó
szomorúsága szinte a lenézéssel volt határos.
– Nézd Panja, – mondtam olyan barátságosan, ahogy csak tőlem tellett, –
nekem vízre van szükségem, gondolj az én hazám szokásaira.
Panja erre keresztül vezetett a kerten, anélkül, hogy csak egy szót is
szólt volna, mert nyilván kétségbe ejtette, hogy kivánságom
jogtalanságáról más úton győzzön meg, mint tényekkel.
Az indiai tavaszi reggel egész frissesége vett körül bennünket.
Harmatban fürdött minden virág, színük világított a korai fényben úgy,
hogy szemem nem tudott betelni e pompa gyönyörűségével és a
nedvességnek, a földnek és ezer feslő virágnak illatától támolyogtam
boldogságomban. Panját is elfogta ez a mámor, mintha a virulás földi
életvágya lelkét, mint az enyémet is, magával ragadta volna. Barna
orrával a levegőben szimatolt, gyermekes örömében szélesen mosolygott és
hátratekintett reám. Minden érzékével magába szívta a frisseséget és a
világosságot és sötét, meztelen teste fénylett a harmattól.
Amikor a kert végén a pálmarengeteg mellett a vízfogóhoz érkeztünk,
eleinte nem láttam mást, mint kúszónövények toronyszerű vadonját és csak
amikor Panja szétválasztotta az ágakat, vettem észre a víztükörhöz
szolgáló lépcsőt, amely mintha földalatti barlangba vitt volna le. Az
omladozó kőkockákat a homályban különös moszatok zöldje futotta be és
csaknem egészen eltakarta, hüvös poshadt szag áramlott felém és Panja,
aki úgy látszott, hogy megfeledkezett fölháborodásáról, suttogva
óvatosságra intett és csaknem hódolattal nézett körül. Barna arca a
fehér turbán alatt félignyilt, gyermekfej nagyságú vörös virágok
felhőjéből tekintett reám. Egy pillangó, amely mintha kék bársonyból
lett volna, álmosan fölemelkedett a lámpásalakú virágból és nesztelenül
berepült a növényrengetegbe.
– Nem szabad lemenned, – mondta Panja, – mindenütt a halál leskelődik a
félhomályban, az emberek napja elől ide vonul el; térj vissza. Én láttam
a vízet, zöld mint a haldokló lomb és növény födi, amelynek virágát
sohasem érte napsugár és ezért mérges mint a kígyó és a láz, melyet
terjeszt.
Azután hirtelen mást gondolt, gyermeki szeméből eltünt az áhitatos
komolyság és összeráncolva homlokát ezt mondta:
– Ilyen házat bérelsz? Meddig akarsz itt maradni? Utazzunk vissza
Bitsapurba, mindent becsomagolok a táskákba.
Visszamenet Pasával, a szakáccsal találkoztunk, aki az útról a ház felé
haladt. Vízzel teli vörös agyagkorsóval a vállán baktatott a napon,
amely időközben fölkelt. A házból fával rakott tűznek szaga áramlott ki.
Pasa szabad kezével üdvözölt és szótlanul elhaladt előttem. Az volt az
érzésem, hogy büszke az országára és a maga kötelességére, az előbbit
sajnálja tőlem, az utóbbit pedig csak a maga kedvéért teljesíti. Nagy
bársonyos szemében a hosszú pillák alatt a hegyei után való vágyódás
rejtőzködött. Férfias alakja gyönyörködtetett, egyszerre úgy éreztem,
hogy a név, amelyet neki adtam, nevetséges és tudni kivántam a nevét,
csak azért, hogy ismételgethessem a hegyek közt élő idegen nemzetségének
ezt az idegenszerű nevét. Újra elfogott az a különös szomorúság, amely
Indiában sohasem hagyott el és amely minden titokzatos dologgal szemben
hatalmába keríti az emberi szívet.
Panja érzékeny fogékonysága minden lelki megmozdulásom iránt, amely az ő
érdekkörét érintette, a maga módján megsejtette, hogy Pasa szótlan
tevékenysége nagyon tetszett nekem. Így szólt:
– A sziklahasadékokból jövő ezek a kutyák kiszimatolnak minden
élvezhetőt. De meg fog feledkezni a víz fölforralásáról és holnap Sahib,
lázad lesz. Hát majd én rendbehozom a dolgot.
Bement a házba és mindjárt ezután Éliás panaszos vonítását hallottam. A
nap sugarai már érezhetően melegítettek, bár fényük még vöröses volt. A
kert gőzölgött és a szárnyrakapó rovarok első hangjaival párosulva
madárdal hallatszott a sűrűség ködös reggeli tikkadtságából. Elhagytam
az izzó kertet és a vöröses homokos útra tértem, amely az ősrégi
vadfügefák alatt szabadabb levegőn Cannanore felé vitt. A házam
körülbelül a félúton volt a város és a tenger közt, körülbelül
negyedórai út kellett ahhoz, hogy akár az egyikhez, akár a másikhoz
eljuthassak. Ezért elhatároztam, hogy mialatt Pasa elkészíti a teát,
rövid látogatást teszek a városban.
A széles út csaknem üres volt, Cannanore fölött fatűznek kékes füstje
terjengett, amely pálmák közül szállt fölfelé és ezek a helységet
csaknem teljesen elrejtették, mint a termékeny malabari tengerpart
legtöbb városát és faluját. Akkora volt köröskörül a csönd, hogy
meghallottam a tenger hullámverését a sziklákon és a napfény
hihetetlenül enyhe és jótevő volt. Nyikorogva egy ökrösszekér közelgett,
magas kerekei lassan őrölték a homokot és a rúdon szorosan a két pompás,
türelmes állat farka közt, állát sovány térdére támasztva egy hindu
kuporgott. Ijedten pislogatott felém, köszönni sem mert és az ökrök
hatalmas szarva legalább egy méternyi hosszúságban hintázgatott vakitóan
fehér hátuk fölött.
A város roskadozó kapujánál jobbra is, balra is egy-egy magányos pálma
állott, amaz kissé jobbra, ez pedig kissé balra dőlt és a házak lapos
tetején túlnyuló legyezőkoronájuk sötéten és élesen rajzolódott bele a
világos reggeli égbe, törzsüket a nap mintha vörös festékkel festette
volna be. A kapun át a már élénk bazárutcát láttam, amelyen meztelen
vagy fehérbe öltözött alakok mozogtak sietve az alacsony házak közt és a
kereskedők kinyitották utcai boltjaikat és elrendezték az árút. A kapuőr
fölállott és mélyen meghajolt, miközben kezével elfödte az arcát.
Végigmentem a bazárutcán, csöndben és meglepődve nézett utánam mindenki,
csak a brahminok, szürke zsinórral meztelen mellükön, mentek el
mellettem némán és peckesen, anélkül, hogy köszönnének vagy megfordultak
volna utánam. Sok szép alakút és büszke tekintetűt láttam köztük és
arcvonásaikból újra kiolvastam rokonságukat a mi földrészünk germán
népeivel, amit évezredek sem tudtak eltörölni. Sokáig uralkodtak a
hatalmas birodalomban, míg Mohammed kitűzte királyi kastélyaikra a maga
lobogóját és egyre jobban megingatta a rettenetes és titokzatos
hatalmat, amely ma már csak az ország belsejében uralkodik komor
erőszakkal és misztikus homállyal. Azután amikor a tengeren elhangzott a
brit oroszlán ordítása és végigjárta az országot, Mohammed hatalma és
királyainak pompája is elhalványodott. Amikor rövid séta után hazafelé
indultam, a tenger felől az angol erőd körvonalait láttam. Ágyúi
éjjel-nappal a hindu királynak a város szívében levő kastélya felé
vannak irányozva, hogy valami lázadás első jelére romba döntsék. A néma
vasszáj hatalmában, amely a haragos nap és a csöndes hold alatt
könyörtelenül és változatlanul figyeli a várost, lobog Cannanore régi
királyi hatalmának utolsó, félénk maradványa.
Természetes, hogy sok mindenfélét meg kellett változtatni a házamon,
mielőtt állandó tartózkodásra alkalmassá lett és a teánál megvitattam a
teendőket Ramenivel és Panjaval. Rameni a cipőjét künn hagyta az ajtó
előtt és beszélgetésünk alatt hiába iparkodott türhető viszonyba jutni a
hintaszékkel, amelyet az ő számára tartottam készen és amelyet
udvariasságból el is fogadott. Végre fölállott és rendbeszedte fehér
ruháját, amely alul kilátszott sovány barna lába. Olyan
szeretetreméltóan, ahogyan csak rettenetes angol beszédétől kitelt, ezt
mondta:
– Sahib, minden a kivánságod szerint fog történni.
Panja akkora erőfeszítéssel gyülölte őt, hogy kiverte a veriték.
Pompás volt a verandán való tartózkodás. Az indiai tavasz reggele – a mi
időszámításunk szerint október vége volt – friss és üditő, csak
három-négy óra mulva éget a nap igazán. Panja jókedvű lett, amikor
Rameni elment.
– Milyen büdös ez a disznó, – mondta barátságosan. – Mindennel meg fog
csalni, Sahib. Ha gazdagságod nem volna kiapadhatatlan, ez a csirkefogó
tönkre tenne. Legelőször is el fogom pusztitani a hangyákat, mert
mindent fölfalnak, amit csak találnak. Ha a kőkockák közé whiskyt öntünk
és meggyujtjuk, végük van. Adj egy üveggel, ha a tengerhez mégy,
hozzáfogok a munkához.
Azt ajánlottam, tegyen próbát petroleummal, amit bizonyára kap a
városban.
Panja összerázkódott és így szólt:
– Szegény állatok.
Nemsokára kefével, rocskával és rongydarabokkal fölszerelve egy sereg
vénasszony jött, akiknek láttára először a mitsem sejtő Éliás szökött
meg és utána én is elmenekültem. Csak Panja állotta e vad amazonok
rohamát, mert meg akarta mutatni a tekintélyét.
A ház néhány nap alatt annyira rendbe jött, hogy gazdag benyomásokkal
teli szemlélődő életet kezdhettem volna. Nemsokára Panja is beletalálta
magát az új helyzetbe és nyugodt, fönséges tavaszi napokat éltem át,
amelyeket sohasem fogok elfelejteni. Mindig a nap keltett föl és a mély
álom után új erőt nyert érzékeim meghallották távoli hangját a
tengernek, amely mindennap odacsalt magához csillogó birodalmába.
Cannanoreban a halászok lettek első barátaim és csakhamar megszoktam,
hogy megosszam velük a munkájukat. Kezdetben tanusított
bizalmatlanságukat sikerült eloszlatnom és tanultam tőlük, mint ők is
tőlem.
Alkonyattól késő éjjelig ott ültünk a fekete parti sziklákon, amelyek
egyenes, magas tömbökben mélyen belenyúltak a tengerbe. Gyakran egyik
kőpadlóról át kellett ugranunk a másikra vagy szűk deszkán kellett
magunkat végig egyensúlyoznunk, hogy kijuthassunk a sziklák legszélére,
ahonnan kivetettük a horgot a tengerbe. Mellettünk, jobbról és balról,
csöndesen hullámzott a rengeteg víztömeg, eleinte sötét tiszta kékben,
azután lassan vörössé változott és kápráztatta a szemet, míg végre
gyászos feketén és fenyegetődzve kapaszkodott föl és sülyedt le úgy,
hogy azt lehetett hinni, hogy a szikla emelkedik föl és alá egy
mozdulatlan sötét tükörben. Messzi mögöttünk menydörgött a hullámverés
és mögötte a pálmák fölött kibukkant a vöröses hold.
Főként nagyobb halak fogása volt a cél. A horog akkora volt, mint egy
gyerek begörbített ujja és zsákmányul ejtett halak belsőrésze volt
köréje csavarva. A csalétektől körülbelül négy-öt méternyire könnyü
parafadarabka volt a zsinórra erősítve és a horgot a fej fölött
köralakban lóbázták meg úgy, hogy husz-harminc méternyire jutott ki a
tengerre. Ekkor azután lekuporodtak az emberek és mintha összenőttek
volna a sziklával mozdulatlanul vártak, míg a zsinór rángatódzása
fáradságuk sikerét jelezte. A hullámzó tenger gyakran egészen meztelen
lábunkig csúszott előre, majd sok méternyire magunk alatt láttuk. Az
emberek még éjjel is észrevették, ha egy-egy nagyobb hullám közelgett és
halk kiáltással figyelmeztettek, hogy jól kapaszkodjam bele a sziklába.
Ha azután a kőpadló néhány pillanatra eltűnt és nem láttam magam alatt
mást, csak a halkan bugyburékoló éjjeli elemet, kezdetben az
aggodalomnak, sőt a halálfélelemnek tompa érzésével kellett
szembeszállnom és csak szomszédaimnak rendíthetetlen nyugodtsága
biztosította bátorságomat.
Az emberek a zsinórt sohasem fogták a kezükben erősen, hanem csak
könnyedén tartották az ujjaik közt, mert megtörtént, hogy cápa került a
horogra és az első rándítása végzetes lehetett volna reájuk. Ilyen
esetben, aminek egyszer tanuja voltam, egy hangos kiáltás mindannyiukat
fölriasztott. Láttam, hogy a zsinór, mint a vasmacska kötele, őrült
gyorsasággal a tengerbe csúszik, de a végét nagysietve valamelyik kiugró
szikla köré csavarták. A halászó szerszám a legtöbb esetben elveszett,
néha azonban sikerült a ragadozót a sziklák közt a partra húzni és
megijedtem a fogoly életerejétől és vadságától, mert tehetetlensége
ellenére is megfélemlítő módon szállt szembe megfékezőivel. A
horogzsinór végét a homokba szúrt cövekhez erősítették és a szárazon
hagyták kimulni az állatot, ami több-kevesebb ideig tartott. Csak másnap
vagy órák mulva kerítették hatalmukba az asszonyok sima testének minden
fölhasználható részét, de a húsát nem ették meg.
Észak felé nagyon meredeken szakadtak le a sötét parti sziklák és
ameddig a szem ellátott, a szabad öböl mentén fehér homok terjeszkedett.
Akárhány helyen, különösen ahol kis patak társaságában voltak, le
egészen a tengerpartig pálmák nőttek. Ott, még közel a helységhez, szép
sorjában állottak a homokban a benszülöttek tarka csónakjai és távolabb
olyan csönd és magány kezdődött, amely magához csábított minden érzékeny
szívet.
Gyakran feküdtem ott a parton, belefúrtam magamat a homokba és messzire
eldobtam magamtól haszontalan gondolataim terhét. Fönséges volt a tenger
hangját hallgatni, amely mintha az egész világon uralkodott volna és a
végtelenül hosszú, egyenletes hullámokat figyelni, amelyek mint szelid
szélhullámok halványkék selyem alatt futottak felénk, hangtalanul
fölemelkedtek és széles fényszalagra széttörve ujongó pezsgéssel
vetették rá magukat a türelmes homokra. Így ment ez mindaddig, míg
türelmünk és álmodozásunk tartott, mert a tenger nem ismer időt.
Hangjában nincs reménység, sem igéret, nincs szeretet és nincs
fenyegetőzés, nincs jóslás, sem lecsillapítás. A tenger lényének nincs
semmi közössége a mienkével és csak boldogító békétlenség támad bennünk,
ha közeledünk hozzája, csak a nagysága emel föl bennünket, mint ahogyan
minden nagyság jövendő szabadság megsejtésével árasztja el a lelket. A
tengernek nincs mértéke jogainkra vagy kötelességeinkre, mint a földnek,
amely hord és táplál bennünket és amelynek sorsa rokon a mi sorsunkkal.
A költők ritkán értették meg a tengert, csak leírták, de aki a tengert
sohasem látta, az ő leírásuk nyomán eltudná-e képzelni mérhetetlen
hatalmát és szabadságát? Csak az apokalipszis nagy, istenihlette
rajongójának a misztikusban elvirágzó szellemében világít igazmondó fény
a tengerről, amikor végtelen látomásaiban megpillantja az ezeréves
birodalmat és a tengerről azt mondja, hogy nincs többé. Ebben a
fölismerésben mély sejtése rejlik a tenger lényének, amely nincs
elátkozva mint a föld és nincs semmi itéletnek, semmi visszatérésnek és
semmi változásnak alávetve.
A tengernek nincs is rokon vonása az emberi lélekkel, amit
megállapítottak néhányan azok közül, akik sem az egyiket, sem a másikat
nem ismerik és csak mert a lélekben valami feneketlent szimatolnak,
jutottak arra a gondolatra, hogy talán olyan mély, mint az oceán közepe.
Ez könnyelmű következtetés, amelyet nehéz bebizonyítani, mert az ilyen
lelkek és a tenger közt az az egyedüli hasonlóság, hogy gyakran
mindkettőben halászgat az ember, de nem fog semmit.
Egyszer a parton néhány nagy tengeri teknősbékát láttam. A hátukon
feküdtek és levegő után kapkodtak. A meztelen lábak nyomából, amely mint
homokba préselt babérkoszorú vette őket körül, könnyen ki lehetett
sütni, hogy ezek az állatok nem a maguk jószántából kerültek ebbe a
helyzetbe, hanem valami emberi cél kapcsolódott össze ezzel a
kegyetlenséggel. És a fák alatt valóban egy barna hindu fiút láttam
menekülni, aki előtt akkora volt a tekintélyem, hogy a fiú egy pálmának
a legtetejére mászott föl.
A mozgásuk szabadságában ily módon korlátozott teknősbékák a kegyetlen
napon lassú halálnak voltak kitéve, amely annál kínosabb volt, mert ha
elemüktől elszakítják őket, nem mulnak ki gyorsan mint a halak, hanem a
szárazon is szívós az életerejük. Néhánynak az arckifejezése már valóban
nagyon szomorú volt, másoknak rendkivül csunya feje már élettelenül
lógott lefelé a ráncos nyakon, amely fonnyadt, repedezett tömlőnek tünt
föl. Azokat, amelyeket elég mozgékonynak tartottam létük folytatására,
nagy fáradtsággal visszafordítottam, de mintha részegek lettek volna,
ide-oda támolyogtak és csak akkor találtak rá a vízre, amikor
megmutattam nekik az utat. Ott gyorsan és izgatottan kiúsztak és hamar
alábuktak, láthatólag kétségben az iránt, vajjon igazán megtörtént-e az,
ami velük történt vagy pedig csak a napon nekik szánt halál lázálmainak
új borzalmas részlete volt.