1915. julius 18.
_Hős_. I want a hero – tizenegyedik hónapja keresek valakit, ellenséget,
kit szivembe zárjak. Az emberben benne van ez a vágy – talán egészséges
ellensulyául a sok fájó haragnak s égő gyülöletnek, mit a világverekedés
lelke legaljáról fölvet – talán már előre verődő hidul a békességbe,
mikor majd megint szabadon szerethetjük egymást. Eleinte Joffre volt,
kit erre mintegy előjegyeztem. Amennyire távolálló tudhatja s hozzá nem
értő megértheti: igen imponált nekem, ahogy a németek hatalmas belgiumi
száguldása után ő nem vesztette el, s egyedül ő nem, Franciaországban a
fejét, s a nem ilyesmire nevelt s nem ilyesmire hajló s nem ilyesmire
született francia népsereget egy lökésre bele tudta lökni s egy rántásra
benne tudta tartani a szivós türelem taktikájába. S ennél még jobban
imponált, hogy ezt némán cselekedte, nem kérkedett, nem fenyegetődzött,
nem szavalt, nem diadalmaskodott. De azóta beszélt, azóta fenyegetődzött
olyasmivel, amit beváltani nem tudott, azóta kérkedett olyasmivel, amit
állani nem tudott – egyszóval: nem tökéletes hős. Igaz: sosem igérte,
hogy az lesz, de az ember nem a felebarátja igéreteiben való
megcsalatkozását nem tudja megbocsátani, hanem az abban valót, amit ő
maga igért magának felebarátja felől… Bernard Shawban sok az arravaló
tehetség, hogy megbecsüljék, talán meg is szeressék. Szebb a szépnél:
tisztességes és férfias, ahogy szokott különvéleményével ma is első
sorban áll ott és olyankor, ahol s amikor különvéleménnyel igazán nem
bátorságos elül állani. De egyrészt Angliában még mindig bátorságosabb,
mint egyebütt – az angol szabadság még a háboruban is komoly kiváltsága
az angol polgárnak, – dühösek ugyan rá, ha igazat szól, de fejét nem
törik be – hiszen az, hogy _lehet_ Angliában véleményüket elmondani,
legyen bár az kellemetlen a hatalmasoknak, egyuttal azt is jelenti, hogy
nem életveszedelem elmondani. Aztán meg: Shawnak, mondom, mestersége és
írói képe az, hogy külön véleménye legyen – annyira szabad
társadalomban, mint az angol, a kérlelhetetlen moralista s a lármás
szatirikus mindig gyanus egy kicsit – ahol annyira szabad az embereknek,
szabad a felséges népnek, szabad a még felségesebb uraknak s
hatalmasoknak pofájukba vágni az igazságot, ott az, aki ezt szinte
sportból, szinte mesterségből s kenyérkeresetből cselekszi, a nézőnek
akarata ellen abba a gyanuba kerül szemében, hogy tulajdonképp épp oly
hizelgője a népnek, az uraknak s a közvéleménynek, mint az egyenes
hizelgők, csak éppen e közvetett formájából él a hizelgésnek, mint a
régi királyok udvari bolondjai, kik megmondták ugyan a királynak, hogy:
szamár vagy vagy lókötő vagy, ó felség, s a felség röhögött is ezen a
gorombaságon, de a gorombaság s a röhögés együttvéve mégis csak úgy jött
ki, mint mikor az udvaronc azt mondja: felség, te vagy a világ
legdicsőbb és legnemesebb embere, s a felség azt mondja: köszönöm…
Szeretném én azt az angol embert látni, aki komolyan felteszi Bernard
Shawról, hogy nem az angol embert tartja a világ legelső emberének!…
Bothára is gondoltam egy darabig, a burok főemberére, kiről most akarják
az angolok Dél-Afrikát elnevezni Bothalandnak s ki most tizenöt év
multán koronázza be fényes okossággal, mit tizenöt év előtt megkezdett:
a bur nemzetnek az angol világbirodalom ölén való bátorságos, boldog, s
teljes szabadságu és egyéniségü elhelyezését. De ha valaki ezért
szeretnivaló s kivált annyira szeretnivaló, hogy még az ellenség is,
kinek kárára van az ő érdeme, szeretni tudja érte: az a Botha s az
afrikanderek esetében talán nem is maga Botha, hanem inkább a régi angol
politikai bölcsesség, mely sok nagy nemzedéken át oly nagygyá fejlődött,
hogy még a mostani epigon ivadék sem tudja lecsökkenteni. Nem akarok
most, a vérközösség s az egymásra találás mézes heteiben még
visszamenően sem fájót mondani osztrák testvéreinknek, de annyit talán
meg lehet mondani, hogy jóval nehezebb volt Deák Ferencnek az osztrákkal
szemben lennie Deák Ferencnek, mint Botha generálisnak az angolokkal
szemben lennie Bothának. Amily fájdalmas tapasztalás volt számunkra,
meglátnunk a háboru elején, hogy Dél-Afrika komolyan nem fog fegyvert az
angol elnyomó ellen, annyira jóleső jelenség volt ez a saját érdekén túl
is gondolkozó politikus számára – fényes bizonyság amellett, hogy
úgynevezett nemzetiségi politika csak egy lehetséges a mai világban: a
méltányos és igazságos, s hogy ennek áldozata és gyengédsége megtérül a
hatalmasnak, ki nem sajnálja a gyengétől. Botha generális bizonyára
nagystílű ember, mint ahogy nagy a stílus az angol birodalmi politikában
– de szeretni mégis csakis a szabadságot, a bölcseséget s az igazságot
lehet s nem Bothát s nem az angol államférfiakat… S bizonyára nem a
francia államférfiakat sem. Sem a parancsolókat, sem az ellenkezőket.
Legkivált nem az öreg Clémenceaut, a világ legrosszabb emberét, ki még a
jót is rosszaságból cselekszi. Ellenben, s nem magától fogva, kezdem
megszeretni Hervét. Mire a háborunak vége lesz, talán ő lesz az, kiről
az ellenség is elmondhatja: egy percre sem volt a mi emberünk, egy
pillanatra sem a mi igazunkat védte, egy rezzenetre sem ingott meg
fajtája iránt való elfogultságában s önfeláldozásában, de oly
önfeláldozó volt s elfogultságában oly becsületes, bátor és őszinte,
hogy lehetetlen ezért nem tisztelni, nem szeretni, lehetetlen azt nem
kivánni, hogy bár volna minden tisztes ügy számára oly tisztes bajvivó
végig az emberiség jövendő történetén, mint volt az entente silány ügye
számára ez az igaz ember. Legjobban azért tisztelem Hervét, mert
hiányzik belőle a hiuság s mert mert ma mást mondani, mint amit tegnap
mondott, – tudja a világtörténelem korrekturája után bőrét éppúgy
vásárra vinni a megkorrigálódott igazságért, mint vitte volt a
korrigálatlanért, tudja korholni azt, amit szeret, tudja szeretni azt,
amit korhol és semmi egyebet nem akar országának szerencsétlensége
közepett, mint valami formában hasznosnak lenni országa számára és
minden lehetséges formában hasznosnak lenni. A kivülálló könnyen
megláthatja, hogy ma épp oly tulzó az ő sovinizmusában, mint tegnap volt
az ő antimilitarizmusában, de épp oly becsületes és elszánt ebben, mint
amily becsületes és elszánt volt abban, – hogy a köznek s testvéreinek
forró szeretete hajtja minden tulzásba, téríti viszont meglepő
józanságra s szerez neki olyan erkölcsi tekintélyt, mely még a francia
hadirabság közepett is szabadságot és lehetőséget biztosít neki, hogy a
cenzura cenzora lehessen, a despoták ellenőre s a mindenhatók körmére
nézője. S szeretem benne, hogy bár szónoki természet, most nem szaval –
viszont a keserü guny s az elmés szatira játékait sem űzi ily keserüen
komoly időkben. Mégegyszer mondom: még ha francia volnék, sem osztanám
minden nézeteit s nem értenék egyet mai politikájával, de közel állok
hozzá, hogy igen megszeressem még tévedéseiért is, s ha majd egyszer
csak vége lesz ennek a keserves háborunak, a sok silányság között, mit
az ő részükön felvetett, úgy ne nézzek vissza alakjára, mint aki tiszta
s meleg ragyogásban válik ki sötétjükből.
*
_Hogy éppen világtörténelemről van szó_: ha volna pénzem, nem sajnálnám,
hogy éppen most, legjava világtörténelem közepett, dijat irjak ki egy,
mondjuk, két kötetes, negyven ives népszerüen s világosan megirt
világtörténelemre. Napok óta turkálok ilyesmi után könyvesboltokban, de
nem találok, ami csak messziről is hasonlítana ahhoz, aminek e könyvnek
lennie kellene. Nem éppen olyan gazdasági világnézetű történeti
felfogást gondolok, amire még majd csak rá kell nevelődniök az
embereknek, – Mehring próbált ilyesmit német történelemben, de bizonyos,
hogy elébb így kell kidolgozva lennie a világtörténelem minden
területének s jelenségének, hogy az egészet aztán egy kis kézikönyv
ilyen felfogás szerint foglalhassa össze. Tehát nem forradalmat kivánok
az uj kézikönyvtől, de legalább annyit, hogy tudomása legyen s tudomást
adjon arról, mit írója, mit minden mai műveltebb történész valóban tud
az egész világnak történetéből. Ahány kis világtörténetet olvas az
ember, még mindig olyan képet festenek az emberiség történetéről, mintha
csak rómaiak, görögök és, az író nemzetisége szerint, németek, angolok s
franciák lettek volna a világon, s az utóbbi háromezer év alatt és
Európában aránytalanul, sőt elsöprően több történt volna, mint
annakelőtte vagy huszezer esztendőn át s a földtekének minden többi
pontján. Az ember már kikászolódott az egocentrikusságból, már a
csillagászat is letett arról, hogy a földet vegye a világ közepének, de
a történeti felfogás még mindig a mi saját kis történeteinkben látja a
világtörténelmet. Ez nem volt csoda száz évvel ezelőtt, mikor a görög
előtti időkről alig tudtunk valamit s az Európán kivüli népekre már
azért sem fordult figyelmünk, mert kevés közük volt itteni életünkhöz.
Ám azóta annyi régi kulturáról oly sokat tudtunk meg, köveknek s
koponyáknak úgy megjött a szavuk s oly sokat mondanak el, – ami ma van,
úgy rávall arra, ami régen és messze volt s ami nélkül ő sem lett volna,
– tengeren túli népek úgy bele kezdenek szólani tengeren inneni
sorsunkba, s antropologia, archeologia, kulturtörténelem és nyelvészet
annyira világtörténelemmé olvad össze, hogy lehetetlen elzárkózni az
elől, hogy _ez_ a világtörténelem, – hogy a világtörténelem nem lehet
egyéb, mint az emberi nem e földtekén végbement történetének foglalata s
ha csak fogyatékos és tapogatódzó ismeretünk is van egyelőre róla, de
annyi van, hogy eszerint kerülhessünk neki, ennek megcsinálásával
próbálkozzunk meg s ne irjunk történelmet azon a nevetségesen
tudománytalan módon, hogy nem vesszük tudomásul, amit tudunk. Ha egy
derék német gimnáziumi vagy für höhere Töchter tanító számára az egész
világegyetem a Hohenstaufenek körül forog, azt nem lehet tőle rossz
néven venni. De a mi számunkra is e körül forog, s ezzel nevetségeseknek
kell lennünk már a magunk szemében is. Nevetségesek vagyunk, mikor egyik
eszünkkel tudjuk, mily roppant kulturák voltak már az előttünk ismert
kulturák előtt is a világon, – hogy a hozzánk idegen mai maradékok minő
óriás kulturáknak csökevény fogyatékai, – sőt tudjuk azt is már, hogy a
kinai s az indus műveltség csak más, de nem alábbvaló, mint a mienk, – s
tudjuk, hogy nincs egy szavunk, egy szokásunk, egy hitünk, egy
felfogásunk, melynek százfelé százféle őse ne volna százféle időkben: de
a másik eszünk még mindig nem tud egyebet a világ történetéből, mint
Pompejuszt és Cézárt s a harmincéves háborut és Napoleont. Amennyire
ismerem és utána járhattam: az angol, a francia s az olasz kis
világtörténelmek sem különbek ebben a németnél, legfeljebb, hogy náluk a
világ nem éppen a Hohenstaufenek körül forog, hanem a Bourbonok vagy a
Plantagenetek körül.
Nem is érdekes így a világ története, sőt még ismereteink sincsenek
benne feldolgozva. Ajánlanám egy művelt és sokat olvasott írónak, ki
hajlik történelem, gazdaság, archeológia, antropológia és filológia
felé, hogy a háboru kényszerü szünete alatt, mikor egyebet úgy sem
tudhat csinálni, próbáljon fölébe emelkedni az emberi nem mai őrületének
azzal, hogy megkisérli vázolni egész bolondságának eredetét és
történetét.